ARNE RUTH
A kívülálló mint bennfentes:
Salman Rushdie története
Salman RUSHDIE története annak kirívó példája, hogy a nemzetközi sajtó
képtelen zöld ágra vergődni olyan eseményekkel, amelyek nem illeszthetők
be a hírek hagyományos fölosztásába. A CNN-stílusú televízió percről percre
alkotja és semmisíti meg az eseményeket. Tárgyilagosságának látszata az
azonnaliság elvén alapszik, rögtön túlhaladva azon, amit az előbb közöltek,
és kevés esélyt hagyva a nézőknek, hogy utánanézzenek a tényeknek.
A minőségi napilapok, melyek valamikor a közvélekedés legfőbb formálói
voltak, sem menekülhetnek a hasonló végzet elől. A tévé uralta hírek egyre
csökkenő időkerete fokozódó mértékben hagyja ki a képből a háttéranyagokat
és az elemzéseket. Salman Rushdie ennek a játszmának volt egyik korai áldozata.
Ezer nap egy léghajóban
Amikor Salman Rushdie-nak ezer napig sikerült elkerülnie a halálos
fenyegetést, egy kiváló esszében írta meg a sorsát, melynek címe Ezer nap
egy léghajóban (A Thousand Days in a Balloon).
Természetesen rejtve élt, folyamatosan arra kényszerítve, hogy egyik
helyről a másikra költözzék. Ugyanakkor pedig érezte, hogy a valóság fölé
van lógatva, védelem nélkül, és állandó fenyegetettségben.
Salman Rushdie, az ember és író eltűnt a látókörünkből. Ami maradt,
egy ugyanolyan nevű jelképes alak volt, egyesek számára szent, mások számára
ördög, de mindenképpen egy egyetemes dráma szereplője.
Amikor első alkalommal megtörte az elszigeteltségét, 1991. december
12-én, a bebörtönzöttsége már ezerharminckettő napja tartott. Salman Rushdie
New Yorkban tűnt föl, és előadást tartott a Columbia Egyetem újságírás
szakos hallgatóinak, az állampolgári jogokat rögzítő amerikai alkotmánymódosítás
(Bill of Rights) kétszázadik évfordulóján.
E sajátos hallgatóság számára az életének metaforáját még egy lépéssel
kiterjesztette a játékos abszurditás irányába: a léghajó, amely eladdig
elzárva tartotta őt, valójában egy szappanbuborék.
Most elpukkantotta a buborékot, és előlépett, mint egy látható alak;
mint egy olyan író, akinek a hozzáállása az erősségeihez és gyöngéihez
őszinte, és aki elutasította, hogy eljátssza az élő legenda szerepét.
A következő év novemberében Salman RUSHDIE Stockholmba látogatott,
és Bengt WESTERBERGtől, a miniszterelnök-helyettestől és a svéd Liberális
Párt vezetőjétől átvette a svéd PEN-klub száműzött szerzőknek adható Kurt
Tucholsky-díját.
Salman RUSHDIE az átadási ünnepségen egy Franz KAFKA-jelvényt viselt.
Amikor megkérdezték, hogy ez mit jelent, azt felelte, hogy mindig is Franz
KAFKÁt tekintette a legnagyobb humoristának. A nevetés megérdemli, mondta,
hogy komolyan vegyék.
A Tivoli Vidámpark
Két és fél évvel később, 1995-ben, Salman RUSHDIE bebörtönzésének föltételei
közül semmi sem változott. Ám a nevetése épp olyan természetesen ömlött.
Salman RUSHDIE szürrealista eseménnyé változtatott egy májusi koppenhágai
estét, szélnek eresztve a Rushdie Bizottságok embereit, mintha általános
iskolások lennének egy osztálykiránduláson.
A Tivoli Vidámpark hullámvasútján száguldottunk, és nagy egyetértésben
kurjongattunk a kanyarokban és a meredek zuhanásokkor. Szédítő és egyben
hajmeresztő élmény volt. A színes fények izzása a kora nyári alkonyt varázslatossá
tette. A levegő enyhe volt, és virágok illatával teli.
Salman RUSHDIE volt az ünnep középpontja. Mindenki másnál hangosabban
kiabált, amikor a vasút lerobogott a magasból, a dodzsemjével mindenkibe
belehajtott, az arcán ördögi mosoly ült, az óriáskeréken pedig a túláradó
öröm hatalmas mosolyával foglalt helyet. Végre képesek voltunk önmagunkon
nevetni. Amint átadtuk magunkat a játéknak, teljesen a jelennek éltünk.
A biztonságra dán gyakorlatiassággal vigyáztak. A testőrök megengedték,
hogy kényünkre-kedvünkre élvezkedjünk a hely lehetőségei között. Ők maguk
pedig finoman meghúzódtak a háttérben. Senki sem találta volna ki a szerepüket,
hacsak már nem tudta amúgy is.
Ez kirívóan emberi volt. Ki várta volna, hogy Salman RUSHDIE-ba botlik
a koppenhágai Tivoli Vidámpark egy dodzsemében? Különösebben az sem számított,
ha valaki fölismerte őt: a fontos az volt, vajon az emberek tudták-e előre,
hogy hol és mikor tűnik föl. Salman RUSHDIE a fatwa börtönéből három órás
eltávozást élvezett.
A következő nap három dán miniszterrel készültünk találkozni, akiktől
azt reméltük, hogy hajlandóak volnának képviselni az ügyét az Európai Unióban
(EU), egy új terv részeként. A szabadulása még nem volt más, mint egy távoli
reménysugár.
Ahogy az óriáskerék lelassult a leszálláskor ama koppenhágai estén,
Carmel BEDFORD, a nemzetközi kampány összefogója, felém fordult, és azt
suttogta a fülembe: “Kicsit olyan ez, mint a mi harcunk a fatwa ellen.
Kanyarok és fordulatok, amelyeket senki sem láthat előre. Hosszas lelassulás,
aztán pedig minden fénysebességgel történik. Végül hirtelen ugyanott vagyunk,
ahonnét elindultunk.”
Sem ő, sem pedig más nem tudhatta akkor, hogy, noha előre meg nem jósolható
fejleményektől befolyásolva, de a kampány hamarosan éles fordulatot vesz.
További hétszázhatvan napba került, amíg az Egyesült Rushdie Védelmi Bizottságok
kiadhatták a zárónyilatkozatukat.
Egy kampány zárónyilatkozata
A Voksen?sen Közösségi Házban találkoztunk Oslóban, amelyet a svéd
kulturális minisztérium tart fönn. Miután beszéltünk Salman RUSHDIE-val
telefonon, megegyeztünk, hogy föloszlatjuk a hálózatot.
Három héttel azelőtt, 1998. szeptember 25-én egy mosolygó Salman RUSHDIE-t
láttam, aki több mint száz újságíró és fényképész előtt integetett a 19-es
Cikkely (Article 19) irodái előtt, Londonban. Ez a győzelem és a dac kifejezése
volt.
Két zavaros és túláradó órán keresztül, amíg a sajtó előtt állt, voltaképpen
újrafogalmazta a létezése kereteit. A szoba zsúfolt volt, de az egyetlen
testőr a látókörünkön belül csak a bejáratnál álló két rendőrtiszt volt.
Jelképesen, Salman RUSHDIE hatástalanította a fatwa befolyását. Miután
a fatwa évtizede alatt íróként volt erőteljesen jelen, most személyesen
is újra föltűnt.
Egy nappal azelőtt az iráni külügyminiszter, Kamal KARAZZI, és brit
kollégája, Robin COOK sajtótájékoztatót tartott az ENSz közgyűlésén, New
Yorkban. Egy hivatalos nyilatkozatban, melyet a brit kormány egy közleményével
együtt adtak ki, Kamal KARAZZI megígérte, hogy az iráni kormánynak “nem
áll szándékában, és nem is fog semmit tenni azért, hogy a Sátáni versek
szerzőjének vagy a munkájával kapcsolatba hozható más személynek az életét
fenyegesse.”
A Nemzetközi Rushdie Védelmi Bizottság Londonban alakult, egy héttel
a fatwával fenyegetés után, és azóta a 19-es Cikkely (Article 19) irodáit
használta kampányközpontjául. 1992-ben a norvégok elkezdték a nemzeti bizottságok
alakításának folyamatát. Most, a zárónyilatkozatban, az állt a világ számára:
“a kampány elérte a céljait”.
Mindannyian tudatában voltunk annak, hogy ez az álláspont nagy kockázatokat
rejt magában. Ama összetűzés újrahatározásának végeredménye volt ez, amely
1994-től fokozódó mértékben meghatározta a terveinket és módszereinket.
Ahelyett, hogy a fatwát vallásos határozatként értelmeztük volna, kizárólag
a politikai következményeit céloztuk.
Politika és vallás
A muszlim világ szakértő tanácsadói azt mondták nekünk, hogy valószínűleg
rákényszeríthetnénk az iráni kormányt arra, hogy kibocsásson egy politikai
nyilatkozatot, melyben elhatárolódik a fatwa érvényesítésétől, ám soha
sem vehetnénk rá arra, hogy hivatalosan is visszavonja azt vallásos értelemben.
Normális muszlim gyakorlat, hogy egy vallásos nyilatkozat egy bizonyos
idő elteltével a hatályát veszti. Ha tehát politikailag rendezni tudnánk
a kérdést, elkezdhetnénk élét venni a jelképes összeütközésnek, és remélhetnénk,
hogy a vallási átok is elhalványodik.
1997-ben Benoît MÉLY, a francia Rushdie Bizottság egy tagja, fölhívta
a figyelmünket egy könyvre, amelyet nemrégiben adtak ki Franciaországban,
A Rushdie elleni fatwa (La fatwa contre Rushdie) címmel, Ramine KAMRANE,
a párizsi egyetem iráni születésű társadalomtudósának tollából.
Megkülönböztetve KHOMEINI ajatollah gondolkodásának teológiai, politikai
és stratégiai elemeit, Ramine KAMRANE azt állította, hogy nagy hiba volt
a nyugati világ részéről, hogy az összeütközés meghatározó elemének a vallási
vonatkozást fogadta el.
Ahelyett, hogy a fatwát és a Sátáni versek olasz és japán fordítói,
valamint a norvég kiadója, William NYGAARD elleni erőszakos cselekedeteket
KHOMEINI ajatollah teológiájával hoznánk vonatkozásba, inkább államfölfogásának
eredményeként kéne rá tekintenünk. Ramine KAMRANE véleménye szerint KHOMEINI
ajatollah részéről a “játék szakralizálása” egy hagyományos politikai játszmának
tekinthető, amely szokatlan eszközöket használ.
Az irániak úgy érvelhetnének, hogy az összetűzés a muszlim szent értékek
elleni támadásból ered, amelyek kívülállók számára érthetetlenek; nem pedig
egy totalitárius kormányzat állásfoglalásából, amelyik a vallást használja
arra, hogy törvényesítse a hatalmát.
Ennek eredményeként Salman RUSHDIE és a szólásszabadság védelmét olyan
témává fokozták le, ahol a nemzetközi jogon alapuló érveket az irániak
érdektelenként figyelmen kívül hagyhatták.
Számos nyugati értelmiségi pedig ama csapdába esett, hogy az összetűzést
a fatwa támogatóival folytatott párbeszéd eszközeivel kísérelte meg megoldani,
ama hamis reményben, hogy majd valamiféle megegyezés születhetik.
KHOMEINI ajatollah politikai gondolkodásában a kormányzás hatalma egyfajta
közvetlen viszonyon alapul az istenivel, és e nézet a vallási tekintélyt
teszi meg a vezetés egyetlen törvényes forrásának.
Ramine KAMRANE véleménye szerint hiba volna ezt hagyományos muszlim
elképzelésnek tekinteni. KHOMEINI ajatollah politikai gondolkodása sokkal
inkább a nyugati fölvilágosodás hagyományait tükrözi, azáltal, hogy pont
az ellenkezőjének képviseletére vállalkozik.
KHOMEINI ajatollah elfogadja a modern alkotmányosság alaki elemeit,
például egy képviseleti törvényhozás fölállítását, ugyanakkor a végső politikai
döntéshozást a vallásos vezetésre hagyja, beleértve annak kiválasztását
is, hogy ki léphet be a politikai küzdőtérre. A gondolkodását ezért úgy
kéne tekintetnünk, mint éles hadüzenetet a modernség egy szempontja, az
elvilágiasodás ellen.
Játék és irodalom
A kampány végül is elhagyta az összeütközés szakralizált változatát,
csak világi érveket fogadva el jelentősnek a politikai megoldás tekintetében.
Margaret THATCHER kormánya pedig szintén habozott elfogadni a szakralizált
vallásos tér elképzelését.
Végül a norvég kormány kezdeményezett 1992-ben diplomáciai csatornákon
keresztül állami szintű politikai változást, azáltal, hogy megengedte a
kormány minisztereinek, hogy találkozzanak Salman RUSHDIE-val, és hogy
a nemzetközi jog érveivel folyamatosan ellenezte a fatwát.
Nagy-Britanniában Tony BLAIR kormánya is e megközelítést tette meg
végül a brit álláspont magvának. Ezáltal arra kényszerítették az irániakat,
hogy hivatalosan is elismerjék az összeütközés világi elemeit, miközben
azért jelképesen megőrzik a tisztán vallási meghatározást.
Politikai fogalmakkal leírva, egy istenuralmi (teokratikus) állam vezetőségét
végül arra kényszerítették, hogy engedelmeskedjék a nemzetközi szabályoknak,
miután többé már nem volt képes az egyetemesség egy párhuzamos fogalmát
használni, vagyis a vallás megkötő erejét, mint külügyekben is a törvényesség
forrását.
Iránban is fölfigyeltek ama tényre, hogy ez a politikai terület eltávolítását
jelentette a vallási előírásoktól. Három héttel a külügyminiszterek nyilatkozata
után, a Hezbollah Tanítványainak Egyesülete, az iráni muszlim ortodoxia
legfontosabb bástyája, állásfoglalást tett közzé.
Ebben a brit és iráni nyilatkozatot a vallás és a politika törvénytelen
elválasztásaként határozták meg, ami az irániak között és az egész muszlim
világban mély fájdalmat és sajnálatot váltott ki.
A Hezbollah Tanítványainak Egyesülete azzal vádolta a KATAMI-kormányt,
hogy túllépett egy fontos korláton, és olyan döntést hozott, amely kizárólag
a lelki vezetőre, KHOMEINI ajatollahra tartozik, aki azonban egy lépést
sem hátrált a legutóbbi nyilatkozata óta.
Ezen álláspontnak akadhatnak támogatói az iráni hatalmi szerkezetben.
Alaki szempontból azonban, úgy tűnik, egy illúzión alapul. KHOMEINI ajatollah
teljes hallgatása a kérdésben inkább azt jelzi, hogy a fatwa tekintetében
a vallás és a politika elválasztása majd KHOMEINI ajatollah utódára vár.
Ha marad ezen évek óta tartó állapot, az döntő változást jelezne az állam
és a vallás iráni meghatározásában.
Egy nemrégiben kiadott könyvükben, Irán: Milyen kiút van egy vallásos
forradalomból (Iran: Comment Sortir d’une Révolution Religieuse) címmel,
az iszlámkutató Olivier ROY és a politikatudós Farad KOSROKAVI úgy értelmezi
a hivatalos nyilatkozatot, mint egy független politikai élet kialakulásának
határozott jelét Iránban.
Így visszatekintve a játékos kirándulásunkra Salman RUSHDIE-val a koppenhágai
Tivoli Vidámparkban, tulajdonképpen, anélkül, hogy tudatában lettünk volna,
mi is elkezdtük lerontani a fatwa hatását.
Jogot formáltunk arra, hogy jól érezzük magunkat, ügyet sem vetve a
tekintély súlyára. A játék és az irodalom a képzelet használatának két
összefüggő módszere. A történelem folyamán pedig a monolitikus szerveződések
mindig is kiátkozni igyekeztek őket.
(NAGYPÁL Szabolcs fordítása)
(Békés Gellért Ökumenikus Intézet, Pannonhalma)
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|