December 20-án, hétfőn Istókot két fegyőr átkíséri Bácskerekre, a járásbíróságra; reggel fél 9-kor kezdődik a tárgyalása. 
Összebilincselik egy márianosztrai elítélttel, Pőcsik Farkas Mátyással. Mint puffadt félzsemlék holmi nyiszlett közepű, csóró szendvicset, úgy fogja őket közre a két behemót porkoláb. Személyvonat másodosztályán utaznak, alig van hely. A motorvonat ványadtan kínlódik át a tar fekete tájon. Senki sem mer hozzájuk szólni; meglehet, rablógyilkosnak nézik őket. Az állomásról erőltetett rabtempóban caplatnak be a városba, a főutcán végestelen-végig; a platánfák komor vigyázzban állnak. Gereben tanár úrnak, Istók szeretett latintanárának, aki a kétcsöcsű templom előtt Quintus Horatius Flaccus és Petőfi Sándor társaságában fagylaltozik éppen (Horatius sztracsatellát, Petőfi orosz krémet, Gereben tanár úr citromfagyit eszik; mit nekik, hogy télidő van), földbe gyökerezik a lába, mikor két fegyőr közt, rabtársával összebilincselve, elhalad mellette egykori tanítványa. 
Horatius a tanár úr kérésére elrecitálja In Babitsem („Babits ellen”) című elégiáját, Petőfi kapásból magyarra fordítja, majd sorra veszi azokat a Duna–Tisza közi településeket, ahol bizonyosan nem született, sem 1823. január 1-jén, sem máskor. Gányóvárt, Kiskampóskutat, Nemesgergényt, Csikószeget, Bácskereket, Magyarvárt, Bükkösremetét, Dagonyalapost említi – Kunvásárhelyt viszont kihagyja a fölsorolásból… Vajon miért? Kunvásárhelyen született volna? Vagy Kunvásárhelyen is, nemcsak Kiskőrösön, Félegyházán, Szabadszálláson és az orgoványi pusztacsárdában? Istók borzasztóan szeretné ezt magától a költőtől megkérdezni, de nem teheti, mert a porkolábok rámordulnak: szedje a lábát, ne gatyázzon!
Egy koncepciós tyúkper fináléja; vihar a biliben. A közeli futballpályáról – csukott ablakokon át is – GÓL-üvöltések hallatszanak (Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézich Károly, Láhner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagy-Sándor József, Pöltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és Vécsey Károly focizik Haynau koponyájával). A bírónő türelmesnek és jóságosnak látszik, mint egy szép kövér anyakecske. Az ügyész a gyomorfekélyes keszegek jól ismert fajtájából való; kivont karddal védi Istóktól a „népi demokráciát”. A tanúk unisono betojt, a büntető bohózathoz készségesen asszisztáló csapatában egy, csak egy legény akad, akiben megcsillan a magyar huszárvirtus (a négy galaktikus kiválóság, aki Istók igazát kellett volna, hogy tanúsítsa – Kádár János, Leonyid Brezsnyev, Walter Ulbricht és Todor Zsivkov –, elmeorvosi igazolással mentette ki a távolmaradását). A többiek: a tetemre hívott osztálytársak, tanárok, az internacionalista ivó- és költőcimbora – szánalmasan pitiznek mind, valahogy mégis megindítóak (titkon szégyellik a gyávaságukat). Istók iskolatársa, a katonamundérban érkező Regőczy Rezső közlegény két mondattal helyreüt mindent, lemossa a gyalázatot. Bár termete egyáltalán nem délceg, és a válla sem mondható araszosnak, Toldi Miklós indulatával förmed a bíróságra: – Hát van magukban arányérzék? Azokkal a vádakkal, amikkel őt – és Istókra mutat – bíróság elé citálták, a fél országot le lehetne tartóztatni! – (Az ország másik fele meg akkurátusan megbilincselné, fogságban tartaná, tanúskodna ellene, bitóra húzná, fölnégyelné – ki-ki a tiszte szerint.)
A vád képviselője megrökönyödik, mint az egyszeri falusi tanítónő, akit Jurij Gagarin arcon csókolt a kunvásárhelyi Petőfi téren, a városháza előtt, és azóta Gagarin kedvesének tartja magát, míg egy szép keddi napon föl nem kapja Bodák Benedek szelleme, és sutty: egyik percről a másikra Alsótyúkrákosról egy párizsi maszturbáló szalonba nem röpíti, ahol az urak éppen azzal foglalatoskodnak, hogy onanizáló versenyen döntsék el, melyikük nyerhet fölvételt a Nagy Maszturbátorok Don Quijote de la Mancha Kóborlovagrendjébe. Az alsótyúkrákosi vénkisasszony soha nem volt még ennyire fölizgulva. Combjai tövén a gyehenna zsarátnokai izzanak; fékezhetetlen reszketés lepi meg, ágyékában parazsak robbannak. Nem is robbanások ezek, inkább rőzselobbanásnyi nyilallások, de egész testét úgy végigperzselik, hogy az agya is belereng. Eközben maga elé lihegi a szorzótáblát: – Egyszer kilenc kilenc… kétszer kilenc tizennyolc… háromszor kilenc... – Fölakad a szeme attól, amit lát. – Jézus Mária, azzal ilyen magasra lehet lőni? De miért így csinálják? Miért nem belém? – Eszébe se jut, hogy hiszen még szűz. – Huszonhét… – mondja aztán, mintha könyvelné a sorozatban rátörő orgazmusokat. 
– Fényességes úrnőm! – súgja a fülébe Bodák Benedek szelleme, aki a tanítónőt Párizsba röpítette. – Nem tudom, kellőképpen figyelembe veszed-e azt a sarkalatos tényt, Szüzesség Húsoltára, hogy a nevelés nagyrészt visszatükrözés, mégpedig tudatküszöb alatti szinten. A gyerekek tükrözik a felnőtteket, akikkel kapcsolatba kerülnek, visszatükrözik a lelküket és a tudatukat, és eközben beléjük ivódik, amit tükröznek. Beülnek a gyerekek az iskolapadba, erre eléjük penderül egy érzelgős nőszemély, akinek valószínűleg nincs saját gyereke, mert fél a házasságtól, fél a szeretkezéstől, és úgy akarja átlényegíteni női és anyai érzelmeit, hogy fölcsap pedagógusnak. Szerinted mit közvetít tudatküszöb alatt az ilyen krónikus szerelem-nélküliségre kárhoztatott testű és lelkű nőszemély a rábízott gyerekeknek? Micsoda pedagógus az, akinek egy párizsi maszturbáló szalonba kell csöppennie, hogy életében először orgazmust éljen át? Netán abban vagy érdekelt, ó, Elmaradt Gyönyörűségek Foglalatja, hogy a társadalom csupa frigid és impotens emberből álljon? Kinek a megbízásából terjeszted az életellenességet? Nem volna itt az ideje, hogy föllázadj megbízóid ellen? Hogy kibabrálj a prűd kertitörpe-agyú kommunistákkal? Feküdj le mindenkivel, akit csak megkívánsz, férfiakkal, nőkkel, gyerekekkel, kankutyákkal, bakkecskékkel, csődörökkel! – De én Gagarinba… – dadogja a nő. – Te Gagarinba vagy szerelmes, Huszonhét Orgazmusú? Hallom és engedelmeskedem. Máris indulunk, fényességes úrnőm, elrepülünk Moszkvába, és Gagarin pöcsévé változtatlak. Vagy szívesebben lennél inkább Tyereskova pinája?
Az ügyészi fej rezegni kezd a csenevész nyakon. – A magyar néphadsereg katonája így nem beszélhet! Vigyázzon a szájára, mert maga is idekerül! – üvölti.
– Attól tartok, az ügyész úr kissé elgaloppírozta magát. Én úgy tudom, a magyarok már legalább száz éve kihaltak – jegyzi meg nyájasan mosolyogva a bírónő.
A kirendelt ügyvéd, savószemű, kese hajú, mangalicaképű csirkefogó – jól tudva, hogy az ilyesmi imponál a bírónőnek – kulisszahasogató tirádákat rittyent a szocialista büntetéspolitika „jövőbe mutató humanizmusáról”, és igyekszik bolhává visszabagatellizálni a vádirati elefántot. Védőbeszédében arról győzködi a bíróságot és a vádlottat: elég, ha Istók rendszeresebben olvassa a Szovjetuniót meg a Pártéletet, mindjárt jobban megérti a „reális szocializmus problémáit”, az „aktuális társadalmi folyamatokat”, és menten elfogadja a státuskvót. A népi ülnökök mélán bólogatnak.
 „Csak nehogy mártírt csináljanak itt belőlem”, gondolja Istók.
De megússza: „népköztársaság államrendje elleni kétrendbeli izgatásért” (1. a marxizmus-leninizmus világfájának tövébe merészelt vizelni; 2. népellenes módon, előre megfontolt szándékkal babsalátát evett, hogy muníciót gyűjtsön a hatalomgyakorlás áhítatos csendjébe való beleszellentéshez) három havi börtönbüntetésre és a bűnügyi költségek megtérítésére ítélik, és egy évre eltiltják „közéleti jogainak gyakorlásától”. A büntetést a bíróság kitöltöttnek tekinti, és elrendeli Istók szabadlábra helyezését. Az ügyész súlyosbításért fellebbez.
Rabtársa, Pőcsik Farkas Mátyás, akivel összebilincselve utazott, négy hónapot kapott gyermektartás-fizetési kötelezettség elmulasztásáért (ezt hozzáadják a korábban kirótt büntetéséhez).
Istók a bácskereki rendőrségi fogdán tölti az éjszakát. Hajnalban rabszállító autón viszik vissza a magyarvári börtönbe. A 48-as zárkában csak a lókötő nemesgergényi roma, Csukár Balázs gubbaszt magában. Rettentően nincs ínyére, hogy Istók máris szabadul, börtönzsargonban: póterol. Testi fölényét lelki erőszakká igyekszik átfordítani, hogy porig alázza Istókot. Pocskondiázza és fenyegeti. Legszívesebben agyonütné. Most Istók van az ő börtönében. ťIsten bocsássa meg nekem, amit a fajtám elkövetett az ő fajtája ellen. Csak kibírjam szabadulásig. Nyugi, a karmikus kompozícióban ez a fortissimo. Amit most megtanulhatok, nincs benne semmilyen katekizmusban. Mindjárt megerőszakol ez a vadállat. Megfojt az albatrosz-szárnyaival.Ť Csukárnak tetszik a papos küllemű Istók, rákívánkozott. Kívánja, gyűlöli, el és meg akarja emészteni. Szeretne megsemmisülni, újjászületni. Erejéből csak verbális erőszakra futja. Kényszeríti Istókot, hogy a fogkeféjével kibokszolja, a cipőkeféjével tükörfényesre polírozza a cellapadlót. Legyen tisztaság, pusztuljon a világ! „Föl is kéne nyalnod. Mire való a nyelved? Ha ki mersz zörögni, megöllek.” Már-már szerelmi vallomás.
Istókot délelőtt 11-kor kiszólítják; suvikszát, cipőkeféjét, szappanát, szappantartóját, befeketedett fogkeféjét Csukár Balázsra testálja. Csukár utánadörren: – Ach devleha! – ťCsak nem átkozott meg?Ť* 
Fél óra múlva kilép a börtönkapun. December huszonegyedike van. Esik a hó, a járókelők megbámulják Istókot, amiért ilyen időben is kiskabátban flangál.
ťSegítség, szabad vagyok. Megpróbált engemet a Magasságos, áldott legyen a neve. Köszönöm fogságom minden pillanatát. Köszönöm, hogy osztozhattam rabtársaim sorsában. Minden rabnak adassék meg a mindennapi kenyér. Adassék meg nekünk a mindennapi hálaadás képessége. Kukurikú, török császár!Ť 
Istók újabb matúrán jutott túl. Újjá is született tán, ámbár időbe telik (tizenöt-húsz évbe is akár), mire a magzatvíz leszárad róla. Mostantól ő már nem Pápaszemes Gácsér, a sivatagi hullámlovas és kávéházi zaccügynök, hanem a belevaló, tökös Samsissimus Főistók, a galaktika úttörője, kozmikus garabonciás, aki könnyedén elválasztja a világosságot a sötétségtől, és vígan aláveti magát bármely világi és egyházi hatóság illetékességének és autoritásának (egy darabig legalábbis, míg újfent ki nem nyílik fejében a kisbicska).
ťPár nap múlva karácsony: ollót kell vennem anyámnak, hogy elvághassa a köldök-zsinóromat.Ť
Istóknak, alig pár száz méterre a börtöntől, üdvözítő látomása támad. Három dalos kedvű arkangyal leng vele szembe: két égimeszelő – Szentkuthy Miklós (légoltalmi pince-basszus) és Tamási Áron (szabadkőműves bariton) – között egy cingár kis szalmakutya, Weöres Sándor (édeni eunuchszoprán) imbolyog. Monteverdi-madrigálokat énekelnek. Mögöttük, illedelmesen tercelve és vigyázatos távolságban, nehogy lesodorják a lábáról Szentkuthy Miklós gargantuális szellentései, Makszim Nyeizvesztnij irdatlan demizson Lacrimae Christit cipel, amibe a három arkangyal sűrűn belenyalint. 
– Üdvöz légy, Istók fiam, köszöntenek a halhatatlanok! – kurjantja Tamási Áron dionüszoszi nyájassággal, majd így beszél: – Áldassék a reánk ügyelő Isten! Istók fiam, légy derűs, békességes és erős, s tegyél róla, hogy az is maradj. Úgy készítsd a lelked, hogy legalább egy mákszemnyit igazíthass a világon. Ha bántják és fenyegetik, vagy a kínszenvedés füstjébe lökik a fajtádat, te ne mívelj mindent szabad elvű utómodernkedést. Dózsa György se mondott cinikus vicceket, amikor sütötték.
– Hemperegj szurokba, gyújtsd meg magad, légy eleven fáklya, hogy Felhőkakukkvár örökké fontoskodó lakói lássák a törmeléket, a mocskot, a ganajt, amiben fetrengnek! – cincogja Weöres Sándor. 
– Akarsz lenni hunn, új hőstenor? Egy ágban szabadulás, béklyó? Ha nőkhöz indulsz, felejtsd el a korbácsot. Igen fontos, hogy a szemükbe nézz. Hipnotizálni kell a fehérnépet. Jól a képükbe nézni, érezzék, hogy szétdurransz a vágytól. Érezzék, hogy tekinteted a sliccedből tör elő… Ha nem sikerül a hipnózis, ne keseredj el, hanem folytasd egy merész griffel: fogd meg őket valahol a fenekük vagy a hónaljuk tájékán, vagy a csípőjükön… – dörmögi Szentkuthy Miklós. 
Az arkangyalok hátba veregetik a garabonciást, és jó félliternyit belédiktálnak Krisztus könnyeiből. Makszim Nyeizvesztnij (a ludimagister citatologiae) csak annyit szól: – Ha rajt’ fognak, ha nem: idézz! – Az irdatlan demizson cígölésén kívül leginkább azzal van elfoglalva, hogy az agyába véssen minden szót, alkalomadtán hogy idézhesse (alkalom meg, ugyebár, mint a nyű, vagy mint a Szovjetunió Hőseinek temetésén a zsebes), de ha mégis de-memorizálódna a dolog, majd föllapozza az Encyclopedia Istokianát…

* * * * *

A fellebbviteli bíróság súlyosbítja az elsőfokú ítéletet, és kimondja: vagy bibliofágia, vagy flagelláció. Istók – Magyarvár főterén, nyilvános ítélet-végrehajtáson – vagy megeszi a bűnjelként lefoglalt, széljegyzettel meggyalázott politikai gazdaságtan-könyvet, vagy pedig deresre húzzák, és korbáccsal százötvenet csördítenek lecsupaszított fenekére. Istók habozás nélkül a flagellációt választja. „Jobb énnekem tisztességemre megkorbácsoltatnom, mint szégyent vallanom latrok könyvének megevésével.” (Nem csillapul hát, hanem hatványozódik a kín: az idősb Istókra csak ötvenet olvastak, mert beállt, őrá meg háromszor annyit vernek, mert nem állt be vöröskatonának.)
Ez dönti aztán végromlásba Magyarvárt. 
Egy márciusi kedden, Istók huszadik születésnapja tájékán az állami főkorbácsnok óriási néptömeg előtt másodfélszázat mér az úrfi pucér fenekére a város főterén, az erre az alkalomra összeeszkábált deszkaemelvényen. 
A szovjet helyőrség zenekara indulóra zendít, recsegnek-ropognak a trombiták, megperdülnek a dobok, csattognak a réztányérok. Megjelennek az emelvényen a „magyar népköztársaság” bírái és „népi ülnökei”. Tetőzik az izgalom, amikor fölvezetik a bilincsbe vert, szürke darócba öltöztetett Istókot. Lábujjhegyen nyújtózkodik mindenki, sokan a környező fákra másznak. Tolongás, kavarodás, ökölrázás, indulatos szitkok, sikongások („Jézusom, ezt a helyes gyereket akarják megkorbácsolni?”). Fogadások kötődnek, hogy Istók túléli-e a kegyetlen suhalmakat.
A dobok másodszor is megperdülnek, föllépdel az emelvényre a vörös palástot viselő főkorbácsnok. Mielőtt bekötözné Istók száját, hogy ne óbégathasson, az úrfinak sikerül egy rövid szózatot intéznie a jelenlévőkhöz:
– Magyarok! Ideje, hogy elsöpörjük ezt az átkozott, meghasonlott világot, ahol a becsületért bitó, az árulásért… – De az állami főkorbácsnok erőszakosan belefojtja a szót, s közben azt dünnyögi: – A világ föleszmél majd, ha látja a munkámat.
Istók szavait mennydörgő tapsvihar fogadja, a férfiak földobálják kalapjukat, a nők színes kendőket lobogtatnak.
A tömeg közé vegyült titkosrendőrök magasra emelt ököllel ilyesmiket rikoltoznak:
– Le a dolgozó nép ellenségeivel!
– Le az amerikai imperializmussal!
– Éljen a Szovjetunió!
– Robbantsuk föl az Öregtemplomot!
A sokaság fortyog, átkozódik és gesztikulál. Kevés embernek tetszenek ezek a bekiabálások. – Kuss! Anyátoknak ugassatok! – bömbölik itt is, ott is.
– Most legyenek nyugodtak a szemek és szívtelen a szív! – dörgi Szabó Dezső, miközben egy jegenyefa tetejére fölkeselyűsödve tartja szemmel a széthemzsegő bolsevik frenézist. – Mert látni kell rebbenés nélkül, mutatni kell irgalmatlanul. Mert ezek ellen a silány mikrobák ellen a leghatalmasabb orvosság: meglátni őket. Hisz oly nyomorultak, oly undorítóak, hogy a puszta meglátás halálos ítélet számukra.
– Éljen I. Ferenc József császár! – kurjantja Josef Švejk, a 91. ezred 11. kompániájának ordonánca, majd közli a mellette állókkal: – české Budějovicében a káplárunk, egy bizonyos Růžička, folyton bejött a hálótermünkbe, és azt mondta: „Szükségem van az irodán egy intelligens emberre, aki ismeri a Bibliát, jól fogalmaz és szépen ír.” Ha valaki jelentkezett, kivezette a folyosóra, kezébe nyomott egy söprűt meg egy vödröt, és ráparancsolt: „Irány latrinát pucolni! De csillogjon ám, különben kiköttetem!” Podskalíban ismertem egy Holeček nevű hagymatermelőt, aki Baníkba járt tekézni. Valami Křížek nevű fuvaros čelakovicéből eltalálta a búcsúban egy széklábbal LysÝ nad Lábemben. Mikor a halálos ágyán a pap megkérdezte Holečektől, mi az utolsó kívánsága, azt felelte: „Szeretnék egy jó nagyot fingani a Simplon-alagútban.” Pardubicében meg elkaptak egy porosz matematikatanárt, valami Herdert. Vonaton érkezett, üreges botja volt, ezüstgombbal a végén, és több mint ötven kiló ciánkálit rejtett bele. Meg akarta mérgezni az Elba vizét. Ezt a bizonyos Herdert aztán Hradec Královéban belefojtották egy latrinába. Kamenná Žehrovicében viszont volt egy kocsmáros, valami Beránek, akinek a lánya egy rettenetesen büdös lábú asztaloshoz ment feleségül… Vagy itt van az a Tichánek nevű golyvás mészáros, aki Kladno mellett, Rozdělovban lakott…
– Fogja már be a száját! Nem hallani, mit mondanak az emelvényen.
Istók ezalatt megadóan tűri, hogy lemeztelenítsék alsótestét, aztán a deresre kötözzék (melyet a Munkásmozgalmi Múzeum adott kölcsön a mai különleges alkalomra). Állandó feszes dobpergés közben munkához lát a főkorbácsnok. „Múljék el tőlem e 150 bürökpohár!” – fohászkodik Istók, midőn először sújt le rá a kancsuka. A harminckilencedik korbácsütés után elájul.
Az ítélet-végrehajtás után a városi pártbizottság rendeletére vendégül látják a hatalmas gyülekezetet. 777 akó bor, 800 hektó sör, 200 liter pálinka és 3500 pár virsli fogy el. A nép ordítozva élteti Istókot, hiszen neki köszönheti a krőzusi ingyenlakomát.
A viharos lelkesedés hamarosan zendülésbe csap át.
„Mindent elsöpörni!”
Benyomulnak az Állami Áruházba, és amit csak találnak, kihajigálják az utcára. Ezután az élelmiszerraktárakhoz vonulnak, és szilajul hozzálátnak a készletek kidobálásához. A boltokban ugyanezt cselekszik: elmozdítanak minden ehetőt és ihatót. Amerre elvonul a tömeg, széltében-hosszában hangos szóval követeli az ablakokon kibámészkodó asszonyoktól, hogy hajigáljanak ki mindent az utcára, amit csak a házban találnak, s ezt az asszonyok, kezdetben kissé vonakodva, de aztán egyre lelkesebben, meg is teszik, úgyhogy élelmiszer, evőeszköz, lakberendezés nélkül marad a város – és végül elpusztul.
Semmiféle hatósági erőszak nem tud gátat vetni a rettenetes autodafénak. A pártbizottság hiába kér rendőri és katonai erősítést, sőt a szovjet helyőrség elvtársi közbelépését: Magyarvár városa – féktelen indulatában, halálosan megutálva a förtelmes jelent, semmilyen jövőben sem bízva már – megsemmisíti önmagát. 
A korbácsolástól tetszhalálba ájult Istókot Freud papa viszi le a püfölőemelvényről, és Csukár Balázs veszi a hátára; ők mentik meg a pusztulástól. Istók nem lehelte ki a lelkét a kancsuka alatt. Egy cigánykolónián tér magához. Százráncú öregasszony kenegeti a sebeit valami vajákos gyógyírral. A betyár mindenségit, mégiscsak körmös kuruc, tökös kunsági gyerek ő, a megpüföltetés kínjait igyekszik hát kutyába se venni. Kurta ingét erősen huzigálja lefelé, hogy ne látsszon ki a férfiassága gyökere. A cigány asszony, Szabrina ángyó recsegősen nevet, mintha hatalmas, ősöreg tölgyfa ágait ropogtatná a szél: – Kukurikú, kiskakas! Nem lett annak semmi baja, lelkem-virágom. Sok szépasszonyt megbúbolsz te még azzal, sukár magyar meg roma csajokat, még tán az én bukaresti kisunokámat is.
Freud papa közbeszól: – Fiam, a kakaskáddal igen jóízűeket fogsz te muzsikálni csak úgy magadnak is, és közben Kelet Szultánjának érzed majd magad. Mintha egy kitörni készülő vulkánt, a világ leghatalmasabb tűzhányóját simogatná egy végtelenül finom és gyöngéd kezű, jóságos és bölcs profi tündérlány, míg csak a vulkánból elő nem lövell az univerzumot mindenestül elnyelő lángóceán, hogy világnagy tűzokádó pennáddal beleírhasd az örökkévalóság vendégkönyvébe: ITT JÁRT BOLOND ISTÓK. Íme, a mélyonánia-fixációba regresszált, kasztráció-szorongásos para-ego manifeszt szimbólumai…
– Jaj, milyen csúnyákat beszél! – csóválja a fejét Szabrina ángyó. – Hanem úrficska, látom rajtad, hogy lesznek kutya rossz asszonyaid is, rosszabbak, mint a rák. Deszkamellű, szőrös kan nők. Hiába is akarsz óvakodni tőlük, nem adja meg a Magasságos Isten, hogy el bírjad kerülni őket. Mert az emberrel muszáj, hogy megessen minden, ami rá vár, hogy beteljesedjen a sorsa.
Csukár Balázs meg azt dörmögi: – Gádzsókám, beleveted magadat az életbe a szemeddel, a füleddel, az orroddal, a száddal, a kezeddel, a lábaddal, a farkaddal, a szíveddel. Elelegyedsz, hagyod, hogy jöjjön, ami jön. Erős vagy, ha erősnek muszáj lenni, gyönge vagy, ha arra van szükség. Forró a csókod, zúz az öklöd. Az életedbe belefér az egész mindenség. Megzendítesz minden titkos húrt. Hitvallásod egyetlen szó: élek. – Posztónadrágot ad Istókra, szép pirosat, mint a majom feneke, lóra ülteti, vagy inkább fekteti, maga is lóháton terem, és elügetnek délnek, Kunvásárhely felé.
Freud papa még utánuk kiált: – Istók fiam, óvakodj a nimfáktól, és ne feledkezz meg Adornóról!
Otthon távirat várja: 
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu