Jaume Cabréval Faluba Kálmán beszélget
Katalónia olyan is lehetett volna, mint Portugália
(Az alárendelt kétnyelvűség állapotában élünk)
A XIII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválnak Spanyolország volt a
díszvendége, és ebből az alkalomból, más neves szerzők mellett Budapestre
látogatott a katalán Jaume Cabré is. Az alábbi interjút 2006. április 22-én,
Faluba Kálmán, az ELTE Spanyol Tanszékének vezetője készítette az íróval,
az Európa Könyvkiadó szombati matiné-rendezvényén.
FALUBA KÁLMÁN: Jaume Cabré legújabb regénye, A Pamano zúgása, amely
katalánul 2004 elején, magyar fordításban pedig a napokban jelent meg,
annak az immár tekintélyes és elismert életműnek a része, amelyből a magyar
olvasóközönség is ismerheti az Őméltósága és Az eunuch árnyéka című regényeket.
Mindenekelőtt arra kérem ennek a terjedelmes műnek a szerzőjét (a magyar
változat több, mint nyolcszáz oldalas), hogy helyezze el A Pamano zúgását
regényírói munkássága folyamatában.
JAUME CABRÉ: Ez a legutóbb megjelent regényem. Számomra minden regény
új kaland, annak ellenére, hogy úgy veszem észre, egy sor kifejezőelemet
és stílusjegyet, amelyekre korábbi műveimben találtam rá, újra és újra
felhasználok, lassanként kialakítva azt a “stilisztikai leleménygyűjteményt",
amely részét alkotja annak, amit az én egyéni hangomnak nevezhetnénk. Főként
olyan elemekre gondolok, mint a narrátor és a szereplők hangját keverő
stílus egyre intenzívebb használata, az elbeszélő személyének nem hagyományos
kezelése, vagy a folytonosan változó nézőpont alkalmazása. A narrátor ezekben
a regényekben nem steril kívülálló, hanem hatnak rá a szereplők, sőt azok
az élethelyzetek is, amelyekbe kerülnek. Így aztán, ha pontos választ kívánok
adni a kérdésre, azt mondhatom, hogy ebben a regényben érhető tetten a
pillanatnyi írói stílusom. Sok minden más mellett, természetesen.
F. K. Jaume Cabré Barcelonában született, és a katalán főváros közelében
lakik. A Pamano zúgása viszont elsősorban a Pireneusok Barcelonától távol
eső völgyeiben játszódik, olyan tájon, amelyet az író döbbenetes földrajzi
pontossággal ábrázol. Honnan ered ennek, a szerző magánéletétől oly távoli
valóságnak ez a kimerítő ismerete?
J. C. Annyira azért nem távoli, mert Katalónia viszonylag kis ország.
Hazám egyik érdekessége, hogy néhány négyzetkilométeren belül igen különböző
tájak váltakozhatnak, a szentjánoskenyérfás, olajfaligetes, kakukkfüves
mediterrán (és bibliai) tájtól a magyaltölgyesek, sziklás partok és csöndes
tengeröblök világán át, egészen az örök hó magashegyvidéki birodalmáig,
éppen a Pireneusok vidékén. Tavasszal sokan választhatnak, hogy hétvégén
a tengerparton süttessék magukat pecsenyévé, vagy inkább a lábukat törjék
valamelyik nyaktörő sípályán. Én valóban Barcelona körzetében lakom, sík
vidéken, és meglehetősen közel a tengerparthoz. A pireneusi táj merőben
más, mint a tölgyerdős hátterű falu, ahol lakom...
De hogy visszatérjek a kérdésre, az úgy volt, hogy a pireneusi Pallars-vidék
elnéptelenedő falvait járva megláttam egy elhagyott iskolaépületet, és
kedvem támadt ide helyezni egy regény cselekményét. Az épület volt az,
amelynek nyomán elképzeltem egy világot, egy történetet, a szereplőket.
Amikor aztán hozzáfogtam a regény megírásához, rájöttem, hogy vissza kell
mennem a helyszínre. Több nyáron át nézelődtem és sétálgattam arrafelé,
hallgattam a szél zúgását, beszélgettem az ott élő emberekkel, vagy csak
füleltem a beszédükre, bejártam a temetőket, a néptelen falvakat, meg azokat
is, amelyek éppen a téli idegenforgalomnak és a kalandsportoknak köszönhetően
újjáélednek, és figyeltem annak a vidéknek a gazdasági és emberi átalakulását,
ahonnan a Franco-rezsim idején sokan Barcelonába költöztek. Az imént a
leírások pontosságát említette. Írás közben többnyire el is képzelem, amit
írok, magam előtt látom, amit elbeszélek. Annak a tájnak a képe, amelyet
leírok, belevésődött az emlékezetembe.
Azok kedvéért, akik szeretnék felkeresni a regény helyszínét, meg kell
mondanom, hogy a cselekmény sok helyen játszódik: Torena faluban, az ?ssua-völgyben,
Sortban, Lleidában, Barcelonában, a Vatikánban... Sok-sok helyen. De a pireneusi
cselekmény színtere elsősorban az ?ssua-völgy egy kitalált falucskája,
Torena, amely mellett a Pamano is folyik, az a patak, amelyről azt mondják,
ha valaki a faluból is hallja a zúgását... De inkább nem mondom el: az olvasók
majd megtalálják a regényben.
F. K. A Pamano zúgása összetett regény, rengeteg fő- és mellékszereplővel,
a cselekmény pedig sok szálon fut, és Katalónia történelmének hatvan évét
öleli fel, a Franco-korszak kezdeteitől (talán a legkeservesebb és legsötétebb
évektől) egészen napjainkig. Hogyan születik Jaume Cabré műhelyében ilyen
szerteágazóan szövevényes regény? Le tudná írni A Pamano zúgását létrehozó
alkotói folyamatot?
J. C. Az imént már szóltam a kezdeti ihletről, az iskolaépület képéről,
amelyhez, már csak munkamódszeremből következően is, lassanként adódott
hozzá a többi elem: a személyek, a történelmi korszak... Ezekből az ihletfoszlányokból
kiindulva, lassanként formálódik meg bennem a cselekmény. Mert valahányszor
belefogok egy regény megírásába, olyan, mintha egy ködös tájon kelnék útra,
térkép és iránytű nélkül: nem tudom, miről fog szólni a regény, míg meg
nem találom a szereplőket, akiket megszeretek, és akikkel megbeszélhetem
a regényt, amelyet velük együtt írok.
Az első néhány hónapban két szereplőre találtam rá, egy tanítóra, aki
a negyvenes években él, a második világháború idején, a legádázabb Franco-korszakban,
és egy ma élő tanítónőre, aki mindent meg akar tudni arról a tanítóról,
aki a vidék egyik fasiszta vezetőjeként vonult be a történelembe. A tanító
egy kis pireneusi faluban él, a francia határ közelében, azon a területen,
ahol a francóista hadsereg kemény megtorlást alkalmazott a polgárháború
idején (1936-1939). A negyvenes években azon a vidéken aktív partizán-tevékenység
folyt. A sorra felbukkanó szereplők egyre újabbakat hoztak magukkal, és
a történet egyre összetettebb lett. A cselekmény mind több elemére “bukkantam
rá", és rájöttem, hogy a negyvenes évekről akarok írni, de ugyanakkor a
máról, meg arról az időszakról is, amely a negyvenes évektől máig vezet.
Hatvan évet átfogni mindenképpen bonyolult. Az idő egyre fontosabbá, valósággal
főszereplővé vált. Az idő. Egyebek mellett el akartam mondani, hogy a történelmet
a győztesek írják; be akartam mutatni, hogyan ferdítették el a történelmet
a francóisták, és ferdíti el ma is Spanyolországban a francóista jobboldal.
És a magam szerény módján hozzá akartam járulni a történelmi emlékezet
felelevenítéséhez is. Spanyolországban, Franco halála után nem történt
törés, látható megrázkódtatások nélküli átmenet ment végbe, ám ennek következtében
a legmélyebb sebek sosem gyógyultak be. Nem bűnhődött meg a diktatúra idején
elkövetett rémtettekért: senki. Bármennyire hihetetlen, senkit sem vontak
felelősségre; ez volt az ára annak, hogy a hadsereg fogcsikorgatva ugyan,
de belenyugodjon a rendszerváltásba. A hadsereg még ma, a 21. században
is Damoklész kardjaként lebeg a fejünk felett. Hogy mást ne mondjunk, a
Spanyolországot jellemző, állandó színjáték részeként, a hadvezetés bizonyos
tisztjei folyamatosan bírálják az autonóm Katalónia elfogadás előtt álló,
új, igencsak kilúgozott alaptörvényét.
A polgárháború mindig nagyon kegyetlen: a győztesek és a legyőzöttek
tovább élnek egymás mellett, és a sebek nem gyógyulnak be, nem tudnak behegedni.
Ráadásul mi, katalánok, mint nép (nem egyénileg, mert kinek-kinek megvan
a maga sorsa) a legyőzöttek közé tartozunk, akárcsak a baszkok, de több
százezer spanyol is. Az egyik, ami erőt adott a napról napra bonyolultabb
regény folytatásához, a francóizmus örökébe lépő spanyol jobboldal viselkedése
volt, mert amint a 20. század végén kormányra került, egyszerűen át akart
lapozni a történelem e le nem zárt fejezetén. Ez pedig szerintem rossz
lezárása egy egész korszaknak. Spanyolországban még ma is sok, a francóizmus
idejéből származó tömegsírra bukkannak. De valóban úgy kell rájuk bukkanni?
Az emberek tudták, hol vannak, de még harminc évvel a háború után is féltek
beszélni róluk! Mindez hozzájárul ahhoz, hogy írni akartam ezekről a témákról.
Annak az írónak a szemszögéből akartam bemutatni őket, aki nem élte át
a polgárháborút, de a következményeit már igen. És a máról is akartam írni.
A máról és a múltról. Ez sok fejtörést okozott, mert minden korban egyszerre
akartam jelen lenni. Így aztán elhatároztam, hogy “megszüntetem" az időt,
hogy az olvasó az egyik pillanatban 2001-ben lehessen, a következőben 1944-ben,
két mondattal később pedig 1980-ban. Mindezt olyan utalásokkal, amelyet
a figyelmes olvasó könnyedén követhet. Így folyamatosan ingázik az időben,
mindig tudva, merre jár. Ez rettentő sok munkámba került. Mindig szem előtt
kellett tartanom, mennyi és milyen információval rendelkezik az olvasó
egy-egy adott pillanatban. Főleg pedig arra kellett ügyelnem, hogy az olvasó
előtt mindig világos legyen, melyik adott pillanatban vagyunk.
A szereplők vezettek el a regény egyik legfontosabb témájához is, amely
a következő kérdésben fogalmazható meg: van-e megbocsátás? Ezért kezdtem
a könyvet azzal a Vladimir Jankélévitch-idézettel, hogy “Ne bocsáss meg
nekik, atyám, mert tudják, mit cselekszenek." A megbocsátás, a tetteinkért
való erkölcsi felelősség... A regény sok minden más mellett erről is szól.
F. K. “Jaume Cabré katalán, Katalóniában él és katalánul ír." Vajon
ez a megállapítás éppen olyan banálisan hangzik, mintha például azt mondanánk,
hogy “Szabó Magda magyar, Magyarországon él és magyarul ír"? Azért kérdezem,
mert itt a Könyvfesztiválon egy olyan írónőt is üdvözölhettünk, aki katalánnak
vallja magát, Katalóniában él, de a művei spanyolul jelennek meg...
J. C. Katalóniába a Franco-korszakban igen erőteljes volt a bevándorlás
Spanyolország más vidékeiről, aminek következtében sokan élnek ott olyanok,
akik a családban nem katalánul beszélnek, de olyanok is, akik tökéletesen
beilleszkedtek új hazájuk kultúrájába. A Franco-rendszer pártolta a belső
vándorlást és a kultúrák ezzel járó keveredését, mert mindig is gyűlölte
a különbözőséget, és megvetette a spanyoltól eltérő identitást. Spanyolországot
sok nép alkotja, amelyek a hivatalos véleménnyel ellentétben nem egészen
férnek meg egymással. Katalónia olyan is lehetett volna, mint Portugália,
az Ibériai-félsziget önálló állama, de mivel elvesztette a döntő háborúkat,
nem volt ilyen történelmi szerencséje.
Ma, amikor már nincs diktatúra, a spanyol nyelv erejéből adódóan az
alárendelt kétnyelvűség állapotában élünk: a spanyol nyelv egyre dominánsabb,
az ország saját nyelvének, a katalánnak pedig küzdenie kell a fennmaradásért
és azért, hogy megőrizze jelentős irodalmi hagyománnyal rendelkező kultúrája
nyelvének tekintélyét. Így adódhat, hogy vannak katalán szerzők, akik katalánul
írnak, mások spanyolul vagy éppen franciául, mert a ma Franciaországhoz
tartozó katalán vidéken élnek. Önök, magyarok nagyon is jól ismerik ezt
a területi megosztottságból adódó helyzetet.
Örülök, hogy a kérdésben Szabó Magdát hozta fel példának; nagy tisztelője
vagyok az írónőnek, számos művét olvastam, és itt, a Budapesti Könyvfesztiválon
alkalmam nyílt személyesen is megismerni.
F. K. Fenntartható-e hosszú távon Katalónia nyelvi és kulturális kétfélesége?
Ötven vagy száz év múlva lesznek-e még katalánok, akik katalánul olvassák
Jaume Cabré műveit?
J. C. Nem tudom. Remélem, lesznek. Remélem, mindig meglesz a beszélők
kritikus tömege ahhoz, hogy a nyelv ne haljon ki. Ettől függ az életünk
Optimistának kell lennem. Gondoljon csak arra, hogy sokáig olyan államban
éltünk, amely vagy közönyös volt irántunk, vagy éppen nyíltan ellenséges.
A spanyolok még ma sem látják helyesen a helyzetünket, és ezért fagyos
elutasítással viseltetnek Katalónia és minden katalán dolog iránt. Ráadásul
a spanyolok Európának is ezt a negatív képet közvetítik Katalóniáról. Ennek
következtében csak nehezen tudjuk megértetni a problémáinkat Európával.
Szlovénia, Litvánia és sok más európai ország kisebb, mint Katalónia, de
önálló államok, amelyek megvédik polgáraikat. Nekünk más államok jóindulatára
kell hagyatkoznunk: Spanyolországéra, amely sosem fogja elsődlegesnek tekinteni
nyelvünk és kultúránk megőrzését, vagy Franciaországéra, amely fikarcnyit
sem törődik mással, mint a francia nyelvű meg a párizsi kultúrával. Sajátos
helyzetben vagyunk, még a soknyelvű európai közegben is. Nemrégiben, spanyol
kezdeményezésre, a konzervatív európai pártok elutasították, hogy a katalán,
a gallego és a baszk az Európai Parlament munkanyelve lehessen. Bármilyen
furcsán hangzik is, a milliomosok nem akarják, hogy az is megmaradjon,
aki nem az. A sokféleség láthatóan kényelmetlen, az uniformitás viszont
megnyugtató: legyen mindenki egyforma, öltözzünk egyformán, gondolkodjunk
egyformán, beszéljünk mind közös nyelven... A globalizáció megöli a szabad
szellemet.
Azt kérdezte, lesznek-e, akik katalánul olvassák a műveimet. Meggyőződésem,
hogy a nehézségek ellenére lesznek. Franco úgy akart felszámolni bennünket,
hogy betiltotta nyelvünk használatát. Évszázadokon át tilos volt a katalán
nyelv az iskolai oktatásban... És még mindig élünk. De nemcsak erről van
szó. Mindig lesznek, akik katalánul olvasnak... Budapesten is! A budapesti
Eötvös Loránd Tudományegyetem hosszú évek óta sorra képzi a katalánból
kitűnően felkészült diákokat.
F. K. Az interjú elején arra kértem Jaume Cabrét, hogy helyezze el A
Pamano zúgását művei sorában. Végezetül arra lennék kíváncsi, milyen nemzeti
vagy világirodalmi hagyományhoz kötné prózaírói munkásságát.
J. C. Nem tudnám megmondani. A kor gyermeke vagyok és megrögzött olvasó.
Ismerem az egész világirodalmat, már amennyire ez lehetséges; úgy érzem,
hogy a nyugati irányzatokat meglehetősen jól ismerem... Jómagam Ausi?s March,
Ramon Llull és Joanot Martorell hagyományainak követője vagyok... azaz a
katalán irodalmi hagyományoké, de sok más hagyományt is magamévá teszek,
amennyire a fordítások segítségével ez lehetséges. Hazám talaján állva
az egész világ az otthonom, tudom, honnan jövök, minden érdekel és mindenhová
szerenték eljutni.
Egy-egy irodalom, egy-egy életmű nem azért egyetemes, mert sokak által
beszélt nyelven íródott, hanem mert egyetemes a szellemisége, akár franciául,
akár magyarul, akár észtül, akár katalánul írták. Szerénytelenség nélkül
azt szeretném, ha a műveim részét alkotnák ennek az egyetemes egésznek.
TOMCSÁNYI ZSUZSA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
CABRÉ, Jaume
Őméltósága
(Tomcsányi Zsuzsa ford.)
Európa, 2001
Az eunuch árnyéka
(Tomcsányi Zsuzsa ford.)
Európa, 2004
A Pamano zúgása
(Tomcsányi Zsuzsa ford.)
Európa, 2006
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|