Antonio Tabucchi
Halottak az asztalnál
Zének, aki ott volt
C'était un temps déraisonnable,
On avait mis les morts ? table,
On faisait des châteaux de sable,
On prenait les loups pour des chiens.
(Louis Aragon)
Legelőször is azt meséli majd el neki, hogy legjobban az Unter den
Lindenre nyíló kilátást kedveli az új lakásban, mert ettől valahogy újra
otthon érzi magát. Egyáltalán, az egész ház olyan otthonos, felidézi azokat
az időket, amikor még volt értelme az életének. Örült, hogy a Karl-Liebknecht-Straßéra
esett a választása: ennek a névnek is van értelme. Vagy volt. De volt-e
valóban? Hát persze, hogy volt, főképp a Nagy Gépezetnek, annak volt értelme.
A villamos megállt, az ajtók kinyíltak. Az utasok beszálltak. Várták,
hogy becsukódjanak az ajtók. Menj, menj csak, én inkább gyalog megyek,
jót tesz az a kis séta, minek elszalasztani ezt a napsütést? Piros volt
a lámpa. A csukott villamosajtó üvege visszatükrözte az alakját, igaz,
éppen félbevágta a rés mentén futó gumiszalag. Hát jó, félbe vagy vágva,
kedvesem, mindig csak felesbe, egyik feled itt, a másik feled ott, ez az
élet rendje, c'est la vie. Mégsem riasztó látvány: jó megjelenésű úr, kissé
már korosodó, őszülő haj, elegáns zakó, belvárosi üzletben vett olasz bebújós
cipő, a jól szituált emberhez méltó fellépés: a kapitalizmus gyümölcse.
Dudorászott: tout est affaire de décor, changer de lit, changer de corps.
Na igen, ő aztán értett hozzá, egész életét ezzel töltötte. Elindult a
villamos. Még integetett is utána, mintha az egyik utastól búcsúzott volna.
Ki lehet az, aki villamossal megy a Pergamonig? Gyengéden arcul legyintette
magát. Hát te vagy, kedvesem, nemdebár, te vagy az, et ? quoi bon, puisque
c'est encore moi qui moi-m?me me trahis. Mély és drámaian könnyed hangon
énekelte végig a strófát, ? la Léo Ferré. A piros lámpánál veszteglő Pizza
Hut-motorosfutár értetlenül bámult rá: elegáns öregúr áll a villamosmegállóban,
és dalol, mint egy csalogány – hát nem komikus? Menj, kölyök, intett neki,
zöldre váltott a lámpa, vidd az ocsmány pizzádat annak a szerencsétlennek,
aki megrendelte. Menjenek már, menjenek tovább, nincs itt semmi látnivaló,
nem vagyok én, csak egy vénember, aki Aragon-verseket énekel, hűséges társai
voltak azok a régi szép időkben, ő is elment már, mindannyian elmegyünk
egyszer, az ő Elsájának is hályogosodik már a szeme, isten veletek, Elsa-szemek.
Nézte a villamost, amely épp befordult a Friedrichstraßéra, és búcsút intett
Elsa szemeinek. A taxis elképedve nézett rá. Most beszáll? – kérdezte.
Ne haragudjon, félreértés volt, csak egy ismerősnek integettem, nem magának
szólt. A taxis rosszallóan ingatta a fejét. Biztos török. Tele van ez a
város törökökkel, törökökkel meg cigányokkal, mind idepotyogtak az égből,
ezek a naplopók, és miért? hát koldulni, naná, kéregetni, szegény Németország.
Még tüntetni is van idejük, ezeknek a bevándorlóknak, hogy nem sül le a
bőr a pofájukról.
Mondtam, hogy tévedés volt, felelte az idegességtől most már kicsit
reszkető hangon, maga értette rosszul, csak elköszöntem valakitől, azért
integettem. Én csak azt akartam kérdezni, hogy kell segítség, magyarázta
a fiú rossz németséggel, bocsánat, uram, ne segítsek? Segíteni? Nem, köszönöm,
válaszolta szárazon, köszönöm, fiatalember, remekül érzem magam. A taxi
elindult. Jól vagy? kérdezte magától. Hát persze, hogy jól van, hogy is
érezhetné magát másképp ezen a verőfényes, nyári napon, ami oly ritka Berlinben,
talán még egy kicsit melegebb is van a kelleténél. Igen, talán még egy
kicsit melegebb is van, mint szeretné, ebben a melegben felmegy a vérnyomása.
Kerülni kell a sós ételeket és nem szabad megerőltetnie magát, mondta ki
a verdiktet az orvos, figyelni kell a vérnyomását, de valószínűleg csak
szorongásos mechanizmusok állnak a problémák hátterében, nem nyugtalanítja
valami? tud pihenni, jól alszik, nem szenved álmatlanságban? Micsoda kérdések.
Persze, hogy jól alszik, hogy is alhatna rosszul, amikor ilyen békés öregkor
adatott neki, csinos bankszámlája van, pazar lakása a belvárosban, hétvégi
vityillója a Wannsee partján, egy ügyvéd fia Hamburgban és egy lánya, akinek
a férje áruházlánc-tulajdonos? ugyan már, őmiatta nyugodt lehet a doktor
úr. De az orvos csak nem akart leszállni róla, vannak-e rossz álmai, nehezen
alszik-e el, felébred-e olykor váratlanul, vagy felpattan-e az ágyból?
Igen, előfordul néha, doktor úr, de, tudja, az élet hosszú, egy biztonyos
kor után az embernek eszébe jutnak azok, akik nincsenek többé, visszanéz,
látja a hálót, amelybe mindnyájan belegabalyodtak, amelyet szétszakítottak
azok, akik elmerültek, mert mostanra már mind elmerültek, ért engem? Nem
értem, mondja az orvos, de akkor most tud aludni, vagy nem? Doktor úr,
szerette volna mondani a derék férfiúnak, mit akar még tőlem? én már minden
passziánszt kiraktam, több rekesznyi sherryt kihánytam már, minden könyvemet
beledobáltam a kandallóba, és azt várja tőlem, hogy nyugodt legyen az álmom?
De inkább így válaszolt: jól alszom, amikor alszom, és amikor nem alszom,
akkor próbálok elaludni. Ha nem volna nyugdíjban, stresszhatást diagnosztizálnék
– jelentette ki az orvos, de ez gyakorlatilag lehetetlen, így a magas vérnyomás
a szorongásnak tudható be, maga egy szorongásra hajlamos személyiség, még
ha ránézésre kiegyensúlyozott is, ebből vegyen be kettőt lefekvés előtt,
ne sózza túl az ételt, és hagyja abba a dohányzást.
Rágyújtott egy jófajta, zamatos amerikai cigarettára. A Nagy Gépezetben,
ahol annak idején dolgozott, voltak olyan kollégák, akik egy pakli amerikai
cigiért a tulajdon apjukat-anyjukat is eladták volna. És most az amerikaiak,
miután meghódították a világot, eldöntötték, hogy a dohányzás egészségtelen.
Micsoda szar orvostudományi maszlag, és ezek az amerikaiak még be is veszik.
A Humboldt Universitätnél átment az Unter den Linden túloldalára, és leült
a kockás napernyők alá, amelyek karéjban vettek körül egy kolbászárus bódét.
A bódé előtti sorban spanyol család állt, tálcával a kezükben, papa, mama
és két kamasz fiú. Na tessék, mindenütt ezek a turisták. Azt se tudják,
hogy kell kiejteni a menü nevét. Kartoffeln, erősködik az asszony. Nem,
nem, tiltakozik a férj, mivel sült krumpliról van szó, pommes-ot kell mondani,
franciául. Derék spanyol úriember, bajuszkával. Elmenőben fütyülni kezdte
a "Los quatros generales"-t. Az asszony megpördült, és szinte rémülten
bámult rá. A férfi úgy tett, mintha meg se hallotta volna. Vajon a Franco-nosztalgikus
oldalhoz tartoznak, vagy szocialista szavazók? Sose tudja meg. ?El pueblo
unido jamas sera vencido!
Hirtelen szél támadt: szalvéták és üres cigarettásdobozok örvénylettek
a hűs fuvallatban. Gyakori jelenség Berlinben: a fülledt időben váratlanul
érkezik a friss szellő, s a felkavarodó levegővel együtt máris megváltozik
az ember hangulata. Mintha emlékeket, nosztalgiákat, elveszett mondatokat
hozna magával. Például olyan, mint ez: "az idő kegyetlensége és a hűség
elveimhez". Hirtelen megmozdult benne a düh. Mi az, hogy hűség, kiáltotta
fennhangon, miféle hűségről beszélsz, világéletedben hűtlen voltál, én
mindent tudok rólad, elvek, na persze, de mifélék? A Párt iránti hűség
soha nem érdekelt, a feleségedet elhalmoztad a kicsapongásaiddal, miféle
elvekről szónokolsz te, vén marha? Egy kislány állt meg előtte. Hosszú
szoknyát viselt, amely majdnem a földig ért, éppen csak kilátszottak alóla
meztelen lábacskái. Egy kartontáblát tartott az orra elé, amelyen ez a
felirat állt: Boszniából jöttem. Menj oda vissza, mondta neki mosolyogva.
A kislány is mosolygott, és odébb állt.
Talán legjobb lenne taxit fogni; elfáradt. Ki tudja, miért érezi ezt
a fáradtságot, az egész délelőttöt semmittevéssel töltötte, lófrált csak
a városban, meg újságot olvasott. Fárasztóak ezek újságok, mondta magának,
a hírek is fárasztóak, az egész világ fárasztó. Méghozzá azért fárasztó
a világ, mert maga is fáradt. Odaballagott a pléh szemeteshez, és beledobta
az üres cigarettásdobozt, majd a reggeli újságot is, nem volt kedve tovább
cipelni a zsebében. Derék polgár volt ő, nem szándékozott szemetelni a
városban. Csakhogy a várost már így is elborította a szemét. Mindent elborít
a szemét. Nem, mondta magában, gyalog megyek, így jobban tudom uralni a
helyzetet. No de milyen helyzetet? hát azt a helyzetet, amelynek uralásához
még a régi időben szokott hozzá. Akkor még jó világ volt, az ám: ott sétált
előtted mindig a Célszemély, mit sem sejtve, békésen, ment szépen a dolga
után. Ahogy te magad is mentél a dolgod után, csak éppen nem abban a boldog
tudatlanságban, sőt, ellenkezőleg. Mindent tudtál a kiszemelt Célszemélyről:
ismerted arcvonásait, mint a tenyeredet, a fénykép alapján, amelyet hosszan
kellett tanulmányoznod előtte, minden részletét az agyadba vésették a feletteseid.
Még a színházi nézőtér sötétjében is fel kellett tudnod ismerni a Célszemélyt.
Ő ellenben nem tudott rólad semmit, számára te egy voltál a névtelen, arctalan
tömegből. Ment a maga útján, és vitt téged magával, mert neked az volt
a feladatod, hogy kövesd őt. Ő volt a te iránytűd, te csak mentél a nyomában,
tetted a dolgodat.
Kinézett magának egy Célszemélyt. Amikor elindul hazulról, mindig szüksége
van egy Célszemélyre, különben elveszettnek érzi magát, nem tud tájékozódni.
Mert a Célszemély pontosan tudja, merre menjen, ő pedig nem: hova mehetne
most, hogy a munkája megszűnt, Renate pedig halott? Ó, a fal, néha visszasírja
a falat. Az ott volt, keményen, kézzelfoghatóan, kijelölte a határokat,
jelezte, hogy meddig tart az élet, biztonságérzetet adott, az ember tudta,
hova tartozik. A falaknak az a dolga, hogy az ember tudja az ilyen dolgokat:
hogy ide vagy oda való, a fal egy szilárd terület, erre van észak, amarra
meg dél, tudod, hol vagy és merre tartasz. Renate életében még tudta, merre
menjen, akkor is, amikor már nem volt meg a fal, mert minden házimunkát
maga végzett, nem bízott az asszonyban, aki hozzájuk járt, sötét tekintetű
indián nő volt, aki gyatra németséggel beszélt, és állandóan azt hajtogatta,
yes Sir, akkor is, amikor visszaküldte a hazájába. Menj vissza oda, ahonnan
jöttél, koszos néger. Yes Sir.
Először mindig a szupermarketbe ment. Minden nap: nem szerette a nagybevásárlásokat,
egy-két apróságot vett mindig, Renate kívánsága szerint. Mihez volna kedved
ma reggel, Renate, nem vágysz mondjuk olyan likőrrel töltött belga csokoládéra,
vagy egy kis mogyorós praliné jobban esne? Vagy: ma a zöldséges részlegbe
megyek, el nem tudod képzelni, mi minden van ebben az áruházban, a régi
idők kisboltjai meg sem közelítik, itt minden, de minden kapható, mit szólnál
egy kis zamatos őszibarackhoz ezen a szürke decemberi délelőttön? hozok
neked, Chiléből való, vagy Argentínából, szóval valahonnan odalentről,
vagy inkább egy kis körtét kívánsz? vagy cseresznyét, sárgabarackot? csak
egy szavadba kerül. Szeretnél egy kis mézédes sárgadinnyét? az olyan jól
megy a portói borhoz, vagy az olasz sonkához. Hozok neked olyat is, csak
hogy boldognak lássalak, Renate, úgy szeretném, ha mosolyognál.
Renate fáradtan mosolygott. Mindig nézte a terasz üvegén át, ahogy
elmenőben visszaintett neki a kerti ösvényről. A terasz korlátja eltakarta
a tolókocsi kerekeit. Renate mintha egy karosszékben ült volna ilyenkor,
egyszerű, hétköznapi asszonynak látszott, még mindig szép volt, sima arcbőrével
és szőke hajával, nem látszott rajta a kor. Renate, édes Renatém, annyira
szerettelek, tudod-e? fogalmad sincs, mennyire, az életemnél is jobban,
még most is szeretlek, elhiheted. Igaz, el kellene mondanom neked valamit,
de most már mi értelme lenne megmondanom? gondoskodnom kell rólad, megmosdatni
téged, vigyázni rád, mintha kislány volnál, szegény Renate, ilyen kegyetlen
volt a sors, még szép voltál, és még most sem járt el fölötted az idő,
nem is vagyunk még olyan öregek, még élvezhetnénk az életet, Renate, utazhatnánk,
mondjuk, de te most itt vagy, ebben az állapotban, és ez mindent olyan
nehézzé tesz, Renate. Bekanyarodott a kerti ösvényre, és kilépett a körút
fái közé. Olyan zavaros az élet, gondolta, mintha folyton kifutna az ember
az időből. És elindult a szupermarket felé, szeretett ott reggelenként
elbíbelődni, de most, hogy Renate nincs többé, nehéz agyonütni az időt.
Körülnézett. Az út túloldalán megint megállt egy villamos. Egy érett
asszony szállt le róla bevásárlószatyorral, egy fiú meg egy lány kézenfogva,
és egy idős, kék ruhás úr. Mindannyian teljesen alkalmatlannak látszottak
a Célszemély posztjára. Türelem, türelem, ne légy gyerek, talán elfelejtetted
a szakmát? ide türelem kell, emlékszel? tengernyi türelem, napokat, hónapokat
is tudni kell várni, figyelmesen, diszkréten, hosszú órákig ülni egy kávézóban,
egy autóban, egy újság mögött, mindig ugyanazt az újságot olvasni, napokon
át.
Tényleg, miért is ne várná ki a megfelelő Célszemélyt egy újság mögé
bújva, csak hogy megtudja, mi történik a világban? Vett egy Die Zeitet
az újságosnál, mindig az volt az ő hetilapja még az igazi Célszemélyek
idejében. Leült a kolbászos bódéhoz, a hársfák alá. Még nincs ebédidő,
de azért meg tudna enni egy szép szál kolbászt sült krumplival. Sima legyen,
vagy currys? érdeklődött a fehér kötényes emberke. A curryset választotta,
micsoda újítás, és még ketchupot is kért hozzá, most aztán igazán posztmodernek
vagyunk (nagyon divatos szó). Szinte érintetlenül hagyta a papírtálcán,
pfuj, gusztustalan, a fene se érti, mit esznek ezen annyian.
Körülnézett. Milyen rútak az emberek. Kövérek. Még a soványak is mintha
kövérek lennének, csak belülről, mintha belülről látná őket. Zsírosak,
ez az, zsírosak, mintha mind be lennének kenve napolajjal. Valósággal fénylett
a bőrük. Kinyitotta a Die Zeitet, nézzük, mi történik a világban, ebben
a tágas, jókedvében táncikáló világban. Semmi különös. Védőpajzsot az atomfegyverek
ellen, szónokol az Amerikai. Ki ellen? heherészett, ki ellen? ellenünk,
akik már mind halottak vagyunk? Volt ott egy fénykép az Amerikairól, aki
egy pódiumon állt, mellette zászló. Hát, ennek sem lehet nagyobb az agytérfogata
egy gyűszűnél, ahogy a francia dalocska mondja. Hogy szerette azt a dalt,
ez a Brassens, ő aztán kemény gyerek volt, gyűlölte a burzsoáziát. Régi
idők. Párizs volt élete legszebb missziója. Une jolie fleur déguisée en
vache, une jolie vache déguisée en fleur. Még mindig perfektül beszélte
a franciát, akcentus nélkül, tökéletes intonációval, fölényesen, mint a
hangosbeszélő hangja a repülőgépeken, épp úgy, ahogy megtanulta, a központi
iskolában, ott tanult meg mindent, ami az élethez kell, százból kiválasztottak
ötöt, és annak az ötnek tökéletesnek kellett lennie. amilyen ő is volt.
A Staatsoper jegyirodája előtt sor kígyózott, biztos valami fontos
koncertet adnak este. És ha ő is menne? Miért ne, nem rossz ötlet. Egy
férfi sétált lefelé a könyvtár lépcsőjén, kopasz, elegáns úr, mappával
a hóna alatt. Ő az, megvan az ideális Célszemély. Lázasan az újságjába
burkolózott. A férfi elhaladt előtte, ügyet sem vetett rá. Micsoda balfácán,
balfácán a javából. Megvárta, míg száz méternyire eltávolodik, aztán felkelt.
Átsétált az úton. Mindig jobb a túloldalról figyelni, régi szabály, sosem
szabad elfelejteni a régi szabályokat. A férfi a Scheunenviertel felé vette
az irányt. Pompás Célszemély, pont az ő útvonalán halad, micsoda figyelmesség.
Láthatóan a Pergamon Múzeum felé tartott. És igen : belépett a kapuján.
Ügyes próbálkozás. Már megbocsáss, balfácánkám, göcögött magában, ha egyszer
egyetemi professzornak adod ki magad, még szép, hogy a Pergamonban ütsz
tanyát. Azt hiszed, át tudod ejteni a magamfajta vén rókát ezzel az olcsó
trükkel?
Letelepedett egy szobor talpazatára, és türelmesen várt. Rágyújtott.
Az utóbbi időben az orvos engedélyezett számára napi négy cigarettát, kettőt
ebéd után, kettőt vacsora után. De ez a Célszemély megérdemel egy szálat.
Míg várakozott, belepillantott az újságba, a programajánló rovatba. Egy
amerikai filmről írtak benne, amely nagy szenzációt keltett, és komoly
kasszasiker volt. Volt egy kémfilm is, ez a 60-as években játszódott Berlinben.
Görcsös nyugtalanság fogta el. Kedve támadt elindulni oda, ahova ma tartott,
és nem szórakozni többet ezzel az ostoba professzorocskával, akit időtöltésképp
fogott magának. Túl banális, túl átlátható. Tessék, épp kijön a múzeumból,
kezében nejlonzacskóval, ami mindenféle jegyzékekkel van teletömve – jó
nehéz lehet.
A csatornába dobta a csikket, kezét a zsebébe süllyesztette,
és úgy tett, mint aki csak arra sétál. Ehhez értett: színlelni a céltalan
kóborlást. De nem kóborolt céltalanul, épp egy látogatásra készült, a múlt
éjszaka fogadta meg magában – kissé zaklatott, álmatlan éjszaka volt. Van
mit mondjon neki, annak az embernek. Először is megmondja neki, hogy jól
él. Annyi kollégája végezte méltatlan körülmények között, még olyanok is,
akik egy rangban voltak vele, taxisként, munkanélküliként, ő nem, ő mindig
jól helyezkedett, előrelátó volt, az sosem árt, sikerült félrerakosgatnia
valamicskét, hogy hogyan? ez szakmai titok, mindegy, sikerült félrerakosgatnia
valamicskét, de dollárban ám, és Svájcban, úgy bizony, és amikor minden
összeomlott, ő vett magának egy takaros villát a Karl-Liebknecht-Straßén,
mert ennek a névnek legalább volt értelme, egy köpésre az Unter den Lindentől,
mert itt otthon érezte magát. Egyáltalán, az egész ház olyan otthonos volt,
felidézte azokat az időket, amikor még értelme volt az életének. De volt-e
valóban? Hát persze, hogy volt.
A Chausseestraße kihaltnak látszott. Csak ritkán tűnt fel egy-egy autó.
Vasárnap volt, szép, napsütéses, június végi vasárnap, a berliniek mind
a Wannsee-nél süttették a hasukat a Martin Wagner tervezte fürdőtelepeken,
és valami kellemes étvágygerjesztőt szopogatnak a kiadós ebédjük előtt.
Megállapította, hogy éhes. Hát persze, minden oka megvan rá, hogy éhes
legyen: egy csésze olasz cappuccino volt a reggelije, talán mert előző
este túlette magát. Osztrigát evett, egész tányérral, a Paris Bárban, mostanában
majdnem minden este oda járt, hacsak nem valami más felkapott étteremhez
támadt kedve. Felfogtad, te hólyag? dünnyögte magában, egész életedben
a fogadhoz verted a garast, én viszont felkapott vendéglőkbe járok, és
minden este osztrigát eszem, és miért? mert egyikünk sem él örökké, kedvesem,
az a legkevesebb, hogy megengedjünk magunknak egy kis osztrigát. Szerette
a kerthelyiséget. Egyszerű volt, puritán, épp olyan, mint ő, vagy legalábbis
olyan, amilyen ő volt valaha, a fák alatt elterülő asztalokkal, ahol egy
turista házaspár sörözgetett. A férfi erős ötvenes lehetett, értelmiségi
szemüveget viselt, mint az a másik hólyag, kerek fémkerettel, halántéka
kopaszodott, a fejbúbján is látszott már a tonzúra. A nő barna volt, szép
arcú, határozott és nyílt vonásokkal, fiatalabb volt, mint a férje. Olaszul
beszélt, de néha beleszőtt egy-egy mondatokat valami ismeretlen nyelven.
Hallgatózott. Spanyol? Spanyolnak gondolta, de messzebb ült a kelleténél.
Hirtelen ötlete támadt: odalépett hozzájuk, megszólította őket: buongiorno,
benvenuti a Berlino. Grazie, felelt a férfi. Italiani? kérdezte. A nő rá
mosolygott: ő portugál, válaszolta. A férfi tréfásan vállat vont: gyakrabban
váltok országot, mint cipőt, így hát magam is portugál lettem egy kicsit,
mondta olaszul, ő pedig elértette a Brecht-idézetet. Ügyes ez a kis értelmiségi
fiú, látszik, hogy összeolvasott ezt-azt, le a kalappal.
Úgy döntött, hogy bent költi el ebédjét. Lépcső vezetett le egy pincehelyiségbe.
Talán valóban pince volt annak idején. Hát persze, hogy pince volt, most
már emlékszik, az a hólyag gyakran itt fogadott valami lestrapált színésznőt,
egy ostoba tehenet - vénebbet, mint Helene -, aki később mindent leleplezett
egy könyvben, ami Franciaországban jelent meg, mi is volt a címe, fene
se emlékszik rá, pedig ő volt ráállítva az ügyre, még a párizsi évek idején
történt, ja igen, Ce qui convient, ez volt a címe, látszólag a színházról
szólt, de igazából tele volt zaftos történetekkel. De melyik évben is történt?
Arra már végképp nem emlékszik. Az a hólyag egy szál dívánnyal meg egy
olvasólámpával szerelte fel a pincehelyiséget, és mindez Helene szeme láttára,
aki életében több békát nyelt le, mint vizet.
Az étteremben sötét volt, mulatóhangulatot árasztott, Maria Carrerre
hajazott és más holmikra a késő-expresszionista korból. Kezeletlen fából
készült asztalok, antik berendezés, a falak minden négyzetcentimétere fényképekkel
borítva. Elnézegette őket. Majdnem mindegyiket ismerte, annyiszor végigmentek
már a kezén az irodájában. Némelyiket egy-egy beosztottja készítette. A
kurvapecér, mondta magában, micsoda kurvapecér volt, egy moralista morál
nélkül. Végigböngészte az étlapot. Az asszony nem tudta elhomályosítani
a szeretőket, de a konyhaművészete vitán felüli volt. Élete során mindig
az osztrák konyhát részesítette előnyben, és a vendéglő az ő szája íze
szerint üzemelt. Fontos az előétel. Külön részleg volt fenntartva a leveseknek.
Töprengett. Volt valami krumplileves, ami jobban sikerült a német változatnál.
Különben sem volt kimondottan a német konyha rajongója, az túl zsíros,
az osztrákok kifinomultabbak, de talán jobb, ha lemond a krumplilevesről,
meleg van. Na és az őzgerinc? Miért is ne? őzhúsban verhetetlenek az osztrákok.
Kicsit ugyan nehéz étel, az orvos nem repesne az örömtől. Végül egy egyszerű
bécsi szelet mellett döntött. A jó osztrák bécsi szeletet semmi sem múlhatja
felül, és hozzá az a ropogós rósejbni, amit csak ők tudnak, hát persze,
ide azzal a bécsi szelettel. Osztrák fehér bort ivott, pedig nem szerette
az erős illatú borokat, és Helene emlékére emelte a poharát. A kőkemény
páncélodra, mondta magában. Az én primadonnámra. A végére egy kávét is
rendelt, koffeinmenteset, még csak az hiányozna, hogy éjjel megint ne tudjon
aludni a szívdobogástól.
Amikor megint kilépett a kerthelyiségből, elfogta a kísértés, hogy
felkeresse a házat, amely most már múzeum volt. Kellemes időtöltés. Vagyis
hát, ki tudja, valószínűleg teljesen átalakították, élettelenné rendezték
át, az írástudó turisták nagy megelégedésére. Eszébe jutott egy éjszaka,
még ötvennégyben, amikor az a barom ott állt a Berliner Ensemble kulisszái
mögött, és nézte a Kurázsi mama kocsiját. Mindent számon tartott róla szobát,
fiókot, papírlapot, levelet. Jobban ismerte, mint bárkit a világon: kiszagolta
minden titkát. Sajnálom, suttogta, igazán sajnálom, parancsra tettem. Kilépett
az utcára, néhány métert gyalogolt. A kis temető bejárata az utcára nézett,
rácskerítés választotta el a forgalomtól; egy mellékutca felől ment be.
Néptelen volt. Sűrűn volt fákkal beültetve, mindenki árnyékban nyugodott.
Kis temető volt, de nem jelentéktelen, nagy emberek sírjai sorakoztak benne:
filozófusok, orvosok, tudósok: happy few. Mihez kezdenek a fontos emberek
a temetőben? Alszanak, ők is éppen ugyanúgy alszanak, mint azok, akik nem
vittek véghez nagy dolgokat. És mind ugyanabban a pózban: vízszintesen.
Az öröklét vízszintes. Véletlenül Anna Seghers sírjába botlott. Fiatal
korában rajongott a verseiért. Felrémlett benne egy vers, amelyet sok-sok
éve valami zsidó színész szavalt minden áldott este egy Marais-beli apró
színpadon. Szörnyű, szívettépő vers volt, nem volt bátorsága felidézni,
hogy is szólt.
Amikor a sírhoz ért, így szólt: szervusz, hozzád jöttem. Hirtelen elment
a kedve attól, hogy a házról beszéljen neki, vagy arról, hogy milyen úri
módon él öregségére. Ezt későbbre halasztotta, és csak ennyit mondott:
te nem ismersz engem, az én nevem Karl, erre a névre kereszteltek, ez a
valódi nevem. Ekkor arra szállt egy lepke. Egyszerű, átlagos, fehér káposztalepke
volt, ide-oda csapongott a temetőben. Megdermedt, behunyta a szemét, mint
aki épp kíván valamit. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy a lepke éppen
a bronz mellszobor orrára telepedett le, amely a sírkövek előtt magasodott.
Sajnálom, hogy nem kaptad meg a sírfeliratot, amit annak idején lediktáltál:
itt nyugszik B. B., tisztán, tárgyszerűen, gonoszul. Sajnálom, de nem írták
ki, manapság már nincs értelme előre kitalálni a sírfeliratokat, az utókor
úgysem teljesíti az akaratodat. A lepke verdesni kezdett a szárnyaival,
függőlegesen felemelte, összeérintve a két kis vitorlát a magasban, hogy
lendületet vegyen, de nem mozdult. Jókora orrod volt, mondta, a sörtéd
meg durva, mint a drótkefe, micsoda egy hólyag voltál, mindig is az voltál,
éjjel-nappal dolgoztattál, mint egy rabszolgát. A lepke egy pillanatra
felemelkedett, de aztán visszaszállt oda, ahol volt.
Te barom, mondta, én barátod voltam, szerettelek, ez meglep, mi, hogy
szerettelek? ide hallgass, akkor, ötvenhat augusztusában, amikor bedurrantak
a koszorúereid, akkor én sírtam, de komolyan, sírtam, nem mintha olyan
sokat sírtam volna életemben, hallod-e? Karl kevés könnyet ejtett a maga
idejében, de téged megsirattalak.
A lepke felemelkedett, két kört tett a szobor feje fölött, és távolodni
kezdett. Valamit el kell mondanom neked, mondta sietve, mintha a lepkéhez
beszélne, valamit el kell mondanom, nagyon sürgős. A lepke eltűnt a fák
között, ő pedig lehalkította a hangját. Mindent tudok rólad, mindent tudok
az életedről, minden egyes napjáról, mindent: a nőket, az elveidet, a barátaidat,
az utazásaidat, még az éjszakáidat is, az összes kis piszkos titkodat,
még a legapróbbakat is: mindent. Észrevette, hogy izzad. Nagy levegőt vett.
De magamról semmit sem tudtam. Azt hittem, mindent tudok, és magamról nem
tudtam semmit. Kis szünetet tartott, rágyújtott. Kellett a cigaretta. Hogy
Renate egész életemben megcsalt, arra csak két éve jöttem rá, amikor belenéztem
a levéltárba. Ki tudja, hogy jutott eszembe, hogy akár nekem is lehet egy
kartonom, mint bárki másnak. Komplett, részletes karton volt, valaki minden
nap figyelt. A "családi ügyek" címszónál egy teljes dosszié feküdt, egy
teleobjektívvel készített fotóval. Renate látszik rajta, és a Belső Ügyosztály
főnöke, pucéran napoznak valami folyó kavicsos partján. Nudiznak. Ott van
a képaláírás is: Prága, ezerkilencszázötvenkettő. Én akkor Párizsban voltam.
Aztán volt egy sor másik is: hatvankettőben, ahogy kijönnek egy szállodából
Budapesten, hatvankilencben, a Fekete-tenger partján, hetvennégyben Szófiában.
Egészen nyolcvankettőig, amikor a főnök meghalt. Neki is a koszorúerei,
mint neked, öreg volt már, pontosan húsz évvel öregebb, mint Renate.
Zsebkendőjével megtörölte a homlokát, és hátralépett. Fürdött az izzadtságban.
Leült egy farönkre, a kis ösvény túloldalára. Látod, mondta, meg akartam
mondani Renaténak, meg akartam mondani neki, hogy mindent tudok, hogy mindent
kinyomoztam, de hát ilyen komikus az élet, Renaténak agyvérzése volt, reménykedtünk,
hogy rendbe jön, nagyon jó kezekben volt, a gyógytorna is sokat használt,
meg minden, ami kellett, és mégsem jött rendbe, az utolsó években már csak
tolószékben ült, és az arcbénulása is úgy maradt, minden este megfogadtam,
hogy másnap megmondom, de hogyan mondhatnád meg, hogy mindent tudsz, egy
olyan embernek, akinek béna az arca, és elmerevedett a lába? nem volt merszem,
nem, nem volt merszem.
Ránézett az órájára. Talán most már ideje menni. Fáradt volt, jobb
lesz taxit fogni. Megszólalt: az új házam az Unter den Lindenre néz, az
ám, szép ház egyébként, összkomfortos. Végigment az ösvényen, egészen a
bejárati rácsig. Egy pillanatra megtorpant, és megfordult. Intett a kezével
a sírkert felé. Esténként valami felkapott étterembe megyek vacsorázni,
mondta még utoljára, ma estére úgy tervezem, hogy a Partizánba megyek,
az egy olasz étterem, ott Salvatore szolgál fel nekem, tudja, hogy szeretem
a garnélarákos spagettit. Nincs még egy étterem egész Berlinben, ahol ilyen
príma a rák. Becsukta a kerítés kapuját, óvatosan, hogy ne csapjon zajt.
Berlin csakugyan megváltozott, dünnyögte, sose tudod meg, mennyire.
EÖRSI SAROLTA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|