Jézus vére. Oldalra léptem, és töltöttem a borból a soron következő tompa fényű pohárba. Elnéztem az előttem állókat, lehajtott fejjel várnak, egyik a másik után. Így van rendjén, jutott eszembe. Most bekövetkezhet az egyesülés. Itt kiválasztott lehetsz, felfigyelhetnek rád, léted értelmet nyer. Az enyém épp úgy, mint a többieké.
 Az oltár előtt félkörben elhelyezett padok jelentették a kezdetet. A félkör utalt arra, hogy létezik egy nagyobb kör is, és azon túl egy még nagyobb. Majd egy végtelenül nagy, fényes terem. Ott gyűlünk majd egybe valamennyien, magunkban leszünk, egyedül. Itt, itt megtalálhatod léted értelmét. Neked rendeltetett.
 Csend volt. Mintha egy intésre gyűltek volna össze a hívők, félkörben, és mintha az előttem görbedő hátak mindegyikéből egy-egy út indult volna el kifelé, a tájba, a sík mezőre, és tovább, a hegyeken át a tengerig, hogy azután folytatódjanak a végtelenben. Ők magukba fogadták az utat. Nemsokára felállnak, félre tolják az ajtót és kimennek a szabadba, szerteszélednek.
 Letérdeltek az oltár előtt. Mintha azt mondták volna, mégis elfogadunk. Lehet, hogy később megfeledkeznek erről. Mehetettem volna máshová is. Ott sem lett volna más a helyzet. Persze nem ugyanaz, mint itt. Valami más, amit nem tudtam volna megakadályozni. Valami, amit nem tudtam volna megakadályozni, és amitől nem tudtam volna szabadulni később, valami, ami nyíltan megmutatkozott volna.
 Tavaly történt, az első istentiszteleten, amit tartottam. Ott álltam a prédikálószéken, végignéztem a gyülekezeten. Látszott rajtuk, hogy kíváncsian várják, miről akar beszélni nekik az új pap. A tékozló fiú történetét választottam. Aki hazatér, és kinek apja borjút vág, hogy méltóképp megünnepelje. Beszéltem testvére irigységéről és a lakomáról, amit mindezek ellenére megtartottak. Csak álltam ott, papi öltözékben, a fehér stólával, amit Kristiane készített nekem, végignéztem a gyülekezeten, és azt szerettem volna, hogy hallják meg, amit mondok. Pontosan ilyennek képzeltem egy templomot, egy gyülekezetet. Olyan helynek képzeltem, ahol együtt ünnepelhetünk, amikor valaki visszatér. Úgy éreztem az én feladatom, hogy kinyissam a templom kapuját, és nyitva tartsam mindenki előtt, aki be szeretne jönni. Nem hozzám, hanem a gyülekezethez, szeretne megtérni a csendhez, egy olyan helyre, ahol ünnep a visszatérés, és örömmel fogadják.
 Erről prédikáltam. Beszéltem és beszéltem. De valami nem sikerült. Valami elkerülhette a figyelmemet. Hosszúra nyújtottam. Csak álltam ott a könnyű ruhámban, és beszéltem. Majdnem egy órát. A gyakorlaton azt tanultuk, hogy negyed óránál tovább ne nyújtsuk a prédikációt. Tovább ne beszéljünk, inkább rövidebb ideig. Mert nem a szavakra fognak emlékezni. Persze, persze, emlékezni fognak néhány elejtett szóra, amit őt maguk is használnak, vagy, ami az adott pillanatban megérintette őket. Általában azonban nem az elmondott tartalomra emlékeznek, hanem az élményre. A tapasztalatra. Tapasztalathoz kell juttatnunk őket. De ne tartson tovább negyed óránál. Húsz percnél pedig semmi esetre sem.
 Sikerült bebizonyítanom. Megtörtént, és én már nem változtathattam rajta.
 Az emberek felálltak és elmentek. Még az az asszony is, aki a lelkészi hivatalban dolgozott. Aki első alkalommal kinyitotta a templomot és körbevezett. És mások is elmentek, akikről persze nem is tudtam kifélék, mifélék. Felálltak és csendben kimentek.  Öten vagy hatan. Az elején sem voltak valami sokan.
 Felébredtem és rögtön ez jutott eszembe. Szégyelltem magam, hogy még mindig ez foglalkoztatott, ahelyett hogy fontosabb dolgokra koncentráltam volna. Szerettem volna megfelelni. Készültem ide, a táskáim, a dobozaim, minden elfért a kis furgonban. Alig egy héttel Kristiane temetése után indultam el.
 A neten bukkantam a megüresedett lelkészi állásra. Gyorsan intézkedtem, felhívtam őket és el is faxoltam mindent, amit csak kértek. Kiderült, hogy már régóta keresnek valakit, nem nagyon akadt rajtam kívül jelentkező. Néhány napon belül megvolt az állás. Már csak össze kellett csomagolnom a holmimat, és nekivágtam Dél-Németországból az idáig vezető útnak. 
 Egy teljes napomba került, mire az észak-finnországi erdőségen át eljutottam a határig, azután végig a folyó mentén, át a hegyen, majd a fjord irányába indultam a másik oldalon. Ahogy a fjord irányába kanyarogtam az úton, az volt az érzésem, hogy haza értem. Annak ellenére, hogy soha nem jártam még erre. Otthon éreztem magam a vidéken, ebben a végtelen, sík térben, amit annyiszor elképzeltem magamban. Ahova vágytam.
 Ezért beszéltem ennyit a hazatérésről. Szerettem volna megosztani velük a történetem, az élményem, nekik szerettem volna adni, hogy közös jövőnk alapját képezze. Nagyon szerettem volna, nagyon, nagyon, nagyon. Olyan helyre vágytam, ahol kimondhatom azt, hogy „mi”, olyan helyre, ahol mindez elképzelhető.
 Sajnos elrontottam. Elrontottam még mielőtt elkezdődött volna. Pedig semmire nem vágytam még ennyire. Szépen, apránként. Kitolult belőlem és szétterjedt és félretolt mindent, ami útjába került.
 Amikor aznap hazatértem a templomból, Kristiane stóláját mélyen elrejtettem a szekrényben. Nem használtam többé.
 Az éjszaka, amikor elárultam. Tekintetemmel a gyülekezetet pásztáztam, és hallottam a hangom szétterjedni a térben. Nem rajtam múlt. Nem magamnak beszéltem. Magunknak. Krisztus teste és vére. Bűneid megbocsáttatnak. Menjetek békében. Széttártam a karom. Mintha el akarnék engedni valamit, mintha valami kibújt volna belőlem a mozdulat közben. Kibújt belőlem és távozott.
 Furcsa volt az az esztendő. Minden félresiklott. Minden alkalommal, amikor széttártam a karom eltűnt valami, kiürült, mintha ott sem lett volna.
 Azért nem tűnt el minden. Volt valahol legbelül egy hely, amely nem ürült ki, egy földalatti forrás, amely tovább csobogott. Vajon honnan eredt? Hallom a hangját és tudom, hogy létezik. Létezik.
 Az oltár előtt álltam, amíg a zsoltárt énekeltük. Békesség és megnyugvás töltött el a hangok hallatán. Nemsokára itt a Húsvét, majdnem egy éve, hogy megtörtént.
 Kristiane miatt jöttem ide. Miatta történt. Egyértelmű helyzet. Úgy mozogtam akár egy sakkfigura, ahogy elindultam Dél-Németországból és egyszer csak itt találtam magam Északon. Muszáj volt. Örvénybe kerültem, amely végül kivetette testemet. Visszajutottam. De hova?

Kiléptem a főkapun és bezártam magam mögött. A templom ajtaja ólomüvegből készült, így akkor is be lehetett látni a templom belsejébe, ha zárva volt. " A két szögletes oszlop úgy fogja közre az ajtót, mint valami jégtömb, és menedéket nyújt a látogatóknak.” Az idézet egy ismertetőből származik, amit akkor küldtek nekem, amikor érdeklődni kezdtem az állás iránt. Felnéztem. Eszembe nem jutna soha, hogy jégtömbhöz hasonlítsam a magasba emelkedő két kő tornyot. Számomra mindig is két erőteljes kő torony maradt, közöttük a tágas égbolt, mögöttük a tető. Olyan háromszögletű. Lillen lego-készletében is volt egy hasonló elem, egy háromszögletű kocka, amit az épület tetejére lehetett helyezni.
 Fújt a szél. Itt mindig fúj a szél. Amikor megpályáztam az állást nem gondoltam erre. A széltől nem tudok megszabadulni. A széllel mintha képek is érkeztek volna, melyeket arcomba fújt, hogy azután elillanhassanak. 
 Akkor is fújt a szél, amikor Kristianéval találkoztam. A kolostor előtt álltam, az Aspenhau és Hartwald között elterülő síkságon, a magas, tágas lombkoronájú fák között, s bár a kolostort kőfal zárja körül, mégsem nyújt védelmet a szél ellen. A kolostor templomának boltíves ajtaját kőfaragvány keretezte, ott láttam meg Kristinét könnyű, fekete ruhájában. Kezével furcsa sapkáját a fejére szorítva kicsit hátradőlve állt és a boltívet nézte. Láttam, hogy meg akarja érinteni az egyik figurát, és óvatlanul elengedte a kalapját, hogy hozzáérhessen a kis szarvas szörnyhöz, mire kalapját elsodorta a szél. Egy másodpercig tartott az elém táruló jelenet, ahogy hirtelen kinyitottam a templom ajtaját és megláttam őt hátrahajolva, kezét kinyújtva, és a kalapot, amelyet fejéről lefújt a szél.
 Egy darabig még álldogáltam a templom előtt, keresztül bámultam az üvegen, néztem a bent feltáruló teret, éreztem, ahogy arcomat, fülemet fújja a jeges szél, becsuktam a szemem.
 Próbáltam felemelni az elsodort kalapot, de megint arrébb fújta a szél, hasztalan próbálkoztam újra és újra, szaladtunk a kalap után, az agyagos fűben, körbe-körbe a kolostor udvarán a magas fák és régi házak között. Akár egy némafilmben. Végül nevetni kezdtünk, először Kristiane, csengett a nevetése, majd én is, és csak álltam, nevetve, az udvar közepén. A kalapot végül nekifújta a szél a falnak, ott várta mozdulatlanul, hogy felszedjék. Egyszerre értünk oda. Végül Kristiane vette fel, leverte róla a rátapadt sáros leveleket, majd felvette, kicsit a szemébe húzva, és rám nevetett. Láttam a kalap alól elővillanni mosolygós zöld szemét, ahogy felnézett rám, mert kisebb volt, mint én. Hallottam bolondos, gyermeki nevetését. Boldognak tűnt.
 Olyan játékos, mondta. Wollte spielen. De most már maradj nyugton, Winnifred, figyelmezette szigorúan. Du bleibst da.
 Visszavitt a kocsiján a városba, egy kis furgonon, ami tele volt maszkokkal és bábokkal. Kristiane 41 éves, bábjátékos. Liv, 34 éves, ösztöndíjas teológus hallgató.
 Olyan egyszerű volt minden. Egyszerű volt vele találkozni, együtt lenni, ülni a kocsijában, hallgatni a motor zúgását és kibámulni a fekete, elhagyatott ipartelepre, amely mellett elhaladtunk és az út mentén csomókban elhelyezkedő csupasz fákra.
 Egyszerű volt. Könnyed. Én meg nehézkes voltam, nem csoda belekapaszkodtam Kristiane könnyedségébe. Tényleg így volt? Akkor még nem vettem észre milyen vakító a belőle áradó fény, mint a nap egy filmjelenetben, amikor egyre fehérebbé válik, mielőtt végleg eltűnne.
 Kinyitottam a szemem és magam előtt láttam a templomot, amelynek én vagyok a lelkésze. Lassan egy éve, hogy itt vagyok, próbáltam erre összpontosítani, hogy itt vagyok most, próbáltam tiszta, egyszerű dolgokra gondolni.
 

                     SZÖLLŐSI ADRIENNE FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu