Hagar Peeters
Holland vízözön
Szegényen építették eleink e hazát
azzá ami lett: védőgát és reptér nőtt ki
a tengerből az utcából kőpadló,
fiatalok föld alatt tohonya táncukat járják,
csivitelő mecsetek, hörgő harangok
messzi távolból istent még becsalják
ám e mélyföldön az eső csak úgy porzik
zörgő padlásablaknak csapódik
alatta szánalmas egyhangú matatás
az ágyban, választékosan vinnyogó mormolás:
keményebben, gyorsabban, mélyebben te fiú
míg a lécek el nem törnek,
míg a lécek el nem törnek, és a gátakat
fel nem tépi a combközükből feltörő poldereket elöntő áradat
Tenger, az örök suttogó
Hullámai halk morajjal halmozódnak
létéről a tenger így ad számot a partnak
de szavait végül újra visszanyeli
visszatér a mélységes semmibe,
a veszteség üresen tátongó gödrébe.
Olykor felemeli hangját
lábunknál kopogtat,
felrázza bennünk a kétséget,
félelmeinket felkelti, visszafut
ahogy jött, megint moraj kíséri.
Titkait magával viszi mindig
így hagy magunkra kifosztva.
Éjjel kinyújtózik a víz háta
hozzásimul az éghez a halotti sötétben
a sötétnek nyelve elveszett, ám annál kerekebb
szemeket mereszt ránk. Mi csak tósztokat mondunk.
Mi mást is tehetnénk.
Ennyi hallgatással szemben védtelenek vagyunk.
GERA
JUDIT FORDÍTÁSAI
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|