Franzobel
Ausztria felixizálása
Képzeljenek el egy országot, ahol senki semmit nem vesz komolyan ? íme,
Ausztria! Az osztrákság mint olyan sikerének maguk az osztrákok állnak
az útjában, legtanácsosabb volna tehát ? már csak gazdasági szempontból
is ? fölszámolni Ausztriát. Az alábbiakban kifejtem, miért.
Miben jók igazán az osztrákok? Síelésben, "Kaparj, kurtá..."-ban és főzésben!
Meghalásban, morgolódásban, analizálásban és álcázásban. Az osztrák ember
kifelé modern, sőt rokonszenves, talán kissé slampos, de ezzel együtt is
elegáns, charme-os. De otthon!? Micsoda mély tárnákat és szakadékokat rejt
ennek a grandiózus tájnak és történelemnek a homlokzata! Minden osztrák
egy monolit; különc, aki a turistáknak szóló kulisszák mögött megteremti
a maga külön világát. Kifelé tehénlegelő és Schönbrunn, ám befelé szótlan
és megbántott, cinikus, bizalmatlan, ugyanakkor össze van szövődve embertársaival.
Ennyiben az olyan eredeti figurák, mint a stájer Franz Gsellmann, a világgép
feltalálója vagy a csúcsprofi kerékpáros, a többszörös Race Across America-győztes
Wolfgang Fasching, ugyanolyan tipikus osztrákok, mint Franz Fuchs, Hermes
Phettberg vagy a kriminálpszichológus Thomas Müller. A kuriózus, a szövevényes
elmélet errefelé normális. Ugyan hol lenne másutt temetkezési múzeum, s
vajon nem itt van-e a világ legnagyobb patológiai gyűjteménye (a Bolondok
Tornyában), akárcsak az Elektromosság Okozta Balesetek Múzeuma? Az anima
mundi osztrákul groteszk, ugyanakkor eredeti, mértéket-nem-ismerő és egyelőre
messzemenően globalizálatlan.
Ilyenformán Ausztria nem is tagja az Európai Uniónak ? s egyhamar
nem is lesz az. Az osztrákok tudniillik nem Ausztriában élnek, hanem ki-ki
a maga saját maga teremtette univerzumában, a saját monadikus rendszerében.
Minden osztrák a saját maga miniállama. Ennyiben Ausztria nem is létezik;
fölszámolása tehát egyelőre aligha keltene feltűnést. Hiszen Ausztria nem
egyéb, mint nyolcmillió szabadon lebegő törpeállam gyűjtőneve, amelyek
rendkívül diplomatikusan nemkommunikálnak egymással. Az osztrák ember nem
hisz az államban, nem hisz az igazságosságban, sem az alkotmányban, s végképp
nem a felvilágosodásban ? még a leginkább a nemzeti himnuszban hisz, de
arról is csak azt hiszi, hogy ellopták tőle.
S mivel aki osztrák, az alapjában véve semmiben nem hisz (magát
a hitet kivéve); sem a jogban, sem a törvényben, hanem kizárólag a lebukásban
illetőleg a stiklik megúszásában, szükségképpen dörzsölt alaknak kell lennie,
aki ügyesen helyezkedik, halászik a zavarosban, s maga teremti a maga számára
a törvényeket. Ezt azonban korántsem hősiességből vagy rebellis hajlamból
teszi, hanem azért, mert emberalakot öltött törpeállamként nincs is más
választása. Az osztrák ember ugyanis egyes-egyedül saját magában hisz,
ezt azonban aligha verheti nagy dobra. Többnyire színlelnie kell tehát,
kushadnia, maszkíroznia magát, minek folytán állandóan belső konfliktusai
vannak és boldogtalan.
Ha egy osztrák lebukik valamilyen stiklivel ? súlyosabb vétséget
ugyanis, a maga szemszögéből legalábbis, osztrák ember nem követ el ?,
ha tehát rábizonyosodik valaminő turpisság, akkor lapít, s igyekszik bratyizással
meg ripacskodással kibújni a hurokból; megrögzött pereskedő ritkán lesz
belőle. Ám hogy belátna valamit, az soha nem fordul elő. Egy törpeállamnak
nem futja belátásra ? nincs hozzá elég hely. A nyolcmillió osztrák törpeállam
mindazonáltal egyre azt ígérgeti, hogy megjavul. Feltehetőleg azért, mert
abból indul ki: úgysem hisz neki senki.
Szerte Ausztriában teljességgel nyílt és nyilvánvaló ez a komolyan-nem-vétel.
Állandósult érzése az embernek, hogy amit mondanak, azt a legkevésbé sem
úgy gondolják. Valami ironikus alaphang színez alá mindent, a szó legtöbbnyire
jócskán távol van a tényleges gondolattól, ráadásul az osztrákok előszeretettel
beszélnek elégtelen artikulációval, nazálisan, a szóvégeket lenyelve, motyogva.
Az osztrákok anyanyelve a double-bind. Egyetlen csoportja van az osztrákoknak,
akik komolyan gondolják, amit mondanak: az elkeseredettek. Mindenki más
csak úgy tesz, mintha. A tanároktól kezdve, akik tudják, hogy diákjaik
nem veszik őket komolyan, a médiákig, amelyek saját magukat sem veszik
komolyan, mélyen átjárja ez az attitűd a népesség egészét, s azzal a következménnyel
jár, hogy mindenki, aki netán mégis komolyan vesz valamit, menthetetlenül
nevetségessé teszi magát. Egyébként a politikusok egyik nagy dilemmája
is ez, minthogy ők legalább a parlamentben kénytelenek úgy tenni, mintha.
Egy kicsit olyan ez, mintha a felnőttek is a gyerekek "Mondjuk
azt, hogy...!" játékát játszanák. Mondjuk, hogy én vagyok Winnetou. Tegyünk
úgy, mintha én volnék a császár. E hajlam, minden jel szerint, az egész
országot jellemzi. Tegyünk úgy, miközben szó sincs arról, hogy úgy is gondolnánk.
Ebből mintegy egyenesen következik a látványos kulisszák fölépítése és
a megtévesztő utánzatok gyártása, amelyek Ausztriában igencsak fontosak.
Talán épp e felszíni megtévesztés következménye a mélység utáni vágyakozás,
az egész vájkálás a lélek mélységeiben?
Az osztrákok nem hisznek a felvilágosodásban, sem az észben.
Bizalmatlanok a logikával és a nyelvvel, természetesen a politikával és
a médiával szemben; valójában bizalmatlanok minden, így saját maguk iránt
is, mert föltételezik, hogy mindahány gesztus és állítás mögött a jól ismert
"Tegyünk csak úgy!" alapállás húzódik meg.
Az ésszel szembeni ily mértékű bizalmatlanság folyománya, hogy
olyan nagy becsben állnak az érzések. Ez az érzésközpontúság tükröződik
a konyhaművészetben, a színház, a zene és a művészet iránti különös vonzódásban,
valamint a szenvednitudásban. A voltaképpeni elitet errefelé a színházi
emberek, a püspökök és a szakácsok alkotják. Az aktív eutanáziáról ugyanakkor
még beszélni sem szabad-illik, mert csak a szenvedés által tudunk hinni
a halálban. Meglehet, hogy ez a lemerülési, a dolgok mélyére hatolási kényszer
a hegyekkel és az országot visszerek módján behálózó alagutakkal függ össze
valami módon, ám valószínűbb, hogy a felvilágosulatlanság, az érzéseknek
a rációval szembeni előnyben részesítése áll mögötte. Nem ebből ered vajon
a rútság kultusza, a perverzió iránti késztetés is? Ausztriában a szépséget
mindig valami negatívum által szokás definiálni.
Képzeljenek el tehát egy országot, amelyben senki semmit nem
vesz komolyan. Ami azonban távolról sem jelenti azt, hogy az egyes embereknek
ne volna igényük arra, hogy őket komolyan vegyék; ellenkezőleg; az osztrákok,
miközben ők maguk képtelenek bármit is komolyan venni, semmire nem vágynak
és törekszenek hevesebben, mint a mások általi komolyanvétetésre. Ezért
azután mindnyájan roppantul igyekeznek, mondhatni, kezüket-lábukat törve
küzdenek az elismerésért és a respektusért. Kuriózus, kákániai zamatú címekkel
tiszteltetik magukat, amivel épp az ellenkező hatást érik el: nevetségessé
válnak. S mind egy szálig hajlanak a szélsőségekre, a szuperlatívuszokra.
Az írók túllicitálják egymást Ausztria szidalmazásában, amit persze úgyse
vesz senki komolyan, a futurológusok a falra festik az ördögöt, a festők
sokat foglalkoznak az ürülékkel és a vérrel, a politikusok egyre radikálisabbak
? mindezt abban a reményben, hogy őket és épp őket komolyan fogják venni.
Pedig e sóvárgásuk reménytelen. Itt senki senkit nem vesz komolyan. Punktum.
Ezért olyan boldogok az osztrákok, ha német földre lépnek, ahol egyszeriben
komolyan veszik őket, illetőleg ezért van az, hogy előbb-utóbb minden Ausztriába
látogató német turistának meggyűlik a baja az országgal és elege lesz belőle.
Ez az elszánt törekvés az elismerésre természetesen hatalmas
erőket szabadít fel, minek folytán számos osztrák becsvágyó, mint Hermann
Meier, szorgalmas, mint a Wiener Sängerknaben, fáradhatatlan, mint Jörg
Haider és lelkiismeretes, mint Waltraud Wagner (a lainzi kórház-béli Halál
Angyalainak egyike). Ez alkalmasint egyben az osztrák jellem alapvonása
is: minden egyén, föltéve, hogy még nem mondott le saját magáról, fantasztikusan
szorgalmas, ám becsvágyát feltétlenül igyekszik a notórius restség álcája
mögé rejteni, minthogy a "stréber" vagy az "elismeréshajhász" a legpejoratívabb
minősítések közé tartoznak, nagyjából a "talpnyalóval" állnak egy szinten.
Hasonló a helyzet a büszkeséggel és a patriotizmussal, amelyeket egy osztrák
soha senki idegennek be nem vallana, minek következtében az "Ausztria szép"
állítás, legalábbis egy felolvasóest közönségénél, inkább derültséget,
semmint az áhítat csendjét váltja ki.
De végső soron kilátástalan itt minden törekvés. Ausztriában az ember
semmire nem viheti, egyrészt ugyanis az a tétel érvényes, hogy a magunkfajta
helyből nem lehet valami nagy durranás, másrészt itt az emberek az "Elég
az dicséretnek, ha hallgatok róla" maxima jegyében élnek. Ennélfogva a
született osztráknak, ha el akar érni valamit, nincs más választása, mint
külföldre menni, ahol azután egycsapásra megváltozik: büszkén vállalja
osztrákságát, és szinte mindig viszi is valamire. A külföldön élő osztrákok
többnyire szerfölött sikeresek, ami fölveti a kérdést, nem az volna-e a
legokosabb, ha Ausztriát minimálisra redukálnánk, teszem azt a Tolitzsee-re,
s a fennmaradó teljes részt külfölddé nyilvánítanánk? A külfölddé való
átkeresztelés valószínűleg már önmagában is garantálná az újkülhoniosztrákok
gazdasági sikerességét. Ugyanakkor nagy nyereség lenne ez a váratlan idegenség-tapasztalat
emberileg is. A körülmény illetőleg tudat, hogy ők külföldiek, a monadikus
elkülönültségben létező osztrákokban fölkeltené a közösség, az összetartozás
érzését, nyitnának egymás felé és összetartanának. A valódi osztrákság
kibontakozása előtt tehát egyedül Ausztria felszámolása nyithatja meg az
utat. Micsoda ellentmondás! Tu felix Austria.
TATÁR
SÁNDOR FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|