Azon a szép, napos délelőttön, amikor a Maastrichtból Amszterdamba tartó vonaton utaztam, még nem sejtettem, hogy hamarosan miféle csodabogarakkal fogok összefutni. Egy holland irodalmi bálra voltam hivatalos, amelyet a Zeneakadémia patinás épületében rendeztek meg. 
Biztosan ott lesz X és Y, és Z is, mondta a velem utazó szerb írónő, miközben egy hosszú cigarettát halászott elő a táskájából. Néhány hollandiai könyvpublikációval a háta mögött már régóta bejáratos volt az irodalmi körökbe, s én, mint ifjú, zöldfülű kolléga, aki csak viszonylag rövid ideje tartózkodtam Hollandiában, úgy éreztem, ettől a naptól kezdve elfoglalhatom helyem a hasonszőrűek társaságában...

Akkoriban nemigen kedveltem az emigránsok, s főként a jugó emigránsok társaságát. Untam folytonos nyafogásukat, s főképpen azt, ahogyan a befogadó országot szapulták. Bármikor találkozott velük az ember, azonnal rákezdték: az idő rossz, az étel ehetetlen, a házak szürkék, a hollandok elviselhetetlenek, és így tovább. Úgy éreztem, nyilvánvalóan többről van itt szó: azzal, hogy emigráltak, a testüket ugyan kimenekítették a lezárt határok közül, de a lelküket, a szellemüket nem. 
Az elveszített haza után sóhajtoztak, néha csaknem azután is, ami elől egykor elmenekültek, közben jelenlegi sorsukat sokkal rosszabbnak festették le, mint amilyen valójában volt. Megtanulták ugyan többé-kevésbé az ország nyelvét, de a számukra idegen kultúrához, szokásrendszerhez, a társadalom működéséhez – noha európaiak voltak – nem tudtak alkalmazkodni. Miközben jószerével megvetették az országot, amely befogadta őket, lassan rá kellett ébredniük, hogy amire egykor büszkék voltak, azt új hazájukban csaknem szégyellniük kell: amit például erőnek hittek, arról kiderült, hogy nem más, mint egyszerű durvaság, faragatlanság; amit jópofaságnak, arról pedig, hogy csupán közönségesség, vagy műveletlenség.
Így történt, hogy egy idő után kerültem a társaságukat. Lassan a holland barátok és ismerősök mellett thaiföldi, iraki, afganisztáni, ghánai, brazil és más országokbéli emberek foglalták el a volt jugoszláv tagköztársaságokból érkezettek helyét. A szerb írónő azonban fennakadt a szűrőn, s ha olykor továbbra is együtt vacsoráztunk, nem kellett attól tartanom, hogy könnyes szemmel, saját múltját misztifikálva szapulni kezdi a hollandokat. Jól megértettük egymást, és akkoriban úgy gondoltam, egy emigráns többet nem is kívánhat.  Egyazon országból érkeztünk mindketten; én ismertem és beszéltem az ő nyelvét, ő viszont az enyémet nem. Mindketten az anyanyelvünkön írtunk, írásainkat mások fordították hollandra. Hosszú vacsoráink alatt sokszor úgy tűnt, csupán a nemzetiségünk és a nemünk nem azonos...
Mégis, volt közöttünk egy lényeges különbség, de erre csak később, épp azon az íróbálon jöttem rá.

*

Amikor beléptünk a terembe, a szerb írónő azonnal eltűnt, én pedig tettem néhány kört, de sem X, sem Y, sem pedig Z nem volt sehol. Biztosan majd később jönnek gondoltam, és letelepedtem a helyiség közepén lévő pulthoz. Belemarkoltam a mogyorós tálkába, és rendeltem egy pohár bort. Sokan voltak körülöttem; farmeros-zakós irodalmárok, kritikusok. A helyiségben folyt a csevegés, mindenki nagyon elfoglaltnak tűnt, mintha halaszthatatlan megbeszélnivalót intéznének épp. Valamiféle izgatottság volt a levegőben, s ez hamar átterjedt rám is. Minthogy a holland irodalom élő legendái láthatóan távol maradtak, be kellett érnem a kevésbé nagy nevekkel. Igaz, titokban néha az ajtó felé lestem, hátha felbukkan Harry Mulisch, Joost Zwagerman vagy legalább Arnon Grunberg, de úgy látszott, mindannyian fittyet hánytak az íróbálra.
Két platinaszőke lány jókora, megrakott fémtálcát hordozott körbe. Elvettem egyet a lazacos szendvicshalomból. Épp lenyeltem az első falatot, amikor valaki a lábamra lépett, s világoskék ingemre néhány csepp vörösbor került. Magas, lila ruhás, középkorú nő állt előttem. Hosszú, vörös haja volt, a fején széles karimájú világoszöld kalap; nagyobb, mint egy mexikói sombrero. Rögtön arra gondoltam, a hölgy biztosan kelet-európai lehet. 
Elnézést kért, majd az ingemre mutatott: 
- Nem olyan nagy baj - mondta -, a piros jól megy a kékkel!
- Persze, biztosan - motyogtam bosszúsan. 
Láttam, hogy már nem az első pohárnál tart. Attól féltem, hogy amint rájön, hogy nem holland vagyok, ő is belekezd a szokásos panaszáradatba. 
Letettem a pultra a szendvicsemet, de mire visszafordultam, már eltűnt. 

Szakállas, barázdált arcú férfi furakodott mellém, s minden bevezető nélkül meghívott egy italra. A rám meredő ravaszkás, gunyoros szempár valahogy megfogott. Koccintottunk, s elmondta, hogy Oroszországból, azaz még a régi Szovjetunióból érkezett. Nemsokára azt is megtudtam, hogy valójában a sombrerós hölgy férje, s nem irodalmi szálak vezették az íróbálra, csupán elkísérte nejét.
Érdekes embernek tűnt, de lehet, hogy csak azért, mert valahogyan Szolzsenyicin egyik régi fényképére emlékeztetett, egyedül a szakálla volt némileg rövidebb. 
Oroszországról faggattam, s elég szűkszavú válaszokat kaptam. Nem tudom miért, de egy idő után feltettem azt a szokványos, buta kérdést, amelyet magam is annyira utáltam: vajon hiányzik-e olykor Oroszország? Gyors és határozott nemmel válaszolt, bár láttam, hogy az arca összerándul.
Ekkor eszembe jutott Vilém Flusser egyik írásának néhány mondata, amelyet még jóval hollandiai emigrációm előtt olvastam: „Noha a haza nem örök érték, hanem egy sajátos technika működése, mégis szenved az, aki hazáját elveszíti. Ugyanis mindenki sok-sok szállal kötődik hazájához, s ezek a szálak titkosak, józan tudatán túliak. Ha ezek a szálak elszakadnak, vagy elszakítják őket, az ember ezt a legbensőjébe való fájdalmas beavatkozásként éli meg.” 
Úgy tűnt, sebészkésével az emigráció nemcsak a Szolzsenyicin-képű legbensőjét, hanem az arcát is alaposan összekaszabolta. 
Épp egy újabb kérdést akartam feltenni, amikor megjelent a sombrerós hölgy. 
- Ő az én feleségem – mondta a szakállas orosz, és átkarolta. 
Most, hogy így együtt láttam őket, úgy éreztem, tökéletesen összeillenek. 
- Tudod, én szerelemből emigráltam – tette hozzá aztán -, nem a rendszer elől, mint a többiek.
Ránézett a feleségére, és egy cuppanós csókot nyomott a homlokára, majd ivott egy kortyot.
A sombrerós hölgy ekkor hozzám hajolt, megfogta a karomat, s a fülembe súgta:
- Mindig ezt mondja. Csak udvarolni akar, de nem a férjem.
Elengedte a karom, és jelentőségteljesen végigmért. A Szolzsenyicin-képűre pillantottam. Vigyorogva, magabiztosan kortyolgatta az italát. 
Nem tudtam, melyikük mond igazat, de nem sokáig tűnődhettem, mert egyszer csak felbukkant a szerb írónő, és magával cipelt a fal mellé tolt pezsgős asztalkához.

*

A hazafelé tartó éjjeli vonaton keveset beszéltünk. Az írónő tűnődve fújta maga elé a füstöt, és időnként nagyokat sóhajtott.  
 Egy folyóiratot szorongattam a kezemben, de képtelen voltam belepillantani. Folyton a Szolzsenyicin-képű mondata járt a fejemben: „szerelemből emigráltam”. Ahogy az ablakon kinézve az elsuhanó fényeket bámultam, rájöttem, hogy rám is teljesen érvényes ez a mondat, sőt, éppen ez az, ami megkülönböztet az emigránsok többségétől: én nem valami elől, hanem valami felé vándoroltam ki. 
Ez valahogyan megnyugtatott, de egyben kissé el is kedvetlenített: rádöbbentem, hogy végképp nem közös a sorsunk, s hogy valójában nem vagyok igazi emigráns, csak egyszerű kivándorló.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu