Kathleen Kelley
A franciaországi vitákról
(A pszichoanalízis fekete könyve)
A Freud-szapulás nem volt közismert sport Franciaországban a legutóbbi
időkig, amíg az Arenes kiadó ki nem hozott egy közös kötetet az olyan legismertebb
anti-freudisták írásaiból, mint Peter Swales és Edward Shorter. A könyv
a többi hasonló rövid életű publikáció sorsára jutott volna, ha meg nem
jelenik róla egy lelkes cikk a népszerű baloldali értelmiségi hetilapban,
a Nouvelle Observateurben. Az újságíró nemcsak el volt ájulva a könyvtől,
de helyeslőleg idézte is néhány leghajmeresztőbb Freud-ellenes megállapítását.
"A pszichoanalízis fekete könyve: Hogyan éljünk, gondolkodjunk, érezzük
magunkat jobban Freud nélkül" dícséretére válik magának és szerzőinek azzal,
hogy objektív képet ad Freudról, feltárja magánéletét, publikálatlan leveleit
stb., hogy leleplezze: szélhámos volt, hazug, csaló és kokainista. Továbbá
úgy állítják be, mint gonosztevőt, akinek sikerült az egész világot becsapnia
hamis teóriáival."
Freudot és követőit azzal vádolják, hogy reménytelen, kiszolgáltatott
helyzetbe hozták és magukra hagyták pácienseiket felelőtlen értelmezéseikkel
és hamis gyógymódok bevezetésével. Minden pszichoanalitikus társaságot
a korrupció melegágyának minősítenek, és halottak tízezreit írják a pszichoanalitikusok
számlájára egyedül Franciaországban. A szerzők azt javasolják, hogy ahhoz,
hogy jobban érezzük magunkat Freud nélkül, csak annyi kell, hogy rögtön
hagyjuk ott az analitikusunkat, és az emberi javulás tudományosabb és kipróbált
módjához forduljunk, azaz a kognitív viselkedésterápiához.
Honnan ez a nagy gyűlölet? – ezt kérdezi Elisabeth Roudinesco,
történész, filozófus, író, a pszichoanalízis franciaországi történetének
kutatója a "Fekete könyvre" reagáló kis pamfletjében. Helyesen mutat rá,
hogy ez a kötet éppen akkor jelent meg, amikor kijött egy kormányrendelet
a franciaországi pszichoanalízis értékeléséről. Roudinesco szerint a "Fekete
könyv" egy "revizionista" ideológia példája, amely az ultraliberális társadalmakban
igyekszik lerombolni és elutasítani mindent, ami nem veti alá magát a mérés,
kiértékelés, verifikálás kényszerének. Az állítólagos "tudományos megközelítés",
a kiértékelés szenvedélyes kiterjesztése a társadalom minden aspektusára
ahhoz vezet, hogy az emberi lényeket "dolgokká" redukálják, az egyéneket
piaci tényezőkké.
A freudi értelemben vett pszichoanalízis, és alapja, az ösztönökről
és a tudattalan vágyról szóló tanítás nem illik bele egykönnyen ebbe a
képbe. Hogyan akarja valaki kiértékelni, mérni a lélek erőit, ha figyelmen
kívül hagyja saját determinánsait, amelyek sokszor arra késztetik az egyént,
hogy olyasmit tegyen, amit nem tud kontrollálni, amin a tudatával nem képes
uralkodni?
Nyilvánvaló, hogy a tudattalan Freud előtt is létezett. A Freud-szapulók
egyik ragyogó érve az, hogy Freud nem fedezte fel a tudattalant, mert az
már őelőtte is létezett: a kérdés inkább az, hogyan értették meg és értelmezték
a tudattalan megnyilvánulásait. Talán ahhoz hasonlóan, mint manapság is:
ha a tudattalant figyelmen kívül hagyják, a szenvedés okait lehet a "balszerencsének",
a sorsnak, az isteneknek, biológiai rendellenességeknek, a genetikának,
a csillagoknak stb. tulajdonítani. Az abban való hit, hogy külső
erők az okozói kényszerítő szükségszerűséggel mindannak, ami az egyénnel
történik, nemcsak biztonságérzetet adott az embernek, de volt társadalmi
összetartóereje is. Az emberiség mindig megpróbált úgy értelmet adni a
dolgoknak, hogy olyan ideológiákat konstruált, amelyek képesek megmagyarázni
az emberi és a társadalmi élet viszontagságait. Freud számára az ideológia,
akárcsak a nyelv és az álmok, a viselkedés mitológiájával függ össze egyetemes
pszichológiai változók révén. Mások, mint Ericson, arra irányuló öntudatlan
törekvésnek tekintették az ideológiákat, hogy egy adott időben megfelelően
hozzá tudják igazítani a tényeket az eszmékhez és az eszméket a tényekhez,
hogy olyan meggyőző képet sikerüljön kialakítani a világról, ami erősíti
a kollektív és az egyéni identitást és önképet. Az ideológiai leegyszerűsítések
által teremtett totális perspektíva ereje, amely egyáltalán nem véletlen
vagy tudatosan alakítható (bár kihasználható, mint minden öntudatlan emberi
törekvés), azon múlik, hogy mennyire képes áthatni a történelmi események
látszólagos logikáját, és befolyásolni, formálni az egyén identitását.
A 21. század magával hozta egy új értelemadásra való igény jelentkezését.
Az "egyetlen globális világ" gazdasági és társadalmi velejárói gyorsan
megmutatkoznak, de hogy a pszichében milyen pusztítást végez, ez még nincs
igazán feltárva. Annyi bizonyos, hogy az "új ideológiák" küzdenek
a "régi ideológiák" ellen, és hogy a "tudományosság", a "kiértékelés",
a "piac" és a "gazdaság" mint minden egyéni és társadalmi valóság objektív
mércéje ma az új liberális ideológia nagyhatású hitvallása.
Hogyan illenek a freudi ösztön öntudatlan erői ebbe a képbe? A Franciaországban
indított hadjárat a pszichoterápia és a pszichoanalízis ellen és a "Fekete
könyv" egy általános világjelenség tünete, izgalmas terepet kínál a pszichoanalízis
mai helyzetének vizsgálatára. De akkor persze azt is mondhatjuk, hogy ez
a harc nem új, és hogy Freud "zavaró" volt kezdettől fogva. Mi lehetett
volna annál inkább "zavaró" a 20. század elején, mint kimozdítani az egót
abból a helyzetéből, hogy "úr a saját házában", megkérdőjelezni az ész,
a logika, a kontroll felsőbbségét? Freud hatalmas műve óta tudjuk, hogy
szembe kell néznünk tudattalan erők működésével az egyénben. A mi furcsa
"másságunk" az, egy titkos belső logika, amely egónkat tudatlan valamivé
alakítja át, ami képtelen ellenállni ismeretlen erők vonzásának és taszításáának.
A libidó vagy ösztön terminusoknál jobban is képes a német Trieb-hez közelálló
francia pulsion kifejezni a működésben lévő tudattalan vágyak erejét.
Freud kezdettől fogva tisztában volt azzal, hogy az ő pszichoanalitikus
felfedezései szükségképpen alapjaiban fogják sérteni az emberi tudatot,
tudatosságot, mivel azt várják tőle, hogy ismerje el a tudattalan sötét
és kontrollálhatatlan erőinek létezését. Más hasonló inzultusokat is el
kellett már Freud fellépéséig viselnie az Észnek: Kopernikusz és Darwin
bebizonyították, hogy az ember nem áll sem a világmindenség, sem a biológiai
teremtés középpontjában. Freud hozzátette, hogy nem középpontja még önmagának
sem. "Az én nem úr többé a saját házában" – Freud amikor ezt mondta, tudta,
hogy elfogadhatatlannak fogják találni, de aligha képzelte, mekkor "háború"
lesz még ebből.
