Székács Judit
Hogyan lesz az emberből kétnyelvű terapeuta?
Mikes György, a magyar származású profi emigráns a kultúrpszichológiai
felnőtt megfigyelés halhatatlan szakértője és a szatíra mestere "Hogyan
legyünk idegenek?“ c. könyvében 1946-ban így ír:
"Angliában minden fordítva van... Ha egy fiú szerelmet akar vallani a
lánynak, letérdel, közli vele, hogy ő a legédesebb, legbájosabb lény... és
képtelen akár egy perccel is tovább élni nélküle. Ez egy normális, hétköznapi
szerelmi vallomás. Angliában a fiú vállon veregeti szíve hölgyét, és gyengéden
tudomására adja: "tulajdonképpen nem mondhatnám, hogy nem tetszel“.
A szeretet egy "normális, hétköznapi“ szó a magyar nyelvben,
az angolban meglehetősen problematikus, bár a "beat-generáció“ sokat tett
azért, hogy kimondhatóvá váljon. Ezzel szemben azt, hogy "gyűlöllek“, Londonban
sokkal egyszerűbb mondani: Budapesten e szó udvara valamiféle sötéten izzó
zónával érintkezik, ahol olyan érzések lakoznak, melyek a mindennapi emberi
kapcsolatokban alig vállalhatók és nehezen megbocsáthatók. Nem csoda, hogy
egy Bálint-konferencia címe a "Szeretet és gyűlölet“-ből "Szeretet és harag“-gá
szelídült Pesten.
Egyszerű szavak. Megtalálhatók minden nyelvben – de vajon ugyanazt
jelentik-e? Az, amelyik az anyanyelven szól, korai érzésekbe, testi szenzációkba,
fantáziált és megtapasztalt archaikus kapcsolatokba ágyazott: magán viseli
a korai tárgykapcsolatok kulturális és stiláris jegyeit.
Ezekből készül a "belső etimológiai szótár“ affektív szövete.
Szeretet és gyűlölet – ezek a pszichoanalízis nyelvében is alapszavak.
Azok a fogalmak, melyekkel a Budapesti Iskola járult hozzá az
analitikus megértéshez – "a gyengédség és a szenvedély nyelve“ (Ferenczi),
“primér szeretet“ és "harmonikus elegy“( a Bálintok), “megkapaszkodás és
keresés“ (Hermann) – egy olyan mentalitásról tanúskodnak, melynek értelmében
a szeretet és a primér tárgykapcsolatok ("anya-gyerek duál-unió“) minden
további fejlődés alapjának tekintendők, beleértve ebbe a szelf, a
test-és-én-határok, az autonóm kontroll, a védekezési mechanizmusok
és elaborációs lehetőségek alakulását.
Mindez egyáltalán nem azt jelenti, hogy valamiféle unipoláris rendszerről
lenne szó, hiszen a negatív affektusok, a negatív indulatáttétel-és-viszont-indulatáttétel
feldolgozása az analitikus munka egyenértékű aspektusaként jelenik meg.
A magyarok azt mondják: "nyelvében él a nemzet“. Hát még egy pszichoanalitikus!...
S ha az illető netán úgy dönt, hogy az életét és a munkáját egy másik
országban, másik nyelven folytatja (olyan emberek között, akik maguk is
hasonló cipőben járnak), míg az anyanyelv elvesztését sínyli, hamarosan
ráébred arra, hogy az új közegben nem működnek a verbális orientáció elemi
rendező elvei, és a világot a Bion-féle "alapfeltevések“ (basic assumptions)
szintjéről kell elkezdenie újra megismerni.
Anya. Anyaföld. Anyanyelv
Mennyi elszántság és nekikeseredés kell ahhoz, hogy az ember felálljon,
és útnak induljon!
A túlélési stratégia szerintem tulajdonképpen az extrém helyzetekből
való szabadulás lehetséges módozatainak a forgatókönyve, mely a traumát
átélt generációk személyes tapasztalataira épül. Mind a külvilág, mind
a pszichés valóság jegyeit magán viseli, így a külső és a belső valóság
egyidejű vizsgálatát tételezi fel. Egybe épít tudattalan és tudatos aspektusokat.
Létfontosságú információkat sűrített formában képes közvetíteni. Útmutatást
ad a percepció javítására: hogyan lehet a veszélyt és a segítségforrásokat
felismerni. Mentális operációkat, érzelmi viszonyulásokat és reális tennivalókat
ír elő. Kipróbált életmentő ereje révén megkérdőjelezhetetlennek tűnik:
pszichológiai axiómaként hat.
Ott, ahol a létezés folyamatossága újra és újra megszakad, az emberek
identitásképe töredezetté és feltételekhez kötötté válik. Ez nem csak az
egyénekre és családokra, de etnikai csoportokra, nagyobb társadalmi egységekre,
sokszor egy egész nemzetre válik jellemzővé.
A stabilitás hiánya a túlélési stratégiák erejét növeli.
A családi mítoszok és legendák szövetébe ágyazottan ezek a hatalmas
affektív töltéssel rendelkező, lebilincselő beszámolók a következő generációk
"verbális örökségének“ részévé válnak. A narratívumban beállt szünetek
gyakran titkokat jeleznek, és a gyerekek hamar megtanulják, hogy ezekről
ne kérdezzenek.
Bár ezek a történetek az apa nyelvének alapvető ismérveit is hordozzák,
mégis anyanyelvi leckéknek minősülnek.
18-szor tettem meg az utat Budapest és London között, mire eljutottam
arra a pontra, hogy kész legyek megpróbálni az életemet újra kezdeni –
illetve, be kell vallanom, hogy azt reméltem: a körülmények lehetővé fogják
tenni, hogy egyszerűen csak folytassam – Angliában.
1990-re omlani kezdtek a falak Közép-Európában.
A falak omlása azt is eredményezte, hogy a több mint félévszázados
túlélési parancs kettős kötése erejét vesztette. Sokminden megváltozott;
kinyílt az a külső-belső kapu, amelyen végülis át lehetett menni a túlsó
oldalra.
Úgy éreztem, “itt az idő, hogy végre valaki megtegye!“– mozdulatlanságom
oldódott, megragadtam az alkalmat, és csomagolni kezdtem.
Ha az ember összecsomagolja a háztartását, és el kell döntse,
mit vigyen magával, és mit hagyjon ott az élete kellékeiből – és ez nem
csak könyvekre, lábosokra és gyerekjátékokra vonatkozik, hanem ötletekre
és elgondolásokra ugyanúgy –nem lehet biztos abban, hogy a gondosan kiválogatott
dolgok jól fogják-e bírni az utazást. Vannak borok, amelyek elvesztik aromájukat,
mire a hosszú út végére érnek, ruhák használhatatlannak, vagy egyszerűen
nevetségesnek bizonyulhatnak a másik oldalon. Bizonyos fontosnak tartott
gondolatok értelme ugyancsak elpárologhat menet közben. Ilyenkor ezek az
elme kiürült tartályaivá válnak, készen arra, hogy bekerüljenek a belső
archívum katalógusába – vagy egyszerűen feledésbe merüljenek.
Én sem tudhattam előre, hogyan fognak kinézni a dolgok a túloldalon,
és ezért inkább kivártam, és próbáltam a tapasztalatokból tanulni.
Nem voltam menekült, “csak“ egy emigráns, aki egy másik országba
költözik. Az, hogy elmentem, a saját döntésem eredménye volt, sok- generációs
dinamikus erők kumulatív aktusa, amit "szabad akarat“-ba lehetett csomagolni.
Egyáltalán nem volt könnyű, de végülis megérkeztünk Londonba.
Az első betegekre sem kellett sokáig várnom.
A komplikációk – a szó szoros értelmében – az ajtónál kezdődtek.
A magyarok üdvözlésként kezet fognak – az angolok azonban ezt nem teszik.
Hajdani Tavistock klinikai tutorom profétikus szavai gyakran visszhangzottak
a fülemben: “egy percig se izgasd magad azon, hogy mi lesz, ha véletlenül
mégis nyújtod a kezed: a legrosszabb dolog, ami történhet, hogy a betegek
tudni fogjak, még mielőtt kinyitnád a szád, hogy idegen vagy.“
Igen, idegen vagyok, és idegennek lenni: ténykérdés.
A betegeim közül sokan hasonló cipőben járnak. A világ legkülönbözőbb
részeiről érkeztek Angliába.
Alice Svédországból jött, hogy együtt lehessen leszbikus partnerével,
és tökéletesen beszélt angolul. Kifejezett nehézségbe nem ütközött, hogy
terápiáját egy "harmadik“ nyelven folytassuk, de már az első találkozásaink
egyikén bevezetett egy különös szokást. Ha úgy érezte, hogy nagyon fontos,
hogy pontosan megértsem azt, amiről éppen beszél, megállt, és megismételte
svédül is, amit mondott. A svéd szavak árnyalati jelentéseihez és akusztikájához
fűzött asszociatív anyag ugyan előbbre vitte a munkát, de nem juttatott
el bennünket egy olyan terápiás alaphangulathoz, melyben úgy érezte volna,
hogy megértik, és tartani tudják.
Egy nap, miután megint az anyanyelvére fordította a szót, várakozástelien
nézett rám. Nem is gondolkoztam, csak rávágtam a mondottak magyar megfelelőjét.
A hatás formatív erejűnek bizonyult. Ez a fajta azonnali "fordítós tükrözés“
és az ebből fakadó kölcsönösség érzése segítségünkre lett abban, hogy egy
közös nyelvet alakítsunk ki, amely "elég jó“-nak bizonyult Alice számára
ahhoz, hogy képes legyen magába foglalni és ugyanakkor ki is fejezni különbözőségünket
nem csak a származásunk, hanem szexuális irányultságunk vonatkozásában
is. Lehetővé tette, hogy visszataláljunk abba a fejlődési korba, melyben
az alapvető bizalom még nem rendült meg igazan, és a gyermekkori világ
nem hullott darabjaira szét.
Mi az a nyelv, amit akkor beszélünk, ha a verbális formák és struktúrák
felbomlanak? A Valóságérzék melyik fejlődésfokához kell visszatérnünk (hogy
Ferenczit idézzem), amikor a szavak megszűnnek hordozni az értelmet, mivel
elvesztik affektív-emocionális töltésüket?
Hosszú ideig volt az a diffúz érzésem, hogy a második nyelvemen a testem
és lelkem egy másik rétegéből dolgozom: valahonnan abból a zónából, mely
a tárgyreprezentáció és a szó-reprezentáció között húzódik.
Sem azelőtt, sem azóta soha nem voltam képes olyan természetes
módon és sikeresen dolgozni borderline betegekkel, mint ahogy az az új
nyelvemen az első években sikerült.
Amint az élő nyelvet jobban kezdtem uralni, ez a kapu ismét bezárult.
Ferenczi – aki maga is kétnyelvű volt – nagyon jól ismeri ezt az átmeneti
korszakot:
"A taglejtési szimbolikát... a beszédszimbolika váltja fel. ... A
gyermek vágyainak, valamint a tőle óhajtott tárgyaknak érzékeltetésére
használt "testi lehetőségek“ közül... minden más ábrázolásmódot túlszárnyaló
jelentőséget a beszélés nyer... A beszédszimbolika egyben lehetővé
teszi a tudatos gondolkodást, mivel magukban véve tudattalan gondolatfolyamatokhoz
asszociálódva, ezeket az érzékelhetőség kvalitásával ruházza fel.
...A gyermek mindemellett meg ebben az időszakban is meg tudja mindenhatóság-érzését
menteni. Viszonylag oly egyszerű és oly kevés a gondolatokba foglalható
vagy, hogy figyelmes és javát akaró környezete e gondolatok legtöbbjét
kitalálja“
Angol betegekkel dolgozva (persze Mikes György azonnal közbevetné, hogy
amikor angolt mondanak, lehet hogy skótokról, walesiekről, írekről vagy
gyakorlatilag a Brit szigetek bármely lakójáról van szó, de angolokról
csak a legritkább esetben...) egy igen különös viszont-indulatáttételes élmény
alakult ki: úgy éreztem, egy speciális minőségű kölcsönös holding jön létre
annak következében, hogy a beszéd szintjén a páciens "tartja“ a terapeutát.
Ez nem olyan, mint Ferenczi "bölcs csecsemője“: itt a mentális funkciók
és az affektusok szinkronicitásáról van szó, az analitikus térben a jelen
és múltbeli tudattalan tartalmak között operacionális szinten keletkezik
oszcilláció. A kép, amely számomra ezt a konstellációt megragadja, Magritte
szürrealista Madonnája: gyermek anya egy felnőtt csecsemőt ölel.
Olyan esetekben, amikor a terapeuta a paciense anyanyelvén dolgozik,
ez a sajátos aspektus kellő elméleti és módszertani figyelmet igényel.
Az idő múlásával az analitikus egyre biztonságosabban mozog az új nyelv
birodalmában, és egyre jobban orientálódik a nyelvi struktúrák, jelentés
és intonáció útvesztőiben. Ez az új verbális szelf egyre jobban kezd illeszkedni
személyes és szakmai identitása régebbi összetevőihez. A pillanat idillikusnak
tetszik: büszkének és elengedettnek érezheti magát, hiszen azt az illúziót
dédelgeti, hogy nemcsak az sikerült, hogy az új világba beérkezzen, de
ismét birtokolja a szavakat és a grammatikát.
Ez a napsütötte pillanat azután eltart egészen addig, amíg meg nem
érkezik az első beteg, akivel közös az anyanyelve.
Sokszor tapasztalom, hogy kétnyelvű kollégáim és tanítványaim hogyan
kerülnek egy félelemmel kevert izgalmi állapotba, amikor először kezdenek
dolgozni az anyanyelvükön. Azok, akik már a második nyelven képződtek,
attól tartanak, hogy nem lesznek képesek a szakmai kifejezésekre rátalálni,
azok pedig, akik az eredeti nyelven folytatták analizisüket, nem tudják
elképzelni, hogyan fogják az új világban való lét élményét az analitikus
folyamat során visszafordítani az anyanyelvükre.
Bármi legyen is a manifeszt riadalom tárgya, én úgy vélem, hogy az
igazi pszichés konfliktust az elvesztett gyermekkori világgal való újra
találkozás, és az abban való megmártózással szembeni védekezési mechanizmusok
okozzák.
Elmondom, hogyan történt mindez az én esetemben.
Tamás évekkel ezelőtt még Budapesten járt hozzám. Akkor sikerült a munkánkat
befejezni, de később úgy érezte, hogy szeretné az élete néhány területét
újra látogatni és analitikus vizsgálat tárgyává tenni. Lévén, hogy az üzleti
életben nagyon sikeresen működött, el tudta intézni, hogy két évre a cég
londoni irodájába helyezzek ki. Ez lehetővé tette, hogy visszajöjjön terápiába
hozzám.
Tudtam, hogy szívesen fogom újra látni. Arra azonban nem voltam elkészülve,
hogy milyen rendkívüli örömöt fogok érezni annak kapcsán, hogy évek után
ismét magyarul dolgozhatom. Úgy ízlelgettem a szavakat és kifejezéseket,
mint különös csemegéket, melyek zamatát mar szinte elfelejtettem. Élveztem
a nyelv poézisét, az összefüggéseket, a magyar nyelv plaszticitását és
kreatív formálhatóságát – szóval: tényleg az elememben voltam!
A következő páciensem angol nyelvű órája során azonban sokkal kevésbé
éreztem jól magam, amikor rádöbbentem, hogy egyszerre csak nem tudok rendesen
angolul beszélni... A nyelvtan tótágast állt, kerestem a szavakat, habozó
és bizonytalan lettem. Megint magyarból fordítottam a fejemben, pedig ezt
már jó ideje abbahagytam, avval egyidőben, hogy elkezdtem nemcsak beszélni,
de gondolkodni és álmodni is angolul.
Tamással az anyanyelvi analitikus mézeshetek eltartottak egy
darabig. Ezalatt megtanultam, milyen nagy jelentőségűek az anyanyelvi szövegkörnyezetbe
hirtelen behatoló idegen szavak.
Egyik álma felidézése során megjelent az első angol szó: egy
"cockroach“-ról (svábbogárról) kezdett beszélni. A szó egyszerre volt felhívó
jellegű és eltakaró. Vissza kellett fordítsuk magyarra, hogy megértsük:
az álom szóvicce komolyan veendő, a "sváb“ szóhoz fűződő asszociációk a
németekhez és a háború alatt elszenvedett kínos és megalázó kisgyerekkori
élményekhez vezettek. Úgy tűnt, el kellett mennünk mind a kettőnknek Magyarországról
ahhoz, hogy e családi titkok közelébe lehessen merészkedni, és az üldözésekről,
antiszemitizmusról, származási kételyekről és zsidó identitásról el lehessen
kezdeni beszélni.
Az "idegen szavak“ mindig szignál-funkciót töltenek be: verbális szinten
jelzik, hogy valamit távol kell tartani, le kell hasítani. Más esetekben
arra utalhatnak, hogy megjelent valami új, ami pillanatnyilag még nem illeszthető
be az élmény és a narratívum dinamikus szövetébe.
Munkánk során ráébredtem arra, hogy az anyanyelvhez kötődő gondolkodásmód
(mind set) szabad használata mennyi öröm tudattalan forrása. Ezzel egyidejűleg
azonban tudatossá váltak azok a védekezési manőverek is, melyeket az eredeti
nyelv és kultúra elvesztése átélésének és elgyászolásának útjába állítottam.
El kellett fogadjam a fájdalmas valóságot: hogy bizonyos képek és képzetek
létezésem új közegében nem tudnak majd "önmagukért beszélni“.
Fokozatosan kirajzolódott jónéhány – ebből a helyzetből fakadó –indulat-áttételes
és viszont-áttételes csapda, melyek közül szeretnék egy párat kiemelni:
A betegek néha úgy érzik, hogy az anyanyelven folyó terápia berögzíti
őket egy olyan pozícióba, melyből szabadulni szeretnének. Az élmény ahhoz
a szeparációs konfliktushoz áll közel, amikor a gyerek már elmenne, de
a mama nem képes elengedni.
Súlyos traumatizáció esetén az anyanyelv a trauma feldolgozásának
útjába állhat, mivel (ahogy a különböző országokban megkínzott politikai
üldözöttekkel dolgozó kollégánk fogalmazta): “a trauma meg tudja mérgezni
az anyanyelvet“.
Már említettem – de újra hangsúlyozni szeretnem, hogy kialakulhat
egy olyan viszont-áttételes helyzet, melynek sodrában az analitikus/terapeuta
tudattalanul hálás lesz betegének, aki az anyanyelven folyó terápia révén
mentális-emocionális kielégülést nyújt a számára, és ez hasításhoz, idealizációhoz
és az "egyformaság“ illúziójához vezethet – ami masszív projektív identifikációt
és tagadást mobilizál.
A kritikus évek folyamán sokszor átéltem ebben a soknyelvű terápiás
világban, hogy az önkifejezés és megértés útjában álló nyelvi akadályok
feltérképezése és feldolgozása hogyan segít ahhoz, hogy az eltérő tudattartalmak
megfelelő szimbolikus fordítását megtaláljuk.
Ez abban is jelentős szerepet játszik, hogy a kontextusváltás következtében
kialakuló fel nem ismert egyéni és társadalmi traumák dinamikáját feltárjuk.
Enélkül a migráció élménye nem dolgozható fel.
Ebben az időben még valami nagyon fontos dolog történt: olyan kollégákat
találtam, akiket hasonló módon foglalkoztattak ezek a kérdések. Velük együtt
indítottuk el 1996-ban a Soknyelvű Pszichoterápiás Központot (Multilingual
Psychotherapy Centre-MLPC).
Egy olyan hálózatot próbáltunk meg létrehozni, mely a páciensek anyanyelvén
nyújt analitikus pszichoterápiát. Nagyon hamar kiderült, hogy ha sikerül
egy olyan teret kialakítani, ahol a gyermekkor érzelmi és kulturális világa
újra látogatható, az első nyelv szavai és szintaxisa feleleveníthető, és
ahol elfelejtett emlékek felidéződhetnek, az a terapeuták számára ugyancsak
alapvetően fontos. Nyilvánvalóvá vált, hogy ez az élmény hogyan teszi képessé
az embert arra, hogy felmérje, mi mindent hagyott hátra, és mi mindent
talált, miközben végigjárta azt az utat, mely egyik országból, nyelvből
és kultúrából a másikba vezette.
A kollégák analitikus prizmán keresztül nézett soknyelvű történetei
a viszont-indulatáttétel kérdéseit különösen elevenné tették. A közös munka
során a nagyon eltérő tapasztalatok és élmények megoszthatókká és átgondolhatókká
váltak, és ez megalapozta, hogy az együttes térben "élhetőbb“, személyes
narratívák formálódjanak, és új integrációs lehetőségek jöjjenek létre.
Egy különös, Winnicott-i értelemben vett átmeneti térben találtuk magunkat,
ahol a tárgyak arra ösztönöztek, hogy megteremtsük őket.
A nyelv a terápiás megértés, félreértés és meg-nem-értés nagyon jól
használható metaforájává vált. Ez a metafora képes kifejezni a fordítás
és a lefordíthatóság, valamint a mozgás és változás aspektusait. Azt, hogy
mit jelent, ha valami megosztható, vagy ha egyedül kell cipelni. Milyen
az egyedüllét, és milyen az, amikor megteremtődik az együttes élmény.
Én már nem vagyok egyedül.
Még brit állampolgárságot is kaptam. Ezt a folyamatot angolul (és hadd
tegyem itt hozzá, hogy a többi angol nyelvű nemzet, mint pl. az amerikai
vagy az ausztrál is így mondja) "természetesítésnek“ (naturalisation) hívják.
Mikes ismét azonnal reagál: “maga az ige világosan tanúsítja, mit gondolnak
a britek az emberről. Amíg nem kap brit állampolgárságot, még csak nem
is természetes emberi lény.“...
Így tehát elértem, hogy kettős állampolgár lettem, és úgy érzem, ez
nagyon jól kifejezi azt, ami valójában vagyok: egy pszichoanalitikus, aki
egy aggyal, de két elmével él.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|