Dragan Klaic
Szarajevó, emlékhely
(SZARAJEVÓ / AMSZTERDAM) Ez az utam Szarajevóba, 1991 májusa óta az
első, nagyon megkésett, szégyenkezve és nehéz szívvel vágok bele. Tíz évvel
a háború befejeződése után érkezve még mindig azt kérdezem magamtól, mit
próbáltam elkerülni ilyen hosszú ideig? Egy fiatal határőrnő a reptéren
látva holland útlevelemben, hogy ott születtem, megkérdezi, mikor hagytam
el a várost. 1950 májusában felelem, és ő zavarba jön, egy pillanatig azt
hiszi, tréfálok. Sose élt itt, kérdezi gyanakodva. Nem, soha, mondom én.
Isten hozta, rebegi, kissé meglepve.
És én valóban úgy érzem, hogy szívesen fogadnak Szarajevóban, kezdve
mindjárt azzal, ahogy a rám váró Haris Pasovic megölel és üdvözöl. Nagyon
különös barátság a miénk. Haris a mi amszterdami házunkban lakott emigrációja
kezdetén, mielőtt visszatért volna az ostromlott városba, ugyanazon a reptéri
betonon kúszva át, hogy bejusson a városba 1993 szilveszter éjszakáján,
amelyen át mindenki más lelépni igyekezett. Szarajevó művészi ellenállásának
spiritus movense lett, produkciókat rendezett, vendégművészek fellépését
intézte, fesztiválokat, publikációkat szervezett… És a háború végét követően
egy időre megint Amszterdamba jött, aztán visszament, és újra ott dolgozott
tovább Szarajevóban színigazgatóként és a színművészeti akadémia tanáraként.
Mostanában az ottomán udvarba helyezett Hamlet-rendezésével nagy visszhangot
váltott ki, a híre eljutott a Guardian,-hoz, a CNN-hez és a Reutershez
is. Most ment Zágrábban, május közepén Belgrádban játsszák. Ezek a vendégjátékok
az elmúlt pár évben váltak lehetővé, és Haris vitte már a rendezését Belgrádba,
ahol nagy sikerrel indult a pályája még a háború előtt.
A szarajevói Nemzeti Színházban, amelyet ismerősnek találok felújított
formájában is, megnézem J.P. Sterija’s (1806-56) Hazafiak c. az 1848-as
forradalom zűrzavarát követően írt szatírájának bemutatóját. Ez az első
szerb darab, amit a háború óta Szarajevóban játszanak, azt hiszem, és nagyon
alkalmas annak megmutatására, hogy a túlzott patriotizmus hogyan válik
a gazemberek álcájává, és a heves sovinizmus eszkatológiájának feltárására.
Egy másik este Peter Bojcsev „Bird ezredesét” nézem meg, a mai balkáni
állapotok bolgár szemszögből való keserűen gúnyos ábrázolását: egy tébolydában
játszódik a hegyekben, amelyről mindenki megfeledkezett. A színiakadémián
a színházcsinálás különböző modelljeit igyekszem felvezetni a diákoknak,
hogy gondolkozzanak a repertoár-színház lehetséges alternatíváin, mert
az Szarajevóban, akárcsak Európában mindenütt az intézményes kifáradás
és középszerűség jeleit mutatja.
Bárhová megyek, nagy szívélyességgel fogadnak ismerős és ismeretlen
emberek mindenütt a városban. Meglátogatok régi barátokat, volt diákjaimba
és emigráns-társaimba botlom, akik most itt élnek, Szarajevóban, órákat
tartok minden reggel a színiakadémián, és elkápráztatva nézem a normális
hétköznapi életet, ahogy a béke visszatért a városba. Működnek a közlekedési
lámpák, és a bankautomaták pénzt köpnek ki a falból. És mégis, az alaposabb
tekintet észreveszi az eltüntetett háborús nyomokat az új és az elegánsan
helyreállított épületek között, sebeket és sebhelyeket a homlokzaton, még
romokat is, ahol az ingatlan ellenáll a sokáig halasztgatott felújításnak.
A Holiday Inn, ahol lakom, amelyet annak idején legendássá tettek a benne
tanyázó haditudósítók, újra felvette hideg, előírásos négycsillagos jellegét,
de négy másik szálloda még mindig romokban áll. Mindegyikben laktam valamikor,
úgyhogy egy hajléktalanná tett turista megrendülésével haladok el mellettük.
Néhány busz, német városok adománya, még mindig német reklámokkal van teleragasztva.
Carabinieri minibusz-konvoj megy el a Marindvor mellett, három amerikai
katonatiszt köszön nekem a reggelinél harci díszben és csizmában. Ebéd
közben az asztalomtól egy csomó katonát láthatok különböző külföldi egyenruhákban
a félig lerombolt osztrák-magyar monarchiabeli városházánál ásítozni. Ez
lett a nemzeti könyvtár, ennek a lebombázása és felgyújtása a legutóbbi
háború legfőbb kulturális bűntette. Az épületnek eddig nem adtak új kulturális
funkciót, így hagyták felállványozva, hogy elejét vegyék a további állagromlásnak,
itt áll sérült, sebesült méltóságával.
Vele szemben a szarajevói tévé épülete, amely valamikor a politikai
hatalom és tekintély megtestesülése volt, semmiféle méltóságot nem sugároz.
Ma három tévéállomásnak ad helyet, szürkének, kopottnak és majdnem üresnek
látszik. A jugoszláv önigazgató szocializmus elbizakodott stílusában épült,
a zágrábi és a belgrádi tévé épületéhez hasonlóan, ma a végtelen hosszú
folyosók és üres szobák elátkozott helye, kikopott szőnyegek és felgyűlt
ócskaságok mindenfelé. De az ostoba biztonsági eljárás, az igazoltatás
a portán a régi csúf időkre emlékeztet. A reggeli műsorok gazdája hülyeségeket
beszél, én némi rezignációval veszek részt a játékban, és az órámra készülök.
Miközben igyekszem nem nézni magam a monitoron, azon gondolkodom, át lehet-e
alakítani ezt az épületet valami értelmes dologgá, most, hogy nagyjából
átvészelte a háborút, legyen belőle bank, számítástechnikai főiskola vagy
mi?
Itt van a közelben a médiacentrum, egy elegáns hely, ahol az
újságarchívumokat igyekeznek helyreállítani és digitalizálni, újságírókat
képeznek, médiakutatásokat folytatnak. Itt van Vojka Smiljanic Djikic irodája,
aki a Sarajevske sveske, felelős szerkesztője, egy vastag negyedéves folyóiraté,
amely az egykori jugoszláv kulturális térség egyedüli megmaradt fóruma,
tele poszt-jugoszláv szerzők írásaival valamennyi poszt-jugoszláv utódállamból
és az emigrációból. Leveszi a polcról annak a folyóiratnak egy példányát,
amit valamikor a szarajevói rádió harmadik programjához szerkesztett, és
megmutatja benne egy régi esszémet 1988-ból. Gyorsan áttérünk a reminiszcenciákról
a következő tervezett számokra. Tartok egy nyilvános előadást egy szűk
hallgatóság előtt, és a rákövetkező vitából kiderül, hogy Bosznia-Hercegovinának
nincs kultúrpolitikája, nincs fejlesztési stratégiája, még mindig ott téblábol
a háború előtti megoldások és a háború utáni rögtönzések terhe alatt, hányódik
a semmi tervvel nem rendelkező szegény kormányzat és a szeszélyes külföldi
szponzorok között. Mintha a kultúra nacionalista kisajátítása nem lett
volna elég, a Nemzetközi Közösség volt alkirálya, Peddy Ashdown láthatólag
egyetért azzal a megállapítással, hogy Boszniának a kultúra fényűzés. Az
ezzel kiváltott felháborodás mégsem volt elég ahhoz, hogy a kulturális
értelmiség megszerveződjön, hogy komolyabb nyomást tudjon gyakorolni és
kiálljon a kultúra mellett.
Ahogy annak idején lenyűgözött az 1989 előtti berlini fal, és órákig
sétálgattam annak mentén, úgy igyekszem itt felismerni a korábbi frontvonalat.
Átmegyek a hídon, ahol Princip a végzetes merényletet elkövette 1914-ben,
a hídon, amely az 1991 áprilisában megölt áldozatoknak állít emléket, és
egy szerény, elegáns hídon Renzo Pianónál. Ez köti össze az Izet Sarajlic
verseivel halhatatlanná vált Wilson sétányt és Grbavicát, amelynek magas
lakótelepi házai ideális orvlövészfészkek voltak. Gyerekek játszanak, vásárlók
jönnek-mennek, az éttermek sülthúst és pizzát kínálnak, zene szűrődik ki
a lakások nyitott ablakaiból. Egy napos áprilisi vasárnap délelőtt normalitása
jelenik meg önkéntelenül, mintha a naiv látogató kedvéért volna gondosan
megkoreografálva. A vitalitás, amit a városnak sikerült visszanyernie,
nehezen felfogható és alig is méltányolható kellőképpen.
Szarajevó egy szűk völgyben terül el, ezer napig ostromolták a környező
dombokról, kegyetlenül elbántak vele, az egész város egyetlen nagy csapdába
került, és teljesen ki volt szolgáltatva a támadóinak. Hogy mégis megmaradt,
vagy inkább újrateremtette magát mint egy város 400.000 lakossal, urbánus
szokásokkal, kényelemmel és ritmussal, visszanyerte kedélyes és vendégszerető
beállítottságát, megvédte világias jellegét, ez valami tartós csoda, hatalmas
adag kollektív optimizmusra és jószándékra volt hozzá szükség.
A Nemzeti Múzeumban, amelyet az osztrákok alapítottak 1912-ben egy
óriási komplexumban, az EU és svéd segítséggel elvégzett háború utáni helyreállítás
nem hozott változást. Egyes részlegek le vannak zárva, vagy ki vannak ürítve,
a többiben néprajzi tárgyak láthatók ugyanazon a 40 évvel ezelőtti módon
kiállítva. A népi hangszerek ott fekszenek csendesen a tárlóikban, egyetlen
hangjukat sem lehet meghallgatni. A kitömött állatok és a lepkék, bogarak
és egyéb rovarok szimmetrikus sorokban elrendezve az üveg mögött minden
bizonnyal ugyanazok, mint amiket még a mamám láthatott, amikor először
kirándult ide nyolcvan évvel ezelőtt.
Egy csomó fényképet készítek, hogy elküldjem neki a régi idők emlékére,
amely már a múlté, mégse változott semmi. Aztán, az udvaron megcsodálom
a stečciket, a régi bogumil sírköveket, gyönyörű hatalmas faragott kődarabokat,
mindegyiknek más a formája és a díszítése. Nem tudom felidézni, amit egy
másik költő, Mark Dizdar írt egyszer róluk, de ezek a 800 éves kövek rendkívüli
méltósággal viselik az emberi feledékenységet.
Szarajevó – mindenestül és egyes részei különösen – történelmi
emlékhellyé vált, de nem lett múzeum város. Inkább tevékeny városi közösség,
amely igyekszik kitalálni és megalkotni saját jövőjét, átvergődve az akadályokon
és a Daytonban kigondolt ostoba rendelkezéseken. Most itt áll megterhelve
egy alig működőképes állammal, egy drága több kantonra kialakított bürokráciával
és törvényhozással, egy lassú gazdasággal, fiatalokkal az iskolapadban,
akiknek bizonytalanok az elhelyezkedési lehetőségei. Némi szerencsével
a következő generáció megszabadulhat az etnikai és vallási identitás béklyóitól,
és állampolgárként definiálhatja magát. Ha elvetik a mostanában megnyirbált
tradíciókat, negligálják az idegen muszlim uralkodók által a szocialista
lakótelepi házak között emelt furcsa mecseteket, és továbbra is úgy gondolnak
magukra, mint európaiakra, akiknek különleges módjuk nyílik a Kelet felé
nyitásra, vannak esélyeik, de közülük sokan munka nélkül maradhatnak, mint
számos társuk keleten és nyugaton egyaránt, és akkor az EU-ra fognak haragudni,
azt fogják utálni. Csak attól kell tartani, hogy nem teljesül be minden
várakozásuk. (2006 április)
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|