Megkísértette már valamelyikünket a gondolat, hogy ami elmúlt, az sohasem létezett? Eretnek pillanatainkban talán eljátszunk e gondolattal. Mindazonáltal értelmes emberek körében nyilván egyikünk sem ragadtatná magát olyan kijelentésre, miszerint „Minden; kivétel nélkül minden, ami állítólag mögöttünk van, egészében csakúgy, mint részleteiben, tőlünk térben és időben távol ugyanúgy, mint hozzánk közel, kérdéses és bizonytalan”. Aki pedig még azon meggyőződését is világgá kürtölné, hogy semmi sincs a jelenen kívül, s ez a jelen mélységesen obskúrus és mindmáig fel nem derített mesterkedéssel termeli folyamatosan saját múltjait, nos, azt menthetetlenül zavaros, fölvilágosulatlan koponyának tartanák, s teljes egyetértésben megmosolyognák.
 A múlt mint olyan, szavatolt valami a szemünkben. Maga az alapvető megtörténtsége legalábbis mindenképpen. S éppen, mivel ? alapvetően és általában véve ? kétségbevonhatatlan birtokunknak hisszük, megengedjük magunknak, hogy kritikusan tekintsünk a múltat illető ismereteink konkrét forrásaira. A személyes emlékezet? Ó, hogyne: felejt, elfojt, kihagyásokkal él, eggyé gyúrja a legélesebb ellentmondásokat is, vagy gazdagon kiszínezi őket, mint valami keleti mesemondó. Rendszeresen becsap minket, akiknek pedig a szíve véréből él, különösképpen pimasz élősködő gyanánt. Pontosan tudjuk is, hogy így van; kínos és fájdalmas tapasztalatokból. Mit sem törődünk azonban mindezzel, mihelyt a múlt tanúit kezdjük faggatni, komolyan és áhítattal, s állításaikra mint az igazság letéteményeseire tekintünk. Hát a történelmi dokumentumok, a kőbe vésett feliratok, az okmányok, az akták, a fénykép vagy a film? Nos, ezek vagy nyomorúságosan szórványosak és töredékesek, vagy éppen hogy lidércnyomásszerű bőséggel zúdulnak ránk. Gyakran le kell őket fordítani, az értelmezésre pedig mindenkor rászorulnak. A történelmi források nem ritkán eleve manipuláltak voltak: durva-kontár avagy rafinált hamisítás eredményei, vagy utólag kozmetikázták át őket a korra jellemző eszközökkel. Gátlástalan amatőrök és nyerészkedő szélhámosok egyaránt űzik e sötét mesterséget, ahogy úri kedvük tartja, a lehetőségek engedik, illetőleg ahogy az igények diktálják. A profi történettudósok ? szakmai okokból és céhük zászlaja alatt ? világszerte szünet nélkül azon buzgólkodnak, hogy a históriai nyersanyagból a szájuk íze szerinti tényeket fabrikáljanak, s anyagukban a kellemetlenül ellentmondásosat a kívánt irányvonalhoz pászítsák.
 Egyáltalában a történészek: ők is emberek, pontosabban jobbára férfiak, akárcsak mi magunk ? itt Európában már igen régóta a múlt anyagának elrendezésével, megrostálásával vagy épp megsemmisítésével és különféle múlt-modellek konstruálásával foglalatoskodnak; lankadatlan buzgalommal. Ezen elhúzódó hősies tusakodás hevében mindenféle furcsaságok megeshetnek. Hitler naplói csupán egy zseniális műkedvelő amatőr hamisítványai voltak, és lám: egykettőre akadt egy nagytekintélyű kor-szakértő és náci-specialista, aki jótállt a hitelességükért. S ha valahol egy meggyilkoltak egymás mellé hordott tetemeit ábrázoló fényképet látnak, tekintsenek rá kegyelettel, de ne hamarkodják el az állítólagos tettesek szenvedélyes elítélését. Meglehet, hogy már másnap ki kell cserélni a képaláírást, s akkor egyszeriben a másik tábor számláját terheli az úgynevezett múltban a karabélyok ravaszának meghúzása ? míg csak egy új múltkonstruktőr, pillanatnyilag meggyőzőbbnek elfogadott dokumentumokra hivatkozva, ki nem üti a múlt-ipar épp ügyeletes győztesét a nyeregből.
 Fundamentális problémát azonban ? mint említettük ? mindez nem jelent. Bármilyen kétségek merüljenek is fel múltunk szavatolóival kapcsolatban, amit szavatolnak, az alapvetően megingathatatlan. Legyen bár mégoly változékony az idő, az egészre, oly megnyugtató állandósággal, mint fölöttünk a nap, egy minden gyanú és kétely fölött álló „tegnap” csillaga ragyog le. A nyitott kérdésekről folyó viták, tévedések és csalások lelepleződése, hosszú ideig érvényesnek tartott értelmezési modellek minden átmenet nélküli kíméletlen lecserélése; mindez nem képes kikezdeni a hitet a múltban, sőt ellenkezőleg: inkább erősíti. Nagy Károly, Luther, Bismarck, Hitler és a két Helmut, Schmidt és Kohl ? húsz év múlva megint csak másképp fogjuk látni őket és értelmezni viselt dolgaikat, ám hogy ezek az öregfiúk a maguk korába ágyazott ügyleteikkel múltunk részei, és munkálkodásuk elbeszélése hozzátartozik a történelmünkhöz, az nyilván a jövőben sem fogja vita tárgyát képezni. 
 Figyelmet érdemlő tényállás: semmi sem egészen bizonyos, mégis mintha minden a legnagyobb rendben volna. Olyan ingatlanhoz hasonlít a múlt, amelynek telekkönyvi bejegyzéseit nap mint nap manipulálják egy kissé, s amelynek minden éjszaka odébb kerülhetnek a határkarói, nekünk, ingatlantulajdonosoknak mégsem kell aggódnunk birtokunk miatt. Holnap szintugyanezen a csalóka talajon fogunk járni, akár Jézus a vízen. Ugyan miért is kéne múlt-hitünknek meginognia? Hasonlóan kérdéses módon mentette át magát a jelenbe, két évezred kollektív összecsapásain: vértől tocsogó vallásháborúin és híveinek minden individuális lelkiismereti vívódásán keresztül, a keresztény hit is. Megmerítkezve a szégyenben ? de ki ragaszkodnék mindenáron a becsülethez, ha egy vallás puszta életbenmaradása a tét? Talán az irodalom?
 Nos, az irodalom minden jel szerint kiváltképp bigott szolgálója az uralkodó múltkultusznak. Lépjenek csak be egy nagy könyvkereskedésbe: ott állnak a múltkultusz könyvoszlopok alkotta fő- és mellékoltárai. Mindez, kronologikusan nézve, a messzi múlt fölidézésével kezdődik. A kiadók évek óta különös nyomatékkal ajánlják figyelmünkbe a középkort. Népszerű életrajzok, kultúrtörténeti ponyva és izgalomhajhász regények sorjáznak a polcokon, közöttük sok úgynevezett középkori krimi. Ha túlságosan messzi múlt Önöknek a középkor, az sem probléma. Ezer év: ez a könyvesboltban tudvalévőleg egyetlen lépés; elég a következő könyvoszlophoz lépnünk. Az egyiptomi uralkodónők és a császárok szerelmi életét részletező könyvek közvetlen szomszédságában találjuk az elhunyt apákon, anyákon, testvéreken és sorsukon elmélkedő köteteket. Németországban a biografizáló emlékezéskultusz valóságos konjunktúrájának lehetünk tanúi. 
Legbuzgóbban a második világháború áldozataira emlékszünk, ám egyszersmind ? s ez figyelemre méltó! ? a világháború túlélőire is. Ez a fajta emlékező irodalom olyan művekkel vette kezdetét, amelyek zsidó sorsokat beszéltek el. Ezeket ? a közelmúltban ? a bombázások, a szülőföldjükről való elűzés és kitelepítés áldozatainak szentelt művek követték. Mostanában pedig ? egyelőre többé-kevésbé szórványosan, ám mindinkább trend-szerűen ? fegyverrel a kézben elesettek emléke idéztetik fel, azaz gyilkolni küldött katonáké.
 Igen, a világháborús tömegmészárlás feketemágiája a háború végét túléltekre is kisugárzik. Aki csak felnőttként megérte a béke első napját, az a nálánál lényegesen fiatalabbak és az utódnemzedékek szemében akarva-akaratlanul e nagy vérontás világából való alakká vált. Buzgólkodhatott később akár évtizedeken át az újjáépítés érdekében, lehetett a modernitás, az aktív jelenben-élés képviselője és szószólója, legsajátabb kora ? a kor, amelyben túlélése a körülmények sorsszerű-szerencsés műve volt ? végül mégis menthetetlenül utolérte őt.
 Ha szabad kultúránknak ezt a látványos és odaadó múlt-felé-fordulását kultikus valamiként, egyfajta vallásként jellemezni, úgy kétségtelen, hogy az irodalom e szakrális szférában nem csekély szerepet játszott. A történelmi és a kortörténeti regény spirituális intézményekké avanzsáltak. A művelt polgár (Bildungsbürger), ha meg akarta tudni, mit is kezdhet vagy kezdjen a múlttal, illetőleg hogyan alakíthat ki élhető, sőt netán tanulságokkal is kecsegtető viszonyt a halottakhoz, úgy kereste fel őket, mint a templomot. Úgy működött az irodalom, mint valami nagy szövőszék, amelyen az egyéni emlékezés szakadékony és a história strapabíró fonalát különféle szőnyegekké szőtték össze: lakószobákat díszítő pompás perzsaszőnyegekké, érdes-önkritikus kókuszfutókká és kis fehér imaszőnyegekké, amelyeken kényelmesen végezhetők el mindenféle vezeklési gyakorlatok. Az írókban pedig itt, Németországban, a múlt papjait látták ? prédikáltak és tanítottak. Csodálatra méltó biztonsággal találták el a mindenkori legérzékenyebb pontot a múlt traumáiban, rutinosan vájkáltak múltunk sebeiben, s ők nyújtották azt a retorikai szertartást is, mely mintegy gyógyírt csepegtetett az ismét fájdalmassá vált helyekre.
 Elhamarkodott volna mindeme jelenségekről múlt időben beszélni. E múltkultusz továbbra is virágzik, az irodalom boltja pedig, ha nem számít is már a múlt hivatott sáfárának és orákulumának, továbbra is egész tűrhetően megy. Sikere azonban feltűnően gyakran csupán másodlagos: mind gyakrabban van szükség a filmre és a televízióra, hogy egy-egy (közel) múltunkról szóló könyvre ráharapjon a közönség. S ha valaki igazán nagy sikert szeretne aratni elmúlt eseményekről írván, jól teszi, ha a múlt apostolaként előbb a piacot és a közfigyelmet uraló top-médiákban szerez nevet magának. Ezek a változások ? bár az irodalom presztízsvesztése mutatkozik meg bennük ? nem jelentenének alapvető problémát az irodalom számára ?, ha töretlenül élne tovább a múlt vallásos tisztelete. Amíg a múlttal való törődés belső, spirituális igény, amíg a közeli és távolabbi halottak képesek aggodalmat avagy vágyódást ébreszteni bennünk, addig a történelmi vagy kortörténeti érdeklődésű irodalomnak semmi rossztól nem kell tartania. De mi van, ha a modern társadalmak múlt-szükséglete maga is a múlt valamely bugyrába kerül? Mi tehető, ha kiderül: az időtengely mentén való visszafelé-vándorlás nem valamiféle elemi egzisztenciális szükséglete az embernek, s hogy végül ebből a mi egész történeleméhségünkből nem sokkal marad majd több, mint egy szokatlanul hosszú életű divathullámból? Ugyan kinek jutna eszébe örök értéket látni a férfiöltönyben avagy a magassarkú cipőben, csak azért, mert a társadalom népes csoportjai, s mindenekelőtt a hangadó elit nagyon megszokta ezeket?
 Mint mondottam, nyilván bolondnak tartanák, aki azt állítaná, hogy nem léteznék a múlt. Csakhogy nem a „Nincs Isten” kijelentés az istenhit menthetetlen európai hanyatlásának kiváltója illetve legfőbb jele, hanem a szelíd, csinnadratta nélküli vállvonás, amely ezt mondja: Isten lejárt lemez; hallgassanak csak mások lejárt lemezeket! Nincsenek talán egyre többen, akiket a polgári kultúra látványos múlt-kultusza, ahogyan azt a történettudomány, az irodalom, végül pedig a népszerűsítő magazin- és tévésorozatok celebrálják, meglehetősen hidegen hagy? E múlt iránt közömbös(nek látszó?) kortársaink nem zavartatják magukat attól, hogy mások változatlanul meglehetős áhítattal, sőt talán kissé már szektás buzgalommal csüggnek a múlton. A múlt-kultuszban nem osztozók megmosolyogják a hívőket, diszkrét ívben kikerülik a médiának azon terepeit, ahol azok továbbra is buzgón hódolnak a maguk múlt-relikviákkal űzött szertartásainak, ők, a szektán kívüliek pedig jól megvannak a múltból sugárzó varázs nélkül.
 Helyette, a múlt súlyának érzékelése és vállalása helyett, egyre többen egy mindent egybemosó időben élnek, egy pszeudo-mitikus állapotban, melynek legszemléletesebb meditatív formája a csapongás a tévécsatornák között: háború Bagdadban, Berlinre hulló bombák, Kleopátra Cézár karjaiban, Hitler német juhászkutyájának bundájába mélyedő keze, haldoklási jelenetek csőstül, zenekísérettel és anélkül, mezítelen halottak és halottak a legkülönfélébb történelmi kosztümökben. A múlt töredékei így pompásan belesimulnak a kvíz-, talkshow- és comedy-snittek közé, mely utóbbiak esetében ugyanúgy lényegtelen, hogy az épp most kihűlő-megáporodó mából, a közelmúltból vagy a távolabbi múltból származnak-e.
 Távol álljon tőlem, hogy fitymáljam vagy kárhoztassam ezt a mindent egymás mellé helyező egyidejűség-tapasztalatot, amiként arra sem ragadtatom magam, hogy gúnyolódjam a történelem szentmiséit továbbra is buzgón látogatókon. Jó néhány kortársunk ráadásul mindkettőt képes élvezni: a régi múltkultusz számára rezervátumot rendeznek be, kiutalván számára valamely kuriózus zugot ? a jó öreg kézikönyvet, amelyet olykor ma is forgatunk, a családi fényképeket, amelyeket a további megőrzés céljára szakavatottan digitalizálunk. A mindennapokat azonban sokkal inkább a Nagy Szinkrónia élvezete uralja, a felületes és habzsoló tévézés, a boldog kóválygás a fogyasztás örömcsarnokaiban, a popkultúra, a számítógépes játékok és a fantáziavilágok történetietlen időhurkait követő könnyed szörfölés.
 S az irodalom?
 Mit tehet az, aki a történelmi múlt-kultusz főpapjából másodrangú ministránssá csúszott le? Akinek gyakorlott és éber tekintete észreveszi, hogy lassan mindinkább kiürülnek a múlt-kultusz áhítat-csarnokai, s még a maradók, az állítólagos buzgó hívek arckifejezésébe is valami unott-rosszkedvű, valami szétszórt-türelmetlen vonás lopta be magát?
 Nem akarom azt tanácsolni az irodalomnak, hogy fordítson durcásan hátat mindenféle múltnak. Tanácsoljunk inkább ?ha fontosak számára a múlt korszakai ? összpontosítást és megfontoltságot az irodalomnak. A közeljövőben ? míg fel nem üti a fejét egy újabb múlt-vallás ? legyen eltökélten hűséges a múlt húsához; legyen hűséges a halottakhoz.
 A távoli korok halottait, akik római tógába és lovagi bádogba burkoltan kísértenek a képzeletünkben, bízvást átengedhetjük a siker-irodalomnak, az ifjúsági ponyvának avagy a középkori krimi történelmi limonádéjának vagy szánalmas ravaszkodásának. Egyébként amúgyis fölbukkan időről időre egy-egy történész, aki ízletes fogást bűvészkedik nekünk a múltból. 
 A még nem messzi halottak iránt ? kiváltképp a második világháború halottai iránt, akiknek a dokumentáció és az interpretáció szertartásai révén különösen jól kimunkált áldozat-státusz jutott osztályrészül ?, irántuk ébren tartja az érdeklődést a televízió és a mozi. Az irodalom itt már jó ideje csupán a nála magánál nagyobb hatalmú médiák farvizén evez. A döntő csatákat ezekért a halottakért immár nem a könyvpiacon, hanem a képernyőn és a mozivásznon vívják.
 Akárhogyan is: a múlttal való törődés a halottak emlékének ápolása, s az lesz a jövőben is. De hol vannak azok a halottak, akikre napjaink íróinak lenne a feladata emlékezni? Merre forduljon az irodalom, ha a régebbi múlt és a tegnap halottainak sírhant-mezőit egyaránt oly buzgalommal, oly alapossággal és olyan gazdag hozamot ígérően gondozzák az egyéb médiák kertészei? Mint mondottuk: egységesen bolondnak kiáltanák ki, aki azt állítaná, hogy a múlt sohasem létezett. Az azonban nem feltétlenül bolondság, ha az irodalom napjainkban azt üzeni: nem különösebben fontos immár számára sem a távoli-, sem a közelmúlt. Az ezen idődimenziók halottaira való emlékezést ugyanis iparszerűen s a konkurenciát nem kedvelve űzik a nagyhatalmú új médiák főpapjai és a triviális szféra buzgó siratóasszonyai. A kortárs irodalom feladata más. Egy, a múlthoz való viszonyunkat valóban szívügyének tekintő irodalomnak ma azt kellene velünk, olvasókkal megéreztetnie, hogy magunk is halandók, mi több: leendő halottak vagyunk. Aki olvasás közben mint jövendőbeli halottat éli meg és „élvezi” saját magát, az egy fontos, talán legfontosabb igazság pillanatának részese. S úgy mellékesen azt is meg fogja ? minden bizonnyal ? tapasztalni, hogyan enyészik el körülötte a történelem megszokott tája, s oltódik ki számára az a bizonyos mindent összemontírozó szimultanitás. A hamarosan eljövendő halottlét élvezete s a visszarettenő tisztelet mindenki iránt, aki osztozik ebben a tapasztalatban ? ebben állhatna ennek az irodalomnak a sajátos kortársisága. Alapérzése a szelíd borzongás lenne. 

„Az emlékezés hatalma” (Macht der Erinnerungen) című konferencián, a Wetzlari Fantasztikus Könyvtárban 2004. május 12-én elhangzott előadás.
 

                    TATÁR SÁNDOR FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu