Megkaptad, hülye von F., ez van, ha az ember zuhanyozni megy, és elfelejti, hogy nem szabad nyitva hagyni a szobája ajtaját! Most ott ülnek nálad mindhárman, előkelően cigarettáznak, öszevissza dumálnak és vihognak. Kicsit püffedt az arcuk, de remek hangulatban vannak. A legjobb barátaid. Tegnap éjjel fél kettőig ittatok. Nyolc másfél decis konyak a zöldségestől, két Szaljut pezsgő, aztán még két lengyel Polonez is, amit biliárdon nyertél egy novoszibirszki meláktól a Központi Íróházban. A finálé már a kollégiumban zajlott. Orvosi tisztaszesz a stratégiai készletekből. Először Pepsivel kevertétek, kicsit az Armagnac-ra emlékeztetett. Amikor elfogyott a Pepsi, Szajani likőr következett, de te előrelátóan lemondtál erről a mutatványról. Talán jobb is, hogy így történt.
Most nyilván mindhárman szenvednek és szörnyű kínokat állnak ki, de nem bánják bűneiket, ellenkezőleg – sört és látványosságot követelnek. De hol találni sört és látványosságot? Sehol máshol, mint a sörözőben a Fonvizinről, a klasszikus orosz drámaíróról elnevezett utcában. Te, mellesleg, még sosem jártál ott. Ma még lehetőséged van rá, de holnap már késő lesz.
Mifélék is ezek a te lelki, akarom mondani, szesztestvéreid?
Jura Golicin negyvenéves költő, felsőfokú, majd börtönben végzett tanulmányok, habár nem a cella, hanem a folyosó felől kukucskált a kémlelőablakba. Vagyis valamelyest smasszernek, kopónak is nevezhetjük, habár senkinek sem rúgta le a máját – ellenkezőleg, nevelő volt, noha végül ezt sem bírta: szakállat növesztett, és kérvényezte az elbocsátását. Mostanában meglehetősen szarkasztikus verseket ír, például: „Elmélkedések a téeszvécében”. Külsőleg Ivan Szergejevics Turgenyevre hasonlít, de a pályakezdőre, és az eredetinél sokkal nemesebb kiadásban.
A másik fazon Arnold Horobec, Dél-Ukrajna, russzkojazicsnoje naszelenyije , a hatvanas évek generációjához tartozó drámaíró, elég népszerű a nők körében, de semmi különös, ő is szakállas, csak Hemingway-fazonú, profi színész, nagyivó, bohóc, zsugás, őszinte lélek, szellemes fickó, megint csak nagyivó, világcsavargó, hű barát, link alak, szeret táncolni, inni, főzni, szereti a húsokat és az édességeket, a színházban Julius Caesart játszta, akinek monológjait a részegség bizonyos stádiumában most is szívesen szavalja, latin mondásokkal, káromkodásokkal és pártdokumentumokból vett idézetekkel fűszerezve. Sokszor alszik el ruhástul, mint akit agyonvertek, de mindenkinél előbb ébred.
A harmadik, ki lehetne más, Rojtman, de nem az, aki az orosz (hehe) Szabadság Rádiónál dolgozik. Zsidó. Ő lesz az utolsó zsidó, aki egyszer itthagyja ezt a földet, de egyszer mégiscsak itt fogja hagyni. Csernyivci már nem olyan, amilyen volt, sőt Odessza sem. Sűrű, őszes haja van, és a szeméből az összes nemzedék eleven visszafénye sugárzik Ádámtól Krisztusig. Versei olyanok, mint a kisvárosi nyár – füvek, vén kövek és édes por. Kis fodrászüzletek, feledéssel benőtt temetők. Szólóhegedű ez. Tegnap már a tisztaszesz és a Szajani után kiütötte magát.
– Ó, már meg is mosakodtál, dorogoj?  – üdvözöl saját szobádban Turgenyev-Golicin.
– Kétszer is – válaszolod, de ők ezt nem érthetik.
Az ágyad még bevetetlen; mintegy véletlenül lehuppansz rá. Az ágyneműcserénél ugyanis nemrég olyan lepedőt kaptál, amelyen valaki minden jel szerint elvesztette az ártatlanságát. A folt pedig nem jön ki. Úgyhogy jobb rejtegetni, nehogy felesleges szóbeszéd legyen a dologból.
– Jó lenne bekapni valamit reggelire – mondod, minden eshetőségre készen.
– Erre gondoltam én is – fűzi a szót Julius Caesar. – Ugye azt beszéltük meg tegnap, hogy a Fonvizinbe megyünk?
– Tegnap bármit megbeszélhettünk. Akár azt is, hogy államcsínyt követünk el – próbálsz ellenkezni valahogy, hiszen annyi elintéznivaló ügyed van, hiszen semmi jóra nem vezethet ez a kivitorlázás a Sörtengerre, csak újabb lelki vereséghez a kísértésekkel és bestiákkal, hárpiákkal és fúriákkal folytatott harcban, mégis, mint mindig, most is gerinctelen vagy, már tudod, hogy nincs menekvés.
– Arról nem is beszélve, hogy vizes a fejem.
– Kölcsönadom a kipámat – mondja Rojtman, és mindenki nevet.
– Kölcsönadom a kalapomat, az esernyőmet, a rendőrsapkámat, a harckocsizó sisakomat – ajánlja Golicin.
– Hallod, von F., harsognak a trombiták, gyerünk! – buzdít Horobec.
– Hívnak a trombiták – teszi hozzá Rojtman.
– Dugjátok föl a… – kívánod nem túl sértő hangon.
– Figyelj, nem az a lényeg, jössz-e vagy sem, kérsz-e sört vagy sem – próbál okosan győzködni Horobec. – Egyszerűen szeretnénk megóvni a rossz társaságtól és az ártalmas hatásoktól.
– Fáj a szívünk érted – mondja Rojtman.
– Úgy szeretünk, mint a legkisebb öcsénket – sóhajt Golicin. – Apropó, hogy találtál szűz lányt ebben a kupiban? – biccent az ágyneműd felé.
Mégis meglátta! Az öreg börtönnevelő szeme. Kíváncsi vagy, mi szépet és jót taníthatott szegény sitteseknek ez a nemes külsejű szörnyeteg.
Válasz helyett valamilyen nosztagikus barkarolát kezdesz fütyülni.
– Csak azt ne mondd, hogy vérzett az orrod – mondja öntudatosan Golicin.
– Egye fene, menjünk – mondod, hogy másra tereld a szót.
– De hát vizes a fejed – vigyorog Rojtman.
– Úgyis esik – riposztozol.
Valóban esett. A nehéz filcként a város fölött lógó felhők végre felszakadoztak. Mindenfelől körülvett titeket az eső. Hideg eső, ha májusi is. „Május van, s mégis, értitek, hideg”, ahogy a költő mondja. 
Az utóbbi időben saját befőttesüveggel kell sörért menni. Az egész olyan, mint amikor az ostromlott középkori vár védői az életük kockáztatásával merészkedtek ki vízért. Valahogy úgy alakult, hogy a birodalomban hirtelen elfogyott az összes krigli. Lehet, hogy polgárháború esetére az összeset a Kremlbe szállították. Ha pedig a felkelő tömegek megrohamozzák a Kreml falait, a PB tagjai szutyokkal és szarral teli kriglikkel dobálják meg őket. Talán épp a kriglikben, pontosabban a hiányukban mutatkozik meg a birodalom-anyácska teljes életképtelensége.
Akárhogy is, gázoltok a hideg májusi esőben, üres befőttesüvegekkel felszerelkezve; mellettetek autók, trolik úsznak el a pocsolyákon: nem annyira utasszállítás céljából közlekednek, inkább azért, hogy lefröcsköljék az esőben megritkult járókelőket a kerekek alól felcsapó koszos vízzel. Nem is május ez, hanem valami örökös ősz. Beköszöntött a komisz időszak, amikor körös-körül minden töredezik, és semmi nem illik semmihez. Csak néhány idült alkoholista görnyedt alakja a valamiért lelakatolt negyvenes számú élelmiszerbolt előtt jelképezi az újjászületés és a szebb jövő elvi lehetőségét.
Hát azt hitted, Otto von F, régi galíciai képzetek nyomán, hogy egy söröző csakis egy meghitt, száraz barlang lehet az ódon, macskaköves utcácskában, italozástól kerek hasú, szimpatikus kisördöggel a cégéren, ahol halk zene duruzsol a félhomályban, a pincér pedig olyan rejtelmes szókapcsolatokat használ, mint „kérem alássan”? Azt remélted, hogy a haverok amolyan borostyánfényű paradicsomba visznek, ahová nem ér el az eső, a dörgés, a villámlás, a dögvész, a félelem, az államcsíny, az éhínség? Ehhez képest tessék: a Fonvizin utcai söröző, valamilyen rejtélyes konstrukció, összerakható-szétszedhető piramis, olyasmi, mint egy hangár a nagy ázsiai pusztaság közepén, amit benőtt az első májusi laboda. Részegek hangárja. Innen indulnak bevetésre. Több ezren elférnek itt. Egész részeg-hadosztály a maga tábornokaival, ezredeseivel, hadnagyaival és – hozzád hasonló – újoncaival.
A Fonvizin utcai söröző akkora, mint egy egész pályaudvar, de nem a Szavjolovszkij, hanem a Kijevi; gigantikus pufferövezet a pokol kapuja előtt. De ez még nem minden. Létezik ezen kívül a rónaságnak egy, területét tekintve nem kisebb darabja: fémoszlopok szegélyezik, rajtuk műanyag tető. Fal nincs. Csak szögesdrót, az elektromos hálózatba kapcsolva.
Már ahhoz, hogy bejusson az ember, egy rubelt kell fizetnie. Belzebub vámja, akinek érdekeit egy bűnöző külsejű fiatalember képviseli a bejáratnál, hajdan fehér ruhában. Ám egyetlen Belzebubnak leszurkolt rubel sem vész el menthetetlenül. Visszaadják egy bánatos, szürke döglött hal formájában, amelyre sohasem fanyalodnál, ha nélküle is kaphatnál sört. De nem kaphatsz. A hal a belépő a söráldozathoz, szakrális, orrfacsaró szimbólum, alighanem a korai kereszténység idejéből maradt fenn. Fennmaradt és eltorzult, hiszen istenkáromló mise folyik itt, torkok és húgyhólyagok apokaliptikus mulatsága.
Igen. A hal kifogva, de ez még nem garancia semmire. Sör! Jókora, bár szerencsére elég lendületes – káromkodásokkal és dulakodással tarkított –, szemrevaló sort kell végigállni érte. Sort, amely egy apró ablakocskában végződik. És az ablakban, ott az élő sör? Talán ott ül valamilyen sör-érsek, és minden szomjazónak szolgáltat egy teáskanállal? Nem, von F., nem ott él a sör. Az automatákban bugyog, amelyek a terrárium szemközti fala mentén sorakoznak. Az ablakban némileg más történik: a „rubel” néven ismert papírhulladék átváltása konvertibilis húszkopejkás érmére.
„Hohó!” – akarod kiáltani, a szovjet-ukrán próza hőseit utánozva.
Golicin arca szigorú és határozott. Nagyon koncentrál. Egy-egy szakma mesterei néznek ki így nehéz hivatali kötelességük teljesítése közben. Sebészek a műtőasztal felett. Utászok aknamentesítés közben. Ejtőernyősök a levegőben, amikor kinyílik az ejtőernyő, és a lendületes ütéstől a kötelek fájdalmasan belevágnak a herékbe. Golicin, mintha jelzőzászlóval integetne, rövid, szaggatott parancsokat osztogat: ne bámészkodjatok, ne vitatkozzatok a helyiekkel, készítsetek elő három rubelt, nézzétek, hol szabadul fel asztal, én meg addig küzdök az automatáknál, fiúk.
Ott ugyanis valóban elkel a nyers erő. Minden érme, amelyet az automata nyílásába dobtak, csupán rövidke, bizonytalan köpést eredményez, amelyben több a hab, mint az összes többi kívánt összetevő. Ahhoz, hogy az ember legalább fél litert kinyerjen, elvileg öt ilyen érmét kell bedobni, a gyakorlatban azonban hetet-nyolcat. Céklavörös mutánsok órákig sürgölődnek az automaták körül összenyálazott befőttesüvegeikkel, és próbálnak harcolni az igazságért e minden világok legigazságtalanabbikán. Úgy érzik, hogy nem adnak eleget az automaták. Hogy túl sok a víz a sörben. Hogy nem is sör. Hogy körös-körül mindenkinek visszataszító a pofája. Hogy egyiknek-másiknak legszívesebben…
Közben közeledtek az áhított ablak felé. A háromrubeles papírdarabok átnedvesednek a tenyeretekben, a beteljesülésre várva. Hol vagy, kincsesbarlang, pénzzel teli sziklaüreg? Milyen messze még! Hányszor kell még fenyegetően rávicsorogni arra, aki cinikusan megpróbál elétek, eléjük, mindenki elé furakodni? Itt nem tréfálnak. Túl nagy a tét.
Most nézz szét figyelmesen, ki mindenki van itt. Rajtatok kívül.
Itt az egész társadalom. Hogy viszket a mellük, ég a torkuk, könnyezik a szemük! Micsoda hangok töltik be a teret, a műanyag boltozatról visszaverődve, nem csituló, monoton zsongással! Olyan az egész, mint valami gregorián korál az elkárhozott lelkekért. Az utolsó nap oratóriuma.
Annak idején azt tanultad, hogy a Római Birodalom a rabszolgák és colonusok csapásai alatt omlott össze. Ez a birodalom a részegek csapásai alatt fog összeomlani. Egy szép napon kivonulnak a Vörös térre, és sört követelve megrohamozzák a Kremlt. Beléjük lőnek, de a lövedékek visszapattannak alkohollal impregnált, golyóálló mellkasukról. Elsöpörnek mindent.
Különösen a nők. Valódi ékességei ennek az áldott helynek. ’72-es divat szerinti (vagy már a jövő évi, ’92-es divat szerinti?) trapéznadrágban járnak, szétszakított cipzárral. Félig kopaszok. Büszkén mutogatják kék-zöld foltjaikat és daganataikat. Emésztőgödör-szaguk van. Nyilván szőrös a lábuk, mint Sába királynőjéé. A kutyával is összefekszenek, de a jelenlévők között is akadnak szeretőik. Ha nem kapják meg időben a sörüket, szétszedik a várost a Lubjankával meg a kazamatáival együtt (vagyis a Belső Várost, a Várost a Városban).
Ebből is látszik, hogy a birodalomnak idejekorán gondoskodnia kellett volna a részegeseiről. Ahelyett, hogy a liberalizmus meg a nacionalizmus szélmalmaival harcolt, a vallásosság boszorkányára meg az emberi jogok védelmének kísértetére vadászott, elég lett volna gondoskodnia hű részegeseiről. Hogy mindig legyen mivel berúgniuk. Hogy szeressék rémséges feleségeiket. Hogy magukhoz hasonló gyerekeket csináljanak. És kész.
De a birodalom elárulta a részegeseit. És ezzel törvényszerűen elindult a bomlás útján.
Manapság ugyanis mindent egy lapra téve isznak, kockázat és véres verejték árán lehet hozzájutni minden egyes üveghez. Manapság egyszerűen meghalnak érte, például lezuhannak a hatodikról.
Lám, már meg is tettétek a fényes ablakhoz vezető utat. Meglepetésedre az ablak mögött, a húszkopejkás ezüstpénzek zsákjain egy elég szexi huri ül sörteli szemekkel és – az összes moszkvai ribanchoz hasonlóan – fehérre mázolva. Gyöngyhajú lány. Arnold, mint mindig, most is ellenállhatatlan hatást gyakorol. Még egy kis udvarlásra is sor kerül az ablakon át, noha tarkónkat megcsapja a szombati nap hátulról nyomakodó hőseinek nehéz, türelmetlen szeszkazán-lehelete.
– Milaja gyevocska  – hangsúlyozza Arnold, miközben félrevonulunk.
– Megszámoltad a pénzt? – tamáskodik Rojtman.
– Úgy láttam, nem volt semmi a köpenye alatt – feleli Caesar, a száját nyalogatva.
Legalább hatvan érmétek van. Állítólag az egyesült Németországban a szovjet polgárok ezt dobják tízpfeniges helyett a telefonautomatába. Ha ez így van, a nálatok lévő pénzzel körbe lehetne telefonálni a fél világot, Makaót és Honululut is beleértve. De ahhoz előbb át kellene kelni néhány határon, és valami csoda folytán eljutni, mondjuk, Münchenbe.
Rojtman a kezében tartja a haltetemes tányérokat. Golicin helyért harcol az automatáknál. Te és Arnold megindultok feléje az üres literesekkel és a háromliteres befőttesüveggel.
Először csak a háromliteresbe kell tölteni. Aztán majd abból iszik mindenki, szétöntve az üres literesekbe. Tulajdonképpen nem lenne muszáj egészen ide, az automatákhoz furakodni, de nem szabad felügyelet nélkül hagyni az üvegeket – fatális, dilettáns hiba lenne. Abban a pillanatban lábuk kelne. Kénytelenek lennétek (ismét csak három rubelért) venni néhány üreset az egyik helyi szifiliszestől.
Az automata, miután komótosan elnyelte körülbelül ötven érméteket, végre kipisilte a várva várt három litert. Legközelebb jóval többet kell váltani. Hiszen mi az a három liter, amikor odakint zuhog, ti meg négyen vagytok? Így aztán mindjárt be is álltok ismét a sorba, hogy pénzt váltsatok a sörös szex-bombánál. Jura Golicin óvatosan viszi a háromliteres befőttesüveget, nehogy valami rohadék meglökje a könyökével, és kiloccsanjon az annyi nehézség árán szerzett, sárga folyadék. Ivan Szergejevics Turgenyev sörrel teli háromliteres befőttesüveggel. Őszülő író, maga a megtestesült nemesség, méltóság és kiegyensúlyozottság.
„A szabad levegőn”, vagyis a műanyag tető alatt szeretnek inni, s közben hallgatni az eső dobolását és a részeg katonatisztek dalolását. Kénytelen vagy engedni, elvégre először vagy itt, egyáltalán, te vagy a legfiatalabb köztük, tacskó, süvölvény, suhanc, ők pedig gondosan óvnak téged az esetleges veszélyektől, amelyek a sörözőben leselednek rád.
Itt például nem lehet a szemébe nézni senkinek. Senkit sem illik túlságosan figyelmesen, tolakodóan szemrevételezni. Az ilyesmi robbanáshoz, helyi konfliktushoz vezet. Jobb, ha az ember felületes, elkalandozó pillantást fejleszt ki magában, amely nem állapodik meg semmin. Közömbös, ide-oda sikló, futó pillantást.
Igen, Otto von F. Mielőtt az elsőt kortyolnád, mielőtt alámerülnél az ismeretlenbe, aminek nem látni a végét, mielőtt letérnél a jámborság útról, amelyet már-már érintettél álmodban, a csalóka, csábító mellékösvényre, koncentrálj, és próbálj visszaemlékezni, mit is terveztél mára.
Mintha találkoznom kellene Kirilóval. Valahol meg is van a telefonszáma. Elég fontos lenne. Egy haladó szellemiségű moszkvai ukrán lap kiadásáról van szó Remek. Másodszor be akarok ugrani egy elképesztő nevű boltba, a Gyermekvilágba. Ajándékot kell vennem a barátaim gyerekeinek. A barátom gyerekei az én gyerekeim is. Pompás. Harmadszor igyekszem nem megfeledkezni az egyik nőről, akit szeretek. Ha tegnap visszajött a közép-ázsiai tagköztársaságokból, akkor most szeretkeznem kellene vele. Nagyszerű.
A fő, hogy mindenre emlékszel. Most iszogasd a sörödet, és hallgasd az eső dobolását, a részeg katonatisztek dalolását, Arnold színházi anekdotáit, Rojtman zsidó vicceit, Golicin börtönvicceit, amelyek kísértetiesen emlékeztetnek a valóságra…

Valamikor a harmadik és a negyedik befőttesüveg, vagy az ötödik és a hatodik vécé-túra között futott át rajtad, haver, de lehet, hogy csak akkor, amikor Jura Golicin-Turgenyev határozott mozdulattal lerakott az asztalra egy üveg vörös valamit, amit a következő szlogennel hirdettek: „vino na pivo eto gyivo”  Odakint még mindig zuhogott, habár délután két óra felé járt az idő, és a szellemes időjósok minden előrejelzése szerint már réges-rég fel kellett volna bukkannia a kommunizmus Napjának.
Csapda, értetted meg végre. Ezek itt mind kénytelenek sörözni. De távozni már egyikük sem tud. Itt már kezdetét vette a világtörténelem utolsó felvonása. Egyre többen jönnek. A katonatisztek eddig tartották magukat és gyönyörűen daloltak, de most már egyikük-másikuk elbóbiskolt. Ezzel szemben sorra érkeznek a farizeusok és szadduceusok, szerencsejátékosok, írástudók, gyilkosok és szodomiták, testépítők, uzsorások, törpék, kifakult csuhás pravoszláv papok, cirkuszi bohócok, kéjencek, kazahok, Krisna-hívők, római legionáriusok. Föl kell hívnod Kirilót.
– Itt vagyunk négyen – mondja valamiért Arnold –, és mindegyikünknek volt régebben nője…
– Négyen vagyunk – szakítja félbe Golicin –, és minimum négy nemzetiséget képviselünk. Azért még egész jól eliszogatunk, nem?
– Miféle négy nemzetiség, miért négy? – idegeskedik Rojtman.
– Hát te, Borja. Az egy. Én ruszki vagyok. Az kettő. Ő Ukrajnába valósi. Az három. És Horobec négy.
– Horobec micsoda? – tudakolja Borja.
– Milyen nemzetiségű is vagy, Horobec? – követeli az igazságot Golicin.
– Mindjárt elmagyarázok mindent – emeli föl Caesar jelentőségteljesen az ujját.
– Figyeljetek, elugrom telefonálni – mondod határozott hangon.
– Csak aztán nehogy szemezni kezdj valakivel – figyelmeztet egyikük. – Egy rakás mindenféle szedett-vedett kurvadék lézeng itt. Azt sem tudom, hol találsz telefont.
De ezt már a hátad mögül hallod. Valahol mégiscsak kell lennie telefonnak! Különben hogy hívják ki a rendőrséget? Hiszen Pasa Bajsztrjuk szahalini meseírót, akit első évben kirúgtak a mások arcszeszével való rendszeres visszaélés miatt, innen vitték be a kerületi parancsnokságra. Másfél napig tartották fogva, közben dalokat énekelt a rács mögött, és néha a zsaruk pofájába dörögte: „Gyilkosnak tartanak minket, vagy mi?!” A tetejébe, mint kiderült, semmi oka nem volt a szarkazmusra, mivel a három udvarias srác, akivel együtt ült, csakugyan gyilkos volt: ugyanott, a sörözőben, negyedórával azután, hogy Pasát lekapcsolták, leszúrtak egy véletlenül arra járó szerencsétlent. Pasa Bajsztrjuk azonban minderről mit sem tudott, jól ráijesztett az ügyeletes hadnagyra a vörös írószövetségi igazolványával, fedelén a Lenin-renddel, és még elő is adott a jelenlévőknek egy dalt, a szövegében rejtélyes képi utalásokkal:

Otyec moj bil prirodnij pahar,
A ja rabotal vmesztye sz nyim,
Na nasz zlapali zlije ljugyi,
I mi osztalisz bez konca… 

Hát így. Jó fej volt Pasa, de valahol mégiscsak kell lennie telefonnak, nem? Talán füttyentenek a rendőröknek? Vagy kozmikus távközlési csatornákon hívják ki őket? A teremben valaki épp orrba nyom valakit, a többiek kíváncsian lesik a fejleményeket. Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! Szépen összetömörültek, a fenébe! Képtelenség átjutni. Esetleg a fal mellett, ahol az a ledér leányzó ül az ablak mögött. Amelyet most mellesleg becsukott, mivel szünetet tart.
Óvatosan bekopogsz a fa ablaktáblán.
– „Kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat” – kommentálja egy toprongyos öreg vándor, aki a közelben helyezkedett el a befőttesüvegével. Holmi alkoholista teológus.
Az ablaktábla mögött egy pisszenés sem hallatszik, ezért kiverekszed magad a teremből, hogy a bejáratnál keress telefont. Ott is minden zárva, Belzebub ügynöke, aki a haltetemek fölött rendelkezik, eltűnt. Talán mind leléptek, és sorsára hagyták a több ezer vendéget. Ők meg elmentek bűneik megbocsátásáért imádkozni, a végítélet napjának harsonáit várva. Ugyanis a közelben található Váratlan Öröm temploma. Úgy hangzik, mintha egy bordély lenne. Közben szemközt, a nyomorúságos nyárfák alatt, amelyek sehogy sem nyújtanak oltalmat a szakadó eső ellen, két helyi bandita püföl egy öregasszonyt, próbálja kitépni a kezéből a táskát. Nyilván azért jött, hogy vodkával spekuláljon – és nem járt szerencsével. Igyekszel nem odanézni, még a végén azt hiszik, együtt vagytok az asszonnyal. A nagy halak megeszik a kicsiket.
Visszasietsz a terembe. A verekedésnek vége, a vesztes elterült a cementpadlón; egy orr nélküli hölgy, fél térdre ereszkedve, egy darabka újságpapírral törölgeti a fekvő részeg pofáját. Pár akasztófavirág még mindig ott áll mellettük, és tanácsokat osztogat, hogyan állítsák el a sötétpiros buzogást. A győztes is köztük van, persze a megvert fickó közeli barátja, testvére, szomszédja, egyszóval kebelbéli cimborája.
Visszamész az ablakhoz, ismét bezörgetsz – kicsit hangosabban, erőszakosabban. De ezúttal is néma csönd a válasz, csupán az iménti öreg vet oda, ravaszkás mosollyal, egy újabb idézetet:
– „Kopogtassatok, és ajtó nyílik előttetek! Mert aki kopogtat, annak ajtó nyílik.”
Csakugyan igaza van a vén világcsavargónak, az ablak mellett egy ajtó nyílik, amelyik eddig elkerülte a figyelmedet. Belököd, és belépsz a szolgálati helyiségekbe, amelyeket dobozok és – ki tudja, miért – tojásos kartonok borítanak. Követed az emberi hangokat, és végül rábukkansz valamennyiükre – a halárusra, a csupasz lábú, köpenyes királylányra meg két-három korábban nem látott izompacsirtára is a személyzetből. Ülnek, cigiznek, söröznek, mellesleg krigliből, a változatosság kedvéért egy megkezdett üveg tiszta vodka is van előttük. Kinn ebédelnek kunyhó mellett. 
– Elnézést a zavarásért – mondod amilyen udvariasan csak lehet –, telefonálhatnék innen?
Elég bambán, de békésen bámulnak rád, valaki mintha még bólintana is, úgyhogy a szomszéd asztalon álló telefonhoz lépsz. Közben végig valami nagyon intim dologról beszélnek, mert a fehér arcú lány többször is elismétli: „voltam vele, és?” Beszélgetőtársai, ha különösebben nincsenek is felháborodva, azért nem is dicsérik meg, különösen Belzebub segédje nem, aki kioktató modorban közli vele:
– Máskor gondolkodj egy kicsit, te patkány, kivel mész el, nekünk se tök mindegy…
– Mi vagyok én, óvodás picsa? – tüdőzi le a cigit a „patkány”.
A vonal túlsó végén hosszú búgások, de az ötödik után hallod Kirilo unott „halló”-ját.
– Kirilo, én vagyok, Otto.
– Á, nagyszerű! – Amióta Kirilo kapcsolatba került a diaszpórával, megtanult mindennek örülni. – Mikor érsz ide?
– És azt is mondtam neki: „Ahogy akarod, de a számba nem veszem, oké?” – meséli cimboráinak a „patkány”. Kénytelen vagy visszakérdezni.
– Mikor érek oda? Figyelj, zuhog az eső. Vizes a fejem, most fürödtem. Odakinn zuhog, az istennek nem akar elállni. Elmegy az életkedve az embernek. A tetejébe nem tudok kimenni innen.
– Honnan? – értetlenkedik Kirilo.
– Aztán odavittem Szaskát, mutatom neki: „Nézd, mit csinált az a barom – teljesen széttépte a bugyimat, most miben járjak?…”
– Honnan nem tudsz kimenni? – próbálja kihámozni Kirilo.
– Hát az izéből, a kollégiumból – nyögöd ki. – Olyan zuhé van, hogy nem tudok kimenni az utcára…
– Kérsz? – kérdi az egyik fazon, és tölt fél stampedli vodkát.
– Kösz, főnök.
– Tessék? – kiált a kagylóba Kirilo.
– A lényeg, Nasztyona – instruálja a „patkányt” a halárus –, hogy ha megint megjelenik az a fasz, szólsz Vaszilkónak, rendben?
– Vilinger – fújja ki a füstöt Nasztyona –, én magam harapom le a tökét…
– Kirilo, félóra múlva visszahívlak, jó?
– Oké! Csak ne halaszd későbbre. Rengeteg dolgunk van.
– Rendben.
Lerakod a kagylót, és az eléd tolt stampedli után nyúlsz.
– Kösz, fiúk. A fényes jövőtökre!
Hallgatnak, és közben néznek téged. Amikor már csordogál lefelé a nyelőcsöveden a folyadék, rájössz, hogy nem is vodka, hanem bivalyerős kisüsti. De már késő. Valahogy lement. Kínkeservesen.
– Figyelj, haver, nem kell estére csaj? – kérdi valamelyikük.
A kabátujjadba törlöd a bajszod, s közben szemügyre veszed Nasztyona hegyes fogacskáit.
– Kösz, fiúk, ma nem érek rá…
– És tojást nem viszel? – ajánlja a halas. – Nagy tételben adom. Angró.
– Kösz, kösz – ismételgeted, és már mész is.
A szolgálati helyiségek útvesztőjéből kifelé menet ismét belebotlasz a szétdobált üres dobozokba. Még vidámabban táncol minden a szemed előtt.
Ha részeg vagyok, mindenkit részegnek látok. Egy csomó bántó pontatlanságot, ügyetlenséget veszek észre a mozdulataikban. Főleg járás közben. Most különben nem is járok messze az igazságtól. Itt mindenki részeg, nemcsak én. Az eső miatt van. Mind szerencsétlenek vagyunk.
Koordinálatlanul mozgó, szerencsétlen, szánalmas szörnyetegek.
De én tehetek mindenről. Én idéztem elő az esőt, amikor ma reggel mágikus cselekedetet hajtottam végre a zuhanyozóban az ismeretlen sötétbőrű papnővel. Megérdemlem. Büszke vagyok rá.
Az asztalhoz lépsz, ahol írótársaid ismét életet leheltek a háromliteres befőttesüvegbe: újratöltötték.
– Úgyhogy félig ilyen, félig olyan vagyok – fejezi be Julius Caesar a nemzeti hovatartozásáról szóló, hosszú és szövevényes elbeszélést.

Legfőbb ideje, hogy kikecmeregj innen. A haverokkal folytatott beszélgetés kollaptikus zsákutcába jutott. Fogalmuk sincs, mit akarnak mondani, de mindegyik mondja. Négy idióta beszélgetése ez inkább, akik egyszerűen szeretnek kimondani bizonyos – szépséges, emelkedett, illetve ocsmány, alpári – szavakat. A hangzásuk okoz örömet nekik. Sehogy sem állnak össze a szavak, a maguk különálló, részeg életét élik. Mert mindnyájan a művészi szó mesterei vagytok. A különálló művészi szóé.
És az eső, a szűnni nem akaró eső, a pofák, egyre több pofa, osztódással szaporodnak és halakként úsznak körülöttetek, lapos, mélytengeri halakként a legfeketébb óceán mélyéről.
De már szélesre tárták az összes kaput, és ott álltok a huzatban, a komisz ázsiai szélviharban, amely lesöpri a habot az asztalokról és befőttesüvegekről. Mégiscsak termel még valamit ez az ország. Például savanykás, émelyítő szagú, repülő habot.
Pocsékul érzed magad, von F. Vacogsz. És kicsit hányingered is van. Legfőbb ideje, hogy kikecmeregj innen. Vár a Gyermekvilág, vár Kirilo, vár a moszkvai újságod nélkül tehetetlenül vergődő Ukrajna, te meg itt összevissza dumálsz a szent kényszerről, hogy szüségképp mindenki a maga útját járja. Elvégre mi köt össze a fal túloldalán lakó üzbéggel, a falon kívül? Az üzbéggel, aki folyton piláfot készít, aztán meg sorra csábítja oda az éhes diáklányokat a zsíros szaggal? Beléjük tölti a piláfot, kitömi őket, mint szalmával a madárijesztőt, ők pedig megmerevednek, szalmabábbá változnak, aztán az üzbég megsüti őket, és orrukon-szájukon potyog ki a piláf. Te viszont, von F., sosem tanulsz meg piláfot készíteni. És mi köt össze a türkmén Hudajdurdijevvel – komor és kövér, mint egy eunuch, amiért egyesek „Hudij Durdijevnek”  nevezik –, aki minden áldott este pontban kilenckor megjelenik tréningnadrágban a tévé előtt, mert nem lehet meg a híradó nélkül? Vagy mi köt össze Jezsevikinnel, aki kopogtatás nélkül lép be mindenhová, mivel a Kárpátoktól a Csendes óceánig terjedő egész térség urának képzeli magát? Mi köt össze Blagolepovval, akinek az apósa KGB-tábornok, de Blagolepov ennek ellenére átszellemült verseket ír Radonyezsi Szent Szergijről , a jóga előírásai szerint veszi a levegőt és Rörich  tanítványának nevezi magát, pedig valójában mindenki pontosan tudja róla, hogy spicli? Mi köt össze Sura Gorohovval, aki a lét egyetemes jelét keresi, és emiatt elfelejti megadni a tartozását? Mi köt össze Oleg Szekszopatologgal, aki kizárólag azért tanult meg franciául, hogy eredetiben olvashassa a Háború és békét? Mi kötött össze Pasa Bajsztrjukkal? Mi köt össze bármelyikükkel és bárki mással?
– Mind egyfomán lélegzünk, iszunk, szeretünk, bűzlünk – közli, mint valami hétpecsétes titkot, Jura Golicin.
– Vagyis az együttlétre teremtettünk. Az egyetemes emberi értékek kötik össze a világot – tódítja Rojtman. – És minket?
– Te könnyen beszélsz, tudhatod, hogy ha minden kötél szakad, valahol a Közel-Keleten ott a saját államod, a te saját, különbejáratú államod…
– Az állam szörnyeteg, elemi csapás – rázza hemingwayi szakállát Caesar.
– Miért akartok szakítani velünk, ti nacionalisták? – kérdezi Golicin. – Miért vette a fejébe egyszeriben mindenki, hogy válik? És az a sok közös gyerek? És a testvériség nagy tapasztalata, amikor mindenki osztozik a szerencsétlenségben? Mondjátok meg, nacionalisták, miért?
Minden mondat között egy-egy csuklással tesz éles elválasztást.
– Ha nacionalista lennék, válaszolnék is – mondod lassan és érthetően; már-már túlságosan is lassan és érthetően. – De hogy lennék nacionalista, ha itt sörözök veled?
Kikezdhetetlen logika. Golicin kezet nyújt, és sokáig szorongatja. Klassz srác. Egy csepp ostoba birodalmi sovinizmus sincs benne. Csak nagyon szereti a testvériséget. A szabadságot. Az egyenlőséget.
– Tegnap este arra gondoltam, nincs Isten – tudatja szomorúan Rojtman.
– Tegnap este? – ámul el Horobec. – Te mindig köteles vagy ezt gondolni. A kurva pártod alapszabálya értelmében, amelynek tagja vagy…
– Mi köze ehhez a Pártnak? Nem erről van szó. Arra gondoltam, hogy Isten, egy valódi, nem képzeletbeli, fiktív Isten soha nem hagyná, hogy létezzenek nemzetek…
– Ahogy azt sem hagyná, hogy létezzen pestis, szifilisz, atombomba – helyesel egy szederjes orrú piás, aki egy pillanatra felbukkant az asztalotok mellett, majd továbbvánszorgott.
– Ezért nem lehet jó és boldog az emberiség… – folytatja Rojtman. – Ez tesz bennünket kicsivé és iriggyé, ez tölt el szarral. Mennyi fekete energia gyűlt föl mindenhol, csak azért, mert léteznek nemzetek…
– Beleértve a zsidót is? – kacsint Horobec.
– Bármelyik, nem fogsz csőbe húzni!
– Nem foglak – már rég csőbe vagy húzva. A mai napig nem léptél ki abból a bűnözőpártból. Fekete energiáról beszélsz, és úgy teszel, mintha nem látnád a forrását. Mi a francért nem léptél már ki? Tudod, mennyire bírlak. De hogy tudtál nem kilépni azok után, hogy láttad a tankok lánctalpaira tekeredő emberi beleket? – Julius Caesar tekintete részeg, de fürkésző.
– Mi köze ennek a Párthoz? Mindenhol vannak gazemberek. Más pártokban – más gazemberek.
– Más pártok nem tankkal járnak – vakkantja közbe Golicin két csuklás között.
– Még járhatnak – emeli fel a fejét a szomszéd asztalnál alvó katonatiszt, paszományán kis hímzett tankkal.
– Én minden pártot betiltanék.
– Én is.
– Én is.
– Akik meg földalatti pártokat kezdenének alapítani, azokat nyilván likvidálnátok, mi? – gonoszkodsz velük.
– Kiirtanám őket, mint a svábbogarat – bólogat egy rokkant, kezében lukas harmonikával. – Unyicstozsal bi, kak tarakanov!  – teszi hozzá.
– Szép kis demokraták – szólal meg egy rózsaszín lepedőbe csavart, borotvált fejű krisnás.
– Szép kis demokraták! – ismétli utána a veréb, azaz ukránul horobec, de nem Arnold, hanem egy szürke kismadár, amely az asztalok között ugrál, és valamit csipked a sörtócsákban.
– Valami ilyesmiről beszéltünk tegnap. Talán a konyak után. – Felforrósodott homlokodat törölgeted, mintha folyton elfelejtenél mindent. – Tegnap is erről beszéltünk, tegnapelőtt is. Ugyanis lassan két éve mindennap vodkázunk, amitől felébred bennünk az állampolgári aktivitás. Arról nem is beszélve, hogy már szólásszabadság van. Mint kiderült, ha szabad a szó – az egy szó a sok közül –, csak ugyanazt vagyunk képesek mondani. De azt mindennap. Caesar, te második éve próbálod tisztázni, miért nem képes Borja kilépni a Pártból. Jurko, te azt bizonygatod, hogy nem szabad elszakadni. Rojtman, te mindennap kijelented, hogy nincs Isten. A kurva életbe, most az egyszer hallgassatok meg engem is. Én vagyok a legfiatalabb, úgyhogy két évig csöndben maradtam. Adjatok szót. Egy szót.
– Adjatok szót a srácnak! – követeli a harmonikás rokkant. – Na, adjatok már szót neki! Halljátok?!
– Érdekes, érdekes – emeli föl másik, ugyancsak részeg fejét a háromfejű katonatiszt.
– Hé, fogjátok már be, seggfejek! Mindenki titeket hallgat! – harsogja túl baritonján az eső zaját és a söröző lármáját egy pap. Szakálla és bajusza csupa sörhab.
– Beszélj – suttogja egy hatalmas harcsa, lopva kikukucskálva egy ichtyológus köpönyege alól.
És hallod, ahogy hirtelen csönd támad. Nemcsak a műanyag tető alatt, a szögesdróttal körülvett térségben, de a söröző legtávolabbi zugában is. Csak az eső nem áll el sehogy sem. Le van szarva.
Beszélni kezdesz, szájadhoz tartva az üres befőttesüveget, valamelyest felerősíti a hangod, afféle mikrofon, nélküle nem lennél olyan magabiztos. Márpedig van miről beszélned, van mondanivalód a számukra. Még a vérző szerencsétlen is összevakarta magát a cementpadlón, és – orr nélküli útitársától támogatva – valahogy közelebb mászott, hogy jobban halljon és lásson téged.
– Szívesen megölelek bárkit. – Kicsit még remeg a hangod az izgalomtól, de már úgy zeng, akár egy szónoké. – Szívesen kezet nyújtok bárkinek az égvilágon. A kurva életbe, hiszen mindenki boldogságra teremtetett – habár mindenki mást ért alatta. Nincs ebben semmi rettenetes vagy elítélendő, és letépem a tökét annak, aki azt képzeli, hogy ebben valami rossz van. Hiszen olyan kevesen vagyunk, és olyan aprók a fagyos világűrhöz képest, hogy semmiképp sem engedhetjük meg magunknak a luxust, hogy gyűlöljük egymást, vagy területi követelésekkel lépjünk fel egymással szemben. Pláne pártpolitikai, nemzetiségi vagy faji alapon. Teljes joggal mondhatom ezt, mivel épp ma reggel folytattam viszonyt egy színesbőrű lánnyal a tusolóban. Nem érdekelt a nemzetisége. Még kevésbé, hogy milyen párthoz tartozik. Az meg különösen nem izgatott, hogy felséges bőrének más a színe, mint az enyémnek. Sőt örültem, hogy más a színe. Hímvesszőmmel távoli kontinenseket, kultúrákat, civilizációkat kapcsoltam össze néhány felejthetetlen percre. Közös nevezőre, azaz, elnézést a kifejezésért, közös ondósejtre hoztam őket. Úgyhogy nem tudok gyűlöletet táplálni Oroszország és az oroszok iránt…
De most, hogy savanykás sört iszom az oszlopokkal és szögesdróttal körülkerített pusztaság közepén, hogy szél veri vizes hajamat, és amerre a szem ellát, egyetlen nagy ázsiai – elnézést, eurázsiai – síkságot – elnézést, országot látok magam körül, a maga szabályaival és törvényeivel, és ennek az országnak megvan az a képessége, hogy nyugat felé terjeszkedjen, és közben elnyelje a kis népeket, a nyelvüket, a szokásaikat, a sörüket, miközben nagy népeket is elnyel, lerombolja a kápolnáikat, a kávéházaikat, és főként – a meghitt, száraz bordélyokat a szűk, macskaköves utcácskákban, nem tudok egyszerűen ölbe tett kézzel figyelni és hallgatni, mintha lenyeltem volna a farkam. Barátom nemrégiben régi képeslapokat mutatott nekem, annak a városnak a fotóival, ahol lakom. Lehettek vagy ötven évesek. De én felkiáltottam: ebben a városban szeretnék élni! Hol van?! Mit csináltak vele? Miért nincs jogom a saját sörömre? Őrület!
Ezért Ukrajna Oroszországtól való teljes és maradéktalan különválása mellett vagyok! Éljen az ukrán és orosz nép megbonthatatlan barátsága! Higgyétek el, semmiféle ellentmondás nincs e között a két mondat között. Boldogságot és virágzást kívánok a nagy orosz népnek! A mi sörünkre és a ti sörötökre!
Beszéded végén egy pillanatig teljes, feszült csönd telepedik a hallgatóságra, de aztán egyszer csak hihetetlen, végeláthatatlan tapsviharban törnek ki. Még az esőt, a szelet is elnyomja. Olyan régen akarták hallani tőled ezek az emberek. Végre elmagyaráztad nekik az egészet. Mostantól minden jóra fordul. Jobbra-balra hajlongsz, majd felkapod a táskád, és határozott léptekkel a kijárat felé veszed az irányt, de megállítanak, hogy köszönetet mondjanak, kezet szorítsanak veled, gratuláljanak a szép beszédért; könnyek csillognak a szemükben, sőt valaki kihúzza a köpönyege alól és neked ajándékozza az újságpapírba csavart, néma, történelemelőtti harcsát. Amikor a bejáratnál elhaladsz Belzebub segédje mellett, átölel téged, suta, szégyellős csókot nyom valahová a bal füled alá, és sokáig tapsol utánad; a vézna nyárfák alatt megtapsol a két helybeli zsivány meg az öreg, erőtlen spekuláns néni, akit az előbb még püföltek…
Homlokod lángol a hideg májusi esőben.

        KÖRNER GÁBOR FORDÍTÁSA
 

Bibliográfia

ANDRUHOVICS, Jurij
Rekreáció
JAK Világirodalmi Sorozat - Osiris, 1999

Shevchenko is OK
Esszék Ukrajnáról
Ráció, 2004

(Andrzej Stasiukkal)
Az én Európám
JAK-Kijárat, 2005

„Carpathologia cosmophilica”
Magyar Lettre Internationale, 24

„Erc-herc-perc”
Magyar Lettre Internationale, 37

„Kis intim urbanisztika: Lemberg és Kijev”
Magyar Lettre Internationale, 39

„Az egységes Európa igaz története”
Magyar Lettre Internationale, 41

„Közép-keleti revízió”
Magyar Lettre Internationale, 42

„Shevchenko is OK”
Magyar Lettre Internationale, 46

„Románc a kozmosszal”
Magyar Lettre Internationale, 48

„Hajó-város”
Magyar Lettre Internationale, 49

„Csernobil, a maffia és én”
Magyar Lettre Internationale, 51
 

„De különös szerelemmel”
(Oroszországról)
„Ukrán geopoétika”
Magyar Lettre Internationale, 56

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu