Caroline Moorehead
Életmentő hazugságok
A bevándorlás világát hazugságok veszik körül: a szükséges hazugságok,
amiket a reménybeli bevándorlók éreznek kötelezőnek a révbe érés reményében;
és az újságcímekből áradó hamisítások és félrevezetések, amelyek a „nem
igazi” menekültek közelgő áradatával fenyegetnek.
2002. szeptember 14. éjjelén különös vihar érte el Szicília déli partvidékét.
Teniszlabda nagyságú jégdarabok vertek horpadásokat a parkoló autókba,
és a helybeliek azt mondták, még soha nem láttak, hallottak ehhez foghatót.
Este 11 óra körül, amikor a turisták még táncoltak a Realmonte strandkávézójának
teraszán, az agrigentói part mentén kiáltások hallatszottak a tenger felől.
Néhány perccel később néhány fiatal afrikai mászott a vízből a strandra.
Amikor meg tudtak szólalni, azt mondták a táncolóknak, hogy úgy száz mérföldnyire
a parttól hajójuk zátonyra futott, és a turisták meg is láttak a tengeren
egy felborult hajót a hullámok között, az oldalába kapaszkodó emberekkel.
A helybeli halászcsónakok túl kicsik voltak ahhoz, hogy megbirkózzanak
a nagy hullámveréssel, és mire a rendőrséget riasztották, és Agrigento
haditengerészeti motorcsónakokat és erős keresőreflektorokat tudott küldeni,
a hajó még jobban elmerült a tengerben. A fénycsóvák sugarában a szemtanúk
megdöbbenve figyelték, ahogy előbb az egyik, majd a másik kapaszkodó merül
alá a vízbe. A következő néhány órában 95 afrikait mentettek ki a partra.
Közel 30 másik odaveszett. Reggelre, mire a vihar elvonult, az újra békés
és napsütötte strandon nem sok látnivaló maradt, eltekintve néhány ruhadarabtól,
amit partra sodort a víz, és egy mentőmellény maradványaitól, amit a realmontei
szemetesek hamar eltávolítottak. A felborult csónakok –carrette di mare,
azaz tengeri szekerek, ahogy az olaszok hívják őket –, a 10-12 méteres,
ragyogó kékre és sárgára festett, arab betűs hajók látványa nem új a szicíliai
partok mentén, ahová az elmúlt néhány évben menekültek tízezrei érkeztek
az új élet reményében. Tucatnyi utas számára épült hajók érkeznek száz
vagy még több emberrel megrakva, így ha nincs vihar, akkor is sokan odavesznek
a tengeren.
A következő nyugodt napokon a realmontei strandnál több test is felbukkant
a vízből, puffadtan és lilán, a zátony éles vulkanikus szikláitól lehorzsolt
bőrrel. Köztük volt egy fiatal lány teteme is, aki a rendőrorvos szerint
nem lehetett több 15 évesnél.
A legtöbb holttestnek neve sem volt, a túlélők nem tudták, vagy nem
akarták megmondani, kik voltak. Ami a túlélőket illeti – az extra communitarit,
az európai közösségen kívülieket, ahogy az olaszok a partjaikhoz érkező
afrikai és ázsiai bevándorlókat hívják –, úgy látszott, nekik sincs nevük,
vagy csak keresztnevük van, mert amikor faggatták őket, nem sokat mondtak
magukról. Szívesen beszéltek, de csak az utazásuk borzalmairól, arról,
hogy nem volt se ennivaló, se víz, és annak a pillanatnak a szörnyűségéről,
amikor a hajójuk beleütközött a sziklazátonyba. De hogy kicsodák ők, és
honnan jönnek, arról semmit sem mondtak. Akik válaszoltak a kérdésekre,
másnapra már más történettel álltak elő. Csak egy kis idő múlva kezdték
azt mondogatni, hogy libériaiak, de a szicíliaiak, akik hallották őket
franciául beszélni, akkor is inkább azt gyanították, hogy nem az angol
nyelvterülethez tartozó Afrikából, hanem valamelyik francia nyelvű országból
jöttek. A menekültek között volt egy tekintélyes, világos bőrű férfi is,
a zsebe tele volt tömve dollárokkal. Ő egyáltalán nem volt hajlandó megszólalni,
és a szicíliaiak, akik már megszokták a scafistiket – a szállítókat –,
arra a következtetésre jutottak, hogy nyilván a maffia miatt hallgat, amelyről
köztudott, hogy a Tunéziából jövő embercsempészet nagy részén rajta tartja
a kezét. Azokról, akiket így csempésznek be Szicíliába, azt mondják, gondosan
fel vannak készítve arra, hogy ne adjanak ki magukról semmit, és hogy szabaduljanak
meg minden dokumentumuktól, nehogy haza tudják küldeni őket vagy a csempészeik
nyomára bukkanjanak. A partokon sokszor találnak a törmelékkel együtt a
homok közé sodródott útleveleket, személyazonossági igazolványokat, széttépett
levél- és fényképdarabokat.
A következő néhány napban a megfúltak tetemeit elvitték a part menti
temetőkbe, ahol kis rekeszeket kaptak a holtaknak otthont adó magas falakban.
Mindegyikre ugyanaz a tábla került: „Libériai állampolgár. Vízbefúlt.”
A szicíliaiak számára az volt inkább a probléma, hogy mihez kezdjenek
az életben maradtakkal, akiknek mindegyike menedéket kért. Néhányat valami
szállásra vittek, hogy ott várják meg beidézésüket Rómába, a belügyminisztériumba,
ahol egy meghallgatás után eldöntik, hogy érdemesek-e a menekült státuszra
és ezzel együtt az olaszországi tartózkodási és munkavállalási engedélyre.
Mások simán eltűntek az éjszaka folyamán, feltehetőleg bekerültek Olaszország
virágzó feketegazdaságába. De volt valami a vihar tombolásában és a hajótörés
szörnyűségében, ami szíven ütötte Realmonte lakóit, és két fiatal párnak
– egy fiúnak a húgával és egy házaspárnak – lakást ajánlott a faluban a
Vöröskereszt helyi vezetője, miután kiderült, hogy a két fiatal nő állapotos.
Realmonte védelmébe vette ezt két tizenéves lányt. Amikor a babák tavasszal
megszülettek, babakocsit és kiságyat adtak nekik, főztek rájuk, és igyekeztek
megtanítani őket arra, hogyan gondozzák a kicsinyeiket.
Később azonban megváltozott a közhangulat. A baj akkor kezdődött, amikor
a bába révén kitudódott, hogy a lánynak viszonya van az állítólagos bátyjával.
A szóbeszéd gyorsan terjedt a faluban. Lehet, hogy ezek ketten nem is testvérek,
pedig azt mondták? És ha nem, akkor miért nem mondták meg? Úgy találták,
hogy van valami ízléstelen az ilyen hazugságban. A hajótörés hullámai elérték
Szicília egész déli partvonalát. Odafent, San Biagio Plataniban, a magasan,
a nyári legelők közelében fekvő kisvárosban a helybeli orvos és felesége
meghívott 15 fiatal afrikait, lakjanak náluk, amíg a római idézésre várnak.
Öt nő volt közöttük, és amikor kiderült, hogy az egyikük terhes, a helybeliek
éppen úgy törődni kezdtek vele, ahogy a realmonteiek tették. A férfiaknak
munkát találtak. Tavaszra azonban San Biagio Platani lakói és az afrikai
vendégeik közötti viszony is kissé megromlott. Dr. Palumbo szerint mindenki
elfogadta, hogy a látogatók eleinte nem voltak hajlandóak sokat elárulni
magukról. De azt hitték, hogy ez a vonakodás majd megszűnik, ha egyszer
azt érzik, hogy biztonságban vannak, és elfogadják őket. Mégsem ez történt,
sőt ha lehet, ez a vonakodás csak erősödött. Az afrikaiak minden egyes
alkalommal mást mondtak a nevükről, a korukról, az utazásuk részleteiről.
Több lányról is kiderült, hogy terhes, és amikor az egyikőjük először azt
mondta, hogy 18 éves, aztán hogy 25, majd hogy 22, Dr. Palumbo ezt egy
ideig szórakoztatónak találta, de aztán kissé bosszankodni kezdett; kérte
a lányt, döntse el, hogy hány éves, és tartsa magát ahhoz, legalább kényelemből.
A tavasz végére nem sok maradt a jóindulatból sem Realmontéban, sem
San Biagióban. A szicíliaiak egyszerűen nem tudták megérteni, hogy azok
az emberek, akik iránt ők ilyen őszinte együttérzést tanúsítottak, ennyire
ne bízzanak bennük, hogy viszonzásképpen megosszák velük valódi történetüket.
Kihasználva érezték magukat. Dr. Palumbo szerint már néhány bizalmas közlés
is megtette volna. Egyik reggel San Biagio arra ébredt, hogy három vendégük
lelépett a kora reggeli palermói busszal. Áprilisra nem maradt közülük
senki. Még a terhes lányok is elmentek, anélkül, hogy egy is elbúcsúzott
volna. Realmontéban a két pár a két babával magára zárta az ajtót, behúzta
a spalettákat, kerülte a vendéglátóit, akik eddigre már megbántva és értetlenül
azt szerették volna, ha minél előbb odébbállnak.
Nem könnyű az igazság az olyan embereknek, akik az erőszak és az üldöztetés,
vagy akár a szegénység és kilátástalanság elől menekülnek. Ha a történetük
az egyetlen útlevél, ha eldobták a papírjaikat, és megpróbálják újra kitalálni
magukat, nehéz nem szépíteni a múlt nehézségeit. A menekültek élete tele
van a legkülönfélébb híresztelésekkel. Azok körében, akik a menekültstátusz
megadásáról döntő meghallgatásra várnak – legyen ez az UNHCR (az ENSZ Menekült
Ügynöksége), amely több mint 40 országban határoz a menekültstátusz ügyében,
vagy azoknak az országoknak a bevándorlási hatóságai, amelyek ezt maguk
intézik – terjed a szóbeszéd arról, hogy bizonyos nemzetiségűek inkább
kaphatnak menedéket, mint mások, hogy bizonyos történetek hatásosabbak
a többinél, és hogy némelyekkel inkább lehet a meghallgatók szívére hatni.
A „jó” történetek adás-vétele – olyan történeteké, amelyekkel menedéket
lehet szerezni – bevett gyakorlat lett menekült körökben, olyan emberek
körében, akik attól rettegnek, hogy az ő valódi történetük nem elég meggyőző.
Milyen könnyen megy ezért, milyen természetes, hogy megpróbálják úgy alakítani
a múltjukat, hogy több reményt nyújtson egy jobb jövőre. A klienseiket
Nyugatra juttató embercsempészekről köztudott, hogy identitásokat ajánlgatnak.
Olyan nemzetiségeket tanácsolnak, amelyekről tudni lehet: azoknak az országoknak
a listáján szerepelnek, ahova a menedéket kérőket nem lehet visszatoloncolni
a Menekültügyi Megállapodás „non-refoulement”-záradékának megsértése
nélkül, mely kimondja, hogy senkit nem lehet visszaküldeni a veszélyt és
üldöztetést jelentő helyekre.
A legutóbbi években, amikor a Nyugatra érkező menekültek száma rendkívüli
módon emelkedik, és a bevándorlásügyi hivatalnokokra nehezedő nyomás, hogy
utasítsanak el annyi kérelmet, ahányat csak tudnak, a kérdés, hogy mi igaz,
és mi hazugság, igen sajátos jelentőségre tett szert menekültügyekben.
Manapság már minden a hihetőség fokmérőjén múlik. Az olyan menekülteket,
akikről kiderül, hogy nem az igazat mondják, azonnal elutasítják, bármilyen
megalapozott is a kérelmük. A „Nem hihető” – vagyis annak feltételezése,
hogy a menedékkérő hazudik – lett Nyugaton a legtöbb helyen az elutasítás
első számú indoka. Az ügyvédek számára az lett a legfontosabb, hogy meggyőzzék
ügyfeleiket: csakis az igazat mondják. Ezzel párhuzamosan a bevándorlásügyi
tisztviselők legfőbb törekvésévé akár a legjelentéktelenebb hazugság leleplezése
vált, és elismerik, hogy a hamis állítás, „valami bizonytalanság, bármilyen
apró, például az utazás módjával vagy az elindulás időpontjával kapcsolatban”
lehetővé teszi számukra, hogy elutasítsanak egy ügyet. Az a tragikus, amikor
a valódi történet súlyosabb, mint a kitalált, és garantálná is a menekültstátuszt,
nem úgy, mint a hamis. Nem könnyű a menekülteknek, az biztos, de nem könnyű
a meghallgatóiknak sem, akik kénytelenek ilyen éberen hazugságokra vadászni
a kétségbeesett emberek történeteiben.
Hazugságok övezik a menekülteket. Az utóbbi években, különösen Európában,
ellenséges kampány kapott lábra azokkal szemben, akik – ahogy erre gyakorlatilag
minden menekült kénytelen – papírok nélkül érkeznek Nyugatra. A bevándorlás-ellenes
kampányok tisztességtelen gerjesztői a statisztikákat és a kormánytagokat
is manipulálva a hiszékeny nagyközönség félelmeire és aggodalmára játszottak
rá, amikor szenzációhajhász jóslásokba kezdtek bocsátkozni egy elkeseredett
és mohó migránsok által ostromolt jövőről. Az angol Migration Watch, egy
állítólag független tanácsadó testület weboldala arra figyelmeztet, hogy
„legalább 200.000 de akár 250.000 EU-n kívüli bevándorlóra is számíthatunk
évente”. Az ENSZ genfi menekültügyi bizottságában, az UNHCR-ben – ahol
jelenleg épp a nyugati országok egyre korlátozóbb jellegű menekültpolitikájával
igyekeznek megküzdeni – hitetlenkedve és elborzadva figyelik a brit bulvársajtót
és a menekültekkel szembeni szakadatlan kirohanásait.
A Sun, a Daily Mail és az Express bevándorlóellenes kampánya az ezredforduló
körül kezdett kiélesedni. Olyan címekkel jelentettek meg cikkeket, mint:
„Hattyúsült: a menedékre várók a királynő madarait lopják el pecsenyének”
(Sun); „Az illetékes szerint a menedékjog megbontja az Egyesült Királyság
egységét”(Sun); és „Egy 88 éves özvegy a kormánytisztviselő szerint a menedékkérők
szálláscsinálója” (Mail on Sunday). Ahogy fokozódott az érzés, hogy a brit
média beszámolóiban elhatalmasodnak a szélsőséges csoportok riogató állításai,
úgy állítva be a menekülteket, mint alvilági kapcsolatokkal rendelkező,
veszélyes fiatalembereket, 2003 tavaszán a 19. cikkely jegyében vizsgálni
kezdték, hogyan tájékoztat a média menekültügyekben. A felmérés eredménye
szerint a statisztikai adatoknak „sokszor nem adják meg a forrását, sokszor
eltúlozzák, vagy nem magyarázzák megfelelően”, a bulvársajtó nem tesz különbséget
a gazdasági okokból bevándorlók és a menedéket kérők között, a médiában
való ábrázolás ellenségessége pedig kellemetlenül érinti a menekülteket
és szégyenkezést vált ki belőlük. Az ICAR (Menedéket Kérők és Menekültek
Információs Központja) legújabb vizsgálata Angliában úgy találta, hogy
az ellenséges és pontatlan beszámolók állandó ismételgetése hozzájárul
a növekvő ellenérzésekhez a lakosság körében, és növekvő feszültséget,
sőt faji zaklatást idéz elő. Az UNHCR és a Nemzeti Újságíró Szövetség összefogott,
hogy egy memorandumot adjanak ki a korrekt tájékoztatásról, és 2003 októberében
a sajtópanaszokkal foglalkozó bizottság irányelveket fogalmazott meg a
helytelen nyelvhasználattal kapcsolatban.
Ezzel együtt folytatódnak az ellenséges és bigott beszámolók, számos
esetben mellőzve minden különbségtételt menedéket kérők, menekültek, sikertelenül
menedéket kérők és a gazdasági migránsok között. A legtöbb cikkben találomra
használják ezeket a kifejezéseket, mintha éppen szinonimák volnának. A
Daily Mailben Ross Benson riportsorozatot közölt a romákról, és egy EU-bővítés
utáni roma inváziótól óvta az olvasókat. Széleskörű egyetértés van abban,
hogy továbbra is a roma a legkevésbé kedvelt és leginkább lenézett európai
etnikai kisebbség. 2004 januárjában a Sunday Times is felkapta a témát,
és azt állította, hogy 100.000 roma indult útnak. Másnap a Sun ezt még
megtoldotta azzal, hogy az Egyesült Királyságban eltöltött három hónap
után ezek a romák „jogosulttá válnának egészségügyi ellátásra, oktatásra,
nyugdíjra és szociális segélyekre”. A Daily Express ezek után másfél millió
fölé vitte ezt a számot: „Cigányok készülnek elözönleni Angliát”. És bár
két nap múlva 40.000-re korrigálták ezt az adatot, továbbra is „gazdasági
katasztrófát” jósoltak. Még az Economist is „közelgő hordákról” beszélt.
Január 22-én a Mail címoldala a Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Tanácsának
jelentésével foglalkozott, amely szerint Nagy-Britanniának, amely minden
ötödik embert befogad a nyugati világban menedéket keresők közül, „nem
sikerült apályba fordítani a menedékkeresés dagályát”. A cikk, mint később
kiderült, 2002-es számadatokon alapult, és figyelmen kívül hagyta azt a
tényt, hogy Nagy-Britannia jelenleg csak a nyolcadik helyen áll a népesség
arányához viszonyított bevándorlási tabellán, jóval elmaradva Ausztria,
Norvégia, Svédország, Svájc és Írország mögött. Mindenesetre az EU-megállapodások
értelmében a régi EU-tagországok egy hét éves átmeneti időszakra zárva
tarthatják munkaerőpiacaikat az újonnan belépő országok előtt, és a felmérések
máris azt mutatják, hogy ezekből az országokból nem is igyekeznek olyan
nagyon Nyugatra.
Hazugságok, pontatlanságok, túlzások, nem igaz állítások: ebben a légkörben
él ma a menekülők világa, ahol a politikai gyakorlatot nem is annyira a
bizonyítékokra alapozzák, inkább a médiára és a közfelfogásra válaszolnak
vele, és ahol a menedéket keresők, akik ki vannak téve az egész mai nyugati
világban működő kaotikus, ellentmondásos és diszkriminatív menedéknyújtó
procedúráknak, minden lehetséges eszközzel élve tülekednek minden megkapaszkodási
lehetőségért. Kofi Annan, az ENSZ főtitkára nemrégiben azt mondta az Európa
Parlamentben, hogy Európa bevándorlás-ellenes retorikája „dehumanizálja”
az embereket. „Az emberi jogok csendes válsága – tette hozzá – a világ
szégyene.”
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|