Lawrence Kahn francia analitikus azt kérdezi, hogy vajon Freud
aggályai a saját felfedezésével kapcsolatban nem azzal a ténnyel függenek-e
össze, hogy leleplezett egy illúziót az emberiséggel kapcsolatban.
A tudattalan játszhatta tényleg az "idegen", a veszélyes "másik" szerepét,
amely ahelyett hogy ott kívül volna, most itt van belül, mint mindig és
örökké. A támadó csendben működik, rejtett vágyakkal, negligálva a valóság
kényszereit és kívánalmait, a testet és a lelket használja arra, hogy teljesítsék
óhajait mindenáron, minél előbb, ez teszi a "betolakodót" úrrá a házban.
Erejének hatalma felmérhetetlen, elnyomhatatlan az ökonómiai szervezőereje,
amellyel igélnybe veszi a testet és az elme képzelőerejét. Ezért kell elhallgattatni
ezeket az erőket, ignorálni állandó csábításukat, leküzdeni őket, mint
külső tényezőket. Freud arra szólított fel, hogy menjünk túl ennek a kényelmetlen
"Doppelgangernek" a tagadásán, igyekezzük inkább felderíteni.
***
Freud "Önéletrajzi tanulmánya" megindító elbeszélés, amelyben megpróbál
visszanyúlni "igazságkeresése" kezdeteihez. Ahogy egy tisztességes társadalomtudós
tenné napjainkban, igyekszik feltárni azokat a "szubjektív" tényezőket,
amelyek részei "objektív" felfedezéseinek. A szociológia területén például
közismert dolog, hogy az "objektivitás" kizárólag úgy lehetséges, ha tisztázódik
a kutató "szubjektív" nézőpontja. Freud ezzel a kijelentéssel kezdi a maga
részéről: "Mivel nem szabad ellentmondásba keverednem magammal, és mivel
éppen hogy nem szeretem ismételni magamat, meg kell próbálnom felépíteni
egy olyan elbeszélést, amelyben új arányban keveredik a szubjektív és az
objektív hozzáállás, az életrajzi és a történelmi érdeklődés" (7.o.)
Elmondja, hogy nem igazán vonzotta az orvosi pálya, de nagyon
érdekelték az emberi dolgok, jobban, mint a "természeti tárgyak". Mély
érdeklődése a bibliai történet iránt, egy osztálytársának hatása, aki jogot
kezdett tanulni és Darwin elméletei, "melyek akkor rendkívül érdekesek
voltak. Nagyon vonzottak, mivel azzal kecsegtettek, hogy sokkal jobban
megérthetjük a világot, és hogy hallgathattam Goethének a természetről
szóló gyönyörű esszéjét hangosan felolvasni Carl Brühl professzor egyik
ismeretterjesztő előadásán, éppen mielőtt befejeztem iskolai tanulmányaimat,
ez hozzájárult ahhoz a döntésemhez, hogy orvosnak tanuljak."
Ahogy beiratkozott az egyetemre 1873-ban, ezt az a megrázó felismerés
követte, hogy "azt várják tőle, hogy alsóbbrendűnek és idegennek érezze
magát" zsidó volta miatt. Önsajnálat helyett az ifjú Freud elhatározza,
hogy nem törődik azzal, hogy nem fogadják be a közösségbe, és meggyőzi
magát arról, hogy "e kirekesztettség ellenére sem mulaszthatja el egy komoly
kutató, hogy találjon valami rejtettet és szövevényeset az ember szervezetében".*
Visszatekintve belátja, az a "sorsa, hogy ellenzékben legyen", hogy száműzve
legyen a kompakt többségből – ez teremtette meg "bizonyos mértékben
önálló ítélőképessége" alapjait. Mégis, részben éppen ez a "függetlenség"
volt az, és tehetségének különösségei és korlátai, amelyek nem engedték,
hogy sikeres legyen számos olyan tudomnyos területen, amely felé ifjúkori
ambíciói vitték volna. Így tanulta meg, milyen igaza van Mefisztónak, amikor
arra figyelmezteti Faustot, hogy hiába próbálkozik egyik tudománnyal a
másik után, mindenki azt tanulja, amit tud. (Faust I. rész 4. jelenet)
Nem kívánom itt végigkövetni Freud egész pályafutását, hogy hogyan
találkozott Breuerrel, az általa felfedezett hipnózissal, és hogyan szakítottak,
mivel Freud meg volt győződve a neurózis szexuális eredetéről. De hoznék
még egy utolsó idézetet az írásából, amely illusztrálja "tudományos módszerét",
a megfigyelést, és azt, ahogy ellenőrzi és felülvizsgálja a hipotéziseit.
"Annak, hogy elkezdtem általában az idegi rendellenességekkel foglalkozni,
egy másik hozadéka az volt, hogy megváltoztattam a katarzis-technikát.
Elhagytam a hipnózist, és igyekeztem nem szorítkozni a hisztériás jellegű
állapotok kezelésére. A több megszerzett tapasztalat elvezetett ahhoz,
hogy két súlyos kétség is támadt bennem a hipnózisnak mint katartikus eszköznek
az alkalmazásával szemben. Az első az volt, hogy még a legragyogóbb eredményeket
is elsöpörhette, ha a pácienshez fűződő személyes viszonyomban valami zavar
állt be. Igaz, hogy helyre lehetett állítani, ha sikerült kibékülni, de
az ilyen történés azt bizonyította, hogy az orvos és a páciens közötti
személyes érzelmi kapocs végső soron erősebb volt az egész katarzis-folyamatnál,
és éppen ez a tényező volt az, ami sehogy sem hagyta magát irányítani.
És egyik nap olyasmit tapasztaltam, ami a legélesebb fényben mutatta meg
nekem azt, amit már hosszú ideje gyanítottam. Az egyik legalkalmazkodóbb
páciensemmel történt, akivel a hipnózis segítségével a legnagyobb eredményeket
tudtam elérni, akit igyekeztem megszabadítani a gyötrelmeitől azzal, hogy
fájdalomkitöréseit visszavezettük az eredetükre. Amikor egy alkalommal
felébredt a hipnózisból, a nyakam köré fonta a karjait. Egy alkalmazott
váratlan belépése megmentett minket egy kínos beszélgetéstől, de ettől
kezdve volt köztünk egy hallgatólagos megállapodás, hogy nem kéne folyatni
a hipnotikus kezelést. Volt bennem annyi szerénység, hogy a történteket
ne a saját ellenállhatatlan személyes vonzerőmnek tulajdonítsam, és úgy
éreztem, hogy most sikerült megragadnom azt a titokzatos tényezőt, amely
a hipnózisban működött. Ahhoz, hogy kizárhassam, vagy legalábbis izolálni
tudjam, fel kellett hagyni a hipnózissal." (27.o.)
Elhagyni a hipnózist az idegbetegségek gyógyatása során, ez vezette
Freudot a szabad asszociációk felfedezéséhez, azaz hogy mondjunk
ki mindent, ami eszünkbe jut, és éljük át újra azokat az érzelmeket, amelyek
az elfelejtett emlékekhez kapcsolódnak. És bár hamarosan észrevette, hogy
a páciens hajlandó ugyan "mindent elmondani, ami eszébe jut", még mindig
ellenállásba ütközik a szenvedés legmélyebb forrásának feltárása. Hogyan
lehet átjutni ezen az öntudatlan cenzúrán, ez vált a fő kérdéssé Freud
"igazságkeresése" során, hogy mi is működik itt valójában. A saját álmaival
való kísérletezés közben nyílt meg előtte a "királyi út". A klinikai
megfigyelés, kísérletezés és önelemzés "tudományos" kutatási folyamatában
fedezte fel Freud a pszichoanalízist mint terápiás módszert. Megfigyeléseit,
elméleteit és klinikai felfedezéseit immár száz éve bizonyítják a pszichoanalitikusok
az egész világon.
Meghamisítani ezeket a történeti tényeket, hogy háborúskodást
szítsanak a különböző terápiás iskolák között, nemzetközi sport lett az
utóbbi időben.
***
A Freud körüli háborúskodás kezdeteit egyesek az 19 80-as évekre teszik,
még Lacan halála előttre, amikor megjelent a mentális zavarok híres bibliája,
a DSM3, a mentális rendellenességek diagnosztikai és statisztikai kézikönyve,
amely a mentális betegségeket inkább a tünetei alapján sorolta be, nem
az okai alapján. A DSM3 könnyen használható diagnosztizáló eszközzé vált,
amelyet mindenütt használni kezdtek az egész világon, hogy a mentális zavarok
megítélését a tünetek felsorolásával oldják meg, és olyan új kategóriák
kialakításával, mint "bipoláris" vagy "figyelemmegvonásból" eredő rendellenesség
stb., amelyhez könnyen hozzá lehet kapcsolni a megfelelő gyógymódot. Nemrégiben
kiderült, hogy a legnagyobb gyógyszergyárak közül többen is benne voltak
a DSM3 kidolgozásában orvos szakértőkkel együttműködve. Ez az "eszköz"
ugrásszerűen megnövelte az antidepresszánsok szedését, különösen az újabbakét,
amelyek kevesebb mellékhatással járnak. A pszichoanalízist fokozatosan
kiszorították az amerikai pszichiátriai gyógyintézetekből, hogy átadja
a helyét a könnyebben és gyorsabban mérhető terápiás eljárásoknak, amilyen
a kognitív és a viselkedésterápia.
Azt lehet mondani, hogy a 70-es évek feminista mozgalma készítette
elő az utat mindehhez azzal, hogy támadta Freudot "fallokratának" és macsónak
minősített szexualitás-felfogásáért. Egyes egyetemek odáig is elmentek,
hogy levegyék Freudot az ajánlott olvasmányok jegyzékéről. 1985-ben Jeffrey
Masson könyve igazi bombaként hatott Angliában ezzel a címmel: "Merénylet
az igazság ellen: Hogyan nyomta el Freud a csábítás-elméletet?" Peter
Swales, a "Fekete könyv" egyik szerzője, a Rolling Stones egykori titkára
radikális antifreudista lett, miután egy Wilhelm Fliess-életrajz előkészítése
során betekintett a Freud-hagyatékba. Meggyőzte önmagát és másokat, hogy
a hagyaték alapos feldolgozása során megtalálta a bizonyítékot arra, hogy
Freud elcsábította Mina Bernay-t, és teherbe is ejtette. A botrány széles
körben elterjedt az Egyesült Államokban, benne volt minden újságban, míg
később történészek, például Peter Gay meg nem cáfolták. Ebben az időben,
amikor rengeteg életrajz jelent meg híres analitikusokról, találkoztam
Peter Roazennel Párizsban, és megkérdeztem tőle, szerinte mi lehet az oka
az ilyesfajta publikációk felvirágzásának, különösen irodalomprofeszorok
részéről, akik nem analitikusok, és sosem jártak analízisbe. Ezt válaszolta:
"Annyi könyvet írtak már irodalmi hírességekről, a pszichoanalízis világa
még szűz piac!"
1996 körül antifreudisták egy csoportja megpróbált bezáratni
egy Freud-kiállítást Washben.
A "Fekete könyv" megjelenése egy olyan időszakra esik, amikor politikai
konfliktusok és jogi viták zajlanak Franciaországban a különböző pszichoterápiák
státuszáról. 2000 februárjában egy minisztériumi bizottságot hoztak létre,
hogy megállítsák a szekták terjedését. Az a javaslat született ezzel kapcsolatban,
hogy jogi kereteket kell adni a pszichoterepeuták működésének, és hogy
a pszichoterepeuta címet csak orvosi képzésben részesült pszichiáterek
és egyetemeken képzett klinikai pszichológusok kaphassák meg.
Ez azt jelentette, hogy azok az analitikusok, akik saját analitikus
intézeteikben kaptak képzést, és a kognitív terepeuták, akiknek nincs elismerve
a képzettsége, nem működhetnek az új jogi kereteken belül. A küzdelem nagyon
hevessé vált, és a nyilvánosság előtt zajlott, bekapcsolódott valamennyi
különböző pszichoanalitikus intézet. Végül az akkori egyészségügyi miniszter
próbálta lecsendesíteni a vitákat úgy határozva, hogy a hivatalosan elismert
intézetekben kiképzett analitikusok is beletartoznak a pszichoterepeuták
jogilag elismert körébe.
Katleen kieg
2004-ben az új egészségügyi miniszter, Philippe Douste-Blazy visszavonja
az egyetemi képzésre vonatkozó nevezetes törvénymódosítást, és nem ismeri
el a kognitív és a viselkedésterápiát a hivatalos kereteken belül. A Fekete
Könyvet nagyrészt a viselkedés és kognitív pszichoterápia – Franciaországban
TCC-ként emlegetett – iskolájához tartozók adták ki. Eleinte sokat
bírálták őket a kognitív és az emocionális tényezők figyelmen kívül hagyása
miatt. Ezek a terápiák alapvetően a tanuláselméletekre és a viselkedés
módosításának elméleteire épülnek, és az értékelés komponensét is magában
foglalja a terápiás folyamat. Ez az egyik oka annak, amiért a francia kórházak
és gyógyítóközpontok egyre inkább az ilyen terápiák felé fordulnak, akárcsak
az Egyesült Államokban, Kanadában és Nagy-Britanniában.
A gyors megoldások, az “ami működik"-mentalitás és a számszerűsíthető
tudományosság mai világában Freud aligha fedezhette volna fel a pszionalitikus
módszert. A hipnózis működik, a szuggerálás működik, a katarzis működik,
akkor meg minek tovább kutatni? A kérdés ma, úgy látom, túlmegy a
Freud-hívek és Freud-ellenfelek kisszerű, részletekbe menő vitáin; inkább
arról van szó, az emberi lelki folyamatok hogyan lesznek képesek alkalmazkodni
a rendkívül elgépiesedett környezet, a fejlett technika egyre bonyolultabb
követelményeihez, ahol az érzelmek, az érzések és a tudattalan a megfelelést
hátráltató tényezőnek számítanak, akadályozzák a gépezet hatékony működését.
Logikus tehát, hogy annak érdekében, hogy megfeleljen a hatékonyság
kritériumainak ebben a világban, az emberi pszichét könnyen komputerizálható
kagetóriákban kell ábrázolni. Az ember érzelmeinek és lelki működéseinek
számszerűsíthető, kiértékelhető, kategorizálható, tesztelhető formát kell
ölteniük, hogy számítőgépre vihetők és a világpiacon megjelenni képesek
legyenek.
Ez lesz vajon illúziónk jövője? 1933-ban, a pszichoanalízisről
tartott 35. előadásában Freud különbséget tesz a tudományos világnézet
és egy “illúzió" hatásai között. Az előbbi, a tudomány engesztelhetetlen
igazságkeresésében alá kell hogy vesse magát a valóság próbájának – az
illúzió viszont túlbecsüli a szavak mágikus erejét, és ezért közvetlen
vágyteljesítésre törekszik. Freud szerint a tudományos világnézet, akárcsak
a vallás, egységes magyarázatot nyújt a világmindenségre, de a vallástól
eltérően, nem ígér semmit a jövőre nézve. Freud tisztában volt azzal, hogy
minden gondolatrendszerben megvan a természetes tendencia az önmagába vetett
hitre; a kétségtelen meggyőződés a pszichoanalízis számára is csapdát jelent.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|