Egy gyakrabban ismerősnek tűnnek az új helyek is. Minél több helyen jártam már, annál több ismerős dolgot hordoz a következő. Nyelvek és történetek, épületek és események keverednek egymással, Európa változtatja arculatát, ezerszer inkább, mint valaha, a sok nyelvet beszél interkulturális nomádság vonásai, jellemzik. Az európai nyelvek aranyló és napfényárasztotta, acélos és jégkistrályos terei megmozdulnak és összefonódnak, kölcsönösségből szőtt fátyolfinomságú lepelbe vonva a földrajzi helyeket. Jelentések, az érzékelés különböző formái, a szavak különböző emléknyomai keverednek egymással, különböző kultúrák és az egyes emberek közt ugyanúgy tragikus és komikus, szürreális és (rém) álomszerű hétköznapi és politikai félreértések történnek meg. Sokan úgy hiszik a globalizáció képes a földrajzi kötöttségekből kiemelni. Pedig ezek határozzák meg az egyes helyek történeteit, tükröződnek azok nyelvi képeiben, függetlenül attól, hogy az adott helyen melyik nyelvet használják mint első számú kommunkációs eszközt.
Egyre fontosabbá válik az interkulturális párbeszéd, az eszmecsere arról, hogyan is zajlik köztünk a kommunikáció, és lehetséges-e kulturálisan fordítani, a szavak vajon inkább szakadékot jelentenek-e, vagy sokkal inkább hídépítő elemei e szándéknak. Időközben létrejött egy köztes tér, amelyet sok nyelv szavai laknak be. Ezzel kapcsolatban a leghatásosabb tapasztalatokat akkor szereztem, amikor a német nyelv lett lakhelyem.
"Ha sötét van, gyakran kérdem magamtól, érzed-e / a szavak ragyogását és látod-e kitárulkozni lelküket". Ezeket 1991-ben írtam a nyelvről írt versemben. Majd ugyanitt néhány sorral lejjebb: "lelkemnek szigetein játszanak/gyötörnek a szavak árnyai, nyelvem lelkei/ nem fordíthatók sem versekre, sem a nemzetséged nyelvére" Eredetileg a vers a "haza" címet viselte. De német nyelven nem jelenhetett meg ezen a címen. Természetesebbnek tűnt a mostani cím - hiszen a fény fogságában éreztem magam. Többet annál, amit egy nyelv kifejezésre hoz, nem lehetséges annak a nyelvnek hazájában mondani, ameddig ki nem terjesztjük azt.
Tizenkét éve, amikor Németországba költöztem, egyébként nem Bulgáriából, hanem Amerikából, németül négy szót tudtam: “gut”, “kaputt”, “heil” (“Heil Hitler!”) az orosz háborús filmekből, valamint Kant által azt a szót, hogy “das Sein”– Játékosan tanultam németül, mint egy gyermek, komolytalanul, nem szándékoztam letelepedni a német nyelvben. Sok esetben könnyedséggel, pontos megnevezéssel, és számtalan határoltsággal szembesültem. Lassan kitapintottam a német nyelv domborrajzát, mélységeit, illatát, hűvös forrásainak ízét. Játszani, mászni, kipróbálni, elesni, sírni, felállni, vándorolni, átfutni, átugrani, megragadni, megtanulni, meghódítani, kudarcot vallani, elhagyni, csalódni, újrakezdeni, megszeretni, védettséget érezni, futni, megbicsaklani, úszni, új partokat elérni, homokvárat építeni, tésztát gyúrni, formázni, sütni, a kenyér illatát kiárasztani az ablakon, kávét főzni. Ezen a módon vált a német nyelv az egyik hazámmá - újat tanulhattam a könnyedségről, a megnevezésről és a határokról, meg a vándorlások miatt is. Mert másfajta könnyedségről, újfajta megnevezésről, másfajta pontosságról, új tévedésekről és a vándorlások során másfajta felfedezésekről volt szó, új határokról.
Az első nyelvem lelkei, vizei (lásd a németben: Seele-See) azok, amelyekbe beleszülettem, és ezekben önfeledten úszom. Természetesen vigyázok, óvatos maradok, figyelem hogyan változnak a sziklák, tanulmányozom a mélységét, hiszen e vizek közül sokat csak alig, csak hallomásból, álmokból ismerek. Legtöbbjükre jól emlékszem, szeszélyességükre, a tipikus széljárásra, és arra hogyan játszik színeivel a nap és a hold. E vizek fényfoltjai a lefordíthatatlan, az egyedi tapasztalatkombinációk, a sajátos fiziológiai érzékelése a lélek-vizek hullámzásának (See(len)wellen). E vizek mindegyikében a halottakról szóló régi mondák, mítoszok, történetek laknak. Ismerem-e még őket, ha téged ismerlek? Ismered-e őket, ha engem ismersz? Csak sejtések a múltbeli jövőképekről. A származás, az eredet, a család rigmusai és nyelvezete – ott teljesednek ki, ahol saját nyelvükön a vizek lakói suttogják füledbe.Vajon árnyak, vajon vakító fénycsóvák ők, amikor másutt én és te egymást érteni akarjuk? 
Az "isten" szó például a német fordításban széttép képeket, mivel itt szorosan ötödik az egyházhoz, a valláshoz. Milyen jelentést hordozott az "isten" szó, mielőtt megtanultam németül. Gyermekként Szófiában szívesebben tanultam fizikát, mint az ideológiák irányította irodalmat. E szakterületen híres vicc volt: "Egy angyal odaszalad Istenhez: Uram, az emberek a világképlet újabb részletét oldották meg! Hát akkor dobjál le nekik még néhány differenciált.” – Vagyis azt jelentette nekem isten: hogy önmagunkkal versengve találjunk magunkban szavakat arra, ami (még vagy mindig) megmagyarázhatatlan a világban. Még mindig szeretném kutatni: "ezitzite na twoja rod", nemzetséged nyelveit, történeteid nyelvezetét, rokonságod nyelvjárásait, születésed szavait, azokat a nyelveket, amelyek számodra az identitást, az otthonosságot jelentik, azt a nyelvet, amelyből először léptél ki - hogy megtanulj más nyelveket, majd azokból is kiléptél - szükségből vagy önként. 
Németül az maradt: "Sprache deines Landes" (országod nyelve). Ezt a kifejezést nem tartom nagyon sikerültnek, de a mai napig nem találtam jobbat. Egészen biztos, hogy nem egy ország nyelvére gondolok. Még mindig a természet és az ember kapcsolatában szeretnék hinni, azt megnevezni. Szeretnék pontosabb választ arra, mikor érzéseim kifejezésére németül olyan szavakat találok, amelyek nagyon terheltek, akkor keressek-e más szavakat, s az érzés akkor megmarad-e? S vajon az érzések behelyettesíthetők-e, vagy végleg elvesznek? Az első németül írt versemnek a "még egy a tiltott szavak közül" címet adtam, és azzal fejeztem be: "vágyakozás, ne múlj el". A szavakra, a nyelvre való vágyakozásról van szó.
A nyelvről szóló verseimben gyakorolt szókerülés érzékenyebbé tett arra, miképpen teszünk erőszakot, nyilvánítunk tabunak szavakat, de arra is, miben különböznek még a nyelvhagyományok és az adott határokon túlra vitt szavak, miképp változnak meg. Olyan szavakat, mint "lélek", de még olyanokat is, mint "nagymama" Németországban például elutasítással és szkepszissel fogadtak. Olyan szavak, mint "Vigasz", "vágyakozás", "ébredés", "elit", "tehetség" is gyanúsan hangzottak a német fül számára. Gyakran ítélték felszínesnek az angol vagy spanyol szavak fordításait, mg a kelet-európai nyelvekből övöket patetikusnak. Nemcsak a nácizmus időszaka terhelte a német szavakat, hanem a 60-as évek politikai életének ideologikussága, majd a 80-as évek "anything goes" felfogása. Az a tény, hogy bizonyos szavakat senki nem akart használni, hogy léteznek a német irodalomban elképzelhetetlen, a mai napig is "tiltott" szavak, arra késztetett, hogy a bolgár és más nyelvek megterhelt szavain is elgondolkodjam. Meghatározó élmény volt ráeszmélni, magam is milyen elutasítóan reagálok, ha valaki bolgárul a”jövő", "választás", "szabad", "munka", "elvárás" szavakat használja. Gyermekkorom nyelvén is nyomokat hagyott a totalitárius hatalom, erőszakot téve a szavakon. Sok országban a posztmodern irodalom elöszeretettel fordít hátat olyan fogalmaknak, amelyeket legszívesebben az elmúlt korszakokhoz tartozónak gondolna. A jelenlegi nyelvhasználatot gyakran a "political correctness" körüli viták is befolyásolják. De itt most másról van szó: a szavak egyedi történelmi és kulturális töltetéről. Az, hogy melyik szót használjuk vagy nem használjuk, milyen köztes tereket nevezünk meg vagy sem, az hogy hol jelöljük ki, és hol bontjuk le a határokat – leginkább a saját történelmünkkel függ össze és nem szükségszerűen a többiekével. Engem épp ez a kultúraspecifikusság érdekel, az hogy egy nyelvben mikor és hogyan állítanak vagy szabadítnak fel határokat. Mi történik, ha a nyelvi képek találkoznak, miközben Európa egyesül? Nem utolsó sorban a többnyelvűség által?
Ezért kezdtem német kollégáimnak egyre intenzívebben kérdéseket feltenni és nyelve(i)met megkérdőjelezni. Létrejött egy vita a "tiltott szavak" körül, de nem az egyes szavak érdekében. Valójában mindig el és nem haza vágyódtam. Számomra az országoknak és a városoknak nincs különösebb jelentsége. Néha kontinensek fontosak, néha egy-egy nyelv. A találkozások útközben, azok mindig fontosak. Nem járok templomba, a betegségek lelki okairól szóló orvostudományi vitákkal szemben erősen pozitivista beállítottságú vagyok. Szkeptikus vagyok sok fogalommal szemben, nem akarok szavakat "gyógyítani", vagy "felszabadítani”. A történelem közös demitologizálásáról van szó, amikor történetekké, irodalommá lesz a múlt.  A szavak változásáról szerzett egyedi, meg nem osztott tapasztalok érdekesek - például a más nyelvekkel való érintkezés során. Csak a kultúrák kontrasztja képes a szavak emléknyomait felismerhetővé tenni, a terheltségeket és tabukat feltüntetni. Nagy kihívás: tartsuk-e meg határokat vagy innovatív módon bontsuk-e le őket. Irodalmi szempontból még érdekesebb a kultúrától függ hallgatás. Izgalmas dolog e finom-szövés, amelyet nehéz mérni és törékeny dolog rögzíteni, a meg nem osztható az, amit tudattalanul adunk hozzá egy beszélgetéshez.
Szavak találkozásai és búcsúzásai – ez a leírás közelíti meg leginkább azt, ahogy új helyek lakhellyé tételére gondolok. Egyre jobban élvezem a lehetőséget, hogy különböző nyelven írhatok, a nyelvek nyugtalanságát, ha egy szó búcsúzik, vagy épp felfedezésre kerül. Egyre nagyobb kíváncsisággal gondolok új szavakra. A ti új szavaitokra is. Talán az egyes nyelveken túllépő szavakban találkozhatunk egymással.
 

      KALÁSZ ORSOLYA FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu