1. Miért csak a norvégok?
Nem volt norvég az áldozatok között. Ez a vége a külföldön történt balesetekről, terrortámadásokról és katasztrófákról szóló minden híradásnak Norvégiában.  És ha azt mondom, mindnek, úgy értem, hogy tényleg mindegyiknek, leszámítva azokat az eseteket, amikor van norvég az áldozatok között, ilyenkor viszont abból, ami különben csak rövidhír vagy egyetlen riport lett volna, riportsorozat válik, napokon keresztül folytatódva, ha az események elég katasztrofálisnak bizonyulnak.
2005. július 2: Legalább 88 ember vesztette életét egy terrortámadás során a Sharm el- Sheik nyaralótelepen, Egyiptomban. Norvég személyek nem sérültek meg a támadás következtében.
2005. augusztus 14: 121 ember halt meg, amikor a Helios ciprusi légitársaság gépe lezuhant Athén mellett. Norvég nem volt az utasok között.
2005. szeptember 28: 12 ember vesztette életét, amikor egy öngyilkos merénylő felrobbantotta magát a kabuli nemzetközi dandár főhadiszállásánál. Norvég személyek nem sérültek meg a robbanás során. 
Persze minden ország felelősséggel tartozik esetlegesen külföldön tartózkodó állampolgárainak esetleges rokonai irányában, és etekintetben van értelme a megnyugtatásnak. De miért csak a “norvég személyek” érdekesek? Amikor földrengés sújtotta Pakisztánt októberben, számításba véve a nagyszámú pakisztáni lakosságot Norvégiában, miért csak az állt a hír végén, hogy “egy norvég személy eltűnt”?

2. Együttérzési rádiusz
Úgy gondolom, valamennyien visszatetszőnek találjuk az egocentrizmus ennyire leplezetlen megnyilvánulását azok körében, akiknek nem esett bántódásuk. Ez a mondat mégis elháríthatatlanul előjön a világ különböző részeiben elszenvedett szörnyűségekről való híradások végén, mint egy táncdal meglepő refrénje, amit nem tudunk kiverni a fejünkből.  Elég groteszk szcenárió: miközben a megcsonkított gyerekek halálsikolyát halljuk, meg kellene könnyebbülnünk, hogy egyikük sem olyan nemzetiségű, mint mi vagyunk.
Érdekes kérdés szerintem, hogy meddig terjed az azonosulásunk, következésképpen az együttérzésünk a szenvedőkkel? Mekkora ennek az együttérzésnek a hatósugara? Vagy másképpen: Hányan férnek rá a “nem sérültek meg”-listánkra?

3. Eddig és ne tovább
El tudunk például képzelni egy olyan megrázó hírt, amely a végén a következőkről biztosít minket: “Nem volt európai áldozata a történteknek”?
Szerintem, nem.
Vajon miért? 
Először is azért, mert kétes asszociációkat kelt, ha egy gazdag nyugati kontinens csak önmagával törődve elbástyázza magát a világ többi részétől, és az ún. harmadik világnak azt mondja: eddig és nem tovább ér a rokoni összetartozás érzése és a szolidaritás, eddig a pontig, és nem tovább vagyunk hajlandók erkölcsi és emocionális tőkét befektetni.
Másodszor azért, mert valószínűleg túl sok emléket idézne az elnyomás és az imperializmus korából, amire nem szeretjük, ha emlékeztetnek minket, ennek fasiszta konnotációival együtt az egyesült európai népekről, akik felsőbbrendűek más földrészek népeinél, és az Európa-erődről, amely megvéd a világ többi részének szegényeitől.

4. Nyelvi háború
És ha ellenkező irányban indulnánk el, és az együttérzés hatósugarát kisebbre vesszük, ahelyett hogy megnövelnénk? Ez elfogadható volna?
Mint valamennyire talán ismeretes, Norvégiában két hivatalos nyelv van: bokm?l – szó szerint a könyvek nyelve –, ami modernizált vagy könnyített változata az egykori sztenderd norvég nyelvnek, ami viszont a dánból ered. A másik a nynorsk – szó szerint újnorvég –, ezt a nyelvet Ivar Aasen nyelvész alkotta meg a 19. század közepén, az ország különböző részein beszélt norvég dialektusok alapján konstruált nyelv, ezek szintézise.
Két hivatalos nyelvünk hosszú ideje – és még mindig – viták középpontjában áll, mivel az ország különböző részein a bokm?l  ill. a nynorsk a fő nyelv.  Egymásnak ellentmondó törvények vonatkoznak például az újnorvég nyelv használatára a rádióban és a televízióban. Van csak újnorvég nyelvű könyveket megjelentető könyvkiadónk, újnorvég nyelvű lapjaink stb. És fordítva: vannak lapok, amelyek nem hajlandók újnorvég nyelven írt cikket lehozni.
Ez a nyelvi vita több mint 150 éve folyik, úgyszólván politikai mindennapjaink részévé vált, olyannyira, hogy egyesek szerint Norvégia öt vagy hat független zónára bomlott, az adott területen uralkodó nyelvhasználat szerint, zónákra, amelyek alig érintkeznek egymással, mindegyik amolyan állam az államban. Ez talán túlzás, de hogy van ilyen felfogás, és komolyan gondolják, azt jelzi, hogy milyen mélyre ható az országban ez a nyelvi vita, és milyen hajthatatlanok időnként a szemben álló felek. 
El tudjuk képzelni ezek alapján, hogy Nyugat-Norvégiában egy helyi adó beszámol egy autóbalesetről, és a végén hozzáteszi: “Nem volt újnorvégul beszélő az áldozatok között”? 
Vagy hogy ?st Nyttben, amerre én lakom, egy Oppland körzettel foglalkozó helyi hírműsorban azt mondják: „Az elsősorban bokm?l nyelvet beszélők közül senki nem sérült meg a balesetben.”
Természetesen nem, hiszen ezt minden bizonnyal sértőnek, erkölcstelennek, hogy azt ne mondjam embertelennek találná mindenki.
Az ilyen kisléptékű elhatárolódás – ha az együttérzést a dialektus szerint válogatják meg – találóan érinti a nagyléptékű elhatárolódás kétes politikai és történelmi implikációit:  hogy előbbre valók az európaiak, mint az ázsiaiak, afrikaiak, stb.
De ezek között a sértő elhatárolások vagy diszkriminációk között félúton van egy olyan elhatárolás vagy diszkriminálás, amely ésszerűnek látszik. 
Az erkölcsileg kifogásolható és politikailag képtelen  “Nem volt újnorvégul beszélő az áldozatok között” valamint a fasiszta, rasszista és imperialista “Nem volt európai az áldozatok között” kijelentések mellett ott van a “Nem volt norvég az áldozatok között”, amit valamilyen okból elfogadhatónak találunk.
Ha megpróbálnánk pontosan mérni ezt a jelenséget, feltehetőleg azt találnánk, hogy az együttérzés ereje nagyjából a földrajzi távolsággal arányosan gyengül. Norvégia esetében oly módon, hogy a dánokkal vagy a svédekkel történő balesetek elég nagy figyelmet keltenek, elég mély együttérzést váltanak ki…, az angolokkal vagy németekkel történők valamivel kevesebbet, de még mindig elég mélyet stb., fokozatosan gyengülve déli, keleti és nyugati irányban. Egy nagy kivétellel: az Egyesült Államok, amely nagyon messze van, gyakorlatilag a föld túlsó felén, szellemében és kultúrájában olyan közel áll Norvégiához, hogy szomszédos ország számba vehető.
“Autóbomba robbant Bagdadban ma reggel. Norvég és észak-amerikai nem volt az áldozatok között.“ 

5. Koppenhága és Stockholm után Brüsszelből irányítsanak?
Norvégia, mint független nemzet elég rövid történelemre tekint vissza. Kétszer alkotott uniót más országokkal, először Dániával, aztán Svédországgal (egyébként épp az idén ünnepeljük centenáriumunkat, a svéd-norvég unió felbomlását). És Norvégia elég érdekes módon kétszer döntött népszavazáson az EU-csatlakozás ellen.
Uniós partneri múltunk, amely nemzeti mitológiánkban úgy szerepel, mint a megszállás időszaka, szerintem kétségtelenül fontos szerepet játszik az EU-csatlakozással szembeni erős ellenállásban. Mivel egyszer már “Koppenhágából kormányoztak” minket, aztán meg “Stockholmból kormányoztak”, azért küzdünk, nehogy most meg “Brüsszelből kormányozzanak”. 
 Ugyanakkor a második világháború után a külpolitikánkat erőteljesen befolyásolta az amerikai külpolitika és az amerikaiak érdekeltségei Európában, méghozzá olyan mértékben, hogy azt is lehetne mondani, hogy “Washingtonból kormányoztak” minket. NATO-tagságunkat mint olyant az esetleges EU-tagsággal ellentétben nemigen vitatta senki Norvégiában. Nem ok nélkül számít Norvégia “a legjobb fiúnak”, sőt  “a legbuzgóbbnak” a NATO-osztályban. Ugyanígy az amerikai film és zene, az amerikai ételek és az amerikai kultúra egészében annyira elárasztott minket, hogy teljesen magunkévá is tettük.
Úgyhogy amíg az amerikai befolyás majdnem minden akadály nélkül juthatott érvényre politikai, kulturális és kereskedelmi téren, az európai befolyástól tartottak, mintha potenciálisan olyasmit hordozna magában, amitől Amerika mentes. Míg Európa előtt nagyjából becsapták az ajtót, Amerika előtt tágra nyitották.
“Egy autóban bomba robbant ma reggel Bagdadban. Észak-amerikaiak és olyan norvégok, akiknek nemzedékekre vagy még tovább visszamenőleg nincs dán vagy svéd vér az ereiben, nem voltak az áldozatok között.”

6. Négyszáz éves dán uralom
Uniónk Dániával több mint 400 évig állt fenn. A dán uralomra gyakorta hivatkoznak úgy, mint a “400 évig tartó éjszakára” Ibsen Peer Gyntjéből vett kifejezéssel, ott egyébként egy bolond mondja ezt Peer Gyntnek, akivel Kairóban találkozik, Huhu nevezetű. 
Az újabb kutatások azonban megkérdőjelezik ezt a koncepciót, mely szerint mi norvégok, mint a gyengébb fél a dán-norvég sziámi ikrek közül ilyen hosszú ideig tartó elnyomásnak lettünk volna kitéve ebben az unióban.  A Kaupangban végzett ásatások például azt tanúsítják, hogy ezt a helyet, amelyet az első norvégok által alapított városként tartanak számon, s ilyenként fontos nemzeti jelkép, nem a norvégok alapították, hanem a dánok, akik errefelé kereskedtek a 8. század végén és a 9. század elején. Tudósok és történészek is kezdik megváltoztatni a viking korból való fontos régészeti leletek értelmezését, amelyen az Oseberg-hajó, amely megintcsak jelentős nemzeti szimbólum. Most azt mondják róla, hogy dán királyok hagyták Norvégiában. Más szóval: hogy kultúránk tetemes részét, amelyet mint fundamentálisan norvégot tartunk számon, Norvégia mint nemzet jelképeiként, külföldiektől kaptuk, főleg dánoktól, és hogy a dán kultúra hatása, különösen a kereskedelem révén, sokkal messzebbre nyúlik vissza, mint az a 400 év a dán uralom alatt. Tehát, hogy nem egy pozitív és konstruktív független korszakot követett az elnyomás és az erőszak negatív és destruktív korszaka, hanem masszív dán befolyás érvényesült egész idő alatt. Más szóval: arról a 400 éves éjszakáról az derül ki, hogy valójában éjszakák és nappalok ezer éves váltakozása volt.
Ennek nyilvánvalónak kellene lennie. De nem az. Ellenkezőleg, éles ellentétben van egy alapkoncepcióval, egy alapeszmével. Mert abban a gondolatban nőttünk fel, hogy a másoktól való emancipálódásunkban, a szabadságharcunkban formálódott az, amit nemzeti hagyományunknak tekintünk. Óvni kell azt a gondolatot, nem vitatni, hogy önmagunkon alapulunk. Eredetiségünk, a norvégság az, ami el volt nyomva a különböző uniókban, és ami most, miután visszanyertük a szabadságunkat, újra kivirulhat.

7.  Norvégságteljesítmény
Mint kicsi és függetlenségét tekintve fiatal ország, úgy látszik, mintha Norvégia még mindig a kérkedő önelégültség fázisában tartana, a norvégságot hangsúlyozza (mint önmagában is értéket), a norvégságot mint norvégságot dicsőíti. Ibsen nem egy nagy író. Ibsen egy nagy norvég író. Nem kiváló szerző volta érdekli az embereket Norvégiában, hanem az a nagyszerű tény, hogy ez a kiváló, világszerte elismert szerző norvég volt.
Mintha a gondolkodásunk valami fogyatékosságból eredne. Mintha abból indulnánk ki, hogy ami norvég, az elégtelen, jelentéktelen, nem ér fel a többiekhez, akikhez mérjük magunkat, a nagy és hatalmas nemzetekhez, a régi civilizált társadalmakhoz.  Mintha abból indulnánk ki, hogy valamit be kell bizonyítanunk. Valamit jóvá kell tennünk. Amikor a norvég nagyságról mesélünk a világnak, valójában egy mély frusztráltságról mesélünk, egy bénító kisebbrendűségi komplexusról. Provinciálisnak tartjuk magunkat, ezért örülünk minden olyan jelnek, ami arról árulkodik, hogy mégsem vagyunk azok, hangoztatjuk minden áron, és nem fogjuk fel, hogy amit igazán hangsúlyozunk, az erre való igényünk, az az igényünk, hogy elismerjenek minket mint népet, mint nemzetet.
Jóval azután, hogy az oslói egyezmény megfeneklett, és palesztin értelmiségiek úgy emlegették, mint egy “új apartheidet”, mi még mindig azzal büszkélkedünk, hogy az első olyan békeszerződés, amelyet izraeliek és palesztinok egyaránt támogattak, a mi fővárosunk nevét viseli... Amikor Moszad-ügynökök megöltek valakit, akit tévedésből arab ügynöknek néztek – egyébként az én szülővárosomban, Lillehammerben –, ez 1972-ben történt, és ez az egyetlen politikai gyilkosság, amire norvég földön valaha is sor került – a norvég lapok oda voltak a büszkeségtől, hogy egy norvég kisváros ennyire a figyelem középpontjába került.
“A világ Norvégiára figyel!”, lehetett olvasni amerikai, angol, francia és német újságokra utalva, amelyek mind a címoldalon foglalkoztak az esettel. Az események nyilvánvaló tragikuma teljesen elveszett a morbid lelkesedésben a fölött a tény fölött, hogy Norvégia – végre! – egy nemzetközi jelentőségű eset színteréül szolgált.
Ez a retorika visszatért 20 évvel később, megintcsak Lillehammerbe, amikor ezt a várost választották az 1994-es téli olimpia színhelyének. Igen, a retorika elég hasonló volt, centiről centire megegyező: “Norvégián a világ szeme!” "Lillehammert emlegeti mindenki!"
Politikai gyilkosság vagy olimpiai játékok, mindegy, a lényeg, hogy felhívja ránk a világ figyelmét, hogy valami jelentőséggel ruházza fel kies vidékünket?
És ha még mindig le vagyunk nyűgözve a saját nagyságunktól, ez szerintem azért van, mert még mindig messze vagyunk attól, hogy igazán nagyok legyünk, nem…? Vagy ahogy Gombrowicz írja a naplójában: “Míg az érett nemzet visszafogottan ítéli meg saját érdemeit, az életerős nemzet megtanulja, hogy szóra se érdemesítse őket.”

8.  Nem Norvégia hozta létre Ibsent
Egyszerű, amit mondani akarok. Nem Norvégia hozta létre Ibsent. Hatások és ösztönzések
egész konglomerátuma, és nem utolsósorban az irodalom külön világa hozta létre Ibsent (és e hatások konglomerátumának részeként a norvég hatást, a norvég irodalmat is). Éppen úgy, ahogy sajátosan norvég értékeink, amelyekre szeretünk ilyenként gondolni, nem az izolálódás és az autonómia, hanem a nagymérvű akár kényszerű, akár önként választott befolyásoltság időszakaiban jöttek létre. Norvégságunk, ha létezik ilyen egyáltalán, valami olyasmi, ami kezdettől fogva a külső hatások kereszttüzében formálódott.
Amikor Ibsen a Peer Gyntöt írta, amit egyébként a norvég büszkeséggel és önteltséggel való brutális leszámolásnak is fel lehet fogni, vagy az emberi gőggel és elbizakodottsággal való leszámolásnak általában, akkor Olaszországban élt. Úgyszólván megfordította a látószöget. Ahelyett, hogy ott ült volna Norvégiában, hogy onnan tanulmányozza a világot, inkább ő maga ment ki a világba, hogy onnan tanulmányozza Norvégiát.
Ebben az összefüggésben érdekes lehet, hogy Otto Weininger, aki nagyon szerette Ibsent, és a Peer Gyntöt különösen, olyannyira, hogy – akárcsak később Joyce – megtanult norvégul – pontosabban: dánul! –, hogy eredetiben olvashassa Ibsent, és aki 1902 augusztusában elutazott Kristianiába, hogy jelen lehessen a Peer Gynt első bemutatóján a Nationaltheatretben, mélyen megdöbbenve utazott vissza Bécsbe, teljesen magán kívül volt, miután tanúja lehetett annak, hogy kedvenc darabjából, amely olyan ostorozva, hogy azt ne mondjam gyűlölettel ábrázolja a norvég nemzeti szellemet, idillikus, nemzeti romantikus melodrámát csináltak, ahogy azóta is, mindmáig játszani szokták.
Még ezt a gyilkos kritikát is sikerült gálaelőadássá alakítanunk, saját úgynevezett nemzeti szellemünk, nemzeti karakterünk és sajátosságunk romantikus magasztalásává.

9. Euro-peer Gynt
Nem tudom nem szóvá tenni, hogy egyik legfőbb nemzeti hősünk, jelképünk neve: Peer, ami nagyon gyakori norvég név, régiesen, két e-vel van írva, és azt, hogy “európai”, norvégul úgy mondják “europeer”, tehát szintén két e-vel.
Ezek szerint: Euro-peer Gynt.

10. Inkább húz Európához a szívem
Fűz-e valami rokonérzés Európához? Igen, az irodalom révén. Néhány éve egy felolvasáson,
Első esszékötetem megjelenésekor, úgy mutatott be a moderátor, mint olyan norvég írót, aki sok külföldi irodalmat olvas, tehát úgymond nemzetközi orientáció jellemzi. Ott és akkor eléggé meglepett, amit hallottam. Addig egyszerűen nem gondoltam rá, hogy túlnyomórészt külföldi szerzők műveit olvastam. És az a tény se tűnt fel nekem, hogy a tanulmánykötetben, amelyet éppen bemutatni készültünk, egyetlen norvég szerzőről se tettem említést. Egyszerűen eszembe sem jutott, mert mindig úgy gondoltam az irodalomra, amit olvastam, és ami fontos volt nekem, mint irodalomra, nem mint külföldi irodalomra.
Az én elődeim nem Ibsen, Bj?rnson és Hamsun. Az én elődeim Kafka, Beckett és Céline. És ebben nem találok semmi különöset, nem is tűnődtem volna el rajta, ha nem mutattak volna be éppen így, akkor este, jó tíz évvel ezelőtt. 
Ezen az alapon kijelenthetem, hogy inkább húz Európához a szívem, mint Norvégiához. Jobban ismerem az európaiakat, mint a norvégokat. Feltehetőleg jobban ismerem az európai irodalmat – a moderátorom tanúsága szerint –, mint a norvég irodalmat.
És a szívem, ez az Európához húzó szív, megtört szív, mivel az, amihez húz, annyira komplex és összeegyeztethetetlen, hogy képtelen egységesen cselekedni, nem lehet egységes. És ez az én európai szívem, amint ráeszméltem, már darabokra törve hevert, még mielőtt elkezdett volna dobogni.
 Ezért aztán az európai nálam elsősorban negatív terminus. Európaiként meghatározni magam valamivel még annál is nehezebb, mint norvégként meghatározni.  Az európai fogalma valami fenyegetést tartogat magában a nemzetire nézve. Az européer diszfunkcionális nacionalista. 
Szeretem az európai identitásomat, mert elvesz valamit a norvég identitásomból, és ami a helyébe lép… az semmi.
Mert Európa úgyszólván semmi. Európa lehetetlenség, önellentmondó terminus. Európa fikció. Európa irodalmi konstrukció, amelyet inkább regények és versek, semmint nemzetek és kormányok tartanak össze. 

11. Negatív identitás
Európainak nyilvánítani magam annyi, mint azt felelni “Senki”, amikor Polyphemus azt kérdezi, “Ki van ott?”. Az egyszemű óriás világos választ akar: Odüsszeusz abszurd válasszal vág vissza, és ezzel a leleménnyel megmenekül. Azt mondja “Senki”, és ez visszaadja a szabadságát, azt a szabadságot, ami ahhoz kell, hogy mentse az irháját és az embereiét (ami még megmaradt belőlük), és hogy folytassa útját, elérje végső célját: a hazatérést.

12. Bárki válhat belőlünk
Odüsszeusz válasza irodalmi válasz. Irodalmi eszközhöz folyamodik, hogy elkerülje a sorsát. És nem éppen ezt teszi-e az irodalom? Elemel minket önmagunktól, predesztináltságunktól… Senkivé válunk. Azaz bárkivé válhatunk, ahogy egy regény költői nyelvén egy szellemi világegyetemet tár fel előttünk, lehetővé teszi, hogy belépjünk bármilyen világba, azzal hogy elolvashatóvá, ha nem is feltétlenül elfogadhatóvá, de elolvashatóvá, és ezáltal megérthetővé teszi azt. A regény tehát – mármint a jó regény – a pedofil vagy a náci észjárását, morálját és érzelmi univerzumát is megérthetővé tudja tenni, lehetővé teszi, hogy azonosuljunk vele, eljussunk odáig, hogy felismerjük, mint magunkban rejlő lehetőséget. Mert emberi lények vagyunk. És embernek lenni azt jelenti, mint magunkban foglalni ezt a lehetőséget is.
Azt a kérdést, hogy “Kik vagyunk?”, kiszorítja az a kérdés, hogy “Mi válhat belőlünk?”
 Ahogy Európában valami negatívumot látok, úgy tekintem az irodalmat is valami destruktívnak, abban az értelemben, hogy megnehezíti azt, hogy teljesen és tökéletesen önmagunk legyünk, aláássa annak a lehetőségét, hogy egyszer s mindenkorra kijelentsük, ilyenek vagyunk, ezek vagyunk mi. Írni (és olvasni) annyi, mint valaki mássá válni, Rimbaud szavaival. Vagy sok mindenki mássá, egymás után.  Írni (és olvasni) állandó identitásváltást jelent, azt jelenti, hogy az ember folyton emlékezteti magát mindenki másra, akivé lehetett volna, és aki még válhat belőle.  Írás (vagy olvasás) közben változékonyak vagyunk. Bárki válhat belőlünk. Senki…

13. Egy utopikus vízió

Az álmom ezért, egy kis utopikus vízió, ha úgy tetszik, hogy eljön a nap, amikor nem úgy szól a híradás, hogy Nem volt norvég az áldozatok között, nem is úgy, hogy Nem volt európai az áldozatok között, hanem:
Nem sérült meg senki.
Nem halt meg senki.
Ki élte túl? Senki.
 

        KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu