Amikor a szüleim, vagy lengyel barátaik a “pszichológiai” szót használják, azzal valami furcsaságra, az őrültséggel határos dologra utalnak. “Ez valami pszichológiai”, mondják a nőre, aki nem mer kijönni a szobájából, vagy a férfira, aki már túl régóta agglegény. Azt feltételezik, hogy a normális emberi lényeknek érthető érzései és motivációi vannak. Az emberek szeretnek, gyűlölnek és gyászolnak; féltékenyek lesznek, ha megcsalják őket, dühbe gurulnak, ha nekik támadnak, megbántódnak, ha megsértik a büszkeségüket. Az érzelmek lehetnek komplikáltak  – az anyám nagyon is jól érti az emberi viszonyok igazságtalanságait, és hogy az emberek meggyűlölik azokat, akik túl nagylelkűek velük, vagy azokat gyötrik, akik a legkevésbé érdemlik meg –, de az érzéseknek megvan  a maguk logikája, bármilyen irracionális is, ami követhető, megérezhető és érthető. Az emberi szív ilyen normális ágain-bogain kívül terül el  a pszichológiai sötét verme.
– Freud volt az a pasas, aki azt az álmos könyvet írta, ugye? – kérdezi egy urbánus, művelt lengyel író.
– Ez a huszadik század, nem lehetsz modern és tehetsz úgy, mintha semmilyen pszichológiai tudásod sem lenne – mondja egy amerikai barátunk.
– Ez csak a modernség egyik változata – mondom védekezően. – Szerinted, ami Kelet-Európában ebben a században történt, az nem része a modern tapasztalatnak? Szerinted az önismeret az 1900-as évvel kezdődött?
– Minek járnak folyton pszichiáterhez? – kérdezik lengyel barátaim, mivel amolyan kalauzfélejük lettem a helyi erkölcsökhöz és szokásokhoz. – Azért, mert nem beszélgetnek a barátaikkal? Vagy annyira jól megy nekik, hogy már azt sem tudják, mit akarnak?
Nem, nem erről van szó, mondom bizonytalanul, ez nem csak azért van, mert nem tudnak betelni magukkal. Tudjátok, van a szenvedésnek egy sajátos formája, amely ebben az országban tenyészik, bár olyan láthatatlan, mint az ózon, és látszólag gondtalan körülmények között élő embereket sújt. De mi az, akarják tudni lengyel barátaim, mi bajuk van? Mi baja van annak a filmproducernek, aki a saját repülőgépén repüli körbe a világot? Vagy annak a csinos nőnek, akinek van egy kedves férje és egy jó egyetemi állása, amit szeret?
Hát…, mondom, nehéz elmagyarázni. Ez az identitással kapcsolatos probléma. Sok amerikai barátom úgy érzi, hogy nincs neki belőle elég. Nemegyszer értéktelennek érzik magukat, vagy nem is tudják, hogy érzik magukat.* Itt az identitás az elsőszámú nemzeti probléma. Úgy tűnik, hiány van belőle az országban, személyiség-ínség a nagy bőségben – talán mert túl sok egyéni ego próbálja lenyomni a másikat és felnagyítani önmagát. Mindenkinek annyi ego-állományt kell megszereznie, amennyit csak tud, és elragadni mindenki más elől, és abban sem biztosak, hogy egyáltalán megilleti-e őket. Vagy talán azért, mert mindenki folyton mozgásban van, és óriási változásokon megy keresztül, úgyhogy elveszítik a fonalat, hogy kik is voltak, és állandóan figyelniük kell arra, hogy mi lesz belőlük. … Jaj, ez olyan komplikált, de hát ez egy komplikált ország, nagy és komplikált…
– Aha, hát, igen, lehet, hogy ebben van valami, mindenesetre sokszor látszanak idegesnek  – mondják lengyel barátaim, de látom, hogy akár kínaiul is beszélhetnék. Lengyel barátaim számára az „identitás” nem a mindennapi gondolkodás kategóriája, nem olyan entitás, amelynek lenyomata bele van vésődve a tudatukba. Amerikai barátaim gondosan figyelik az identitásuk hányattatásait: most szilárd, most felbomlik, most mozgásban van és változik…  A belső folyamatok vándorainak látják magukat, egy lelki dráma hőseinek és hősnőinek. Ha boldogtalanok, hajlamosak magukat okolni érte, hogy nem hangolták elég finomra az identitásukat, nem adták ki a mérgüket vagy vettek kellően tudomást róla, túl kevés vagy túl sok kontrolt gyakoroltak önmaguk felett. Fárasztó és szakadatlan erőfeszítéseket tesznek, hogy csiszolgassák ezt a rájuk bízott törékeny kincset. Lengyel barátaim számára az identitás vagy jellem olyasmi, ami egyszerűen csak úgy van az embernek. Ha rákapnak az ivásra, vagy boldogtalanná válnak, vagy depresszióba zuhannak, a körülményekben keresik az okokat: azért van, mert elhagyta őket a szeretőjük, vagy a cenzúra betiltotta a könyvüket, vagy Lengyelországban reménytelen a helyzet, vagy nehéz az élet… A mindennapi élet drámája a világban létezik, kicsi és rendkívüli eseményekben, az önvizsgálat nekik azon való rágódás,  amit átélt az ember, nem a szisztematikus analízis vagy ön-megváltoztatás egy módja.
Lengyel barátaim megfigyeléssel és pletykával fedik le az emberek világát. Gondosan megfigyelik a másik felhúzott szemöldökét és lebiggyesztett száját, hogy ki hívott meg kit vacsorázni és mikor, és ki mit mondott kinek milyen hangsúllyal. A részleteknek e folytonos összeöltögetéséből vastag kárpitot hoznak létre, az emberi viselkedés pointillista  képét.
– Tegnap este úgy döntött, hogy igazán nagyszabású műsort rendez – meséli nekem Marysia egy házastársi összezördülésről. – Nagy gonddal kiöltözött, nagyon udvariasan beszélt velem, de azt persze nem mondta meg, hogy hová megy, aztán próbálta nagyon határozottan becsukni maga mögött az ajtót. De az ajtó viccesen megnyikordult, és többször meg kellett rángatnia (?)… hát, én mondtam neki, hogy meg kéne javítania. Órákkal később jött vissza, próbált nagyon méltóságteljesen viselkedni, de valahogy az a nyikorgó ajtó mindent elrontott… Elég vicces volt, de tényleg, kezd nagyon elegem lenni, biztosan értesz... 
“Biztosan értesz”, vagy “Hát, tudod, hogy van ez…” mondogatják lengyel barátaim gyakran: társalgási gesztusok, amelyek közös megértést feltételeznek és azt, hogy nincs szükség magyarázatokra, és amelyek a sejtetés világát hordozzák – bizonyára értik, mire gondolok…
Egy házastársi veszekedésről beszámoló amerikai barátom teljesen más kategóriákra és társalgási eszközökre hagyatkozik. Elmesélheti, hogy a férje a munkájából átviszi a szorongását az intim kapcsolataiba, vagy hogy mennyire bizonytalan a vágyait illetően, és ezért defenzíven viselkedik az emberekkel, vagy hogy neki magának meg kell maradnia a saját identitása határai között, hogy ne süllyedjen el a férjéjében… Azt gondolja/hiszi, hogy mindent el kell magyaráznia, teljesen az alapoktól kezdve, magának és másoknak.
Amikor lengyel barátaim ezeket az analitikus elmélkedéseket hallgatják, azt hiszik, hogy nem mondanak el nekik semmit. Számukra ez nem önfeltárás, hanem fantomok beszéde, csak füst. A legrészletesebb magyarázatokból is hiányolják az alapvető tény hangját: “Szeretem”, vagy “Bárcsak elmenne”, vagy “Az a legrosszabb, hogy már féltékeny sem vagyok”. Amerikai barátaimn szemében az őszinteség lengyel módja – egy árulkodó tény, egy pletyka-morzsa – az elhallgatás egy formája. Úgy érzik, nem kapják meg a teljes történetet ezekből az anekdotákból; hiányolják a vallomás hangját, a mindent elmondás szándékát.
Egy kultúra arról beszél a legtöbbet, ami a legjobban zavarja: a lengyelek kényszeresen az oroszokról beszélnek, és a politikai stratégia legapróbb elmozdulásairól. Az amerikaikat az nyugtalaníjta, hogy ők kicsodák. Mindkét társalgás kitermeli a túlértelmezés és ostobaság többletét, és az ezt kompenzáló bölcsességét.* Természetesen mindkettő fenséges komédia a másik számára – olyan komédia, amelyből annyi emigráns  írás született. 
Az identitás-beszéd elterjedtsége az a fajta másodrendű kérdés, amellyel az emigránsok szembesülnek –  akiknek van hozzá ráérő idejük, és akikben megvan a kíváncsiság, hogy ilyen dolgokkal foglalkozzanak –, miután a kezdeti kultúr-sokk és kultúr-eufória alábbhagy, miután az ember hozzászokik az új épületeknek és ruháknak és zenének és etnikai változatosságnak és a gazdagság és szegénység szélsőségeinek és a demokratikus választások gyengéinek és az állásszerzés nehézségeinek különösségéhez és izgalmához. Miután az emigráns haja már nem áll égnek az első benyomások elevenségétől, jön ez a másik, megfoghatatlanabb idegenség: annak az idegensége, hogy belső tájakat pillantanak meg, amelyek szintén más alakzatokba vannak rendeződve.
– Mi ez a dolog az amerikaiknál az anyjukkal? – kérdezik lengyel barátaim. – Miért beszélnek folyton az anyjukról?
Amerikai barátaim valóban sokat beszélnek az anyjukról. Az elnyomó anya vagy a távoli anya, vagy az agyondédelgető anya bevett társalgási téma, mint az időjárás vagy a tőzsde, vagy a legújabb közel-keleti válság. Amerikai barátaim közvetve a szakadatlan és rendkívül kifinomult elemzéssel adóznak az anyjuknak  Pontosan megmérik, milyen súllyal nehezedik az anyjuk a lelkükre, és óvatos egyensúlyozó mutatványokat hajtanak végre a túlságosan közel engedés és a túlságosan távol tartás között. Beszámolóikban az anya egyszerre jelenik meg rendkívül közeliként és távoliként, mintha egyszerre volna vérszívó lidérc és rejtélyes idegen.
Lengyel barátaim számára ez a kultúrák közti gúnyolódás kimeríthetetlen tárgya. Csak az amerikaiak képesek ekkora felhajtást csapni valami ennyire… hát, normális körül. Egy anya, az isten szerelmére, egy anya. Lengyelországban az ember együtt lakik vele, amíg meg nem házasodik, vagy néha még sokkal tovább is. Miután elköltöztünk tőle, átjön, hogy segítsen a konyhában vagy a gyerekekkel. Néha még Amerikába is átjön egy időre, és ő végzi a főzés és bevásárlás egy részét. A dolgok néha kényelmetlenné válnak egy kicsi konyhában, és ez veszekedéshez vezet anya és a lánya vagy fia között. De alapjában véve egy anya olyan ismerős, mint a papucs, amelyben a lakásban csoszog, és hogy hogyan jövünk ki vele, erre nem érdemes hosszas beszélgetéseket szánni. Nem övezi gótikus fenyegető atmoszféra. Amerikai barátaim számára a lengyel anya szentimentális és mulatságos népmesei figura. Valószínűleg egyáltalán nem is létezik. Az amerikai anyát szét kell szedni ahhoz, hogy meg lehessen ismerni. – Tudjátok – próbálom elmagyarázni lengyel barátaimnak, és magamnak is –, ők nagy, különálló házakban nőttek itt fel, ahol általában nem volt más a közelükben, csak az anya. Azt hiszem, az anya túl nagy nyomást gyakorolt a gyerekeire azáltal, hogy ilyen súlyos központi szerepe volt, és mindeközben ő sem volt annyira biztos magában, úgyhogy maga is bizonytalanságot keltett… Aztán a lánya vagy a fia messzire elköltözik, mielőtt felnőtt tudása alakulna ki az anyáról, és hamarosan azon kapja magát, hogy más generációhoz, más fajhoz tartozik. – Az amerikai anya egyszerre kényelmetlenül távol és kényelmetlenül közel van; nehéz a kellő közepes távolságból látni, ahol az emberek határozott körvonalakat, három dimenziót és hétköznapi méreteket öltenek.
Ahogy fordítok ide-oda, egyre jobban védem lengyel barátaimat, mert tudom, hogy nem csak a nézeteiket, hanem a legitimitásukat is meg kell erősítenem. Egy kulturális dialógus bizonyos polaritások között mozog: X és anti-X között. A jó anya átadja a helyét a rossz anyának, majd megint a jó anyának. Ebben a párbeszédben senki nem akarja azt hallani, hogy egy anyának eleve nem kellene problémának lennie, és ami igazán fontos, az a cenzúra. Egy ellenkező hang – egy olyan hang, amely egy megállapításra egy vele ellenkező kijelentéssel reagál, és azt mondja nem, nincs igazad, nem az anya, hanem a lánya a hibás –, az része a közös diskurzusnak. De egy kisebbségben levő hangot – egy olyan hangot, amely az adott párbeszéd feszültségein kívül eső szempontokat vezet be, máshonnan érkező szempontokat – általában csak irritáló szúnyogzümmögésként hallanak a periférián, betolakodásnak veszik, amelyet a fő társalgás résztvevői gyorsan, minimális udvariatlansággal el akarnak hallgattatni, hogy folytathassák az igazi témát.
Vagy talán a bennem lévő kisebbségi hangot védelmezem. Mert ahogy telik az idő, a saját viszonyaim az anyámmal egyre… hát, pszichológiaibbá válnak. Ő lesz az anya-a-fejemben, a pszichém és a képzeletem kitalációja, amellyel rettentően és egy vákuumban harcolok.* De ugyanakkor olyan messze lakik; nincs itt a konkrét jelenléte, amellyel civakodni lehet, vagy amire meg lehet haragudni. Az ilyen hétköznapi drámákban eljuthatnánk valami modus vivendihez, egy hétköznapi megértéshez egymásról, mint két ember, aki küszködik a világban.* Úgy alakult, hogy a drámából pszichodráma lett; miközben vele harcolok, szellemekkel harcolok, és azok hajlamosak nagyobbá és megfoghatatlanabbá válni, mint maga az élet. Tovább tart elkapni őket, a szemükbe nézni, megfosztani őket hatóerejüktől és misztikumuktól.
Amerikában még mindig a távolság a legfeltűnőbb. A földrajzi távolságok nagyban, a lakások és irodák és házak közötti távolságok kicsiben befolyásolják a köztünk lévő legszemélyesebb távolságokra is. Az amerikai terek felfújt és rövidülő  perspektíváiban a mások könnyen rejtélyes Másokká válnak – és a saját énünk is, amelynek idegensége és bizonytalansága egyenes arányban növekszik a körülöttünk lévők átláthatatlanságával.Olyan sok idegen van Amerikában. Hogyan lehetünk biztosak abban, hogy bizonyosan megértjük egymást? Hogyan vélhetünk valami jelentést kiolvasni valakinek a szeme csillogásából?  Talán a pszichológia homogenizáló nyelve egy mód arra, hogy megbirkózzunk a heterogenitás kiváltotta zavarunkkkal. Olyan nyelv, amely univerzális magyarázatokkal szolgál olyan idegenekről, akiknek nem ismerjük az életkörülményeit; nyelv egy még mindig fiatal kultúra számára, amely még nem növesztette ki magára az ismerősség és megszokás érett rétegeit, amelyből a köznyelvbeli meghittség és a sok közös meglátás fakad.
 

           VARRÓ ZSUZSA FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu