Elmar Holenstein
A világ közepe (Időjárástérképek – kulturális térképek – mentális térképek) Jó egy évvel ezelőtt egy fiatalabb társadalomfilozófus társaságban azt mesélte, hogy egy diáklány, nem ázsiai vagy amerikai, mindjárt három helyen is elírta Leibniz nevét. Erre valaki, akit az élettapasztalatai szerényebbé tettek, rávágta: „Mi sem tudjuk, hogy írják az indiai és kínai filozófusok nevét.” Mire a másik: „De hát végül is Európában vagyunk.” A kollégája elképedt arca: Ez az ember nem erre a világra jött, amikor megszületett? Miféle mentális tudománytérképet hord magával? Talán egy olyan térképet, amely a tudománytörténetet Európa megszokott határain belül ábrázolja? Egy olyan térképet, amelyen Európát csupa fehér foltok veszik körül? A régi térképeken fehéren maradtak a Föld olyan félreeső területei, ahol európai ember még nem járt. A svájci időjárás
És éppen a kulturális térképek tartoznak különösen gyakran ugyanabba a típusba, mint az országos időjárási térképeink. Egy tartományt vagy egy egész országot kizárólag esetleges határain belül ábrázolnak. Csak a körülhatárolt területen belül vannak feltüntetve a táj jellegzetességei és a kulturális emlékművek. Az összekötővonalakat, még a folyókat és tavakat is, egyszerűen elvágják a határon. A határokon átlépő hatásokat még még csak nem is jelzik. Ami belül van, az mintha önmagából nőtt volna ki, és önmagában is érhető volna. A svájci irodalmárok egy ideig úgy határozták meg magukat, hogy ők „svájci
állampolgárok és német kultúrpolgárok .” De Leonardo vagy Goya, akik forradalmasították
megszokott látásmódunkat, talán németek voltak? Vagy Descartes és Spinoza?
Néhány svájci filozófus jobban vonzódik John Locke-hoz és David Hume-hoz,
mint Fichtéhez és Hegelhez. Persze a königsbergi Kant valamennyiükön túltesz.
De mire ment volna Kant Hume és Rousseau tanulmányozása nélkül? Magától
értetődik, hogy Goethe és Schiller műveltségünk fontos alkotórésze. De
Dosztojevszkij és Tolsztoj elolvasása után nem toltuk egy kicsit hátrébb
és félre őket?
Európa határai
Keleti irányba a térkép három-négyszáz kilométerrel Konstantinápoly előtt ér véget. A peloponnészoszi Misztrasz, a késő-bizánci birodalom második intellektuális központja még ráfért volna a térképre, de szintén hiányzik. A reneszánsz filozófiájának kialakulását és a hellenisztikus ókorhoz való visszafordulást az európai művészetben és irodalomban ezzel a két művelődési központtal létrejött olasz kapcsolatok hívták életre. A mentális Európa-térkép, amelyet sokan hordanak magukban a kontinens kultúrájáról az antikvitás kora óta anélkül, hogy észrevennék, egy fél-térkép, amely csupán Nyugat-Európára korlátozódik. Mindig tanulságos dolog egy pillantást vetni a valódi térképekre. A távolság az Ibériai-félsziget és Afrika között fele annyi sincs (14 km), mint Franciaország és Anglia között (32 km). A gibraltári szoros keskenyebb, mint a Genfi-tó a legszélesebb pontján. Afrika jól látható az európai partokról – és viszont, Európa is az afrikai partról. Sem a szuverén államok, sem az „Óvilág” kontinenseinek és szubkontinenseinek (Afrika, Ázsia, Európa) meglehetősen konvencionális határai nem voltak soha értékközösségek tartós határai. Még a huszadik században sem volt a Földközi-tenger mindig egyszerre állami, gazdasági, etnikai, nyelvi és vallási határ is. Két spanyol exklávétól eltekintve a marokkói parton, a Földközi-tenger nyugaton először csak Algéria 1962-es függetlenségével vált ilyen határrá. Csupán egy fél évszázad elteltével ki gondolhatja azt, hogy a megvont határok most egyszer s mindenkorra stabilak is maradnak? Az áthágások hol az egyik, hol a másik oldalról indulnak ki. Most ismét Afrikán a sor. Az afrikaiakat, akik szeretnének átkelni Európába, már megszámolni sem lehet. Ma feszülten keressük Európa kulturális definícióját. „What does he know of Europe who only Europe knows!” (’Mit tud Európáról az, aki csak Európát ismeri?’), hogy Kipling szójátékával éljünk. Valami nem önkényes kritériumot keresnek arra, hogy az Európán kívüli államokat ne kelljen beengedni az EU-ba. Az egyik hagyományos szempont egy ilyen definícióhoz abban áll, hogy Európát a hellenisztikus és a bibliai világszemlélet és értékrend sajátos ötvözeteként fogják fel. Ha azonban feltesszük a kérdést, hogy hol is hozták létre ezt az ötvözetet, csak azt felelhetjük: nem Európában, hanem Délnyugat-Ázsiában és Észak-Afrikában. Zsidó tudósok és őskeresztény egyházatyák voltak a megalkotói. Az alexandriai Philón, a palesztinai Ceasereából való Origenész és a numídiai Hippóból való Augustinus tartozik ide. Ezt az ötvözetet a középkorban filozófiailag elmélyítették. Vezetői éppen a muszlim tudósok voltak al-Farabitól Ibn Rushdig (Averroesig), akiket olyan zsidó tudósok követtek, mint Moses Maimonidész. A muszlim, zsidó és keresztény gondolkodókat ugyanaz a probléma foglalkoztatta: hogyan egyeztessék össze a kinyilatkoztatási szövegeikben található tanításokat a hellenisztikus filozófusok elméleteivel. A muszlim tudósok megoldási stratégiái aztán útmutatóul szolgáltak zsidó és keresztény olvasóik számára. Johann Gottfried Herder Európa kultúráját konzekvensen „római-görög-arab magból sarjadt növénynek” nevezi. Sőt, azt írja, hogy Mohamed – természetesen közvetett módon – épp annyira iránymutató volt az európai filozófia számára, mint Arisztotelész. A politikusok és egyházi emberek közül, akik az EU alkotmányában rögzíteni akarták Európa keresztény örökségét, egyik sem tartotta szem előtt Herder történelemszemléletét. Menjünk még egy kicsit vissza: miért dél-keletről jött Európa filozófiája és tudománya, nem pedig északnyugatról, újkori központjából? A válasz azonnal szembeötlik, ha egy rápillantunk a térképre. Hellasz az az európai ország, amely a legközelebb feküdt az akkori legfejlettebb városi, írásbeli és tudományos kultúrákhoz a Nílus völgyében és a két folyó vidékén. Ugyanez érvényes Izraelre is. Nem egy távoli, félreeső hely. Föníciával együtt Egyiptom és Mezopotámia között fekszik, a „termékeny félhold” központi zónájában, ott, ahol először alakult ki egy alfabetikus írás. A zsidó monoteizmus etikájának univerzális horizontja és a bibliai teremtéstörténet etimologizáló természetfelfogása nem érthető meg a zsidó elit kapcsolatai nélkül Egyiptommal, a szomszédos Föníciával, Mezopotámiával, és végül az őket a babiloni fogságból megszabadító perzsákkal. Názáret mellesleg közelebb fekszik Türoszhoz és Szidónhoz, mint Jeruzsálemhez. Az ilyen megfontolások indítottak arra, hogy egy filozófiatörténeti előadásra olyan Európa-térképet készíttessek, amely egész Észak-Afrikát ábrázolta, keleten pedig az Indusig, és a közép-ázsiai Oxus-folyóig, a Szir-Darjáig ért (lásd Filozófiai Atlasz, Amman Verlag, Zürich 2004). Hiszen Al-Farabi és Ibn Sina (Avicenna), az iszlám felvilágosodás két gondolkodója „Transzoxániából” származott. Nagyon meglepődtem, amikor nem sokkal ezután, 1993 májusában a Scientific Americanban egy középkori világtérképre, Mappa mundira bukkantam. Annak a világról adott metszete pontosan megegyezett az én Európa-térképemmel, melynek kiterjedésére elég büszke voltam. Délen Etiópiáig ért, keleten pedig, akárcsak az én térképemen, India egy keskeny sávja volt látható, Kínának semmi nyoma. És valóban, ha megpróbáljuk Európát kulturálisan meghatározni, és tekintetbe
véve az újkori tudományos és ipari forradalmakat is, a szemléltetéshez
egy bővített Európa-térkép sem volna elég. Egy egész világatlaszra volna
szükség. Az említett forradalmak nem érthetők meg például a babiloni és
hellenisztikus matematika indiai továbbfejlesztése vagy egy egész sor kínai
technikai találmány nélkül, a papírtól a puskaporig.
Interkontinentális szomszédság
Ma azt gondolnánk, a térbeli távolság már nem mérvadó egy szomszédi
kapcsolatban. Ugyanannyi idő alatt tudjuk körberepülni a fél földtekét,
amennyi régen az első nagyváros eléréséhez kellett. Mindenki mindenkinek
a szomszédja lett. Ha katasztrófa történik egy másik földrészen, ugyanolyan
spontán késztetést érzünk a segítségnyújtásra, mintha a szerencsétlenség
a közvetlen szomszédságunkban történt volna. A telefon, az internet és
a televízió segítségével az ember elvileg a Föld bármely pontjáról szinte
azonnal kapcsolatba léphet mindenki mással.
Globális szűrő
Bibliográfia Jostein Gaarder: Sofie világa, Magyar Könyvklub, 2005, fordította Szöllősi Adrienne
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|