Mit lehet tenni az információs társadalom mellékhatásainak visszaszorítására? 
Foglaljuk össze, miben is állnak ezek a mellékhatások. 
• Amikor nem szenvedünk hiányt információban, hanem épp elárasztanak minket, az átláthatóság arányosan csökken az információmennyiség növekedésével.
A diákok gyakran a legjobb vizsgadolgozatokat azokban a témákban írják, melyekről a legkevesebbet tudják; ekkor ugyanis rendszerezésre kényszerülnek, hatásosabban indokolnak és érvelnek, mint máskor, és a lényeg nem vész el a részletekben és a kitérőkben. Másképp fogalmazva: miután az ember egy idegen országban eltölt hat hónapot, meg tud írni egy könyvet; ha ugyanott él tíz évig, tud írni egy cikket. Minél többet tudunk, annál több lesz az, amit nem tudunk. Ez az általános elv ragályos népbetegséggé vált az információs társadalomban. Egyre többet és többet tudunk, és éppen ezért egyre kevesebbet tudunk. Ahogy ezt Lars-Henrik Schmidt társadalomfilozófus pontosan kifejezte: „Az embernek tudásához mérten kell korlátoznia az információit”.

• Az információgazdaság szereplőinek legnagyobb hiányforrása mások figyelme.
Legyen szó akár reklámról, előadásról, tudományos cikkről, ismeretről, vagy egyszerű fizikai áruról, melyet környezetünknek kínálunk, egyre keményebb harc folyik a célcsoport összpontosított idejéért. Az ezekre szánt idő általában kevesebb és kevesebb lesz, hiszen erős nyomás alatt élünk, hogy állandóan helyet biztosítsunk életünkben az újabb benyomásoknak, árucikkeknek, élményeknek és ismereteknek. A következő benyomás kiöli az előzőt.

• Az információs társadalom tagjainak leginkább  a jó szűrő hiányzik.
Ez ugyanaz a poén, mint az előző, csak éppen a címzett – nem pedig a küldő – szemszögéből. Az elektronikus posta áldás, ha az ember küldi a leveleket, de könnyen átok is lehet belőle, ha az ember a címzett. Ha több elektronikus levelünk érkezik, mint amennyit küldünk, fennáll annak a veszélye, hogy elveszítjük ellenőrzésüket a saját összegyűjtött információáradatunk fölött.

• A gyorsulás megszünteti a távolságot, a teret és a helyet.
Annak idején ez volt a kifogás a gőzmozdony ellen – az ember elveszíti a képességét arra, hogy élvezze a tájat, elméje nyugtalan lesz. Manapság a kritikák a sugárhajtású gépek, az internet, a mobiltelefonok ellen irányulnak. Amikor a távoli már nincs távol többé, a közeli sem lesz igazán közel.

• Amikor a gyors és a lassú idő találkozik, a gyors lesz a győztes.
 Ezért nem teszzük meg azt, ami igazán fontos lenne, mert mindig van valami, amit még előtte meg kell tenni. Az ember először mindig ahhoz fog, ami leginkább sürgeti. Ezáltal elveszíti a hosszútávra szólót és a lassút. Egy olyan korszakban, amikor a munka és a szabadidő közötti választóvonalat kitörölték, és a hatékonyság az egyetlen közös érték a gazdaság, a politika és a kutatás számára ez igazán nem tesz jót többek között az átgondolt munkának, gyerekekkel való játszásnak és hosszantartó szerelmi viszonyoknak.

•  A gyorsaság ragályos.
Az embereket ugyanúgy megfertőzi, mint az élettereket. Ha egy cég elkezdi az elektromos levelezést, a többieknek is követniük kell. Ha hozzászokunk ahhoz, hogy gyors munkát végzünk, olyan ütemet állítunk fel magunknak, ami kihat más helyekre is. A végén majd azon kapjuk magunkat, hogy a moziban is a gyors lejátszás gomb után nyúlunk.

•  A gyorsaság függőséget okozhat.
Ahogy a fogyasztást is könnyebb növelni, mint csökkenteni, hasonlóképpen nehéz visszaszokni a lassúsághoz, ha az ember egyszer már megszokta a gyorsaságot. Az átalakítások, érzékeink bombázása, külső hatások, melyek gyorsan kioltják egymást, úgy hatnak, mint a narkotikum. Másképp fogalmazva: Amennyiben az ember hozzászokott a hosszú cikkek olvasásához, könnyen elolvassa a rövideket is. A fordítottja azonban már nem igaz.

•  Amikor az időt megfelelő hosszúságú kis szakaszokra osztjuk, megszűnik időtartamként létezni.
Az egyedüli, ami még hátra van, egy frenetikus pillanat, mely nyugodtan áll, őrült sebességgel. Lárma és zűrzavar, cél és értelem nélkül.

A fastfood is jobb, mint a semmi
A kizárólagosan negatív kritika csak arra jó, hogy még több aggodalomra adjon okot, amiből már így is túl sok akad. Ezért aztán inkább megfogalmaznék néhány javaslatot, mit is lehetne tenni. De előbb egy kis kitekintés az elefántcsonttoronyból, erre még van időnk.
 Sokan aggódnak a dolgok állapota miatt. Sok értelmiségi ráadásul az államtól kap fizetést, hogy ezeket az aggodalmakat életben tartsa. (A társadalomtudomány létjogosultsága – raison d’?tre-je a társadalom fejlődése iránti aggodalom).  Akár gúnyos, leereszkedő stílust is megengednek maguknak, ha vetélytársaik nem eléggé aggodalmasak. Ilyen rosszindulatú támadás érte többek között Anthony Giddens (egyebek közt Tony Blair tanácsadója) és Manuel Castells (a globális technogazdaság szakértője) szociológusokat is.
 Érdekes módon az akadémikus lamentálók aggodalmai irányt változtattak az utóbbi néhány évtizedben. Egy ideig az 1980-as években a tőke hatalma, a harmadik világbéli munkásosztály és az újimperializmus kihasználása miatt aggódtak, jóllehet egy alcsoport inkább az atomfenyegetés és/vagy a túlnépesedés, a férfidominancia, illetve környezeti problémák miatt aggodalmaskodott. A késő 80-as, illetve a 90-es években az aggodalmak többsége ismét az identitás, és – azt gondolom – a felgyorsult változási ütem kérdése köré összpontosult. Az exmarxista Giddens egyik legutóbbi könyvének címe Runaway World, és a globalizációról szól; az aggódó amerikai egyetemi alkalmazottak között a húzó iparág, a fő téma a globalizáció és/vagy az identitás a multietnikus társadalmakban. Zygmunt Bauman és Ulrich Beck szociológusok, mindketten főgurunak számítanak szakterületükön, különböző szempontok alapján kutatják a bizonytalanság és a tájékozódás problémakörét egy változó, turbulens korban. Néhányan a legbefolyásosabb francia értelmiségiek közül – Pierre Bourdieu, Jean Baudrillard és Paul Virilio – az összefüggés és az áttekinthetőség hiányát a demokratikus ideálokat fenyegető meglehetősen komoly veszélynek tekintik, Olaszországban pedig többek között Umberto Eco képvisel hasonló nézeteket az utóbbi években. Folytathatnák a sort részletesen Németországgal és az USA-val, de abból már egész doktori disszertáció kerekedne ki. A lényeg az, hogy azokat a jelenségeket, melyeket vertikális felhalmozódásként és a pillanat zsarnokságaként említettem, most már egy sor olyan gondolkodó is komolyan veszi, akiknek valóban tudniuk kell, miről is beszélnek. A témakörök kiterjedtek, de egyben beszűkültek is – mindenről írnak, az új, átláthatatlan globális gazdaságtól a sebezhetőségig, melyet az új technológia teremt, és az újdonság csillogásának kártékony hatásáról azon képességünkre, hogy összefüggően és árnyaltan gondolkodjunk.
 Minden belső civakodás, vetélkedés, irigység és apró vita ellenére, az összes megnevezett kortárs elemző (és még sokan mások, akik osztják nézeteiket) sok közös vonást mutat vizsgálódásaiban. Különös módon azonban egyikük sem mondja ki, mit kellene tenni. Manuel Castells az információs korszakról szóló háromkötetes munkáját óvatos figyelmeztetéssel fejezi be, óva int az olyan légvárak építésétől, mint amilyen az ő fiatalkorában volt szokás (vagyis a mitikus 60-as években, melyek tulajdonképpen a 70-es években zajlottak). Giddens egy árnyalt, gondtalan, új demokratikus rendről beszél, amely mindenkit magában foglal, de a lényeglátás és az eredetiség nem igazán jellemezték az utóbbi tíz évben. Bourdieu a legdefenzívebb. Ő a kikapcs-gombot javasolja, míg Baudrillard az akasztófahumort használja, Virilio pedig beismeri, hogy nem lát semmilyen megoldást a felgyorsult élet és az információáradat okozta problémákra.
 Igencsak figyelemreméltó az a tény, hogy ennyi éles elméjű gondolkodó ilyen tehetetlenül áll kultúránk nyilvánvalóan nagy problémájával szemben. Az a gyanúm, hogy a legfontosabb ok a kultúrában elfoglalt helyük, ők a műveltség és a felvilágosultság klasszikus eszméinek képviselői. A polgári értelmiségiek egy homályos kisebbségéhez tartoznak, mely egészen mostanáig éveken keresztül békésen elvolt, olvasott és gondolkodott, miközben hosszú, nehézkes, tekervényes szövegeket írtak sok idővel és idegen szavak szótárával rendelkező, tekintélytisztelő olvasóknak. Ennek az időnek azonban vége, és már soha sem tér vissza. A mazochistákon kívül senki más nem érezheti magát hálásnak manapság, ha egy ezeroldalas értekezést kap az ölébe. Ezt nem nevezhetjük túl kevés információnak, inkább nagyon is sok. Amit gyorsan el lehet mondani, azt éppen ezért gyorsan is kell elmondani. Csak akiknek különlegesen fontos a jellegéknél fogva lassú elmélyülést kívánó mondanivalójuk, azok tarthatnak igényt több hétig az olvasók idejére. A többieknek pedig arra kell gondolniuk, hogy irományuk versenyben áll más információforrással is. Többek között ezért is hanyatlik az egyetemi értelmiségiek státusza (és a fizetése, tegyük hozzá) az utóbbi években. Röviden fogalmazva, meg kell találnunk a helyünket az új információs ökológiában. Az első lépésnek tartalmaznia kell néhány konstruktív megoldási javaslatot a felgyorsult élet mellékhatásaira. Éppen ezért:
 Minden, amit gyorsan meg lehet tenni, azzal fenyeget, hogy elnyom minden mást, amit lassan kell csinálni. Az eredmény valószínűleg az lesz, hogy a lassúak lecserélődnek – hogy azt ne mondjam, átalakulnak – valami gyorsra. A teljesen megérdemelten világsikerű Jostein Gaarder-mű, a Sofie világa, világosan összefügg ezzel a folyamattal. Régi, hagyományos formájában a filozófiatörténetnek mákszemnyi esélye sem volt arra, hogy tömegek műveltségének részét képezze. Túlságosan nehéz volt, szövevényes, lassú és időigényes. Aztán jön ez az enyhén szórakoztató, furfangosan megszerkesztett ifjúsági regény, és végigsöpör két és fél ezer év filozófiatörténetének főbb pontjain, anélkül hogy a lelkes olvasó egyáltalán észrevenné. Így lehetővé válik, hogy az olyan emberek, akik amúgy ki sem látszanak a megválaszolatlan e-mailekből, tévésorozatokból, sűrű megbeszélésekből és szervezett szabadidőprogramokból, szintén részesüljenek – a gyerek óvodába vitele és a projektmegbeszélés között – néhány szaftos falatból, halljanak „arról az Arisztotelészről”, vagy róla, „arról a Hegelről”. És mi rossz van ebben? A fastfood is jobb, mintha semmilyen ételt sem ennénk. Amikor repülővel utazom, olyan kávét iszom, amit egyébként ihatatlannak tartok, és ami az instant előnevet viseli. Más kávét ugyanis nem adnak a fedélzeten.
 Az ilyen típusú problémafelvetésre három fajta válasz adható. Az alkalmazkodni képtelen egyetemi oktatók, akik leginkább azt szeretnék, ha mindenki olyan lenne, mint ők, valójában azt gondolják, hogy a nescafé és az instant filozófiatörténet rosszabb a semminél, és hogy ha választani kell, vagy legyen lassúság vagy semmi. (Ők ugyanazok, akik kritizálják a könyvklubokat, mert leegyszerűsítik az ízlést, mintha a könyvkluboknak nem lenne fontos részük abban az elismerésben, melynek köszönhetően emberek milliói még mindig olvasnak regényeket.) Inkább írástudatlanság, mint VG, mintha azt mondanánk Frankfurter Allgemeine vagy semmi sem.
 A második típusú válasz szerint a valami jobb, mint a semmi. Ez a felfogás halad a korral, nyitott és nagyvonalú, és vonzóbbnak tűnik az előzőnél. A kecske is jól lakik, és a káposzta is megmarad, nagyvonalú, tartalmas életed lehet, és arra jut időd, amire csak akarod. Az optimizmus jó tulajdonság, de nem mindig vezet a valóság legjobb jellemzéséhez. Meglehet, ha az embernek választania kell, hogy átlapoz tíz könyvet, vagy egyet alaposan elolvas, akkor jár jobban, ha az utóbbi mellett dönt. (Csak az számít, hogy az ember biztos legyen abban, hogy helyesen döntött. Akad még valaki, aki azon tűnődik, miért az ambivalencia az egyik leggyakoribb lelkiállapot manapság?)
 A harmadik válasz arra irányul, hogy minden, ami hatékonyabbá teszi a dolgokat, jó. Vannak rendíthetetlen optimisták, akik nem hiszik, hogy a lassú idő elvesztésének egyéb következményei is vannak, mint hogy több dolgot tudunk elvégezni, mint amire az előző nemzedéknek lehetősége volt. Peter Cochrane, a British Telecom kutatási vezetője kijelentette, hogy ő máris úgy tekint a számítógépére, mint agyának „harmadik féltekéjére”. „Az apám összesen 100 000 órát dolgozott. Mindazt, amit csinált, el tudnám végezni 10 000 óra alatt, és a fiam képes lesz ezt megtenni 1000 óra alatt.” Vajon mindig ugyanaz marad-e a tartalom? Nyilvánvalóan nem, de ha egész kultúránk ilyen végletes gyorsaságra kapcsol, és ha meghatározott módon mérjük a hatékonyságot, és az ellenállás csendes halállal eltűnik, mert nem tud lépést tartani a kanyarokban, nem biztos, hogy bárki is észre veszi a különbséget.

Gyors idő és lassú idő
Cochrane és más optimisták felfogásától eltérően sokunk számára van még értelme a lassú és a gyors idő közötti különbségtételnek, és nehéz lenne amellett érvelni, hogy a gyorsaság és a hatékonyság hiánycikk. Az alábbiakban következő javaslatok feltételezik, hogy a lassúságra nyomást gyakorolnak. (Akik esetleg nem értenek velem egyet, nyugodtan küldjenek egy mailt…. nem, dehogy, inkább egy levelet. Lehetőleg kézzel írottat.) Először néhány ötlet következik arra vonatkozóan, mit kellene mindannyiunknak tenni, majd jön néhány politikusoknak és a gazdasági élet vezetőinek szóló kihívás.

• Amit gyorsan meg lehet tenni, azt gyorsan is kell megtenni.
Első nekifutásra jó ötletnek látszik különbséget tenni a gyorsan elvégezhető tevékenységek, valamint a lassan kivitelezhetők között. 
 A gyors idő nagyszerű, ha helyesen használjuk. A történelem folyamán korábban még soha ennyi embernek nem volt lehetősége ilyen rengeteg benyomás és élmény megszerzésére. Amikor a Bourdieu-höz hasonló kritikusok nemtetszésüket fejezik ki ezekkel a lehetőségekkel szemben, teljesen elfelejtkeznek (természetesen kifogástalan elvi alapokon) arról, hogy az izgalmas számítógépes játékoknak, távoli vidékeken töltött mozgalmas, élménydús vakációknak, a tévés csatornák közötti céltalan kapcsolgatásnak, vagy a rövid hírösszefoglalóknak meglehet a saját értékük, és egyébként is jobb a semminél (mivel sokak számára ez az alternatíva). Mindenki a maga ízlése szerint.
 Van, ami gyorsan megy, és van, ami lassabban. Egy romantikus vacsora alatt nem követjük az eseményeket egy stopperral a kezünkben, ezt mindenki tudja. Még a nehéz, elméleti gondolatmenetekben is előfordulnak gyors felismerések, és vannak olyanok, melyek kifejlődése hosszabb időt igényel. Egy logikával foglalkozó tudós elérheti hírneve csúcspontját, mielőtt betölti a harmincat, de a filozófiatörténet metafizikusai közül kevesen publikáltak bármi jelentőset 50 év alatt. A 20. század talán legnagyobb antropológus gondolkodójának, Claude Lévi-Straussnak, viszonylag hosszú időre volt szüksége. Mielőtt 1949-ben kiadott volna egy könyvet, mely forradalmian átalakította addigi gondolkodásunkat a rokoni kapcsolatokról, négy évig csak olyan témákon elmélkedett,  mint az, Ťhogyan lehetséges, hogy az indiai kasztrendszer úgy néz ki, mintha az ausztrál rokonsági kapcsolatok tükörképe lenne?ť Ha valamikor az ezredforduló táján a Norvég Kutatási Tanácstól kapott volna ösztöndíjat, egy év után bizonyára elveszik tőle, az előrehaladást tanúsító papírok hiányában. Mindennek megvan a maga ára, és a hatékonyság a tudományban, lehet a halál és a megváltás, attól függ, milyen tudást akarunk.
Sok esetben viszont előnyös, ha gyorsan végezzük a dolgokat, nem beszélve a rutinfeladatokról, mint például egy repülőjegy megrendelése vagy a liftezés. Ugyanez érvényes a felhasználásra is. A legtöbben nem fecsérlik az idejüket arra, hogy lassan és hosszadalmasan elmerüljenek a felszínes, könnyed irodalomban, a nescafé aromatikus tulajdonságaiban, vagy egy szexi tinédzser banda legújabb popénekesében. Ennek megfelelően kevesebb jut Proust vagy Mahler élvezetéből is, ha az ember rövidebb utakkal próbálkozik ahelyett, hogy kellő időt szánna rájuk.
A legtöbb dolog, amit csinálunk, a gyors és a lassú keveréke. A kutató Tian Srhaug egyszer egy előadás közepén félbeszakította saját magát, és csak úgy a semmibe feltette a kérdést, hogy vajon mennyi időt fordított a felkészülésre. „Valamennyit tíz perc és harminc év között” válaszolta, mielőtt folytatta volna előadását. Léteznek olyan tevékenységek is, melyeket általában a gyorsasággal kötünk össze, ám ezeket előnyösen átdefiniálhatjuk lassúvá. Hivatalos utak, például. Azoknak, akik olvasnak, vagy zenét hallgatnak, kevesebb gyomorpanaszuk lesz a késések miatt, mint azoknak, akik merev tekintettel bámulják a menetrendet.
A lassú idő nem ugyanaz, mint a sok idő. Nem tart tovább néhány percnél elolvasni és megérteni egy közepes hosszúságú és nehézségű verset, de lassan kell csinálni. A gyorsolvasásra akkor van szükség, ha az ember aktivizálja a szűrőit nagyobb szövegmennyiség átvizsgálásánál, meghatározott bekezdések, tények után kutatva (például internetes keresésnél), de az, aki kulcsszavakat keresgél, amikor egy új regényt vesz a kezébe, már erősen sérült.

• A gyűjtögetés nagy erény, ha nem mások kárára történik.
A gyorsaságról szóló fejezet egy része a 19. század felgyorsult életvitelét taglalja, és megemlíti többek között Hamsun Amerikából küldött levelét, a telegráfot és a gőzmozdonyt. Eredetileg nem terveztem ezen témák további boncolgatását. A példák úgy kerültek ide, hogy egy júniusi délelőttön 2000-ben, volt egy órányi fölösleges időm. Éppen leadtam egy lámpát javítani Frogner  környékén. A saját adminisztratív tévedésem következtében volt még egy órányi időm a következő találkozómig a Solli tér közelében. Nincsen WAP-os telefonom, és eddig még sikerült elkerülnöm azt is, hogy a mobiltelefon rabjává váljak. Ezért aztán nyugodtan sétáltam a napsütésben, lefelé a Bygd?y Allén, és közben merengve nyalogattam pompás színű krémfagylaltomat. Amikor elértem a Solli térre szemem hirtelen megakadt egy hatalmas zászlón, mely majdnem beborította a Nemzeti Könyvtár homlokzatát. „Gyorsaság 1800-1900” állt rajta. Természetesen úgy vonzott a sötét épület, mint legyet a légypapír, és való igaz: a könyvtárban tényleg volt egy időszakos kiállítás pontosan az én témámról, jóllehet alig 100 évvel elcsúsztatva az időben. Ha azon a délelőttön nem kószálok össze-vissza, valószínűleg sohasem hallok a kiállításról.
 Néhány héttel később mindössze tízpercnyi elfecsérlendő időm volt, amit az újságosnál töltöttem a Nemzeti Színház mellett. Néhány percig céltalanul böngésztem a polcok folyóiratait, majd megakadt a tekintetem egy új norvég „business” magazinon. SURVIVAL OF THE FASCIST [A fasiszta fennmaradása], úgy láttam, ez állt a borítón háborús figurákkal, és kíváncsiságból le is emeltem a polcról. A dollár és a yen értékén kívül más iránt is van esetleg érdeklődés az informatikai ágazatban? Sajnos a válasz nemleges. Közelebbről szemügyre véve ugyanis a felírat így hangzott SURVIVAL OF THE FASTEST [A leggyorsabb fennmaradása]. A folyóirat norvég nyelvű (ha egyáltalán használható ez a megfogalmazás egy olyan lap esetében, melynek igencsak nagy szüksége lenne némi korrektúrára és nyelvi kiigazításra), de mit meg nem tesz az ember a feltűnés kedvéért. Akárhogy is, a lap tartalmazott egy riportot, mely azzal foglalkozott, hogy a körforgási sebesség az elektronikus ágazatban mára (2000 nyarán) elérte az emberi tolerancia határát. Részvények eladása és megvásárlása, az új termékek bevezetése - és igen, új termékek kifejlesztése, fúziók és felvásárlások, értékesítés és visszalépések, mindennek fénysebességgel kell történnie. A villamoson olvastam a folyóiratot, majd visszatértem a számítógépemhez megerősödve abban a tudatban, hogy a következő könyvem témaválasztása helyesnek bizonyult.

• A lassúságot meg kell védeni.
A menedékjogot kérelmező beadványát ugyanis sok esetben elutasítják. A kérelemhez szükség van hivatalos segélyekre, biztosításra, átutalásra, állami támogatásra. A gyorsaság maga is boldogul, nincs semmi, ami ennél versenyképesebb lenne. Attól függően, hogy az ember milyen élethelyzetben van, különböző módon védelmezheti a lassúságot. De a legtöbbünk számára mégiscsak tudatos választások sora, hogy ne eméssze fel a gyorsaság. Ilyenek lehetnek például a következők:

• E-mailekre csak minden hétfőn délelőtt válaszolok.
• Kedd esténként nem érek rá: sügért horgászok az erdőben.
• Naponta száz kilométert autózom. Ilyenkor egyedül ülök a kocsiban, mobiltelefon, autórádió kikapcsolva.
• Csütörtökön és kedden folyóiratokat olvasok újság helyett.
• Nincs üzenetrögzítőm. Amikor nem vagyok elérhető, akkor nem vagyok elérhető. Tartsd ezt tiszteletben!
• Mielőtt elolvasnám a híreket a WAP-on, mindig elolvasok egy verset.
• Munkaidő után, fél öttől fél kilencig, minden nap együtt vagyok a családommal, ezért a külvilág számára nem vagyok elérhető.
• Minden második szerdán koncertre megyek, hogy meghallgassak egy zenekari művet, mint például Mahler 7. szimfóniája, anélkül, hogy megzavarnának, vagy elvonnák a figyelmem.
• A pillanatnak élek, ha akarom, és kikérem magamnak, hogy egy másik, új pillanat, amely előre nyomakodik, félbeszakítson.

De bárhogy is legyen, a túléléshez a lassúságnak többre van szüksége ennél a személyes típusú tréningprogramnál, szüksége van többek között támogatásra az államtól, a gazdasági élettől, és más egyebektől – melynek a társadalom szerkezetéből kell következnie.  

• A késések igazi áldások.
Lehetőséget biztosítanak az elgondolkodásra, az embernek csak tudnia kell kihasználni a köztes időt. Könnyebb mondani, mint megtenni? Természetesen, de minden alkalommal, amikor érezzük a feltörő megkönnyebbülést egy elmaradt értekezlet kapcsán, közelebb kerülünk a megértéshez.

Hytta: a víkendház logikája
• A víkendház logika szélesebb elterjedést érdemelne.
Észak lakosságának több mint fele évente egyszer vagy többször a víkendházába vagy nyaralójába utazik, de mindannyian jól tudjuk, mit is jelent a „nyaraló” (esetlegesen hétvégi ház) fogalma. Amikor az ember megérkezik a lassúság eme szentélyébe, beteszi az órát a fiókba, és elő sem veszi addig, amíg újra vissza nem utazik a városba. Sokan nem tartanak se televíziót, se telefont vagy internetet a hétvégi házukban. Egy részük – különösen a norvégok – még villanyt sem akarnak a víkendházukba. Ott aztán nem az óra sürgető ideje határozza meg, hogy mit csinálunk, hanem elfoglaltságaink irányítják az idő szervezését. A gyerekek a szokásosnál később fekszenek le, vacsorázni pedig akkor vacsorázunk, ha megéhezünk, és nem pedig délután ötkor, az áfonyaszedés és a horgászás pontosan addig tart, amíg kedvünk tartja, és így tovább. Egyáltalán nem biztos, hogy így kevesebbet végzünk el, mint a percekre megtervezett időnkben, viszont így alkalom adódik arra, hogy az ember a saját ritmusát kövesse a metronóm helyett. Az ember képes lesz a pillanatnak élni, mert nincsenek újabb és újabb tolakodó pillanatok. (Ezeket a sorokat természetesen – kitalálták! – a nyaralóban írtam.) A nyaraló kulturális környezetünk azon helyszíne, mely a legközelebb áll ahhoz, amit Anders Johansen úgy ír le, mint a cselekmény ideje, vagyis egy olyan idő, amit nem kívülről, hanem belülről irányítanak azok a történések, melyek be fognak következni. Kevesen vannak, vagy talán nincs is senki, aki azt kívánná, hogy az egész társadalom egy ilyen időstruktúrához térjen vissza. Akkor nagyon sok minden – a termelési ágazat, a szállítás, a kommunikáció – egyszerűen összeomlana néhány perc alatt. Ugyanakkor nem engedhetjük meg magunknak, hogy elfelejtsük, hogy a hétvégi házak időbeosztása minőségileg mást képvisel, mint a felszabdalt, hektikus időbeosztás, mely életünk többi részét uralja. Azt gondolom, a hétvégi házak időbeosztásának alkalmazása előnyös lehetne egy sor szabadidős tevékenységben is, ha nem is feltétlenül a munka területén. Mi, északi lakosok viszonylagos előnnyel rendelkezünk az idő zsarnokságának kezelésében. Elég kiejteni a szót „Hytta” [nyaraló], és mindenki tudja, miről is beszélünk.

• Minden választás ugyanannyi lehetőséget zár ki, mint amennyit magában foglal.
Hosszú, mélyreható híradások, hosszan tartó látogatások távoli tájakon talán előnyösebbnek tűnhetnek a rövidebbeknél, a probléma mindössze annyi, hogy minden, amire az ember időt fordít, elvonja az időt valami mástól, amit szintén szívesen megtenne,. És vajon honnan bizonyosodhatnék meg arról, hogy akkor használom-e fel jól az időt, amikor egy félévet Kant tanulmányozására fordítok, vagy amikor ezt az időt egy thaiföldi halászfaluban töltöm, miközben elárasztanak a különböző ajánlatok? Milyen kritériumok segítenek a helyes döntésben, ha majd választanom kell? Nagyon gyakran mindennek elsőbbséget akarunk biztosítani, az elkerülhetetlen eredmény pedig az lesz, hogy minden egyes dologra kevesebb idő jut. Elveszítjük az alaposságot és az összefüggést. Másrészről viszont az alternatíva a könnyed felé semmivé válna, és a valami mégiscsak jobb a semminél? Hadd javasoljam a következő problémafelvetést: Összegyűjtöttél egy kis pénzt, egy időre szabadságolod magad a munkából vagy a tanulmányaid alól, unokaöccsöket elküldöd vidékre nagyihoz, sikerült egy félévre szabaddá tenned magad. Azt csinálsz, amit akarsz. Továbbá tegyük föl, hogy a következő dolgokhoz lenne leginkább kedved:

• Megtanulni dzsesszzongorán játszani.
• Egy félévre Párizsba költözni, hogy megtanulj franciául.
• Igazán jó akarsz lenni a Sim City utolsó verziója szerinti virtuális városépítésben.
• El akarsz mélyülni a szimbolikus logikában.
• El akarod olvasni az Ulysses-t.
• Gondoskodni szeretnél a szűk családodról, és jobb szakács akarsz lenni.
• Jól akarod érezni magad a barátaiddal, kávézóba, moziba járni.
• Függőágyban henyélni egy trópusi szigeten.

Mai világunk tipikus közhelye: ŤAz egyik nem zárja ki a másikat.ť Na jó. Próbáljuk ki, csak gondolatkísérletként, mi történne, ha mind a nyolc lehetőséget egyszerre hajtanánk végre. Két vagy három valószínűleg egészen jól menne, mások viszont csődöt mondanának. Kiölnék egymást: a következő pillanat megsemmisítené az előzőt. (A harmadik és a nyolcadik alternatíva minden bizonnyal összeegyeztethető, vagy éppen az első kettő – egy zongoratanárral Martinique-ról?) Vagy egyik sem sikerül, kivéve talán egy elképzelést. Én mindenesetre azt javasolnám, hogy egy, maximum két dologra kellene összpontosítani.
 Egy korábbi fejezetben már említettem, hogy akadnak hatalmas kapacitással és szervezőképességgel rendelkező emberek, akik képesek tizenkét dolgot egyszerre csinálni, és azt a tizenkét dolgot jól is csinálják. Aztán kapnak egy tizenharmadik feladatot, és hirtelen tizenhárom dolgot fognak rosszul végezni, vagy összeomlanak, és sokáig betegszabadságon lesznek különböző tünetekkel. Ez a belátás jóval eredményesebb kiindulópont, mint egyes, a kikapcs-gomb használatára célzó kultúrpesszimista, technológiaellenes javaslatok. A gyorsaság egy különleges adottság, és még inkább az lesz, ha helyesen használjuk. Számos antropológushoz hasonlóan én is laktam kis faluban a trópusokon terepgyakorlaton. Nem mondhatnám, hogy híján voltunk a lassúságnak. Az idő a legtöbb lakos számára nem volt mérhető vagy szűkös. Az élet, ahogy mondani szokás, komótosan folydogált. Néhány hónap után kezdtem nagyon unni magam. Érdekes módon ezt figyeltem meg sok falubelinél is, különösen a fiatalok között. Elegük lett már abból, hogy soha semmi nem történik, és arról álmodoztak, hogy majd egy nagyvárosba költöznek.
 Vagy nézzük a foglyok helyzetét. A foglyoknak aztán rengeteg lassú idejük van, de azt nem igazán állíthatjuk, hogy nagyon ráérnének. Rengeteg idejük van, de nem érnek rá.
 Ha valaki nem ér rá, az nem ugyanaz, mintha kevés ideje lenne. Nem árt, ha ennek tudatában vagyunk, mielőtt még megszépítenénk a határtalan lassúság gondolatát.

• Szükséges, hogy tudatosan váltsunk lassú és gyors idő között.
Manapság a türelmetlenség létfontosságú tulajdonság. Ez az elmeállapot általában akkor következik be, ha a lassú idő a gyorsaság követelményével szembesül. A Der Spiegel egy régebbi cikkében (1989-ből, hogy pontosabb legyek) egy kilencéves gyereket idéznek, aki azt mondja: A tanáraim lassabban beszélnek, mint az Atarim (egy fajta személyi számítógép), olyan lassan, hogy néha teljesen kikészülök. Azt gondolom: Gyerünk már! Hadd menjek haza az Atarimhoz. Az gyorsabban mondja el nekem a dolgokat.
 1999-ben egy ENSZ-felmérés keretében, mely a kisgyermekek oktatását kutatta, megkérdeztek egy ötéves gyereket, aki ezt mondta: ŤSosem hagynak játszani. Mindig csak ’Siess már! Igyekezz már!’ Utálok sietni.ť Anélkül, hogy elkezdenénk elemezni ezeket az eseteket, annyit mindenesetre mondhatunk, hogy két tendencia létezik egymás mellett: Türelmetlenség, mely mások lassúságának köszönhető, és frusztráció, melyet gyorsasági és hatékonysági követelmények váltanak ki.
  A különbség természetesen abban áll a két kijelentés között, hogy míg a német kilencéves (aki most, amikor e sorokat írom, már egyetemista) a saját tempóját diktálta, amikor a billentyűzetet verte, az ötéves számára mások szabták meg az iramot. A megoldás a lassúság és a gyorsaság közötti tudatos váltásban található, amikor is az ember saját maga ül a pilótafülkében. (Felhívom a figyelmet a metaforára. Lehet lassan vezetni, ha az ember egy pilótafülkében ül?)

• A legtöbb dologról nem is kell tudnunk.
Egy részünknek jót tenne, ha azt mondaná magának, ha lehet többször is egy nap, hogy az emberek annyi fura dologgal foglalkoznak, a legtöbbről nem is kell tudnod, még akkor sem, ha ezek esetleg nagyszerű dolgok lennének. Ami minden másnál fontosabb ebben az összefüggésben az, hogy legyenek hatékony szűrőid, melynek összetevői az ízlés, értékek, érdeklődés és megérzés. Mellesleg ezeket csak lassan lehet megszerezni.
 

            VASKÓ ILDIKÓ FORDÍTÁSA
 

Bibliográfia
 

ERIKSEN, Thomas  H.
„Brüsszel nyomában”
Magyar Lettre Internationale, 57

„A skandináv kulturális térség”
Magyar Lettre Internationale, 58

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu