Március közepén sürgős ügyek miatt Bécsbe kellett utaznom. A salzburgi főpályaudvar közelében megbotlott előttem egy elhanyagolt külsejű, délelőtt tíz órakor már részeg férfi. Először térdben csuklott meg, és amikor lendületből mégiscsak fel akart egyenesedni, már előrehajlott a teste, úgyhogy a medence széléről beugró úszóhoz hasonlatosan, fejjel előre kiterült az aszfalton. Ritkás vörös haja volt, alatta varas fejbőrrel, folyt a vér a füléből, motyogott az orra alatt és már nem volt képes felállni. Ezen oknál fogva társadalmunk középszintű menedzsmentje, egyik kezében aktatáskával, másikban maroktelefonnal, ügetésből hisztérikusan tiltott galoppra váltott és sok szólamban visszaigazolásokat, megbízásokat, utasításokat kiabált bele a mobiljába. Csak két, talán szakiskolás vagy gimnazista lány mert megállni, aztán mások is vették a bátorságot, s a földön fekvő férfit nemsokára a modernizáció kárvallottjainak egy csoportja vette körül, amely arról folytatott vitát, hogy hívják-e rögtön a mentőt, vagy előbb a pályaudvari rendőrség közeli őrszobáján kérjenek tanácsot. Egy bevásárlószatyros nő, akinek a táskája csordultig meg volt rakva élelmiszerrel, kategorikusan elvetette a rendőrséget, miközben a férfi azt nyüszítette a földön: A kórházba ne! Kisvártatva jöttek a rendőrök maguktól is, két járőr lépett komótosan a körünkbe.
Ilyen helyzetbe pár évente egyszer kerülök, s mindannyiszor hatalmas, szívdobogásos feszültség lesz úrrá rajtam. Mióta ifjú emberként átéltem, ahogy egy URH-s járőrkocsi legénysége összevert egy embert, aki annyira részeg volt, hogy a törvény szerint magatehetetlen személynek minősült, mindig olyan hivatalos intézkedésre vagyok felkészülve, amely a civil gyámoltalanságnál nagyobb félelmet kelt a rendőri gyámolítás iránt. A részeg emberrel szemben mégis csak mérsékelt szánalmat éreztem, inkább magamat átkoztam, hogy nem mentem a korábbi vonattal és most esetleg kénytelen leszek a közegek durvaságára öntudatos állampolgárként reagálni.  A testesebbik rendőr azonban a földön fekvőhöz hajolt, megvizsgálta a sérülését, aztán együttérzőn megpaskolta a karját, s azt mondta: „Mi van, Ferdl, már megint felbuktál? Ahogy elnézlek, mentőt kell hívnunk.” Ahogy a sérült mellett guggolt és sajnálkozva hárította el a tiltakozását, zavarta a felcsatolt pisztoly, amelyet akárhogy is próbált az oldalára csúsztatni, mégis újra és újra belefúródott a combjába. Ezalatt a másik rendőr azt magyarázta az ácsorgóknak, hogy a Ferdlit az idén már kétszer kellett kórházba szállítani, és szomorúan csóválta hozzá a fejét, mintha ennek az egy embernek a nyomorúságában az egész világ nyomorúságát siratná.
Linzig egyedül ültem a kupéban és nem is annyira a nálam lévő könyveket olvastam, mint inkább megindultan elmélkedtem a pályaudvar előtt lezajlott eseményeken; a legszívesebben, pusztán mert a két rendőr barátságosan és a törvénynek megfelelően látta el a szolgálatát, belefogtam volna az osztrák nép temészetadta antifasizmusáról szóló dicshimnusz megírásába. Végül, Linznél, az ajtót rám nyitó két ötvenes férfi ragadott ki egyként haszontalan és dicstelen gondolataimból. Öltözetük, mely sötét öltönyből állt, olyan férfiak kikezdhető eleganciájára vallott, akik a hivatásukban valamivel többre vitték a nekik való rangnál. Mintha épp most jönnének a szülőszobáról, az egyikre világoskék, a másikra rózsaszín inget húztak. Merész nyakkendőjüket a festő Attersee tervezhette, ingjük kézelőjét, amelyet a walesi herceg módjára szünet nélkül húzkodtak, aranyosan villanó mandzsettagombok fogták össze. Mindketten egy VATech nevű konszern középszintű menedzsmentjébe tartoztak és – mint kiderült – egy vezetőségi ülésre rendelték őket Bécsbe. Türelmetlenül igyekeztek átnézni egy dossziét, amely az „Eszményképünk” címet viselte. Húsz perc után megegyeztek abban, hogy ez az egész egy pofátlanság, felolvastak néhányat az irat pszichodinamikus vállalatvezetési zsargonjában megfogalmazott passzusaiból, kérdezgették egymást, hogy mi a fenét akar jelenteni ez a marhaság, és jó pár településen át fesztelenül szidtak különféle főnököket, akik olyasmiben hisznek, hogy „Eszményképünk” meg „Látomásunk”. Ennek ellenére kénytelenek voltak tanulmányozni az irányelveket, s tették ezt bosszúsan, hiszen már csak a koruknál fogva is nehezükre esett olyasmit kívülről betanulni, amit fel nem foghatnak és amit egyébként is értelmetlennek tartanak. Megalázónak érezték, hogy a vállalatnál lehúzott harminc év után megint magolniuk kell a vezetői ülésekre, amelyek valójában álcázott vizsgák voltak, és az volt az érzésem, hogy munkával töltött életük egészét ilyen megaláztatások láncolataként szenvedték el.
Egy idő után sóhajtozva feladták és a nyaralásról kezdtek beszélgetni. Egyikük, egy magas, a megaláztatások és a felkapaszkodás éveiben megereszkedett férfi hobbivitorlázó és hobbifotós volt és azt tervezte, hogy a nyár elején körülhajózza Szardíniát. Magát a szigetet már ismerte, tavaly ott veszélyes helyzetbe keveredett. Egy szűk utcácskákból álló kisvárosban meglátott és filmre vett egy öreg, fekete ruhás, ráncoktól barázdált arcú asszonyt, aki ezt azonban nem akarta. Távolabb ment tehát egy kicsit és teleobjektívvel messziről filmezte tovább, de ekkor hirtelen felbukkant egy fiatalabb férfi, valószínűleg az öregasszony fia, és az öklét rázta. Iszonyat ült ki a férfi arcára a rózsaszín inggallér fölött: „És mindez egy olyan országban történt, amelyikről azt gondolod, hogy haladó szellemű.” A másik, egy szálas fickó, aki gépiesen igazgatta színes nyakkendőjét, azzal jelezte, mennyire megérti az előbbit, hogy színtelen hangon azt ismételgette: „őrület”. Ő korábban hosszútávfutó volt, és most beszámolt róla, hány városban futott már, illetve hogy a linzi maraton előkészületei kiválóan haladnak. Aztán arra mutatott rá, hogy hosszú távon mindenkinél jobbak az afrikaiak; ezt úgy mondta, mintha valami nagy, genetikai igazságtalanságot fedezett volna fel, mert a nem afrikaiak bárhogy is erőlködtek, a feketék, legalábbis futásban, egyszerűen alkati adottságból fölényben voltak velük szemben.

Miután két óra hosszat lamentáltak fiatalabb főnökeik butaságáról, a szárdok kulturális visszamaradottságáról és az afrikaiak természetadta előnyéről, megegyeztek abban, hogy átkozottul nehéz az életük. Ahogy így szemben ültem velük, újra eszembe ötlöttek az angol vonatok utasai, két évvel ezelőtti útitársaim. Az iskolai szünetben Angliába repültünk a gyerekekkel, és a Londontól negyven kilométerrel délre lakó barátainknál szálltunk meg. Este tíz körül indultunk vissza a Waterloo Station-ről Wokingba egy helyiérdekű vonattal, amilyenből ilyentájt pár percenként egy kigördül az állomásról. Az én két menedzseremhez hasonlóan öltözött emberek, hasonlóan komoly öltönyben, amelynek hasonlóan kirívó nyakkendő kölcsönözte azt a hajszálnyi merészséget, mely nélkül manapság egyetlen vállalat sem meri megjeleníteni magát, mindig az utolsó pillanatban rohanták meg a vonatot, lehuppantak az első szabad helyre, fellapoztak egy lepedő nagyságú bulvárlapot és hatalmas szendvicseket pakoltak elő. Miközben elmélyedtek az újságjukban, nagy darabokat haraptak le mogorván a puha, felváltva csirkével, tonhallal, sajttal, majonézzel, paradicsomszeletekkel, hagymakarikákkal és salátalevelekkel megrakott kenyérből.
A vonatok mindig zsúfoltak voltak, tele olyan emberekkel, akik akkora kétségbeeséssel vetették rá magukat a szendvicsükre, mintha egész nap erre a pillanatra vártak volna, amikor mozgásba lendül a vonat és végre, egyik kezükben újsággal, a másikban kenyérrel, nem csupán megaláztatásokat gyűrhettek le a torkukon. Épp hogy csak verejtékezve elfogyasztották vacsorájukat, máris leeresztették a kezükben az újságot és elaludtak sötétkék öltönyükben és a maguk keltette étkezdei kipárolgásban, meg sem lazítva nyakkendőjüket. A kopott ülésű, ragacsos ablakú, mocskos folyosójú vagonok szörnyen le voltak pusztulva. És ezek a vonatok nem mondjuk a 19. század proletárjait szállították, akik a vasműben lehúzott műszak után hazatérnek, hanem magasabb rangú hivatalnokokat, a számítástechnikai és a biztosítási üzletág dolgozóit, a gazdasági szféra jómódú alkalmazottait vitték alvóhelyükre. Ausztriában egyelőre olyan a dolgozó osztály helyzete, hogy még a munkát már maguk mögött tudó nyugdíjasok is randalírozni kezdenének, ha ilyen vonatba kellene beszállniuk. Minden és mindenki privatizációja, amilyen puritán fundamentalizmussal azt Angliában véghezvitték, megmutatta azonban, hogy nincs olyan szociális vívmány, amelyet ne lehetne először megvetés tárgyává tenni, aztán pedig eltörölni.
Így aztán ez a sok jól kereső londoni hivatalnok hozzászokott, hogy nap mint nap olyan vonattal utazzon drága pénzért, amilyenbe Ausztriában a kutya se szállna be, de már keményen dolgozunk rajta, hogy – legalább késve – mi is részesüljünk ebből a haladásból. Amikor a kalauznak általában majd egy háromnegyed óra múltán, röviddel azelőtt, hogy Wokingban kiszálltunk, sikerült átküzdenie magát a középső vagonokig, megelégedett az ébren levők jegyének ellenőrzésével és békén hagyta a szendergőket, akik halk horkantásokkal aludtak hazáig. Ez is másképp van Ausztriában. Emlékszem egy éjszakai utazásra, amikor a kalauz a szinte üres vonatban minden állomásnál feltépte a kupé ajtaját, felkapcsolta a villanyt és mennydörgő hangon nekem, a vagon egyetlen utasának szegezte a kérdést: „Új felszállók?” Egy egyenruhás tébolyult, aki az államvasutak alkalmazottjaként azért küzdött, hogy a sínekről az utakra terelje az embereket. 
 

Ausztriában elfogadásra került az úgynevezett integrációs szerződés. Ez jól mutatja, milyen kormányunk is van. Az FPÖ-nek az a feladata, hogy harcias, helyenként nárcisztikus hangoskodással elterelje a figyelmet arról, ami valójában történik: nem Ausztria nemzetiszocialista visszahódítása van a politika napirendjén, hanem a társadalom neoliberális elveknek megfelelő átalakítása. Az FPÖ azt szajkózza, neki köszönhetjük, hogy Ausztria nem vált a bevándorlók országává. Hadd szajkózza, az igazság az, hogy a gazdaság elérte, amit akart és megkapta a szabadon felhasználható munkaerő nyersanyagát. Akire átmenetileg szükség van, a rákényszerített feltételekkel bejöhet és maradhat, amíg használni tudják és dolgozik, anélkül, hogy mukkanni merne, ne adj isten jogokat követelne. Amilyen gyorsan behozzák, olyan gyorsan el is küldhetik megint, státusza a fizetett rabszolgáé, aki nem élhet, csak dolgozhat Ausztriában, és aki csak azért lakhat itt meghatározott ideig, mert dolgoznia kell, és mert az nem lehetséges, hogy nálunk dolgozzon, de máshol egyen és pihenje ki magát. Jaj, annyira amerikainak hatnak már ezek a törvények, hogy a hiányuk miatt Amerikába kivándoroltak akár nyugodtan vissza is térhetnének Ausztriába. 
Hányszor szidtuk kancellárunkat, Schüsselt, mert szó nélkül hagyta koalíciós partnere gyalázatos szólamait! De megvan a jutalma ennek a hallgatásnak. A kancellár nem emeli fel szavát az idegenekkel szembeni gyűlöletkeltés ellen, hogy utat törjön a másik fajta, korszerű, régi előítéletektől mentes és politikailag korrekt rasszizmusnak. Ez a modern rasszizmus nagyon is kompatibilis az Európai Unió értékrendjével, a jólét rasszizmusa, amely a szerint ítéli meg az embereket, hogy mennyi pénzük van és hogy kihasználásukkal fokozhatjuk-e jólétünket. 

A Neue Zürcher Zeitung arról tudósít, hogy most először lehet a portugál lakosság körében idegengyűlöletről beszélni. A nacionalista vagy rasszista gőg ismeretlen volt a számára, és eddig a jobboldali pártoknál és választóiknál is alig volt jelen. Mivel az afrikaiak a birodalom egykori nagyságáról tanúskodtak, néhány évvel ezelőttig még ők is közszeretetnek örvendtek. Most viszont hol itt, hol ott indítanak ellenük hajtóvadászatot Portugáliában, csakúgy, mint az Európai Unió összes tagországában. A rasszista gyűlölet tehát Portugália Európai Unióba való belépésének közvetlen következménye; azóta értelmezi át magát a nemzet oly módon, hogy elhatárolja magát mindazoktól, akik nem az Európai Unióba tartoznak és az afrikaiakat mint nem európaiakat kitaszítja magából. Portugáliának természetesen több köze volt történelme során Mozambikhoz vagy Angolához, mint mondjuk Dániához és Svédországhoz; a családi kapcsolatok is többszáz éve inkább Afrikába mint Skandináviába nyúltak, de az európai integráció során ezek a régi kapcsok semmissé válnak és másfélék, tisztán európaiak helyettesítik őket. 

Az új európai identitás megteremtése során olyan melléktermék keletkezik, amellyel előállítói közül senki nem vállal közösséget: a rasszizmus. Az Európai Unió elveti irányelveiben, de mégis ő az, aki előidézi. 

A spanyolországi ültetvényeken most kezdődik a földieper-szüret. Az ültetvényesek eddig mindig egy pár ezer marokkóit hívtak be az országba; a szüret után mehettek, amerre láttak, és ahol nem voltak hajlandóak haladéktalanul elhagyni a kisebb városok szélén hevenyészve összetákolt kunyhóikat, mint tavaly az andalúziai Huelvában, ott rájuk uszították a csőcseléket, amely fáklyákkal és baseball-ütőkkel felszerelkezve egészen a barakkjaikig üldözte és onnan is kiverte őket. A marokkóiak csakúgy, mint minden évben, most is pontosan megjelentek a szüret kezdetére. De munkahelyüket már elfoglalta más. A kormány az előző évi pogromok után több ezer román, lengyel és moldáviai nőt szállított az országba repülőgépen, akik – európaiak lévén – szerinte jobban illenek a spanyolokhoz, és következésképp nem fogják megint embervadászatra ingerelni őket. 

Jellemek. A nő anglisztikát és szlavisztikát tanult az egyetemen, kitűnő eredménnyel végzett, négy idegen nyelvet beszél és eltökélte, hogy semmit sem kezd a képességeivel és a tehetségével. Mivel az egyetem elvégzése után nem kapott több pénzt a szüleitől, elfogadott egy középszerű állást egy irodában, ahol az általa tanult dolgokra nincs kereslet, szükség volna viszont olyasmire, ami nem jellemző rá: kiegyensúlyozott alkatra, amely lehetővé tenné a számára, hogy a telefonon érdeklődőket barátságos modorban igazítsa el, és ne gorombítsa le őket csalódottságból, melyről azok mit sem tudnak. Szenved attól, hogy ennyire unalmas a munkája, de hivatásra nem tart igényt, csak munkára. Aki arra tesz neki utalást, hogy kaphatna más állást is, amiben jobban kibontakozhatna, azt olyan pillantással bünteti, mintha erkölcstelen ajánlatot tett volna. Azt mondja, a legszívesebben egész életében iskolába járt volna, az volt a legboldogabb időszak. Az egyetem alatt sem volt kimondottan boldogtalan, mert a szakján való előbbre jutása érdekében feszes órarendhez kellett igazodnia, mely szinte iskolásan szabályozta a hetét. Most pedig ott ül az asztalánál, telefon és számítógép mellett, és az egyetemi végzettséget nem igénylő munkáját rosszabbul látja el, mint mások diploma és érettségi nélkül tennék. Nem akar karriert csinálni, ez rokonszenves, de tulajdonképpen az égvilágon semmit sem akar csinálni, és ezzel idegesíti magát és másokat, akiknek dolga akad vele. Esténként egy sörözőben üldögél magafajta megöregedett gyerekekkel, akik mindannyian azért dolgoznak valahol, hogy teljen erre a sörözőre és ne a szüleikkel kelljen üldögélni a nappaliban.  Pár év múlva harminc lesz, ez megijeszti kissé, de nem eléggé ahhoz, hogy felébredjen. Egyszer majd bizonyára szül egy-két gyereket, olyan nagyon mégse változott meg a világ. De azok a fiúk, akikkel a sörözőben szokott ülni és akik tetszenek neki, nem mutatnak túl nagy érdeklődést a férj- és apaszerep iránt. Általában sem mutatnak túl nagy érdeklődést, nem csak ez iránt. Lelkesedés nélküli emberek ők, sőt, rendkívül kínosnak képzelik, hogy valamiért, mindegy miért, lelkesedni lássák őket. Szenvtelenségre vannak kárhoztatva, és bár érzik, hogy hiányzik nekik valami, nagyon igyekeznek, hogy ezt ne lehessen észrevenni rajtuk.

Az egykori soktermű salzburgi pályaudvari postahivatal, ahol a levélkihordók leveleket szortíroztak és a csomagkihordók kocsijuk rakományát állították össze, mocskos és pusztulófélben van. Sok évvel ezelőtt egy Nobel-díjasba botlottam itt, aki öreg korában Salzburgban lakott, de beletört a bicskája Salzburgba, következésképp egy freiburgi kolostorban töltötte élete alkonyát; jövő héten lesz tíz éve, hogy Friedrich von Hayek meghalt ott. Margaret Thatcher bálványozta, és hogy az angol alkalmazottak piszkos, lepusztult, túlzsúfolt vonatban kénytelenek utazni és ezért szemérmetlenül magas árat fizetnek, ahhoz nem kevés köze van ennek a szeretetreméltó dzsentlemennek. 1970 és 1977 között Hayek vendégprofesszor volt Salzburgban, és 1975-ben – nagy meglepetésre – megkapta a közgazdasági Nobel-díjat. Azóta kevés markáns kivételtől eltekintve a „szabadság ökonómiájának” ideológusai kapják a díjat, akik pusztulást hoznak az országokra és a kontinensekre, az amerikai kutatóintézetek védett, elektromos kerítéssel biztosított rezervátumaiban a nyílt társadalomról delirálnak és eközben legtöbbször Friedrich von Hayekre hivatkoznak.  Hayek még 1980 körül is Salzburgban kellett hogy éljen, mert egyszer találkoztam vele, és váratlanul ugyanabban a szükséghelyzetben találtam magam, mint ő. Iránta érzett szimpátiámat már nem is lehetett volna fokozni, az akkoriban már hajlott korú férfi pedig lefegyverzően szívélyes volt, eleganciája mintha még a múlt, a 19. században gyökerezett volna, törékenységét pedig csak méginkább kihangsúlyozta csokornyakkendős-öltönyös eleganciája. 
A szerény, agg Nobel-díjas Hayeket, a liberalizmus világhírű vezérlő csillagát, és engem, a hetyke, névtelen vidéki fiút mint kérelmezőket váratlanul egyszerre rendeltek be a vámpostahivatalba. Akkoriban azzal kerestem azt a kevés pénzt, amennyit egyáltalán kerestem, hogy a német kiadóktól ingyen kapott könyvekről különböző, általában kevéssé ismert hetilapok számára recenziókat írtam. Jóllehet a könyvek számla nélkül érkeztek, az osztrák vámosok minden alkalommal kinyitották a csomagot, megbecsülték a könyv értékét és levélben értesítettek róla, hogy – kb. 40 Schilling vámilleték megfizetése mellett – elhozhatom recenziós példányomat a pályaudvari vámpostahivatalból. Se esdeklés, se hosszabb lélegzetvételű szakvélemény nem segített meggyőzni a vámhivatalt, hogy a könyvek esetében munkaeszközről, nem pedig elvámolandó áruról van szó. Hayek professszor hasonló cipőben járt, csakhogy ő sokkal több könyvet kapott – ahogy elmondta, a világ minden részéből, minden nap érkezett egy pár, és a postaládájában könyv helyett minden nap egy ilyen goromba értesítőt talált, hogy a könyveit illeték ellenében átveheti a vámpostahivatalban. 
Az osztrák állam működéséről szerzett eme késői tapasztalatai bizonyára nem voltak alkalmasak arra, hogy Hayeket utólag megingassák elméletében, miszerint a társadalmat könyörtelenül meg kell tisztítani az állami szerepvállalástól. Agg volt, és egyszerűen elege volt abból, hogy az ő korában egyre-másra pénzért kelljen elhoznia a vámpostahivatalból a túlnyomó többségükben személyesen és tiszteletteljesen neki dedikált könyveket. Így aztán ott álldogáltunk a vámhivatal huzatos irodájában és türelmesen kivártuk, hogy felénk forduljon egy fiatal, falusi származású hivatalnok, aki a könyvet mint olyat bizonyára leginkább meszes agyú idióták hobbijának tekintette. Ez a hivatalnok se fogta fel, miről van szó, s mivel Hayek szinte gyámoltalannak hatott, a Nobel-díjassal a várakozás hosszú perceiben folytatott igen kellemes csevegés után összeszedtem minden bátorságomat, és a lehető leghatározottabban azt mondtam a hivatalsegédnek: „Nézze, én kritikus vagyok és ezek a könyvek nem a magam szórakoztatására kellenek, hanem a munkámhoz, és ez az úr itt a Nobel-díjas Friedrich von Hayek, akinek a világ minden részéből küldik a kutatásaihoz szükséges könyveket.” A fiatalember csak egy pillanatra nézett fel a nyilvántartó ívből, amelyen éppen csomagjaink sorszámát ellenőrizte, és a mi fajtánktól nem idegen nyelvi leleménnyel azt felelte: „Oszt én meg a Rupert vagyok, a postazenekarba’ klarinétozok, de attól magának még fizetni kell, mer’ ingyen nem adhatom ki a könyveket.”
Így esett a neoliberalizmus prófétájával való találkozásom, akinek a követeléseit azóta számos országban beváltották, és aki nekem, ezzel az egy alkalommal, amikor láttam, mérhetetlenül szimpatikus volt. Évekkel később, amikor már régen nem lakott Salzburgban, azt olvastam egy újságcikkben, elköltözését azzal indokolta, „hogy túl megterhelővé vált a számára a salzburgi hétköznapokkal való birkózás”. 
 

            KOVÁCS EDIT FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu