Régi határok – új határok

HEGEDŰS  ISTVÁN: 1. A régi és az új tagállamok, a hagyományosan demokratikus Nyugat és a posztkommunista Kelet állampolgárai közötti határok részben fizikai, többnyire azonban szellemi értelemben is léteznek. Vajon Ausztria és az északi országok földrajzi és mentális értelemben a két korábbi világ között helyezkednek-e el? És vajon Magyarország kivételt képez-e 15 évvel az egypárti, enyhe diktatórikus rendszer összeomlását követően? 
2. Az elgondolások és eszmék mindenekelőtt a kontinens nyugati részéről érkeznek. Az Európai Unió normáinak és szabályainak harmonizációja sajátosan egyoldalú folyamatot jelentett. Vajon a korábban és az utóbb csatlakozott tagállamok hozzájárultak-e a közös európai történelem és értékrendszer alakításához? 
3. Az „Európa-klub” gazdagabb országaihoz történő felzárkózás kényszere, valamint az a meghatározó tapasztalat, hogy a régi tagállamok – elsősorban pénzügyi tekintetben – nem azt nyújtják nekünk, amit „megérdemlünk”, az új demokráciákban gyanakvást ébresztett az EU-ra vonatkozó általános nézetekkel szemben. Vajon 10 évvel a csatlakozás után Ausztriában, Finnországban és Svédországban találunk-e ahhoz hasonlót, mint ami a magyar közgondolkodásban a másodrendű tagságunkat illetően fellelhető?
4. A hazai fanatikus piaci versenyt, a teljes európai politikai színteret és a különféle választók világképét az Európa-párti érzület mellett egyfajta euro-pesszimizmus, illetve egy enyhébb vagy erőteljesebb euro-szkepticizmus is jellemzi. Az aufklÄrista politikusok által indítványozott új európai alkotmányt könnyen semmissé teheti az elit és a tömegek között húzódó szakadék. Vannak-e a skandináv országokra jellemző sikeres politikai és társadalmi dialógusnak Európa-szerte alkalmazható sémái, különös tekintettel arra, hogy Magyarországon mennyire túlpolitizált a közélet? 
5. 2004. május 1. óta a 25 tagúra bővült Európai Unióban élünk. Vajon a közepes méretű vagy a kis tagországok, amelyek az alapító országoknál sokkal később csatlakoztak az EU-hoz, megértették-e az „Egyesült Európa” gondolatát, vagy kizárólag jól felfogott nemzeti érdekeikre összpontosítanak? 
6. Ma napirenden szerepel az EU további bővítése. Milyen forgatókönyv érvényesül majd a 27, 30, esetleg még több tagot számláló EU-ban? Fennáll-e az Unió teljes széttöredezésének veszélye az újonnan megjelenő választóvonalak mentén?
7. Miképp a globalizáció, az európaizálódás folyamata sem tartóztatható fel. A magaskultúra, a művészet, az újságírás és a tudományok területének szereplői elősegítik-e a közös európai nyilvánosság új avantgardjának megteremtését? Milyen szerepet vállalnak az új és a legújabb tagállamok kormányai a provincializmus falainak lebontásában? 

HEINO NYYSSÖNEN: Én olyan országból származom, amelyet néhány évvel ezelőtt Európa számos térképén még fel sem tüntettek, és a mi problémánk tulajdonképpen hasonló volt. A nyolcvanas évek végén politikusaink azt hangoztatták, hogy közeledünk Európa felé, szemben a kelet-európai országokkal, amelyek vissza kívántak térni Európába. Ennek elősegítésére a skandináv országok talán több befolyást gyakorolhatnának, s nagyobb mértékben járulhatnának hozzá a korrupció felszámolásához, a jogállamiság, a transzparencia megteremtéséhez. Én nem hiszek abban, hogy Európának szüksége volna egy közös Történelemre, amelyben az új tagországok nagyobb reprezentációt nyernének, inkább a jövőre kellene összpontosítanunk. Véleményem szerint az új tagországok illúziókat tápláltak az EU-val kapcsolatban, amely számukra egyfajta mitologikus keretet jelentett, akárcsak hajdanában a Kalevala. Bár én nem hiszek a politikai szlogenekben, úgy tűnik, mégiscsak létezik egy mentális határ. A másodrendű tagság hangsúlyos szerepet kapott a finn politikai vitákban, s ennek három oka lehetett. Egyrészről felmerült az érv, hogy ahhoz, hogy az Unió magjához tartozzunk, csatlakoznunk kell az eurózónához, másrészről felmerült a biztonságpolitika kérdése, ugyanis sem Finnország, sem Ausztria, sem Svédország nem NATO-tagországok. Végül megemlíteném, hogy a legjelentősebb tagországoknak, különösképpen Franciaországnak és Németországnak a nizzai csúcsot követő politikája, valamint de facto vétójoga sok töprengésre adott okot. Európa ügye nemzeti érdek is, a nemzeti érdek előtérbe helyezése azonban azonnal megbénítaná az EU-t. Emiatt én nem is értem azt a kérdésfelvetést, hogy a nemzeti érdekek képviselete vagy az együttműködés-e az elsődleges. Attól tartok, hogy ez a kérdés túlpolitizált. A politikai cselekvéshez együttműködésre és új politikai kultúrára van szükség. A kérdés ugyanis nem az, hogy ki illeszkedik, ki nem illeszkedik Európába, hanem az, hogy ki tartja be a szabályokat.

RICHARD SWARTZ: Én nem vagyok egyetlen terület szakértője sem, újságíró és író vagyok. 1945-ben születtem, a Stockholmi Közgazdasági Főiskolán végeztem, majd egy svéd-csehszlovák kulturális csereprogram keretében Prágában elnyertem egy ösztöndíjat, s azt terveztem, hogy a tervgazdasági rendszerben megjelenő reformirányzatokról írom a disszertációmat. Végül a prágai évek során mindössze két dolgot tanultam meg: azt, hogy a valódi, létező szocializmus és kommunizmus nem működőképes, a megreformálására tett kísérletek azonosak az eltörlésére irányuló kísérletekkel. Azt azonban mégsem gondoltam, hogy ez még az én életem során bekövetkezhet. A másik dolog, amit megtanultam, hogy a prágaiak európaibbak voltak, mint a svédek, tudták ugyanis, hogy mit vesztettek, és a fizikai határok dacára is megőrizték európaiságukat. Ezek a határok igen gyorsan eltűntek, szemben a mentális határokkal, amelyek időnként még mindig léteznek. Időbe telik az intézményesített piacgazdasághoz és a parlamenti demokráciához történő alkalmazkodás. Nyugat-Európában e két tényező megfelelő összetételéhez való mentális alkalmazkodás az ipari forradalmat és a francia forradalmat követően kétszáz évet vett igénybe. Kelet-Európának nem áll rendelkezésére ennyi idő. A mentális értelemben létező határokat nyugaton is le kell győzni. A svédek úgy tekintenek az EU-csatlakozásra, mint egyfajta áldozathozatalra, és szerintük Európának tulajdonképpen hálásnak kell lennie, amiért a svédek hajlandóak voltak csatlakozni, a jóléti állam megteremtését lehetővé tevő innovatív megoldások terén ugyanis olyannyira Európa előtt járnak, hogy Európa nyugodtan leülhet és jegyzetelhet, és a svédek meg vannak bántva, ha ez nem így történik. Továbbá, ha az EU egy békeprogram, nos, Svédországban immár kétszáz éve béke van, így nekünk nincs is szükségünk az EU-ra. Tehát a mi oldalunkon is sok akadályt kell elhárítani ahhoz, hogy egy életképes Európa létrejöhessen, s ezeket a határokat nem szabad alábecsülnünk. A mentális különbségek az igen eltérő történelem miatt is léteznek. Mint tudósító interjút készítettem a tagjelölt országok képviselőivel arról, hogy s mint látják az EU-bővítést. Ékesszólóan beszéltek európaiságukról, arról, hogy mennyire szükségük van Európára, és milyen nagyszerű volna visszatérni a gyökerekhez. Majd feltettem a kérdést, vajon miképp járulnának hozzá a közös Európa ügyéhez. Erre általában csend következett, majd ugyanaz a válasz hangzott el mindenütt, nevezetesen, hogy mi megvédtük Európát az oroszokkal, a tatárokkal, a törökökkel szemben, meg lehet tekinteni a romjainkat, és mi rászolgáltunk a fizetségre. A történelem során átélt viszontagságokért azonban senki sem tartozik kárpótlással, a valóság másról szól. Azzal fejezném be, hogy én elkötelezett európai vagyok.

CSORDÁS GÁBOR: Egy általános kérdést vetnék fel a jelenlegi és a jövőbeli új határokkal kapcsolatban. A bővítés két megelőző köre olyan országokra terjedt ki, amelyek hasonló intézményekkel rendelkeznek, a második körben csatlakozott országok intézményei azonban nem olyan hatékonyak, s nem fogják át oly mértékben a társadalmat, mint a nyugati országok intézményei. Az EU jelen pillanatban azon nemzetekből áll, amelyek a római birodalom kulturális örökségére épülnek, az alapvető társadalomszervező elvek a római birodalomig visszavezethetőek. A bővítés következő körében résztvevő országok a bizánci kulturális örökség letéteményesei, amelyekben teljességgel eltérő kulturális hagyomány érvényesül. Ha azt állítjuk, hogy ezek hasonló európai társadalmak, ezzel mintegy megtagadjuk tőlük a lehetőséget, hogy sajátos módon járuljanak hozzá a közös Európához. Ha azt állítjuk, hogy ezek a társadalmak nem különböznek, más szóval, nem különbözhetnek, ezzel azt mondjuk, hogy hasonlóvá kell válniuk. Ugyanígy, ha azt feltételezzük, hogy a magyaroknak és a lengyeleknek csak javítaniuk kell az intézményeiket ahhoz, hogy teljes jogú tagokká váljanak, akkor Európa tulajdonképpen megtagadja tőlünk a mi sajátos hozzájárulásunk lehetőségét. Nem az intézményrendszer elmaradottságáról és javításának szükségességéről, hanem a különféle mentalitások, társadalmi tapasztalatok egyesítéséről, integrációjáról kellene beszélnünk. Gondoljunk csak arra, hogy a nemzeti kisebbségek jogairól folytatott vita során milyen eltérő álláspontok alakultak ki a nemzetfogalom eltérő nyugati és kelet-európai értelmezései folytán. Véleményem szerint az EU nem bővíthető tovább, de még a jelenlegi formában sem lehet működőképes a különféle társadalmi tapasztalatok egyesítése nélkül.

RÁSKY BÉLA: Két megjegyzéssel kezdeném, az egyik, hogy történész vagyok, a kérdéseket tehát történészként közelítem meg. Másrészt a bevezetőben felvetett kérdésekre reagálnék, amelyekben véleményem szerint gyanakvás, a provincializmustól való félelem, és az a bizonytalanság érzékelhető, hogy a kelet-európai államok vajon valóban jó európainak bizonyulnak-e. A kérdésekben megfogalmazott szembeállítással, amely egy posztkommunista Keletet és egy hagyományosan demokratikus Nyugatot tételez fel, nem értek egyet. Gondoljunk csak arra, hogy Európa első alkotmányát Lengyelországban fogadták el 1791-ben, valamint arra, hogy 1848 Kelet-Európa demokratikus projektje volt, utalnék továbbá a szakszervezeti mozgalmak hagyományára. A kelet-európai országok azonban mégsem tekintik mindezt folytonosnak, s azzal, hogy nem tekintik magukat a demokratikus projekt részesének, mintegy megtagadják ezeket a hagyományokat. Egyetértek azzal, hogy léteznek mentális határok, de ezeket a határokat részben a Nyugat hozta létre, nyugati konstrukciók, s erről nem feledkezhetünk meg. Maria Todorova Imagining the Balkans című könyve szerint a nyugat a Másik, a barbár Balkán megalkotása révén határozta meg magát. Ezek tehát mentális emlékek, amelyek még ma is élnek, s a probléma az, hogy Kelet-Európa nem vág erre vissza. Mint kutató hét évig dolgoztam egy osztrák tudományos és kutatóközpontban, amelynek fő feladata az volt, hogy közös teret biztosítson osztrák, európai és magyar kutatók munkájának. Itt megtudhattam, hogy a magyar tudomány nem tanítható, mi több, helyreállíthatatlan, és Ausztria feladata az, hogy új kapcsolódási pontok kijelölése révén megkísérelje a magyar tudomány avítt anyagának újraszövését. Eszerint a magyar társadalom- és bölcsészettudomány új eszméi a nyugati metropoliszokból érkeznek, s a periférián ezekről folyik a diskurzus. Ha azonban megvizsgáljuk a modern társadalomtudomány egyes fogalmait, a multietnicitás, a multikulturalizmus nem értelmezhetőek mindazon eszmék nélkül, amelyeket ebben a régióban alkottak meg. A modern kultúraelmélet – amely a társadalomtudomány egy újabb irányzata – itt született. Jászi Oszkárt, akit csakúgy, mint számos társadalomtudós társát, elűztek ebből az országból, a Chicagói Egyetem felkérte, hogy írjon könyvet a Habsburg Monarchiában érvényesülő multikulturalitásról. A felkérést az motiválta, hogy a kutatás eredményeként Amerika mint multikulturális társadalom bizonyos eszméket hasznosíthatna. Európa régiókra történő felosztását egy magyar történésznek, Szűcs Jenőnek köszönhetjük, aki Európában három történelmi régiót állapított meg, egy bizánci, egy katolikus és egy középkelet-európai régiót, amely a kettő között helyezkedik el. Következésképp nem kellene alábecsülnünk a térségben létrejött eszmei alapokat. Úgy vélem, hogy a magyar nyilvánosság sajnálatos módon nem túlpolitizált, hanem túl pártpolitizált, ami mást jelent. A társadalmi és politikai dialógusban aligha fedezhetünk fel sikeres sémákat. Ausztriában ezzel szemben hosszú idő óta a szociális partnerség politikája érvényesül, s ennek eredménye az, hogy Ausztria ma a világ 5-10 leggazdagabb állama között foglal helyet. Úgy gondolom, a másodrendű tagsággal kapcsolatos kérdés Ausztriában fel sem merült, Ausztria mindig az EU törzstagjai közé sorolta magát. Azzal fejezném be, hogy én meggyőződéses Európa-párti vagyok.

Nemzeti identitás – európai identitás

FERDINAND MAYRHOFER GRÜNBÜHL: A nemzeti és európai identitást tárgyaló vitafórum alkalmából kérdésünk mindenekelőtt az, hogy mennyiben változott meg az europesszimizmus és euroszkepticizmus mögött meghúzódó, kulturálisan kódolt mentalitás és viszonyulásmód? Vajon az egy évtizede csatlakozott államokban megjelent-e az európai felettes-identitás vagy a vártnál erősebb a nemzeti identitás? Vajon mi a helyzet Magyarországon?
Az International Herald Tribune címoldalán megjelent egy cikk, melynek címe a következő: „Egészen fejlődőképes: európai identitás. Kialakulóban van az európaiak közös identitása.” A cikk ezt a fejleményt részben az Erasmus- és a Leonardo-program eredményének tulajdonítja. Hadd idézzek továbbá az Europastimme című másik kiadványból: „Az emberek nem érzik, hogy ők maguk volnának az EU. Jóllehet Európában a béke és prosperitás az EU-nak köszönhető, az emberek az EU-t a bürokrácia, a külföldi döntéshozatal szimbólumának tekintik. A szűklátókörű regionális és nemzeti politika emellett minden kellemetlenségért Brüsszelt vádolja.” Harmadikként az osztrák nemzeti identitás kialakulására hivatkozom, amely csak a háborút követően kezdett kialakulni, mivel a korábbi identitásokat a világháborúk lerombolták. A folyamat nagyobbrészt felülről, elsősorban eszmeileg irányított, mindenekelőtt a mélyen rögzült semlegesség eszméjére utalnék.
Az a kérdés, melyek a nemzeti identitás fontos elemei. A másik kérdés pedig az, hogy a kultúrának mi a szerepe az identitás megalkotásában. A következő vélemény, mely egy szimpóziumon hangzott el, nem igazán megnyugtató. „A kultúrára nem támaszkodhatunk az európaiság megalkotásában, mivel az sohasem akadályozta meg, hogy lemészároljuk egymást.” Kérdésünk az, hogy mit tehetnek az európai intézmények az európai identitás kialakításáért, s milyen veszélyeket rejt magában ez a folyamat? 

ALBERT ROHAN: Ha feltesszük a kérdést, mi az európai identitás, mi tesz bennünket európaivá, tényezők sokaságát említhetjük. Először is a földrajzi tényezőt, de ez nem ad pontos meghatározást, másrészt a történelmet, amely viszont el is választ egymástól népeket, tekintsük például Franciaország és Németország esetét. Említhetjük a kultúrát, amely egyesítő szerepű, de helytelen lenne egységes európai kultúráról beszélni, az európai „Kulturraum” kultúrák sokaságát fogadja be, a kultúrák, a nyelvi, etnikai hovatartozás pluralitásából jön létre. A vallás szintén hozzájárul az identitás megalkotásához, azonban el is választja egymástól a népeket, amelyre példa a Balkánon kialakult helyzet. Az alkotmányszerződés 2. cikkelyében foglalt értékek a demokrácia, a jogállamiság, a szabadság, stb. egyetemes értékek, nem sajátosan európaiak. A 3. cikkely a közös célokat fogalmazza meg, amelyek viszont tipikusan európai célok, úgy mint a háború elutasítása és a konfliktusok békés eszközökkel történő megoldása, valamint a társadalmi aspektus, ami azt jelenti, hogy az európaiak a szabad piac korlátozása révén szociális jóléti államot kívánnak építeni, szemben az USA-val, ahol hagyományosan a szabad verseny érvényesül. E célok tehát sajátosan az európai identitás részét alkotják.

ANTAL DÁNIEL: 1. Kétségtelen, hogy mindig is létezett egy közös európai ügy, amelyre az ebben a civilizációban élő emberek építhettek, volt egy közös kulturális örökség, voltak közös társadalmi normák és hasonló intézmények. Európában létezik egy igen sikeres politikai egység, az Unió, amelynek van identitása. Az Unió többé-kevésbé sikeres politikai irányelvekkel rendelkezik. Globális szereplő a nemzetközi kapcsolatokban. A tagállamok állampolgárai egyre inkább azonosulnak az Unió politikai egységével és nemzetközi politikájával, különösképp az USA-val szemben. A kérdés az, vajon az emberek összekapcsolják-e ezeket az identitásokat, amikor kimondják azt, hogy „mi, az európai nép”. Amikor Európa 2000 évvel ezelőtt egyesült, a latin nyelvet beszélték, és a „közös ügy“, illetve a res publica azt a közös teret jelölte, amellyel a közösség rendelkezett. Ha vannak „közös ügyeink“, amikor Európa népei a közös kulturális örökséggel, az Unió politikai egységével, s azokkal a problémákkal azonosulnak, amelyeket az uniós politika megold, akkor ma egy erős új identitás, egy szövetségi köztársaság és annak nemzete születik meg. 
2. Úgy vélem, az emberek azzal a sikeres politikai egységgel azonosulnak, amely jól körülírt és népszerű politikai irányelveket valósít meg. Néhány regionális és nemzeti populista politikus következetesen az EU intézményeivel, vagy egyszerűen ‚Brüsszellel’ szembehelyezkedve határozza meg politikai programját. Ez magától értetődően annak bizonyítéka, hogy a választókörzetek határain túl is létezik egy közös ügy, ugyanis nem építhetnének erre, ha Brüsszel oly távol volna. Ezek a populisták kihasználják az Európai Unió liberális demokráciájának sajátos intézményi berendezkedését, az EU-ban ugyanis az európai szint liberálisabb, míg a nemzeti populistább és demokratikusabb. A nemzeti és európai szinten egyaránt fontos szereplőkként megjelenő politikusok eredményesen használják ezt az intézményi felépítményt. Gondoljunk csak a szakszervezeteket Brüsszelben ért kritikára és nemzeti támogatásukra, vagy a postai szolgáltatások Brüsszel követelésére történt liberalizációjára, s ennek hazai elítélésére. Nyitott kérdés, vajon ez alááshatja-e az Uniót. Úgy vélem, az EU és tagállamai között nagyon törékeny az egyensúly. Az európai szinten megvalósuló nagyobb demokrácia, ha azt nem védelmezi erős alkotmány, veszélybe sodorhatja az EU sikerét biztosító liberális intézményeket. Ha az alkotmány valamiféle „közös ügyhöz“ kapcsolódik, akkor ez a dilemma nem jelenhet problémát. Az USA igen sikeres szövetségi köztársaság, amely több, mint 220 éve él együtt a helyi populistákkal, akik mindenért Washingtont hibáztatják, miközben a tagállamok jogait kívánják oltalmazni.
3. A nemzeti identitás nem csak nemzeti nyelvhez, hanem a közös területen, közös ügyön, tehát a res publicán alapuló politikai egységhez kapcsolódik. A saját közigazgatással és igazságszolgáltatással rendelkező német Land a 14. századtól a többé-kevésbé azonos természetes nyelvet használó többi tartománnyal szemben határozta meg magát. A magyar identitás hangsúlyosan egy viszonylag sikeres történelmi politikai egységhez, a Magyar Királysághoz kapcsolódott. Több mint ezer évig a királyság identitása a Szent Koronához, egy absztrakt képzethez kötődött, amely szimbolikus egységet biztosított egy területi politikai alakulat számára. Ezekben a századokban a magyar nyelvet beszélő népesség ezen a területen mindig is kisebbséget alkotott. Úgy vélem, a sikeres politikai egységekkel az emberek közös nemzeti nyelv nélkül is azonosulnak. 
4. A svájci államszövetség és kisebb mértékben az Osztrák-Magyar Monarchia is jól példázza a tényt, hogy a különféle személyes és nemzeti identitással rendelkező emberek lojálisak lehetnek bármilyen politikai egységhez, amely legalább részben sikeresen hajtja végre a közös érdeken alapuló politikát. Úgy vélem, az Osztrák-Magyar Monarchia közös kulturális öröksége, mindaz, amit a városokban, a kávéházi kultúrában látunk, a helyi üzleti életben tapasztalunk, inkább következménye, mint klasszikus előfeltétele egy sikeres államnak. Azzal támasztanám alá ezt az érvelést, hogy a modern magyar nemzeti identitás többé-kevésbé a Monarchia ellenében jött létre. 1844-ig a kettős monarchia magyar területén a latin volt a hivatalos nyelv, ezáltal meg lehetett előzni, hogy a német váljon hivatalos nyelvvé. Az 1867-ben létrejött kiegyezést követően a kettős monarchia eredményesen építhetett azokra a közös ügyekre, amelyek a császár alattvalóit a király alattvalóihoz fűzték. Azonban amint a kettős monarchia mint politikai egység sikertelenné vált, heteken belül felbomlott a kulturális örökség közös rétegei ellenére is.
5. Az Európai Uniót valójában a politikusok és véleményformáló vezetői építik. Egy politikai egységnek nyilvánosnak kell lennie. Egy sikeres res publica csak abban a közös térben jöhet létre, amelyet a közös ügyről folytatott nyilvános diskurzus hoz létre. E hozzászólásra azért kértek fel, mivel a Magyar Narancsban a Federalista tanulmányok által ihletett cikksorozatot indítottam el. A Federalista tanulmányok fiatal new yorki értelmiségiek által írt esszégyűjtemény volt, akik sikertelen kísérletet tettek arra, hogy rábeszéljék polgártársaikat az amerikai alkotmány 1789-es ratifikálásának megszavazására. Cikkeim rövid távon még ennél is sikertelenebbek voltak, mert nem találtam meg sem a megfelelő médiumot, sem a teret, ahol ezek a kérdések megtárgyalásra kerülhettek volna, de feltehető, hogy nélkülözték a Federalista tanulmányokat jellemző világosságot és bölcsességet is. Azért sem okozott ez csalódást, mivel New York állam végül is állandó tagja lett a Szövetségnek. 
6. Az Uniót én szövetségi köztársaságnak tekintem, amely köztársaságok és alkotmányos monarchiák köztársasága. Egy ilyen entitás nem létezhet „közös európai ügy” nélkül, amelyet a közös térben létező európai férfiak és nők határoznak meg. Az Emberi Jogok Európai Bírósága korszakalkotó döntésében, amelyet 1977-ben a Hauer v. Land Rheinland-Pfalz ügyben hozott, kimondta, hogy az általuk alkalmazott nemzetközi jog nem választható el az egyes államok alkotmányjogának szellemiségétől, amely e nemzetközi jogot létrehozta. Továbbá, az Európai Bíróság az 1982-es jelentős AM&S v. Commission döntésében kimondta, hogy az „Európa-jognak, amely a tagállamok gazdasági és jogi értelmezéséből származik, figyelembe kell vennie a tagállamok jogára jellemző elveket és elképzeléseket”. Az európai alkotmányt az Európai Konventben résztvevő férfiak és nők az európai intézmények jogi hagyománya alapján szövegezték meg. Érdekelne, hogy a közönség soraiban ülők meg tudnának-e nevezni a két bíróság tagjai közül bárkit, vagy azokat a személyeket, akik a Konventben őket képviselték. 
7. A kulturális politikának a politikai identitás megalkotásában betöltött szerepére rátérve helyénvalónak látom, hogy az alkotmányról folytatott vitát elindító kérdéseket is érintsük: az Unió kapcsolatát a kereszténységgel és a Törökországgal folytatott csatlakozási tárgyalásokat. Úgy vélem, politikusaink két jelentős hibát is elkövettek, amelyek az európai alkotmány ratifikálására irányuló törekvéseket semmissé teszik, de ebből remélhetőleg le lehet majd vonni a tanulságokat. Történeti tény, hogy kultúránkban az európai identitás több mint ezer éven keresztül a katolikus egyházhoz kötődött. A polgári és római jog öröksége, amely alátámasztja az alkotmányosság elemeit, a jogállamot, a jogállamiságot és az európai nemzetközi jogot, több száz évig kanonizált jog volt. A közös európai ügy számos eleme részben keresztény. Az egyház és az állam az európai államokban nem volt szétválasztva, s néhány tagállamban még ma sem válnak el egymástól. A probléma a viták során sem oldódott meg, nem találtuk meg azt a „közös ügyet”, amely összefűzheti a keresztényeket, a világi alkotmányos állam lojális állampolgárait és a középkori Európa utódállamait. 
Mielőtt megértettük volna, mi is ez a „közös ügy”, megkezdtük kiterjesztését egy muszlim társadalomra, Törökországra. És egyes politikusok már a „közös ügy” jelenlegi határainak megvonása előtt egy európai-iraki határról kezdtek ábrándozni. 
Az Uniónak megvannak a maga érdemei és eredményei. A béke és a prosperitás érdekében jött létre, s ezt a küldetést be is töltötte. Az európaiak az „amerikai sólyommal” szemben hajlamosabbak a békés „európai galambbal” azonosulni. Az európai prosperitás mellett voksolnak Afrikával szemben, ahol, amint ezt az Economist című hetilap megfogalmazta, a gazdasági következmények dacára „az adósság-elengedés vált a fejlődés irányvonalává, amely a politikusok „összeölelkező gyermekeire” emlékeztet. Az egységes európai piac társadalmi eredményeit a legerősebb versenytárs, Kína fenyegeti. A világi európai államok az iszlám saríára alapozott államokkal versengenek. 
Úgy vélem, a néhai holland ellenzéki politikus, Pim Fortuyn, aki egyértelműen síkra szállt az Unió ügye mellett, kitűnő választ adott az alkotmányról folytatott vitában érintett problémára: a keresztény és a zsidó egyház problémájára, amelyek az európai felvilágosodást az európai népekkel közösen élték meg. Kizárólag ezek az egyházak fogadták el a világi alkotmányra épülő világi államot. A Szent Biblia az egyetlen vallási irat, amely világosan kimondja: „Add meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené”. Miért nem fordítjuk meg a keresztény Európa elképzelését ahelyett, hogy elutasítanánk? A középkorban a katolikus egyház hozta létre azt a politikai egységet, amely az európai népeket hosszú évszázadokra sikeresen összekapcsolta. Ennek a kulturális és jogi örökségnek a részesei vagyunk mi is. Kizárólag az európai egyház utódegyházai fogadják el az evilági jogra épülő kormányzást, az evilági alkotmányra épülő jogállamot. Nem ezt tapasztaljuk a hindu vallású Indiában, az iszlám világban, de Kínában vagy Japánban sem. Feltehetően bölcs dolog volna feltenni a kérdést, ki ért egyet ezzel a gondolatmenettel, s erről az alapról megnyitni a „közös ügyről” folytatott vitát. 
8. Én úgy vélem, az európai kulturális politikának ahelyett, hogy az „egység a sokféleségben” elképzelését méltatná, inkább a bennünket egyesítő „közös ügy” felderítésére kellene irányulnia. Valaha ilyen volt a latin nyelv és a vallás, amelyek létrehoztak egy politikai egységet. Ez már a múlté. Mégis vannak közös ügyeink, amely megnyilvánul abban, ahogy városokat építünk, ahogy zenélünk, ahogy a globális piacon kereskedünk és ahogy világi államokat építünk. Az európai állampolgárság valóban hasznos lenne, de annak az európai res publicán alapuló alkotmányra kell épülnie. 
9. Záró megjegyzésként: úgy vélem, elkerülhetetlen, hogy a közös identitás elválasszon bennünket másoktól, az identitás ugyanis szó szerint ezt jelenti. Nézeteltéréseink konfliktushoz vezethetnek. Engem azonban jobban aggaszt az Európát jellemző, fokozódó Amerika-ellenes hangulat. Nagyon aggaszt, hogy azt hallom, a fejlett európai országok hadifelszerelést szállítanak Kínának és az iszlám országoknak. Mint közgazdászt, nagyon aggasztanak az afrikai „fejlesztési irányvonal” következményei. Tartok attól, hogy a Törökországgal folytatott csatlakozási tárgyalások végül az Unió felbomlásához vezetnek, s úgy vélem, a politikusoknak, akik ezt a kérdést napirendre tűzték, ez volt az eredeti szándéka. Úgy vélem, felelősséggel tartozunk azért, hogy mi, európaiak, békés értékeket karoljunk fel, ha identitásunk összeütközésbe kerül másokéval. Ezek az értékek fűznek össze bennünket, európai népeket. Új alkotmányunk meg is fogalmazza ezeket az értékeket, s demokratikus hatalommal is rendelkezünk ezen irat békés szándékú értelmezéséhez.

SLAVENKA DRAKULIC: Azzal kezdeném, hogy nem vagyok sem tudós, sem politikus, sem diplomata, ebben a kitüntető társaságban én csak egy író vagyok. Emiatt mindjárt egy történetbe, avagy anekdotába fognék. A személyes, a nemzeti, és az európai, a képzelt identitásra szeretnék összpontosítani. Mit jelent ez? Először is, ha megtekintik a mai programot, abban azt látják, hogy én egy bécsi író vagyok. Hadd kezdjem azzal, hogy nem vagyok Bécsben élő író, Bécs helyett Stockholmot is megjelölhették volna. De Stockholm helyett állhatna itt Zágráb is. Én ugyanis mindhárom városban otthon vagyok, nem csak az egyikben. Ez hogy lehet? Hadd magyarázzam meg. Nemrégiben az új könyvemért irodalmi díjjal tüntettek ki Németországban, s az volt az érdekes, hogy a horvát és a svéd nagykövet is részt vett az ünnepségen, mivel mindkét ország állampolgára, kettős állampolgár vagyok. Az esemény szervezői felkértek, hogy horvátul tartsam a beszédemet. A nehézséget az okozta, hogy a könyvet nem horvátul, nem is svédül, hanem angolul írtam. Akkor tehát mi is az én identitásom? Nemzeti identitásomat vajon meghatározza-e a nyelv? Igen is és nem is. Vajon földrajzilag meghatározott az identitás? Vagy történelmileg? Igen is és nem is. Meghatározza-e a kulturális örökség, a szokások? Ez a kérdésünk. Különös tekintettel arra, hogy én saját történetemtől, az egyik hazám történelmétől próbáltam elmenekülni. Úgy vélem, ha ezt a beszédet 20 évvel ezelőtt tartottam volna, azt mondtam volna, kozmopolita vagyok. Ma inkább azt mondanám: európai vagyok. Európaiként élek, identitásom európai, de nem ez az egyetlen identitásom. Amiről beszélni szeretnék, az a sokszoros identitás. Miközben az EU-ban éltem és írtam, megfigyeltem, hogy a kis nemzetek ? tartva attól, hogy elnyeli őket egy nagyobb kultúra ? néhány évvel ezelőtt elkezdték féltve óvni az identitásukat, tehát a nyelvüket. Ezt a félelmet használják ki és manipulálják a jobboldali pártok. Azonban a modern antropológiának köszönhetően ma már tudjuk, hogy minden identitás képzelt, valamiféle megalkotott, s ha ez így van, akkor dekonstruálható, majd újraalkotható. Emiatt beszélünk sokszoros identitásról. Az országhatárokon élők, s akik hosszú ideje más országban élnek, így a törökök Németországban, a jugoszlávok Svédországban, sokszoros identitással rendelkeznek, helyi, regionális, nemzeti, végső soron pedig európai identitással. Úgy vélem, az EU-ban kialakult új helyzetben a sokszoros identitás ma már adott, az egyik identitás nem zárja ki a másikat. Az emberek két helyzetben kényszerülnek egyetlen identitás választására: háborúban vagy sporteseményen, amikor állást kell foglalni. A sokszoros identitás révén nézhetünk szembe az identitás, a nyelv elvesztésétől való félelemmel, amely a Másik kirekesztéséhez, az egyik vagy a másik választásához vezet, erről érdemes lenne többet beszélni. Az identitásnak ekképp két megközelítése létezik, az egyik elképzelés szerint az identitás statikus, velünk született, am félelmek forrása lehet, és óhatatlanul létrehozza a Másikat, a másik elképzelés szerint az identitás dinamikus, am lehetővé teszi a változást. Visszatérve önmagamra, én a sokszoros identitást tapasztalom, megélem, s ez számomra semmiféle problémát nem okoz.
 

LAURA  KOLBE: Slavenka Drakulic gondolatmenetét folytatva azt mondanám, hogy itt Európában mindannyian európai történetekkel rendelkezünk, amelyek – ahogy személyes identitásunk is – a történelem fordulataival változnak. Európa számomra a kollektív emlékezet helye. Elgondolásom szerint az EU az egyik történeti örökség, mégpedig a birodalmi örökség folytatása. Beszélhetünk helyi, nemzeti és nemzetek feletti birodalmi örökségről. A francia forradalom a birodalmi hagyomány ellenében indult meg, ezt követően beszélünk nemzeti kontextusról, nemzeti eszméről és identitásról. A kultúra paramétere a nemzetállam, a történeti kutatás egységét természetszerűleg a nemzetállam határai jelölik ki. Európa történelmének megírása rendszerint a nagy nemzetek nemzeti történelmének összegzéseként történik. Én egy északi, kis állam polgára vagyok, amely bár periférikus, mégsem marginális, de nem is elmaradott, ami köszönhető egyrészt annak, hogy a skandináv modell a modernizmusból fakad ? mi modern nemzetek vagyunk, s ez a modernség utal az életmódra, a szellemiségre és a mentalitásra ?, másrészt a centrális és a marginális helyzetű államok között megvalósuló szellemi eszmecserének. Európa szimbólumai a hidak, amelyek az egyes népeket és mentalitásokat összekötik egymással, illetve az egységes stílusjegyeket hordozó épületek, a műalkotások, amelyeket Európa-szerte művészettörténeti korszakok szerint pontosan meghatározhatunk, tehát a kultúra. Úgy gondolom, a Mátyás-templom újabb és újabb rekonstrukciói is azt példázzák, hogy Magyarország aktuálisan miképp értelmezte a magyarság európai helyzetét és történelmét. Ami azt jelenti, hogy az Európáról alkotott fogalmaink is változnak. 

HADAR CARS: Én azzal az empirikus megfigyeléssel kezdeném, hogy a legtöbb szilárd államnak nemzeti identitása van, míg a legtöbb labilis állam nemzeti problémákkal rendelkezik. A nemzeti identitás kérdése különösen a változások, a válság időszakában válik fontossá. Meghatározására két lehetőség kínálkozik, az egyik a hagyományos kelet-európai modell, amely a kultúra, a nyelv alapján határozza meg az identitást. A másik a nyugat-európai modell, amelynek értelmében a politikai közösséghez való tartozás alapján határozzuk meg az identitást. A politikai közösség létének előfeltétele azonban, hogy érvényesüljön mind a felülről-lefelé, mind az alulról-felfelé történő közösségépítés. A megbukott államok többségében a két tényező közül legalább az egyik hiányzott, így a Habsburg Monarchia felbomlásának egyik oka is az volt, hogy az uralkodó elit nem tette lehetővé a lakosság számottevő részvételét, tehát az alulról-felfelé történő identitás-alkotás nem működött. A közösségben való részvétel ma is sajátosan nemzeti kontextusban valósul meg - a nemzetállam több mint 200 éve kiválóan működik -, az EU nem tesz lehetővé számottevő részvételt az állampolgárok számára. Emiatt én ma is a nemzeti identitást tekintem meghatározónak, s úgy gondolom, csak kevesek rendelkeznek elsődleges európai identitással. 

KENDE TAMÁS: Minthogy nemzetközi jogot tanítok, viszonyulásom az EU-hoz, Magyarországhoz és az európai identitáshoz jogi természetű. Azt tapasztaltam, hogy a magyar identitás nagyon ingatag, feszült identitás, ugyanis a török, osztrák és szovjet elnyomással szemben jött létre, s mint oly sok más identitás, ellentmondásos és negatív. Amikor 15 évvel ezelőtt Magyarország válaszúthoz érkezett, és lehetősége nyílt arra, hogy átértelmezze történelmét, logikus volt, hogy az EU-t válassza modellként. Ekkor vette kezdetét az EU-s módszerek behozatala jogi megoldások, politikai normák és a jogharmonizáció formájában, amelyet technikai kérdésként kezeltek, és ezzel Magyarország tulajdonképpen megkezdte az európai identitás importját. A közfelfogás és a politikai érvelés szerint mindig is sajátunk volt ez az identitás, illetve rövid időre elvesztettük, majd újra rátaláltunk. Az újra megtalált közép-európai identitás révén, amely a múltban többé-kevésbé a Monarchiához kötődött, megpróbáltunk újraazonosulni az EU-val, amely mindenekelőtt a megfelelés technikai kérdése volt. Ez az időszak – amelyet én mézesheteknek neveznék – a nizzai szerződésig tartott, ekkor már csaknem egyértelmű volt, hogy Magyarország 5 éven belül csatlakozik az EU-hoz. 2000 után az európai megoldások elfogadása és átvétele mint politikai kompromisszum, ellenállásba ütközött, s már nem tűnt olyan sürgetőnek. Sajnálatos, hogy mára az EU egyfajta panaszfórummá vált, amelyet a kormány a népszerűtlen intézkedések indoklására használ fel, az ellenzék viszont alapvetően azért hivatkozik rá, hogy alátámassza a kormánnyal szemben megfogalmazott kritikáit. Ekként az EU számunkra már nem más, mint a törzsi politika új csatatere. Alapvetően semmi pozitív nem hangzik el az EU-ról. Ennek következtében Európa már nem a vágy titokzatos tárgya, hanem realitás, s úgy gondolom, a magyar identitás alakítása szempontjából többé nem tekinthető példának. Én azt mondanám, hogy a magyar identitás helyreállításra szorul, s e tekintetben nincs előrelépés. A változások iránti nyitottság már a múlté. Immár a csatlakozási tárgyalások eredményeit is megkérdőjelezzük, mivel mindent olyan idegenszerűnek érzünk. Végül pedig megosztanék Önökkel egy anekdotát. Egy jól ismert francia jogászt felkértek, vezesse be Etiópiába a francia polgári törvénykönyv modelljét. A jogi integráció és az alkalmazás meg is történt, a probléma csak az volt, hogy hiányzott a polgári társadalom, és hiányoztak a polgári társadalomhoz kapcsolódó problémák is. Ezzel azt kívánom mondani, hogy az utóbbi 10-15 évben mint periféria ugyan felzárkóztunk, a technikai és jogi harmonizáció során számos megoldást importáltunk, a magyar identitás azonban nem közeledett az európai identitáshoz, legyen az bármi mint a vágy ideális tárgya.

Várakozások – tapasztalatok – tanulságok

PAUL  LENDVAI: A következőkben az Európai Unióval kapcsolatos várakozásokról, az eddigi tapasztalatokról és tanulságokról beszélgetnénk. Ezeket a kérdéseket mindenekelőtt az integrációs folyamat zászlóvivői, Németország és Franciaország esetében tapasztalható válság előterében vizsgáljuk, amely megnyilvánul az elit politikai bizonytalanságában, a külföldi munkaerő és a migránsok beáramlásától való félelemben, a populisták térnyerésében és az alkotmányszerződéssel kapcsolatos állásfoglalásban. Milyen szerepet tölt be a nyomtatott sajtó, a média, a kultúra és az írók? Vajon hitelesen jelenítik-e meg a társadalmi változásokat? 

PERTTI  SALOAINEN: Hozzászólásomban összegezni szeretném, mi is történt Finnország EU-tagságának 10 éve alatt. A finnek 56 százaléka szavazott az EU-csatlakozásra, és jóllehet a tagság Finnországnak előnyére vált, a finnek ma már igen szkeptikusak az EU-val szemben. Tekintsük át, mit is jelent az EU-tagság Finnország számára. Először is, önbizalmat ad. A háború után erős szovjet befolyás érvényesült, emiatt a Szovjetunió összeomlásakor a finnek ünnepeltek. Ezt követően Finnország hajóját, amilyen gyorsan csak lehetett, nyugat felé kormányoztuk. Finnország részéről a csatlakozási tárgyalások során én voltam az egyik tárgyalópartner. A korábbi semlegességhez képest hatalmas a változás, Finnország ma már az EU-s biztonsági politikát követi, s viták folynak a NATO-csatlakozásról. Döntés azonban még nem született. A tagságnak köszönhetően Finnországban ma piacgazdaság van, az euró stabilizálta és tervezhetővé tette a gazdaságot. A mezőgazdaság egészségesebb, mint valaha. Alkotmányos változásokra is szükség volt, az elnök hatásköréből az EU-s ügyek és a külügy átkerültek a kormányfő hatáskörébe. Emiatt alkotmánymódosításra és a parlamenti eljárások módosítására volt szükség, az EU-tagság folytán ugyanis a parlament ellenőrző szerepe megnövekedett az EU-s ügyekben és külügyi téren. A biztonságpolitikában szintén nagy változások mentek végbe. Ma egy érdekcsoportot alkotunk Svédországgal, Észtországgal és Norvégiával, míg egy másik érdekcsoportba szerveződünk a németekkel és a hollandokkal. Kétségtelen, hogy meghatározó a nagyobb és gazdagabb országok szerepe, de egy-egy kérdéscsoport mentén általában szövetségek alakulnak ki. Az EU-ban az AIRBUS-hoz hasonló új projektekre, kooperációra van szükség, amelynek révén versenyképesek maradhatunk a globalizálódó világban, növelnünk kell a kutatásfejlesztésre fordított összegeket, hatékony hadiipart kell létrehoznunk. A következő évben az EU elnökségi posztját Finnország és Ausztria veszi át, tehát egyfajta közvetítő szerepet fogunk játszani. Röviden ennyit szerettem volna elmondani.

HADAR  CARS: Ha Finnország biztonságpolitikai okokból csatlakozott az EU-hoz, a svédek egészen más megfontolások alapján döntöttek. Svédország a béke hazája volt, ahol 1815 óta béke honolt. Svédország egyrészt gazdasági megfontolásokból csatlakozott, másrészt úgy éreztük, Európának szüksége van ránk, illetve a svédek kitűnő elgondolásaira. Amikor bejutottunk az EU-ba, változó sikerrel, de segítséget nyújtottunk más országoknak a problémamegoldásban. Nagyon alacsony szavazattöbbséggel, 53%-os arányú igen-szavazattal csatlakoztunk az EU-hoz. Ma a szavazók 68%-a dönt a további EU-tagság mellett, 24% pedig, különösen a baloldal, a kilépést támogatja. Elérkeztünk a kérdéshez, vajon mit nyert Svédország azáltal, hogy az EU tagja lett. Az egyik tényező a döntések befolyásolásának lehetősége, amit több-kevesebb sikerrel gyakoroltunk is. A tagság eredményeként a kereskedelem volumene növekedett, a külföldi befektetések száma is nőtt, a gazdaság stabilabb lett. Tíz év elmúltával azonban a svédek még nem váltak igazi európaivá. Ami az utolsó kérdést illeti, a svéd parlament volt az egyetlen, amely nem fogadta el az új tagállamokkal kapcsolatban a szabad munkaerő-vándorlás korlátozására vonatkozó indítványt, s ez elsősorban az újságíróknak és az íróknak köszönhető. 

ALBERT  ROHAN: Az osztrákok lelkesen üdvözölték az EU-tagságot, s azt kell mondanom, hogy objektíven tekintve rengeteget profitáltak a tagságból mind a politikai biztonság szempontjából, mind gazdasági tekintetben. A gazdasági mutatók nagyon jók, csakúgy, mint az inflációs és a munkanélküliségi ráta. Ami még fontosabb, hogy az EU-tagság az ország modernizálása, nyitottsága, liberalizációja szempontjából is előrelépést hozott. És úgy vélem, az európai országok közül Ausztria profitált a legtöbbet a bővítés utolsó köréből. Tudatában vagyunk annak, hogy világpolitikai tényezőkké váltunk. Naivitás lenne azt gondolnunk, hogy kis országként irányító szerepet tölthetünk be a külpolitikában, de valamelyest hozzájárulhatunk az ügyek irányításához. Tekintsünk Ausztria biztonsági helyzetére. Ausztria évtizedekig Európa, a szabad világ peremén helyezkedett el. Az EU-ban ma középponti helyzetben vagyunk, mégis fenntarthatjuk semlegességünket. Nem kell csatlakoznunk a NATO-hoz, s ez mégsem jár biztonságpolitikai problémákkal. A közvélemény természetesen sok szempontból kritikus. Nem ismerem ugyan a közvélemény-kutatások pontos eredményeit, de úgy vélem, a kilépésre a népesség 70%-a mégis nemet mondana. 
Mindazonáltal, egyre inkább érzékeljük, hogy az állam társadalmi felelősségvállalásának igen magasak a költségvonzatai, ezért csökken a szociális rendszer fenntartására elkülönített keret, növekszik a munkanélküliség, s ezeket a problémákat a bővítés csak fokozta. A növekedési ráta, a termelékenység az EU-ban csökkent, s ezzel együtt csökkent az EU általános támogatottsága is.

HEGEDŰS  ISTVÁN: Magyarországon a szavazók 85%-a szavazott az EU-tagság mellett, jóllehet a részvételi arány nagyon alacsony volt. Ez utóbbi arra is utal, hogy a kommunizmus összeomlását követő EU iránti lelkesedést az eltelt 15 év során felváltotta a fenntartásokkal vegyes pesszimizmus. A csatlakozási folyamatban ahelyett hogy a demokratikus nyugati politikai közösség értékeiről beszéltek volna, a hangsúly a pénzügyekre helyeződött, s ezt a szemléletváltást a média és a politikusok is támogatták, hangoztatva, hogy sokkal gyorsabb csatlakozást érdemlünk. A svédek ambícióival ellentétben mi inkább úgy gondoltuk, hogy tanulhatunk az EU régebbi tagállamaitól. Az elmúlt egy év tapasztalatait négy pontban összegezném. Amit Magyarországnak mindenekelőtt meg kellett tanulnia, az az EU realitásaihoz való alkalmazkodás volt. Úgy vélem, a közigazgatás és a kormányzat szintjén ez a folyamat nagyon gyorsan végbement, s Brüsszelben is elsajátítottuk a játékszabályokat. Második pontként megemlíteném, hogy a civil szervezetek, az önkormányzatok, s az állam egyaránt pénzügyi támogatásra pályáznak. Ez az EU-hoz való viszonyulás módját is megváltoztatta. A harmadik pont, hogy egyelőre még átmeneti időszakban vagyunk. Az eurózóna tagjaivá kell válnunk, s mint új jövevények, az EU-val mi még ma is a régi típusú tanár-diák viszonyban vagyunk, s mérlegeljük, vajon milyen büntetést fog kiszabni ránk az Európai Bizottság – legalábbis a média mindezt így értelmezi. Végül a negyedik pont pozitívabb: úgy vélem, a kilépés lehetősége Magyarországon ma már fel sem vetődik. Tagságunk első évfordulóján a mérleg feltétlenül igen pozitív. Nincs áremelkedés, a gazdasági növekedés nem csökkent, az EU-tagságnak tehát nincsenek negatív kihatásai. A média szerepéről szólva úgy gondolom, hogy nem formálja, hanem leginkább követi a közvéleményt és a közfelfogást, különösen igaz ez a kereskedelmi tömegtájékoztatásra. A csatlakozási tárgyalások során például nem ismertették a tárgyalópartnerek véleményét, az újságírók többsége a magyar érdekek képviselete jegyében csak elismételte a magyar kormány álláspontját. Ma még nincs valódi európai közvélemény-formáló média, léteznek Európa-szerte terjesztett lapok, ezeket azonban többnyire csak az elit követi figyelemmel. 
 

           BORSODY GYÖNGYI FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu