Vitatható, hogy mi szüksége az országnak külügyminisztériumra.
A nemzet minden erőfeszítése mintha arra irányulna, hogy a minimálisra korlátozza kapcsolatát a környező világgal. A nyersanyagot értékesíteni kell, az világos, és importra is szükség van, mivel alig beszélhetünk hazai fogyasztási cikkekről. Továbbá az ország vonzónak akar feltűnni az idegenből érkező turisták szemében, ugyanis sokan rájöttek, de nem elegen, hogy gyönyörű érintetlen természeti látványosságokban bővelkedik. Kényszerű helyzet elé került a lakosság tehát – a többség túl félszeg és gyanakvó ahhoz, hogy idegenekkel érintkezzen, és gyakorlatilag mindannyian túl büszkék, hogy kiszolgálják az idegent, a pénzre viszont mindenki áhítozik.
Ez utóbbit leszámítva békére vágyik az ország mindenek előtt.
 Szó, ami szó, Norvégia is békén hagyja a többieket. Az 1930-as évek óta nem kezdeményezett erőszakos külpolitikai akciót, mikor is jelképesen elfoglalta Kelet-Grönlandot. Azt a konfliktust sikerült Dániával vérontás nélkül megoldani. Az is igaz ugyan, hogy aztán az 1960-as, 70-es években Norvégia hatalmas területeket annektált a környező tengerfenéken, ám ez tárgyalóasztalnál, igen taktikusan történt. A „tengerjog” gondolatát, nevezetesen azt az ötletet, hogy a kontinentális talapzat nem képez közös tulajdont, hanem a nemzeti kincs része Harry S. Truman, amerikai elnök fogalmazta meg 1945-ben (abban az évben, amikor Hirosimában és Nagaszakiban kiadta a parancsot), amikor az Egyesült Államok be akarta biztosítani a Mexikói-öbölben található nagy olajlelőhelyeket. A tengerjog lett a modern kor záloga Norvégia számára, mely Izlanddal együtt, Truman leglelkesebb követője volt a témában. A tengerben hevert az a temérdek kincs, amely immáron be volt biztosítva.
Az ország népszavazás útján kétszer is elutasította az Európai Unió megvalósításában való részvételt. Mindkét alkalommal elenyésző többséggel. Sokan arra számítottak, hogy egy harmadik népszavazásra is sor kerül majd, a politikusok azonban ódzkodnak a javaslattal előrukkolni. Aligha lehet más eredményre számítani. A lakosság szemében Európa nem való másra, mint egy jó kis nyaralásra, ahonnan aztán a lehető legnagyobb mennyiségű égetett szesszel és viszonylag megkímélt bélflórával térhet haza. Többen is osztják azt a nézetet, hogy az ország lakosságának legelőrehaladottabb korú rétegét délre, a Földközi-tenger partjára kell exportálni, ahol olcsó, európai szeszből szép lassan a feledésbe vedelheti magát, semmint hogy a nyilvánosság szeme láttára menjen tönkre ezáltal is rontva az utcaképet, és megterhelve a norvég egészségügyet, melynek így is akad dolga bőven a sportolók sérüléseivel. És ezzel ennyi. Európa csak akkor jelenik meg a köztévében, ha egy amerikai politikus vagy valamelyik filmcsillag arra jár. Politikai együttműködésre nem vágyik az ország. Nem lehet megbízni azokban a népekben odalenn délen. 
 Sokan tartottak attól, hogy Európa ráteszi a kezét a halra, és ha már a teljes halállományt lehalászta, elveszi majd az olajpénzekből felhalmozott tartalékokat is. És attól tartottak, hogy Európa megfosztja majd az országot az önállóságtól, betiltja a nemzeti jelképek és ezáltal a norvég zászló használatát (melyet többek között karácsonyfadíszként használnak), továbbá, hogy a norvég külpolitikát Brüsszelből irányítanák. Ezt megúszták. A külpolitikát ezzel szemben Washingtonból irányítják, mint mindig a második világháború óta.
Norvégia aktív partner a terrorizmus ellen folytatott globális küzdelemben, ami azt jelenti, hogy politikailag és katonailag olyan országok ellen irányuló szárazföldi akciókat és bombázásokat támogat, melyek a legfőbb szövetséges megítélése szerint terrorista cselekedetek elkövetésére hajlanak, Norvégiának azonban nem ártottak.
A nemzetközi kapcsolatokat az ország mindenekelőtt az idegenrendészet segítségével irányítja.
A külügyi államtitkár büszkélkedhet az ország egyik legkellemesebb munkahelyével az állással járó csekély aktivitás és a konfliktusok elenyésző volta miatt. Csak mosolyogva látni, és nemzetközi összejöveteleken soha sem marasztalják el, éppen ezért többnyire külföldön tartózkodik, mivel úgy érzi, ott megértik. Szemben a norvég sajtóval és az ellenzéki politikusokkal, akik nem bírják abbahagyni az örökös provinciális lamentációt. Ezért nem jelent gondot, ha Norvégiának olyan külügyi államtitkára van, kit sokan szenilisnek tartanak. Jobban megy így a mosolygás, ugyanis némileg az arcára fagyott a mosoly.
Természetesen a viszonylagos üresjárat bizonyos nyughatatlansághoz vezetett a külügyminisztériumban. Soha föl sem merült, hogy le kellene vonni a tanulságokat az ország maga választotta elszigetelődésnek a következményeiből, és az államháztartás ezen szervét fel kellene számolni. Sőt. A Parkinson törvényével egybehangzóan egyre csak növekedett. Az 1950-es évek közepén Cyril Northcote Parkinson, brit történészprofesszor fogalmazta meg Parkinson törvényét, helyesebben szólva Parkinson törvényeit, mivel egy teljes gyűjteményről beszélhetünk. 
 Parkinsonnak volt egy tanulmánya, melyet a bürokratizálódásról írt. Azokban az időkben, mikor egyre több gyarmat vált függetlenné, feltűnt ugyanis, hogy a brit gyarmati adminisztráció a folyamattal párhuzamosan növekedett. A professzor hasonló jelenséget figyelhetett meg, amikor a brit haditengerészetet tanulmányozta. Csökkent a flotta, a parancsnokság létszáma viszont nőtt. 
Parkinson törvényei közül az első a legismertebb: „A munka mindig olyan hosszúra nyúlik, amekkora az elvégzéséhez rendelkezésre álló idő.” A többi törvény ezzel szoros rokonságban áll: „A munkamennyiség az elvégzésével megbízott emberek számával arányosan nő.” és „A kiadások mindig lefedig a bevételeket.” Parkinson még a növekedési rátát is meg tudta becsülni: „Egy szervezet irodai alkalmazottainak száma az elvégzendő feladatoktól függetlenül évi öt százalákkal nő.” Parkinson törvényének oltalma alatt minden bürokratikus intézmény, melyet békén hagynak, akár a végtelenségig növekedhetne, amennyiben újabb ügyeket képes generálni.
Mivel is kellene hát a minisztériumnak foglalkoznia? Némelyek azt találták ki, hogy az idők során valóságos béke szakértővé lett az ország, mivel a békességben élés elvét olyan sikeresen alkalmazta. Sőt államtitkára is volt, akinek felelősségi körébe tartozott a béke és békéltetés... a világban. Már korábbról az a megtisztelő feladat jutott Norvégiának, hogy minden évben kiossza a Nobel-békedíjat, ami újabb bizonyítéka annak, hogy természeti adottságról van szó. És ez a tudás exportálható. A múlt század végén diplomaták csapatait küldték a világ különböző válságövezeteibe. Vaskos csekkfüzetekkel és teljeskörű meghatalmazással voltak ellátva, minek fedezete a temérdek nemzeti vagyon volt. Egyik korrupt harcos után a másiknak téptek ki egy-egy csekket, és azt mondták: „Norvégia békét közvetít.”, mikor az illető kis időre visszavonult, hogy a nagylelkű adományt élvezze.
Azt hinné az ember, hogy a béke önmagában cél, mint például Lukács evangéliumában az angyalok kívánsága: békesség e földön. De ez nem ilyen egyszerű. Számszerűen kimutatható, hogy a béke egy igen vonzó kereskedelmi árucikk. A béke fogalma vonzza majd a turistákat, külföldön pedig goodwillt eredményez a norvég termékek számára (és elfedi a vaskos állami szubvencióból fakadó, kevésbé korrekt helyzeti előnyt), utat nyit a külföldi norvég beruházások előtt, mindenek előtt az olajiparban. A békegondolat enyhíti a lelkiismeret-furdalását annak a népnek, mely pénzhegyeken kuporog, és senkivel sem áll szándékában osztozni. A norvég elkötelezettség figyelme arra is kiterjedt, hogy az ország ifjúságának krémje nyelvet tanuljon, és a napon sütkérezhessen ott, ahol a békét fegyverekkel kellett fenntartani.

Leif Mörk, a Norvég Királyi Külügyminisztérium államtitkára számára túl sok volt már a békéből. Szerinte a minisztérium politikai vezetősége alkalmatlan, ám az érintettek szerencséjére semmilyen külső veszély nem fenyegette a nemzetet. Leszámítva a veszélyes nemzetközi terrorhálózatot, mely azonban igen csekély érdeklődést tanúsított ezidáig.
„Nem a béke a lényeg. Abban rejlik ugyanis, hogy akarunk valamit.” írja Björnstjerne Björnson, a nemzeti himnuszt megalkotó poetokrata. Mit is akar hát Leif Mörk? Megannyi zavaros gondolat kavarog a fejében. Többre vágyik annál, hogy egy sötét téli éjszakán egy oslói irodában ücsörögjön, és egy olyan számot tárcsázzon, melyen senki sem jelentkezik.
Van egy régi közmondás, melyet talán többen ismernek Björnson békéről szóló gondolatánál: „A tétlenség az oka minden rossznak.” Egy olyan országban, ahol megszabadultak a protestáns munkamorál igájától, és a legjobb úton haladtak a tétlenségnek mint életstílusnak a megvalósításához, talán nem érdektelen megjegyezni, hogy Leif Mörk esetében, a mondás igaznak bizonyult. Alig van vagy egyáltalán semmi dolga. És Parkinson törvénye szerint ezzel a semmivel remekül sikerült kitöltenie a napját. Ez a sűrű semmittevés azonban túl sok előrehaladási lehetőséggel nem kecsegtetett. Leif Mörk ötven éves, és ennél többre vágyik. Nagyobb tiszteletre és magasabb fizetésre, aranysárga buborékos nedűre magas poharakban és egy strukturáltabb, puccosabb tétlenségre mondjuk egy medence partján vagy a golfpályán egy barátságosabb égbolt alatt. Autóját egy újabb, fürgébb modellre akarta cserélni, és megismételni feleségével a nagy trükköt. Így a tétlenség előbb kötetlen beszélgetésekhez, suttogó telefonálásokhoz majd titkos megbeszélésekhez, és értekezletekhez vezetett, végül egy szép napon kinyúlt a kéz, és az ujj a halkszavú bürokratára mutatott: „Megtudod te ezt csinálni, Leif.” és a válasz nem maradt el: Hát persze, hogy meg.
 

                       PETKE EMESE FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu