Brit Bildoen
Ibsen Babaház (Nóra) című drámáról
Százhuszonöt év telt el...
A népszerűség hullámokban jön-megy az írók többségénél. Műveik pihennek
kicsit, majd kisebb-nagyobb véletlenek folytán ismét felfigyelnek rájuk,
az új közönség megújult érdeklődéssel veszi elő őket. Ibsen viszont sosem
pihent. Mindvégig tetterős és tevékeny maradt mind Norvégiában, mind pedig
külföldön. Ennek számos oka van. Közülük is talán kiemelkedik egy, ami
miatt sosem tudjuk végleg letenni a Babaházat, a Peer Gyntöt, A vadkacsát,
a Hedda Gablert és a többit. A darabok szereplői ugyanis így vagy úgy mindig
az igazságot hajszolják. Önmaguk lényegét keresik, és azt kutatják, hogyan
élhetik jól életüket. Az individualizmus elmúlt száz évében ez a kérdés
mindvégig friss és vonzó maradt. Ibsen drámái nem merevedtek meg, újabb
és újabb módon jelennek meg és kerülnek értelmezésre. Mindez azért lehetséges,
mert Ibsen, míg szereplőit az igazság többé-kevésbé reménytelen hajszolására
készteti, ő maga sosem tárja föl, mi is volna az. Egy 1875-ben kelt – rímbe
szedett! – levélben ezt írja Brandesnek: „Inkább csak kérdezek; nem a válaszadás
a hivatásom”. És ezek nem keresett vagy üres szavak voltak, hanem a tényleges
szemléletmódja, melyet gyakorlatba is sikerült ültetnie. Rengeteg az igazság
a drámáiban, és ezeket ki-ki maga kell, hogy megtalálja. Az igazság mindig
változékony, attól függ, milyen szemszögből vizsgálunk egy-egy művet. Történelmi
aspektusból, a szerző súlypontozását figyelembe véve, saját értékítéletünk
tükrében – mindezek szerepet játszanak az igazság meghatározásában. Helyesen
tette-e Nóra, hogy elhagyta Helmert? Hová ment? Mire értette azt, hogy
a „legnagyobb csoda” ? – kérdezzük, és ha választ várunk, azt önmagunkban
kell keresnünk.
A Babaház mindenekelőtt a világ népességének egyik fele, a nők számára
vált fontossá. A darab jelentős szerepet játszott az elmúlt száz év nagy
politikai mozgalmában, a női egyenjogúságért vívott küzdelemben. Nóra lázadása
egy olyan férfi ellen, aki emberként nem értékeli őt, és egy olyan társadalmi
rend ellen, mely igen kevés mozgásteret enged a nőknek, óriási szimbolikus
jelentősséggel bírt. Rengeteg nő számára vált vezérelvvé Nóra elhíresült
kijelentése: „elsősorban ember vagyok”. Azonban, a hetvenes éveket kivéve,
Helmert a rosszfiúként és Nórát a jó kislányként feltüntetni nem volt mindig
könnyű. Ehhez a szereplők egész egyszerűen túl emberiek. Ibsen ugyanis
tehetségéből adódóan összetett személyiségeket ábrázolt, és olyan bonyodalmas
cselekményeket szőtt, melyeket lehetetlen a teljesség igényével kibogozni.
Ő és a szereplői ezáltal váltak halhatatlanná.
Nóra és Helmer a hetvenes években
Liv Ullmann több interjúban is elmesélt egy rendkívül sokatmondó történetet
azokból az időkből, amikor Nóra szerepét játszotta a Broadway-n 1975-ben.
Minthogy ez a női egyenjogúsági mozgalom fénykorában történt, Nórát hősnek
tartották, míg a Helmert alakító Sam Waterston azzal küszködött, hogy szerepét
megkedveltesse a közönséggel. Az utolsó, nyilvános, próbák alatt rendszerint
kifütyülték. Waterstont ez annyira kizökkentette, hogy semmiképpen sem
akarta folytatni. Ullmann a főpróba előtt azt javasolta, hogy jógázzanak,
talán ez segít. Ám a gyakorlatok közben Waterston megrándította a lábát,
és bottal a kezében kellett színpadra lépnie. Ez lett a helyzet kulcsa.
Többé nem fütyült a közönség. A bemutatón, amikor Waterston ismét bottal
a kezében lépett színpadra, Nórát még akkor sem tapsolták meg, amikor elhagyta
Helmert. Az asszony dicsősége mintha kicsit elhalványult volna azzal, hogy
beteg férjét hagyta magára. Látható, milyen nagy port kavart a darab a
hetvenes években: Helmert csakis bottal lehetett alakítani.
Nórát és Helmert sosem volt nehéz egy merev társadalmi rend termékeiként,
és egy gondosan megrendezett színjáték szereplőiként ábrázolni. Nóra házasságban
betöltött szerepei: Pacsirta, Mókuska és természetesen: Baba. Helmer szerepei:
Zsarnok, Háziúr. Ezenkívül magára vállalta a Józan Ész és a Mértékletesség
képviseletét is. Mindketten egy olyan rendszer tagjai, amely legalább annyira
elnyomja az embert, mint a nőket. De vajon mindannyian csak bábuk lennének?
Helmer is? Vagy Helmer a bábjátékos, aki a többieket mozgatja? Nórát, Doktor
Rankot, Krogstad jogtanácsost és Lindénét? Számos jel utalhat arra, hogy
Helmer mindvégig tudott Doktor Rank Nóra iránti érzéseiről, de hagyta őket
egymással flörtölni. Ezzel együtt úgy tűnik, hogy Helmer éppen annyira
ki van szolgáltatva Krogstadnak, mint fordítva. Helmer irányít, ám őt is
irányítják. Ibsen szereplői ritkán csak jók vagy csak rosszak. Ismét itt
maradunk több lehetséges válasszal, melyek egyike sem egyszerű.
Mókuskából szüfrazsett
Mindig is élénk vita zajlott az utolsó felvonással, főként a zárójelenettel
kapcsolatban, melyben lejátszódik a mindent eldöntő párbeszéd Nóra és Helmer
közt. Sokan bírálták ezt a jelenetet, szerintük Nóra túl hirtelen eszmél.
A mű során mindvégig naiv és felületes nőnek mutatkozik, ám itt kibukkan
belőle az amazon:
HELMER Ez felháborító. Megtagadod a legszentebb kötelességeidet.
NÓRA Szerinted mik az én legszentebb kötelességeim?
HELMER Én mondjam meg neked? Hát nem a férjeddel és a gyerekeiddel
szembeni kötelességeid azok?
NÓRA Vannak más, éppen ennyire szent kötelességeim is.
HELMER Nincsenek. Miféle kötelességek volnának azok?
NÓRA A kötelességeim önmagammal szemben.
HELMER Te elsősorban feleség és anya vagy.
NÓRA Én ezt már nem így gondolom. Azt hiszem elsősorban ember
vagyok, akárcsak te magad... vagy legalábbis meg kell próbálnom, hogy az
legyek.
Sokan úgy vélik, az ébredés kicsit túl gyorsan történik, és Ibsen túl
egyértelműen használja Nórát saját nézeteinek – vagy a kor eszméinek –
szócsöveként. Talán lerövidítette az utat, vagy átugrott egy-két szintet
Nóra fejlődésében? Vagy valóban egy másik nőt takarna az a Nóra, akit mi
is és Helmer is megismertünk? Egy erősebb és veszélyesebb nőt, mint az,
aki azzal lázad, hogy titokban mandulás csókot ropogtat. Nóra, ártatlanságához
ragaszkodva megpróbálja megőrizni gyermeki énjét ameddig csak lehet. Ugyanakkor
kétségtelenül jellemes és kemény is, ha kell. Bárki bármit gondoljon is
erről a fordulatról, valóban hatalmas forradalom zajlott itt le igen rövid
idő alatt. Helmer csupán pár szóval lealacsonyította Nórát, aki erre érthető
módon igen erőteljesen reagál. Nóra és Helmer utolsó találkozásakor tanúi
lehetünk annak, hogyan veszti el két ember egy csapásra az ártatlanságát.
Érthető, hogy a köztük lejátszódó felismerésnek és belátásnak következményekkel
kell járnia.
Visszaemlékezéseiben, a Változás (Forandringen) című könyvben, Liv
Ulmann megírja, hogy Nórája több alkalommal, talán tízszer is felkiált
„Ó, mennyire boldog vagyok”. Ullmann ezt egykedvűen, az utolsó alkalommal
pedig szorongó és reményvesztett hangon ismételte el. Egy kritikus szerint
ezzel Ibsennek próbált segíteni, hogy zárójelenetbeli távozása ne hasson
olyan hirtelennek. Többféleképpen próbálták felkészíteni a közönséget a
változásokra, melyek Nórát érik az utolsó felvonásban, a darab tág teret
biztosít ennek. Ilyen előkészítés lehet a Nórát a tarantella táncolása
közben elfogó vad szenvedély is. Olyan érzelmeket fejez itt ki, melyekre
egyelőre nincsen szó. Talán a tarantella is felgyorsítja Nóra érését. Szótlanul
érkezik el küldetésében a félelemhez és őrülethez, így merít erőt annak
beteljesítéséhez. Felébred Csipkerózsika-álmából, és elmegy. És Helmer...
ő pedig marad a botjával.
Nóra és Helmer Kínában
Agnete Haaland nagyon hasonló, ugyanakkor teljesen más tapasztalatokat
szerzett, amikor 1997-ben a Babaház egy kínai rendezésében alakította Nórát.
Ha fiatal nézőközönség előtt játszott, Nóra sorait éljenzés követte. Ha
viszont idősebb publikum volt jelen, Helmernek szólt a taps. Csakhogy ebben
a rendezésben a kínai Helmer nyugaton tanult, innen vitte magával a norvég
Nórát Kínába. Így a férj és feleség között kirajzolódó konfliktus nemcsak
házassági viszály, hanem a nyugati nő és a hagyományos Kínát képviselő
Helmer közötti kulturális ütközés is egyben. Itt a férfi változatlanul
úr a házban, számára a megszégyenülés a legrosszabb, ami csak történhet.
Ennek fényében Nóra pénzügyi manővere egy olyan nyugati nőt leplez le,
aki a kultúrával szembeni tiszteletlenségével nagy bajt hoz férjére. Éppen
ezért sokan megkönnyebbültek, amikor Nóra fogta táskáját meg a gyertyatartót
(a nyugat szimbólumát) és kiment az ajtón. Más szemszögből nézve viszont
Nóra szembeszállt a régi rendszerrel: Mivel a hatalommal szemben lépett
fel, tettét Mao elleni lázadásként is lehetett értelmezni – bár ezt az
elgondolást nyíltan senki sem hangoztatta. Ezen értelmezés szerint úgy
hihették, szükség van rá odakint. Így a fiatal publikum is ünnepelte Nóra
távozását. Kínában tehát senki nem siratta Nórát, amiért elment.
A darab rendezője, Liu Tiegang egy norvég újságnak, a Bergens Tidendének
adott interjúban elmeséli, mit is jelent számára Ibsen, hogyan kockáztatta
érte életét a kulturális forradalom idején. A hatvanas években társával
betörtek egy könyvtárba, amikor hírét vették, hogy a teljes ottani könyvállományt
zúzdába küldik. Itt talált rá egy Ibsen összesre, melyet élete kockáztatásával
a kulturális forradalom végéig megőrzött. A nép ellensége olvasásakor –
árulja el Tiegang az interjúban – rádöbbent, hogy Ibsen nem haladásellenes,
hanem inkább baloldali volt.
Azok a gyalázatos mandulás csókok
Ibsent a női jogok élharcosának tartják, pedig maga helyesbítette ezt
a véleményt. 1898-ban meghívták egy nőkonferenciára Krisztiániába, ahol
miután megköszönte az éljenzést, amivel fogadták, visszautasította az azért
járó elismerést, hogy tudatosan a nők felszabadításáért küzdött volna.
„Feladatom az emberi természet ábrázolása volt” – hangsúlyozta. Nórája
a női egyenjogúságért folytatott harc szimbólumává vált, bár Ibsent elsősorban
az emberből hiányzó akarat, illetve az igazságban és szabadságban leélt
élet lehetőségének hiánya foglalkoztatta. E tekintetben pedig elég rosszul
álltak a nők Ibsen idejében. Azt mindenesetre egyértelművé teszi a drámaíró,
hogy igazság nélkül nincs változás és nincs valódi szabadság. És mint korábban
már esett róla szó, sokszor pontosan az igazság kerül terítékre darabjaiban.
Ibsen azonban nem oktat ki, és nem is bonyolódik pszichológiai fejtegetésekbe,
csak rávilágít az egyén helyére egy adott összefüggésben. A Babaházat első
kiadásában a „jelenkor tragédiájának” nevezi, ami arra utal, hogy maga
is fontosnak tartotta drámáját keletkezési ideje szerint értelmezni. Mégis
azt tapasztaljuk, hogy lehetséges új életet lehelni a műbe, más történelmi
korba és társadalmi környezetbe helyezve azt. Ma Ibsen házassági- és családi
drámái többek között arra is rákérdeznek, vajon továbbra is egy olyan polgári
társadalomban élünk-e, amely korlátokat állít elénk és megfoszt szabadságunktól.
A legmegrázóbb jelenetek egyike a „mandulás csók jelenet”, melyben
Helmer teljesen lekezeli Nórát, viszont az is kiderül, hogy Nóra csal és
hazudik:
HELMER (ujját rázva) Ugye, a kis torkoska nem rosszalkodott ma
a városban?
NÓRA Ugyan, hogy jut ilyesmi az eszedbe?
HELMER Nem kukkantott be torkoska véletlenül a cukrászdába?
NÓRA Nem. Biztosíthatlak, Torvald, hogy...
HELMER És nem dugta be az ujjacskáját a lekváros üvegbe?
NÓRA Nem.
HELMER Nem kapott be egy-két szem mandulás csókot sem?
NÓRA Nem, Torvald. Tényleg hidd el, hogy egyáltalán nem...
HELMER Jó, jó, jó... tudod, hogy csak viccelek...
NÓRA (jobbra megy az asztalhoz) Eszembe se jutott, hogy olyat
tegyek, amit te nem akarsz.
A jelenet előtt Nóra épp egy mandulás csókot kapott be titokban, és
söpörte el a morzsákat. Ez bizony nevetséges a részéről, de még rosszabb,
ahogyan férje viselkedik, gondoljuk mi. És talán egy ízben az is megfordul
a fejünkben, hogy hál’ istennek ma már nem itt tartunk. De álljunk csak
meg! Vajon tényleg nem ugyanilyenek vagyunk mi is? Ma a nők a szekrény
mélyére rejtik, amit csak úgy, kedvtelésből megvásároltak, hogy amikor
az új táska vagy kabát egy nap előkerül, azt mondhassák: Jaj, hát ezt már
ezer éve vettem! Úgy tűnik, még ma is be kell csapni Helmert. De milyen
szerepe is lehet az efféle mandulás csók jeleneteknek ma a norvég otthonokban,
miután a nők többsége már anyagi függetlenségre tett szert? Nem is olyan
könnyű megválaszolni. Gyanítható, hogy azért még ma is van miért harcolni.
Ibsen érzékelte a szabadság és mozgástér szükségét, és ezt mások számára
is megmutatta. Így ír a Babaház jegyzeteiben: „Két eltérő lelki törvény,
két lelkiismeret létezik: az egyik a férfiaké, a másik meg a nőké.” Az
ő lelkiismerete úgy diktálta, hogy árnyalt szereplőket ábrázoljon. Ibsen
összetett, és éppen ezért nagyon is emberi figurákat alkotott. Nála ez
a nőkre is vonatkozott. Akkoriban ez különlegesnek számított, és még ma
sem annyira magától értetődő...
„A legnagyobb csoda”
A darab kulcskifejezésének megvan a maga ellenpárja Ibsen egyéb drámáiban,
például A sellő című műben „a kimondhatatlan”. Műveiben absztrakt és rejtélyes
fogalmak fejezik ki mindazt, amire a főszereplőknek nincsenek szavai. Sarokköve
a darabnak egy-egy ilyen szó, vagy talán inkább egy fekete lyuk, mely körül
minden kering. Ibsen közvetett módon adja kezünkbe a kulcsot szereplői
lelkéhez, legsötétebb, legmélyebb érzéseihez és vágyaihoz. Újra és újra
eltöprenghetünk azon, mit szeretett volna Nóra, amikor „a legnagyobb csodát”
kívánta magának, és azon is tűnődhetünk, vajon mit rejt, amikor a darab
végén Helmer mondja ki ugyanezeket a szavakat.
A mű során Ibsen feltárja, mindezt hogyan értette Nóra: Számára „a
legnagyobb csoda” az oly nagyon áhított bizonyíték arra, hogy Helmer erős
és jó házastárs, ahogyan ő azt a legvégsőkig hinni remélte. Bizonyítékot
akar arra, hogy férje méltó a szerelmére és az áldozatra, melyet érte hozott.
Hogy kölcsönt tudjon felvenni, apja aláírását kellett meghamisítania, és
ezáltal a házaspár Krogstad markába került. Amikor a jogtanácsos felhívja
Nóra figyelmét a helyzet súlyosságára, Nóra azt reméli, férje figyelembe
veszi majd jó szándékát, és tettét szerelmi bizonyítéknak fogja tekinteni.
Ugyanez a kifejezés Helmernek azt a vágyát fejezi ki, hogy visszakapja
Nórát – legalábbis akkor, amikor kiejti a szavakat. Azonban nagyobb rá
az esély, hogy számára is többet jelentenek majd ezek a szavak, ha még
a fejében csengenek egy darabig.
Széles körben vitatkoztak azon, mi történik Nórával, miután becsapódik
mögötte az ajtó. Számos fejtegetés létezik, némelyikük egészen fantáziadús.
A Nobel-díjas Elfriede Jelinek 1979-ben írt darabjában, a Mi történt, miután
Nóra elhagyta férjét? című műben bemutatja, amint Nóra proletársorba juttatja
magát és szexuális kizsákmányolás áldozataként végzi. Némely rendezés szerint
Nóra visszafordul a lépcsőn, máshol pedig lelövi Helmert. Amikor 1935-ben
Mao hosszú menetelésére indult Kínában, a kínai nézők számára egyértelmű
volt, hogy Nóra azért hagyta el Helmert, hogy Mao katonája legyen. Ezért
1935-öt „Nóra évének” nevezték a kínai történelemkönyvek. Ide kapcsolódik,
hogy Ibsen egy alternatív zárójelenetet is írt a Babaházhoz. El akarta
kerülni, hogy azok a rendezők, akik nem tudnak megbékélni Nóra „lehetetlen”
döntésével, otthon tartsák őt.
És Helmerrel mi történik? Erről nem született olyan sok elmélet. Helmer
is nagy árat fizet. Ő is benne volt a játékban, úgy játszott, ahogyan hitte,
hogy játszani kell. Pekingben az idősebb közönség megkönnyebbült Nóra távozásakor
– csakhogy vége ennek a kínos helyzetnek! New Yorkban Helmer meghökkenve
és zavarodottan marad magára – a botjával. Nem lesz könnyű egyedül felnevelni
a gyerekeket, bármilyen földrajzi, vagy történelmi helyzetbe állítsák is
őt.
Amit Helmer mondott
A történtek után, mikor az ártatlanság már messze jár, és a végzetes
szavak elhagyták Helmer száját, lehetetlen lenne fenntartani ezt a kapcsolatot.
Nóra helyzete még rosszabbra fordult volna azzal, hogy végül kimondták,
amit addig csak sejteni lehetett. A darab során Nóra végig saját értékét
próbálja meghatározni, ám Helmer világossá teszi, nem sokat ér:
HELMER (...) El kell tussolni az ügyet, minden áron. – Ami pedig
minket illet, téged meg engem, úgy kell élnünk, mintha semmi sem történt
volna. Fenn kell tartanunk a látszatot, persze csak a világ szemében. Tehát
itt maradsz, ez magától értetődik. De a gyerekeket nem nevelheted, ezt
nem bízhatom rád... (...)
Hogyan ítélheti meg valaki saját értékét és házasságban betöltött szerepét?
Esetleg aszerint, milyen erős marad a nehéz időkben. Nórának és Helmernek
voltak jó évei – legalábbis így hiszi Helmer, aki boldog tudatlanságban
élt Nóra pénzügyi manőverével és a visszafizetési nehézségeivel kapcsolatban.
Hirtelen nehéz idők jönnek, és megtörténik az elképzelhetetlen: minden,
amiben Helmer hitt, és amit elért, egy pillanat alatt eltűnni látszik.
HELMER (körbe járva) Istenem, micsoda szörnyű ébredés. Nyolc éven át...
az örömöm és a büszkeségem... és most kiderül, hogy képmutató, hazug...
sőt, rosszabb... bűnöző! – Van ebben az egészben valami iszonyatos rútság!
Pfuj!
Amikor Krogstad jogtanácsos bűnbánó levele tudatja, hogy vége a veszélynek,
és Helmer boldogan fürdik a dicsőségben, amiért mindent megbocsátott feleségének,
Nóra már nem tud együtt élni a gondolattal, hogy őt csak úgy kitörölhetik
a történetből. Képtelen abban a házban maradni, ahol bármikor így lealacsonyíthatják
pusztán azzal, hogy Helmer kinyitja a száját. A végtelen reménytelenségben
kimondott szavak éppen annyira igazak, mint azok, melyeket jólétben és
boldogságban ejtenek ki. Vagy éppannyira igaztalanok. És ha az ember képtelen
igazodni saját szavaihoz, akár szeretetben, akár gyűlöletben ejtette is
ki őket, akkor mi marad? A belátás Nórát rávezeti: Sosem volt boldog Helmer
házában – „csak vidám.” Házasságuk hamis alapja minden borzalmával együtt
világosodik meg Nóra előtt. Minden csak játék volt, az igazságnak és a
jónak nincs helye közös életükben. A férfi, akihez igazítva annyi éven
át élte életét, többé nem lesz útmutatója. Nem javítja a helyzetet az sem,
hogy Helmer megjegyzi, az eset nyomán Nóra még inkább az ő tulajdona lesz
majd. Úgy véli, ha egy férfi teljesen és őszintén megbocsát feleségének,
akkor „... mintegy kétszeresen is az övé lesz, az ő tulajdona, hiszen...
mondhatni... újra a világra hozza, és most már nemcsak a felesége, hanem
bizonyos módon a gyereke is (...).”
Ezek után Nóra már csak magára számíthat. A késő este során felnőtté
vált, többé már képtelen elfogadni, hogy gyermekként kezeljék. Abba sem
törődhet bele, hogy Helmer szeszélyes viselkedése szabja meg, milyen jogai
lesznek gyerekeivel szemben. Ezért el kell mennie. Ha Helmerrel marad,
egészen biztos nem történik meg a csoda. Ha viszont elmegy, lehetőséget
teremt rá, hogy egy nap mindketten átélhessék a csodát, akár együtt, akár
külön-külön. Nóra távozása önmagában nézve tragikus, ugyanakkor reménykeltő
is.
Meglehet, Ibsen egyetért azzal, hogy a társadalom a hibás, azt mindenesetre
világossá is teszi, hogy a felelősség az egyént terheli. A Babaházban úgy
nyilvánul meg ez a gondolat, hogy Nóra felismeri felelősségét, komolyan
veszi azt, és távozik. Nem válik Peer Gynthöz hasonlatossá, akit Görbe
a nehézségek elől való kitérésre csábít. Felismeri, ha úgy tesz, mintha
nem hangzott volna el, amit Helmer mondott, élete hátralevő része még nagyobb
vagy még egyértelműbb hazugsággá válna, mint eddigi élete, melyről csak
most ismerte fel, mennyire hamis volt.
DEÁK SAROLTA FORDÍTÁSA
A Babaház (Nóra) c. drámából való idézetek Kúnos László fordításai (Henrik
Ibsen, Drámák, I. kötet, Magvető, 2001.)
Bibliográfia
IBSEN, Henrik
Drámák I.
Magvető, 2001
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|