Norvégia Dániától való függetlenné válása után (1814) izgalmas helyzet alakul ki az irodalmi életben. A bokm?l , egyfajta dán-norvég irodalom mellett, kirajzolódik egy - a nyugati dialektusokra épülő - nynorsk  irodalom képe, amelyben jól tükröződnek az önállósodási törekvések. Ez az irodalom egy erősödő paraszti demokrácia kifejezője lesz.
Az újnorvég irodalom jelenlegi helyzetét nem elemezhetjük anélkül, hogy ne említenénk meg a két hivatalos nyelv, a bokm?l és a nynorsk, konfliktussal teli kapcsolatát. Ehhez vissza kell mennünk időben az újnorvég nyelv születése pillanatához.
 Norvégia nyelvi helyzete meglehetősen bonyolult. Két hivatalos nyelv használatos, de a bokm?l a mai napig dominál az írásbeliségben és az irodalomban. Ez a nyelv a dán uralom alatt alakult ki, mégpedig úgy, hogy a Norvégiában használt dán az idők folyamán sajátos norvég jellegzetességeket vett fel, elsősorban a kiejtés, helyesírás és részben a lexika terén. Az újnorvég egy olyan normalizált írott nyelv, amelyet a XIX. sz. közepén  egy Ivar Aasen nevű nyelvész hozott létre a meglévő nagyszámú, főleg  nyugat-norvég dialektusokból. Nyelvtanában az izlandihoz és az ónorvéghoz áll közel és sajátos norvég szókészlettel rendelkezik. Aasen életművével létrehoz egy írott nyelvi standardot, egy már működő hivatalos nyelv mellett illetve vele szemben. Az írott nyelv vonatkozásában két, jól elkülöníthető standardról beszélhetünk, bár az újnorvég esetében ez a dialektusok által érvényesül. A beszélt nyelv szintjén a dán-norvég bokm?llal szemben pedig nem az újnorvég, hanem az egyes dialektusok állnak, az újnorvég itt mint normalizáló erő hat. Az irodalom mint kommunikációs forma,  jól tükrözi ezt a nyelvi sokszínűséget. 
Az új nyelv az  önálló nemzetté válásban nagy szerepet játszik. Egy önálló nemzet saját nyelvet kíván. Az egykori uralkodó réteg nyelvével, a bokm?llal szemben a nynorsk hivatott az új nyelv szerepét betölteni. Ez persze nemcsak nyelvi harc, hanem egy olyan társadalmi mozgás következménye, amely jól körülhatárolható ideológiával rendelkezik, szociológiai szempontból pedig egy feltörekvő társadalmi osztály, a parasztság kultúrájának nyelvi és nemsokára irodalmi artikulációját jelenti. Az újnorvég irodalom, legalábbis a kezdetekben, a nemzetit, a vidékit, a paraszti kultúrát ábrázolja. A kapitalizálódás során azonban félő, hogy hagyományos szüzséi révén elszigetelődik. Ezért képviselői próbálnak kitörni a hagyományos tematika kereti közül. Az újnorvég irodalom három jelentős képviselője,  A. Garborg , K. Uppdal , P. Sivle  azon fáradoznak, hogy irodalmuk adekvátan reagáljoin a társadalmi változásokra, tükrözze a modern szellemi áramlatokat és hitelesen ábrázolja a városi színteret. Közülük először Arne Garborg próbálja az újnorvég irodalmat egyenrangúvá tenni a bokm?llal és akár nemzetközi szintre emelni.Többször kritizálja az újnorvég normarendszert, kulcsszerepet tölt be megújításában.
Be akarja bizonyítani, hogy a kezdetben oly kedvelt témák, a vidéki élet, a paraszti kultúra ábrázolása mellett az újnorvég irodalom más tartalmakat is képes közvetíteni és felveszi a versenyt a bokm?llal, a városi irodalommal. Bj?rnsonnal  is gyakran vitába száll, aki úgy nyilatkozott: úgy érzi, mintha egy homályos, régimódi ablakon keresztül nézné a valóságot, ha újnorvég nyelven akarna írni, és csak a lírában látta az újnorvég használatát helyénvalónak. 
Az újnorvég irodalmon belül valóban végbemegy egyfajta változás az 1880-as évek körül, a témaválasztást illetően. Az írók új utakat keresnek, próbálják látókörüket kiszélesíteni, mert az újnorvég irodalom hagyományos témái szembenállnak a nemzeti irodalommal. Az érdeklődés középpontjában már nem a falusi élet, a paraszti kultúra áll. Az írók a végbement gazdasági, társadalmi változások következtében új értékeket próbálnak közvetíteni, más társadalmi rétegek felé fordulnak. Az iparosodásnak, kapitalizálódásnak köszönhetően a parasztság már nem játszik olyan fontos szerepet a társadalomban mint a nemzeti romantika idején, a paraszti kultúra konzervatív értékeket képvisel. Az újnorvég irodalomnak tematikájában és kifejező eszköztárában is meg kell újulnia,  ha nem akar elszigetelődni. Az újnorvég írók szakítani akarnak a tematikai konvenciókkal, amely abból indult ki, hogy csak a paraszti kultúra, a falusi élet, amelyet oly jól ismernek, hiszen paraszti sorból származnak, képes pozitív értékeket közvetíteni. 
Garborgnak sikerül kitörni a hagyományos tematika keretei közül. A „Bondestudentar” (1883) c. regénye után válik nagy íróvá. A regény paraszti sorból származó fiatalokról szól, akik a fővárosba mennek tanulni, hogy többre vigyék mint őseik. Többségük azonban gyökértelenné válik és megveti mindazokat az értékeket, ahonnan származik. Gyötri őket az éhség és betegség. Ezzel a művével sikerül Garborgnak szakítani az újnorvég irodalom kliséivel. A Bondestudentar egy nagyon modern, realista regény, amelyben erős társadalom kritika is érvényesül és  érződik benne a naturalizmus. Az erős kritikai él gyakran irónikus hangvétellel keveredik. A Bondestudentar a Kristiania -regényekhez tartozik, hiszen a főváros a színtere, akár a „Mannfolk” (1886) és a „Hjaa ho mor” (1890) regényeknek, melyek az akkori időszak legjobb kortörténeti ábrázolásai és melyekben már egyértelműen érvényre jut a naturalizmus. 
Garborgot nagy polemikusként is szokták emlegetni. A nyelvi vitában,  az újnorvég nyelvért nem egyszer bokm?lban száll síkra, hogy minél szélesebb olvasótáborhoz eljussanak az írásai, és hogy meggyőzze ellenfeleit. Polémikus alkata nemcsak a nyelvi vitában nyilvánul meg, hanem a prózájában is, ahol az uralkodó társadalmi viszonyokat, az erkölcsöt, a vallásos dogmatizmust kritizálja.   
Garborg az érzékeny polémikus, igazságérzetét, erkölcsi értékrendjét gyakran kifejezésre juttatja a zsurnalisztika területén, amikor kortársai összeütközésbe kerülnek a fennálló hatalommal, a társadalmi közízléssel. Akár akkor, amikor lelkesen nyilatkozik Amalie Skram „Constance Ring” (1885) c. regényéről, amely igen nagy port kavart fel. Vagy akár akkor, amikor szembehelyezkedik a Sverdrup kormánnyal, mely betiltja Christian Krohg: „Albertine” (1886), H. Jaeger: „Fra Kristiania-Boh?men” (1885) és persze az ő regényét is, a „Mannfolkot” (1886). Garborg sokat tett azért, hogy az újnorvég a bokm?llal egyenlő rangra emelkedjék, sőt műveit nemzetközi szinten is ismnerik. Három regényét „Bondestudentar”, ”Mannfolk” og „Hjaa ho Mor” lefordítják németre. Fordítói tevékenységet is folytat, nemzetközi klasszikusokat  fordít újnorvégra. 
Garborg, aki az újnorvég irodalom megújítója és az új nyelvi norma terjesztésének harcosa, műveivel nem igen van jelen a magyar irodalmi közéletben. A magyar irodalmi közvélemény, a hazai irodalmi kánon elsősorban a bokm?l nyelven írókat tartja számon. Ez azért nem zárja ki azt, hogy a másik tábor íróitól ne jelennének meg fordítások, vagy őket méltató cikkek. A. Garborg ” Elvált asszony lánya” c. regényét a Pesti Napló  közli folytatásokban, valamint szintén a Pesti Napló  közli Lars c. elbeszélését. Három versét fordítják le, melyek folyóiratban illetve antológiákban jelennek meg.  Érdekes, hogy egyik Kristiania regényét, „Bondestudentar” (1883) „Mannfolk” (1886) és a „Hjaa ho mor” (1890), sem fordítják le magyarra, pedig ezekkel a műveivel sikerült nemzetközi elismerést szereznie. „Lars” c. novelláján, ami a Pesti Naplóban jelent meg, már érződik a társadalmi átalakulás hatása, amely magával hozta az újnorvég irodalom megújulását a tematikát tekintve. Lars a norvég Pató Pál úr, halogatja a munkát, nem jut egyről a kettőre. A nemzeti romantika idején az újnorvég irodalomban a paraszti kultúra egyértelműen pozitív értékek hordozója, de később váltás megy végbe az újnorvég normarendszerben. Ez a novella is jól érzékelteti ezt. Az életszemlélet, amit Lars képvisel, gátja a fejlődésnek, tespedtségbe taszít. Amerika mint lehetőség felvillan Lars előtt, de az olvasó tudja, hogy megmarad az álom szintjén. A novella tele van az élő beszéd szófordulataival. Garborg Lars szemszögéből meséli az eseményeket, nem kommentál, de Lars olyan negatív figura, hogy az elmarasztalás az olvasó részéről nem maradhat el.
Bár Garborgnak nem sok művét adják ki magyarul, azért méltatják írói tevékenységét. Többek között Aurélien Sauvageot  a Nyugatban  elismeréssel ír életútjáról, a pietista paraszt fiáról, aki otthagyja a földet és a fővárosba megy tanulni. A bokm?l helyett az új nyelvet képviselők táborába szegődik. Sauvageot  a legnagyobb elismeréssel ír róla, szerinte neki köszönhető, hogy ez a nyelv irodalmi nyelv rangjára emelkedett. 
Garborgról halála után a kor divatos írója, Harsányi György emlékezik meg, szintén a Nyugat  hasábjain.
Az újnorvég nyelvnek, ahogy az újnorvég irodalomnak a bokm?llal szemben nemzeti töltése van, az önállósodási törekvések lecsapódást jelenti. Az intézményesült, dán orientáltságú, polgári nyilvánossággal szemben egy jóval szélesebb tömegbázisú, nemzeti kommunikáció alternatív lehetőségét nyújtja. Az új nyelv megalkotása egy új írott irodalom születését teszi lehetővé új szókinccsel, nyelvtannal, retorikával, de új érték és normarendszerrel is. Az újnorvég irodalom keletkezésekor, a nemzeti romantika idején, a dánpárti hivatalnokréteg által képviselt bokm?llal szemben,  a paraszti kultúra kifejezője. A nép egyenlő nemzet ideológia alapján.   
 Jó példa erre A. Garborg egyik polémikus levele, ami a „Den ny-norske Sprog- og Nationalitetsbevaegelse” (1877)   című kötetben jelent meg:

„Uraim! Bebizonyosodott, hogy nem alkothatunk úgy egy új norvég nyelvet, hogy a dán nyelvet tekintjük alapnak, amire ráépítjük a norvég nyelv építőkockáit, néhány  norvég szót vagy kifejezést. A dánok sem a német nyelvre és az angolok sem a francia nyelvre építenek, amikor saját nyelvüket használják. Új utakat kell keresnünk,  tiszta forrásból kell merítenünk. A norvég nyelvhez kell visszatérnünk,  nem az idegen gyökerekhez. A norvég nyelvet  kell életre keltenünk, felvirágoztatnunk. Meg kell változtatnunk az irányt. Nem a dánból kell kiindulnunk, miközben megőrizzük a norvég szavakat és kifejezéseket, mert ez olyan, mintha a Danaidák lyukas hordójába vizet öntenénk. A norvég nyelvhez kell visszanyúlnunk, a norvég néplelket kell életre keltenünk, mely a norvég nyelvben lakozik. Amíg a norvég néplélek hatja át a nyelvet, addig megőrzi nemzeti jellegét. Eközben, lehet, hogy meg kell őriznünk néhány idegen szót azokat, melyek mégsem hatnak idegenül a nyelvünkben. 
Joggal kérdezhetik, miért a paraszti nyelvből indulunk ki, miért nem valamelyik   városi dialektusból?
Előnyösebb lenne az új  nyelv elterjesztése szempontjából, ha a városi nyelvet vennénk alapul, a kulturált emberek nyelvét, amely állítólag megőrizte eredtiségét és nemzeti karakterét. Ennek a nyelvi formának könnyebben tudnánk érvényt szerezni. Azonban abban a szerencsétlen helyzetben vagyunk, éppen úgy mint az angolok, vagy a finnek, hogy a városi nyelv sem nem eredeti, sem nem nemzeti. Teljesen idegen hatás alatt áll.
Legtöbb városunkban két rétege él a nyelvnek: az egyiket a magasabb, a másikat az alacsonyabb társadalmi osztály képviselői beszélik. 
 A nyugaton fekvő városokban az alacsonyabb réteg nyelve bír inkább klasszikus jelleggel, mert közelebb áll a norvég nyelvhez, mint a magasabb réteg nyelve. Az utóbbi nem túl tetszetős keveréke két különböző nyelvnek, a dánnak és a norvégnak.
A többi városban, különösen a keleti részen fekvőkben, fordított a helyzet. A magasabb társadalmi osztály nyelve az, amit nyelvnek hívhatunk, bár ez erősen magában hordozza a dán nyelv sajtosságait. Az alacsonyabb réteg nyelve, a proletariátusé különös, kusza állapotban leledzik. Egyrészt nagyon városi a jellege, hisz a munkásosztály és nem a parasztság beszélt nyelve, másrészt sok idegen vonást tartalmaz. Tehát egyik sem alkalmas arra, hogy egy új, norvég nyelv alapjául szolgáljon. 
A proletariátus nyelve nem valódi nyelv, mivel nincs benne állandóság, klasszicitás, saját tartalom; a keleti és a nyugati dialektusokból is kölcsönvesz ezt azt, többnyire összefüggéstelenül, véletlenszerűen nyúl ehhez vagy ahhoz a forráshoz. Egyfajta utánzat. Nincs önálló jellege, szellemisége, ami összeforraszthatná a darabokra esett részeket és egységet képezhetne. A felbomlás stádiumában van. Jelenlegi állapotában nem képezheti alapját semmilyen nyelvi fejlődésnek. A nyelvnek, amihez visszanyúlunk az új nyelv megalkotásakor, saját tartalommal, eredetiséggel kell bírnia. 
Értekezésem témája éppen az, hogy egy idegen nyelv lehet- e meghatározó az új norvég nyelv fejlődése szempontjából. A továbbiakban is erről lesz szó.
Gyakran halljuk a városi lakosságot aképpen dicsekedni, hogy már egyáltalán nem beszélnek dánul. Ezt azzal indokolják, hogy ha egy dán betéved a krisztiániai Nemzeti Színházba, hallván az ottani színészeket, biztosan megállapítja, hogy bizony nem dánul beszélnek. A városi ember ebből azt a következtetést vonja le, hogy hát ha nem dánul, akkor valószínűleg norvégul. 
Joggal mondhatjuk, hogy ebben az esetben norvég igénytelenséggel állunk szemben! Más nemzetek arra törekednek, hogy saját nyelvük legyen, mi pedig megelégszünk azzal, ha egy idegenhangzású nyelvben norvég sajátosságokat fedezünk fel.
Vegyünk egy másik, hasonló példát. A bergeniekre is ráerőltették a német nyelvet, persze a bergeni német nem ugyanaz mint az anyaországi. Rosszul beszélik és rossz kiejtéssel. Ha a városukba téved egy német, hallván őket beszélni, biztosan megállapítja, hogy bizony nem németül beszélnek! Ebből ők is levonhatnák azt a következtetést, hogy hát ha nem németül, akkor valószínűleg norvégul.
Ez nem ilyen egyszerű. Ezzel a logikával, akármelyik nyelvre ráfoghatnánk, hogy norvég, ha norvég kiejtéssel beszélnék. Aki ezt állítja, nem teljesen épeszű. 
Nem tagadhatjuk, különös nép vagyunk, mi norvégok 
Leszögezhetjük, hogy nem beszéljük már a klasszikus dánt, de még csak a fővárosit sem, a koppenhágait. Valahogy úgy beszélünk dánul mint a vidéki dánok. Az odensei sem úgy beszél mint egy koppenhágai. Krisztiánia, mivel még messzebb van Koppenhágától mint Odense,  beszélt nyelve még jobban elüt a koppenhágaitól, de alapjaiban megőrizte dán jellegét.
Egyezzünk meg valamiben. Önök is beláthatják, hogy mi nyelvészek nem dőlhetünk elégedetten hátra azzal, hogy jaj de jó, hogy dánul beszélünk. Éppen ellenkezőleg. Semmi nem okoz nagyobb örömet annál, mintha azt halljuk, száműzik nyelvünkből a dán szavakat és visszanyúlnak a norvég gyökerekhez. Ez örömteli jele annak, hogy Önök – illetve  leszármazottaik - egyszer majd büszkék lesznek arra, hogy norvégok, és testvéri közösséget vállalnak a norvég néppel. Mi nyelvészek is erre törekszünk.  Az igazság kedvéért azért emlékeztetnem kell Önöket arra, hogy hazánkban még nem jutottunk el odáig, hogy  nyelvünkben mellőzzük a dánt, így készítvén elő a terepet egy új norvég nyelv születésére. Mit is várhatunk, hiszen több mint hatvan évig álltunk dán fennhatóság alatt. Ilyen gyorsan nem következhet be gyökeres változás. Lehet, hogy még hatvan vagy még száz évig kell várnunk az eredményre.
Egyesek elragadtatva konstatálják, hogy már nem beszélünk dánul, vagyis a beszélt nyelv eltávolodott a klasszikus dántól, mégis a dánban gyökerezik, azon alapul, ugyanakkor kezd erősen elnorvégosodni. 
Ezt meg kell hogy cáfoljam. Azt, hogy még mindig dánul beszélnek hazánkban az is bizonyítja, hogy ünnepélyes alkalmakkor, amikor fontos szerepe van az elnagzott szónak, a legtisztább, legklasszikusabb dánhoz nyúlnak. Sőt még a dánoknál is archaikusabb nyelvet beszélnek, ebben konzervatívabbak vagyunk mint maguk a dánok. Az irodalom képviselői is inkább dán nyelven nyilvánulnak meg. Az emelkedett, a nemes, a klasszikus tartalmat még mindig díszes, dán mentébe öltöztetik. Jó példa erre Johan Vibe  értekezése, amelynek címe. „Bj?rnson  és a legújabb norvég költészet.”
Az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy a dánnak már koránt sincs akkor kultusza mint korábban. Ezt több dolog is bizonyítja. Önmagában már az is, amikor azzal dicsekszünk, hogy már nem beszélünk dánul. A másik bizonyíték a dán-norvég irodalom nyelvi állapota. 
„A dán nyelvnek híre-hamva sincs már Norvégiában”- jelentette ki egyszer az első dán-norvég költőink egyike-, „csak dán-norvég dialektusok vannak, ezek nagyban különböznek egymástól, és már közelebb állnak a norvég dialektusokhoz mint a dánhoz.”
Egyet biztosan leszögezhetünk: a dán érvényét vesztette hazánkban. Senki nem törekszik a helyesírás és a többi szabály betartására. Mindenki úgy ír, ahogy jónak látja. Ez aztán odavezet, hogy öntörvényűen használják a nyelvet. Úgy gondolom kevesen tudják igazán, hogyan kell dánul helyesen írni. Az öregebbek, legalábbis megszokásból, még tartják magukat a szabályokhoz. A fiatalok teljesen össze vannak zavarodva. A helyesírás betartása és a stilisztikai helyesség mostanában úgyis fehér hollónak számít. Az a legrosszabb, hogy az emberek nem is törekednek a nyelvhelyességre. A dán nyelv sorsát már nem viselik  a szívükön, úgy viszonyulnak hozzá, mintha nem lennének felelősek a helyes nyelvhasználatért. Talán azért, mert lelkük mélyén tudják, ez mégsem a saját nyelvük. 
Igen, íróink mintha szándékosan törekednének arra, hogy olyan rosszul és zavarosan használják a nyelvet, ahogy csak lehet – mintha csak meg akarnának szabadulni tőle. Más országban az írók, költők személyes ügyüknek tekintik a helyes nyelvhasználatot, a szívükön viselik nemzeti nyelvük sorsát. Óvják és védik nyelvünket az idegen hatásoktól,  nem hagyják devalválódni, arra törekednek, hogy gazdagodjon és fejlődjön, a haza és a nemzet dicsőségére. Nálunk fordított a helyzet. Ha nem ismernénk a valódi helyzetet, a látszatból még azt hihetnénk, hogy nálunk mindenki a norvég nyelv élharcosa és az a leghőbb kívánsága, hogy a lehető leghamarabb megsemmisítse ezt a keverék norvég-dán nyelvet. A Nemzeti Színházban, ahol a nemzet nyelvének megőrzésére kellene törekedni, olyan mértékű kuszaság uralkodik, akár a Bábel tornyán. 
A norvég-dán nyelvi változat veszített vezető pozíciójából a dán nyelvhez való kötődése is fellazult. Ezáltal kezdi elveszíteni a szépségét, klasszicitását, így az érzékekre gyakorolt hatása sem olyan erős, és az ereje, ellenállóképessége is megrendült. 
Másrészt a dán nyelv már nem idegenkedik a norvég hangzástól, szavaktól, kifejezésektől, nem úgy mint régen. Napjainkban a norvég szép hangzású nyelvként került be a dán és a dánpártiak köztudatába. Csupán szőrszálhasogatás és tudálékosság a paraszti nyelvet csúnyának nevezni. Mivel a dán nyelv ellenálló ereje meggyengült, a norvég szavak és formák teret nyerhetnek  a városi nyelvhasználatban. Már nem nevezik rosszindulatúan egyszerűnek azt, aki norvég szavakat használ. Épp ellenkezőleg, sikk lett a norvég szavak becsempészése a beszélt nyelvbe. A szabadság utáni vágy tükröződik  ebben a folyamatban. A szalonokban a dán az uralkodó nyelv, de otthon, az utcán, ahol az emberek szabadabban érzik magukat, kezd a norvég elterjedni. Ez a folyamat nagyon üdvözlendő és reméljük egyre inkább teret nyer majd.
A norvég nyelvre jellemző sajátosságok között, amelyek kezdenek bekerülni a városi nyelvbe, meg kell említenünk a legfontosabbat, a három nem megjelenését, különösen a hím és a nőnem különválását. A merev, ünnepélyes nyelvhasználatban rendületlenül a dán a mérvadó, pl. a bemutatkozásnál: „Min kone,”  de a barátibb, szívélyesebb légkörben ez a forma túl merevnek hat, ott a „Kona mi”  az elterjedt. 
„En Dame, en Fr?ken”  ezeket a szavakat többnyire ebben a formában használjuk, nincs nőnemű változatuk, ugyanakkor „ei Gjenta  szónak határozott alakban is használatos a nőnemű változata: „Gjenta mi, stakkars lita Gjente, stakkars vesle Gjenta” 
„Pige” ,  a hivatalos nyelvhasználat nem tesz különbséget a hím és a nőnemű alak között. „Pie”, ”hvor blev der af Pien?”   A mindennapi nyelvhasználat azonban igen: „hvor blev der af Pika?”. Bár a „hermafrodita” változat is használatos, ami nem jelöli külön a nemet: „Piken”.
Egy másik norvég nyelvi jelenség, ami kezd elterjedni, a diftongusok használata. Krisztiániában, a fiatalok körében, még a jobb házból valók között is hallani olyan kifejezéseket: „huff, jae har saa vondt i Beine mitt” .
Nemrég egy francia úr járt városunkban, hogy megtanulja a nyelvünket. Természetesen nem a paraszti nyelvet akarta elsajátítani, mégis az ő szájából hallottam ezt a kifejezést: „Beina mine” .
A városi ember mindennapi nyelvhasználatát, amennyiben az illető nem ragaszkodik minden áron a dánhoz, egyfajta dán-norvég keveréknyelv jellemzi, a szó- és mondatszerkezetét tekintve. A diákság körében a norvégnyelvűség egyre népszerűbbé válik, sokan közülük saját dialektusukat használják. Az alacsonyabb társadalmi rétegek esetében egyöntetűen elmondható, hogy kizárólag a  norvég nyelvet használják. 
Meg szeretném említeni a norvég nyelv még egy jellegzetességét, amire ugyanolyan rossz szemmel néztek sokáig mint a diftongusokra, de aminek a létezését most már elismerik: a kemény mássalhangzók jelenlétét a nyelvben. Ennek említése kapcsán mindig meglepődöm  nyelvünk fejlődésének gyorsaságán. A nyelvi kánon nemrég még elutasította ezen mássalhangzók használatát azzal, hogy durva és ízléstelen. Előre lehetett sejteni, hogy ez a nézet nem fogja sokáig tartani magát. A természetesség fog győzedelmeskedni.
Főleg ezeknek a kemény mássalhangzóknak  a használata különbözteti meg a beszélt nyelvet a dántól illetve a dán-norvég keveréknyelvtől. A kemény mássalhangzók használata és a diftongusok hiánya a nyelvhasználatban ahhoz vezetett, hogy a dán-norvég keveréknyelv a svéd nyelvhez kezdett hasonlítani. A kemény mássalhangzók a svédre a legjellemzőbbek. Így egészen természetes, hogy a kemény mássalhangzók használata a dánnak svédes hangzást biztosít. Így történhetett meg, hogy egy külföldi utazó azt az észrevételt tette: a norvégok, itt persze a városi lakosságra gondolt,  mintha svédül beszélnének. Az írott nyelv pedig olyan mint a dán, csak azért, hogy mégse tévesszék össze a svéddel. 
Eddigi vizsgálódásunk eredménye röviden a következő: a városban beszélt nyelv a dánban gyökerezik, arra épül. Kiejtése a svédhez hasonlít. Ugyanakkor szóhasználatát, kifejezéseit tekintve  erős norvég hatás érződik rajta. Na már most, hogy is nevezzünk egy ilyen nyelvet? Az eredetiség hiánya, a gyökértelenség, önállótlanság jellemzi.  Ellenérvként mondhatják nekem, hogy ez a nyelv mégis megőrizte klasszicitását, ami igaz, de ez a klasszicitás a dánban keresendő.
Vizsgálódásunk legfőbb eredménye: a városi nyelv átmeneti állapotban van. Bár még mindig a dánhoz áll közelebb, jelentősen eltávolodott a dán gyökerektől, idegen hatás alá került annyira, hogy a mindennapi  nyelvhasználatban kezdi elveszíteni tisztaságát és kezd felbomlani. Letért az egyenes útról, átalakulóban van. Hogy merre tart? Hát a norvég nyelv felé. Dán vagy norvég? Nem, dán-norvég. Ez a szóösszetétel fejezi ki leginkább a jelenleg használatos nyelvnek önállótlan jellegét, töredékességét. Mivel a szóösszetétel első tagja a dán, a második a norvég, ez jól tükrözi eredetét.  Arra utal, hogy gyökerei honnan erednek és merre tart. Az a célja, hogy norvéggá alakuljon. 
Mi szükségeltetik ahhoz, hogy kifejlődjön egy valódi, új norvég nyelv? Az új nyelvnek  mindenek előtt eredetinek és minden más nyelvtől függetlennek kell lennie. 
A jelenlegi keveréknyelv idegen eredetre megy vissza, nem alkot egységet és átalakulóban van. Az lenne  a legbölcsebb, ha végre leszámolnánk vele.
Amikor egy krisztiániai elmegy színházba, hogy megnézzen egy tragédiát, és ha valamelyik kevésbé előkelő színész arra vetemedik, hogy krisztiániai dialektusban szólaljon meg, akkor az emberünket elönti a méreg, mert úgy érzi, csorbát szenvedett a szépérzéke. Szerinte a megszólaltatott nyelv nem elég klasszikus. Stokholmban, Koppenhágában és Párizsban az a nyelv számít klasszikusnak, ami a nemzet sajátja és nem az a nyelv, ami egy idegen forrásból táplálkozik.
A knudseni  nyelv éppen olyan, ahogy a városi nyelvet jellemeztük. Valójában dán, de ahogy beszélik inkább a svédre hasonlít. Ha leírják, akkor pedig a dánra, és ebbe az egyvelegbe szűrődnek be a norvég szavak, kifejezések. Ezt az összetételt hívhatjuk dán-norvégnak, dán-svédnek, dán-svéd-norvégnak, vagy ahogy tetszik. Csak norvégnak nem. Egységnek, eredetiségnek, tisztaságnak nyoma  sincs benne. Nem lehet egy teljesen új nyelv alapja, egy új norvég nyelv nem fejlődhet ki belőle, ebből a szempontból használhatatlan. Minden sarjadó organizmusnak, így a nyelvnek is  valamiben gyökereznie kell. 
Az új norvég nyelv a szülőföldből kell, hogy kisarjadjon. Képzeljünk el egy fát, amely szilárdan a szülőföldben vert gyökeret. Lehetnek rajta új hajtások, de a gyökérzete tiszta, sértetlen, hiszen az ágak, levelek,  hajtások onnan szívják fel táplálékukat.Az egészséges gyökérzet táplálja az egész fát.
A dán-norvég nyelvi mozgalomnak tagadhatatlanul nagy szerepe van az új nyelv kifejlődésében. Hisz a városi nyelv feladata éppen az, hogy egyre inkább  elszakadjon a dántól és ne az idegen forrásból táplálkozzon. Így majd lassan tényleg elmondhatja a városlakó, hogy nyelve épp olyan közel áll a norvéghoz mint a dánhoz, ezért inkább a hazait választja. A dán-norvég nyelvi mozgalom a nyelv „norvégosítására” törekszik, fokozatosan tölti fel a nyelvet norvégizmusokkal, egészen addig, amíg bekövetkezik a keveréknyelv teljes elnorvégosodása. A dánpárti lakosságot nem lehet másképpen meggyőzni arról, hogy a norvégot válassza. Persze tisztában vagyunk azzal, hogy a dán, amíg irodalmi nyelvként létezik hazánkban, ellen fog állni ezeknek a törekvéseknek. De idő közben a beszélt nyelv egyre jobban eltávolodik majd a dántól, míg egy napon teljesen elnorvégosodik. 
Mivel a városi nyelv helyezete olyan, ahogy a fentiekben  vázoltam, az új nyelvnek a paraszti nyelvből kell merítenie, abból kell kifejlődnie. Márpedig ez a nyelv minden további nélkül használható az új nyelv alapjául, met eredetiségét, frisseségét, valódiságát senki nem vonhatja kétségbe. Még nincs teljesen kifejlődve, de ezen segíthetünk. Egészséges, burjánzó törzs, ami új ágakat ereszthet.
A norvég nyelvjárások  kiapadhatatlan, gazdag forrásai a régi idők nyelvállapotának, szókészletének. 
A diftongusok jelenléte a kemény mássalhangzókkal együtt adnák meg az új nyelv hangzásbeli jellegét. Ez kiegészülne továbbá a három nemmel, azok hangzásbeli választékosságával.  Ez a gazdag hangzásvilág, az önálló nyelvtan, a szóalkotás könnyedsége és az erőteljes, gazdag szókincs teszi, hogy reménykedhetünk, ebből a paraszti nyelvből komoly, szeretetteljes, alapos munkával kifejlődhet majd a norvég nemzet nyelve, amire a teljességre való törekvés, nemesi erő és szépség lesz jellemző. 
Úgy képzeljük, hogy a háttérben, a dán-norvég nyelv mellett, szép csendesen, szinte észrevétlenül fejlődik ki az új nyelv, és lassacskán elkezdi kifejteni hatását a városi nyelvre. Miután teljesen kifejlődött, megerősödött, akkor jő el a pillanat, hogy teljes pompájában előlépjen és átvegye elődje helyét. 
Ez persze még csak egy álom. A kérdés az, hogy álom marad-e. Az új norvég nyelv körüli tisztázatlanságok, és zavar ugyanúgy jellemző a dán-norvégra is. A különbség az, és ez vigasztaló, hogy míg a dán-norvég egy kiszáradt növény, addig az újnorvég egy fiatal, friss hajtás, ami azért van átalakulóban, mert még újszülöttként, tapogatózva  keresi a helyes utat.” 
        ( Fordította: Kovács Ilona)

A fentiek alapján el tudjuk képzelni, hogy a Garborg által felvázolt nyelvi vita a XIX. sz.-ban mekkora jelentőséggel bírt az újnorvég irodalomra nézve. A nyelvi vita ma is folytatódik, persze más kontextusban. 
Garborg megéri, hogy  a nyelv, amiért annyit küzdött, a törvény előtt is egyenrangúvá válik a bokm?llal.1885-ben törvény születik a két nyelv egyenjogúságáról. 1951 óta állami szinten igyekeznek a két nyelvet egymáshoz közelíteni, de a nyelvi probléma jelenleg sem megoldott és konfliktusokkal terhes. Az újnorvég nyelv mint beszélt nyelv nem tudott érvényesülni. Ebbből a szempontból  egy archaizáló nyelvvé kezd válni. Mint írott nyelv sem tud igazán egy átfogó, nemzeti kultúrát képviselni, nem tudja helyettesíteni a dialektusok által képviselt irodalmi kommunikációs formát. Ebből kifolyólag a domináló bokm?l mellett jelenleg nem egy újnorvég irodalommal kell számolnunk, hanem a dialektusok jelentette számos irodalmi kommunikációs formával.  A mai napig elmondható, hogy az újnorvég elsősorban csak mint írott nyelvi norma létezik. Az újnorvég írók dialektusban írnak és beszélnek ma is, az újnorvég nyelv megléte csak mint normalizáló erő hatott és hat ma is az irodalmi kifejezésmódokra. Általános vonásai közül az egyik legfontosabb, hogy szóbeli kommunikációs formákat honosít meg, és egy hivatalosan elismert, írott  irodalmi nyelv rangjára emel. Nem tagadhatjuk azonban az újnorvég irodalom óriási történelmi és politikai szerepét az önálló nemzetté válásban, mellyel új irodalmi kommunikációs formák megteremtésének elősegítőjévé vált, és mint nyelvi normalizáló erő fontos szerepet játszott és játszik ma is az irodalomban. 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu