Norvégia – a szó hallatán bizonyára sokaknak eszébe jut Ibsen, míg másoknak a címben említett jellegzetes kötésminta, esetleg Edward Munch expresszív festménye a Sikoly, de az utóbbi néhány év legnagyobb irodalmi sikerét a Sofie világát, Jostein Gaarder könyvét, már kevesen azonosítják Norvégiával. Megemlíthetünk még néhány sztereotípiát, amelyeket a norvégok is gyakran használnak magukkal kapcsolatban, mint az érintetlen természeti környezet, a vízen könnyen sikló halászhajó és a legkényesebb ízlésnek is megfelelő norvég vöröslazac.
Keveset tudunk azonban az ország történelméről és egyedi társadalmi fejlődéséről. A viking-kort követően a norvégok is 1000 körül veszik fel a kereszténységet, majd az ország a 14. század elején svéd, a század végén dán fennhatóság alá kerül: utóbbi egészen 1814-ig tartott. Norvégiának ezért nincs nemessége, de nincsen az európai fejlődésre jellemző sűrű városszerkezete sem. Írástudói Koppenhágában és német egyetemeken tanultak. Az, amit valaha Norvégiának neveztek vidéken, a falvakban, apró tanyákon és a számos dialektusban élt tovább. Talán innen ered a norvégokra a mai napig jellemző egyenlőségre való törekvés és a központosítás elleni fellépés. Ludvig Holberg, Moli?re kortársa, akit az európai irodalomtörténet hol dán, hol norvég szerzőként emleget – nem csoda, hiszen a norvég születésű Holberg dán nyelven írta drámáit, s darabjait először a koppenhágai színház mutatta be –, a társadalmi egyenlőség és a függetlenség iránti törekvést emeli ki, mint jellegzetes norvég tulajdonságot. Hans Magnus Enzensberger egy Norvégiáról írott könyvében kétszáz évvel Holberg után hasonlóképpen ír az országról. Ellentmondásosnak tartja társadalmát, amely egyszerre hordozza magában a tradicionális vidéki közösségek és az államigazgatásában, gazdaságában legmodernebb társadalom sajátosságait. 
Norvégiának a dán fennhatóság után sok pótolni valója akadt. Még ekkor sem önálló, bár már saját alkotmánnyal rendelkezik, azonban Svédországgal perszonálunióban áll egészen 1905-ig, amikor végre önállóvá válik. Ez Norvégia számára a „nemzeti áttörés”  évszázada, amikor felépíti saját társadalmát, és létrehozza régi-új nyelvét.
Igen, a nyelv különös fontossággal bír, hiszen a norvég nyelv irodalmi nyelvként nem létezik. Ha valaki eredetiben lapozza fel, mondjuk, Hamsun prózáját, kénytelen lesz azt tapasztalni, hogy helyesírásában, kifejezéseiben közelebb áll a dánhoz, mint a manapság használt norvég nyelvhez, amelynek két hivatalos írott verziója létezik. A számos dialektusról, a különböző nemzetiségű bevándorlók által használt norvégról nem is beszélve. No és az interskandináv kommunikáció, vagyis az, ahogy a dánok, svédek, norvégok kommunikálnak egymással. Bár az utóbbi évtizedben bizonyíthatóan ez is egyre inkább teret veszít az angollal szemben.
Norvégiában ma erőteljes a kulturális pluralizálódás, amely a másik oldalon a norvégok saját identitásának átértékelését is eredményezte, hiszen a nemzeti identitás és annak kulturális tartalma a történelemben változó fogalom.
Bár Norvégia nem fogadott be annyi bevándorlót, mint Svédország vagy Dánia, Németország, jelenlétük mégis jelentősen megváltoztatta a társadalmi együttélés kereteit. Az egykor zárt, puritán országban ma már természetes a legkülönbözőbb kultúrák párhuzamos együttélése, aminek következtében a norvégok újra és újra átgondolják saját kulturális és nemzeti identitásuk lényegét, miközben fontosnak tartják, hogy a bevándorlók is megőrizzék saját nyelvüket és kulturális sajátosságaikat. Mindezt a kulturális sokszínűség jegyében.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu