LETTRE: A 80. születésnap alkalom lehet arra, hogy visszatekintsen az elmúlt évtizedekre. Mindig olyannak látszott, mint egy világpolgár, egy világjárt ember. Honnan indult?
BÍRÓ ANDRÁS: Az én históriám egy kicsit elüt az átlagtól. Mert nem is itthon, hanem Szófiában születtem a múlt század 25. évében. 
LETTRE: És hogy kerültek oda?
BA: Apám 19-ben részt vett a forradalomban. Édesanyám szerb lévén, az akkor frissen létrejött Jugoszláviába menekültek. Ott alkalmazták apámat egy nemzetközi vállalatnál, mígnem, jó magyar szokás szerint, valaki feljelentette mint kommunistát. Erre kiutasították az országból. Szerencsénkre a bolgár határon rakták ki, így születtem Szófiában. 
LETTRE: Nagyon sokan emigráltak akkoriban, csak ez az irány szokatlan.
BA: Apám nem volt kiemelkedő politikai figura, és szerintem kommunista sem. Ezt az is bizonyítja, ami végül is imponált az öregnél, hogy 45-ben, amikor megkérdeztem tőle, belép-e a pártba mint régi 19-es, azt válaszolta: édes fiam, én 25 éven keresztül burzsoá voltam, ezért nem tartanám ildomosnak, hogy belépjek hozzátok. Rátok szavazok, de nem lépek be. Ez tetszett. Tükrözte a légkört, amelyben nevelt.
Szófiában kényelmes jómódban élt a család. Szüleim az ottani magyar elemibe írattak be. Otthon magyarul beszéltünk.
LETTRE: Ezt akartam kérdezni. És ott volt ilyen iskola?
BA: Igen. Alig tudják itthon, hogy a húszas években létrehozták a Julianus Egyesületet, amely a világban szétszórt magyar kolóniákhoz kitelepített egy-egy tanítót, akik a tanyasi iskolák példájára, az ottani 20-30 gyereknek magyar nyelvű oktatást nyújtottak. 
LETTRE: Az édesanyja mindig is tudott magyarul? Vagy felnőtt korában tanult meg?
BA: Édesanyám az Osztrák-Magyar Monarchiában született a Szerémségben, ott meg gyerekkortól kezdve németül, magyarul és szerbül beszéltek. Nem tudom, ennek köszönhető-e, de az életemben a nyelvek nem okoztak nehézséget, mert hát kilencet szedtem össze az évek során. 
LETTRE: Otthon magyarul beszéltek, a gyerekekkel, akikkel játszott, bulgárul? És még gyerekkorában tanult meg nyugati nyelveket?
BA: Német, majd francia gimnáziumba jártam a magyar elemi után. Tizenöt éves koromra szerbül is tudtam már, hiszen így társalgott nagyanyám anyámmal, s közel is áll a bolgárhoz. Úgy látszik, fülem van a nyelvekhez. Erről nem tehetek, ez adottság. 
LETTRE: Ez fontos, mert az ilyen ember nyitott sokféle világra.
BA: Ezzel szemben a kulturális gyökerei nem oly mélyek, mint az egynyelvű embernek.
LETTRE: Ennek érezte hátrányát?
BA: Ellenkezőleg, inkább az előnyeit. Hiszen sosem éreztem magam külföldön, mert mindig külföldön voltam.
LETTRE: Gondolkodott ezen gyerekkorában?
BA: Gyerekkoromban, a háború közepéig, 42-ig, amikor hazajöttünk, külföldinek éreztem magam Bulgáriában, nagyon határozott, megkérdőjelezhetetlen magyar hovatartozás-tudattal.
LETTRE: Erre tanították az iskolában.
BA: Nemcsak tanítottak, magyarnak lenni Bulgáriában önmagában privilegizált állapotot jelentett. Emellett az iskolában irredenta, soviniszta légkör vett körül. Az első világháborúban ezüst vitézségi éremmel kitüntetett tanítónk szüntelenül „nem-nem-soházott”. Az ágyam mellett, a falon, egy alumínium plakett lógott, azon Nagy-Magyarország dombormű térképe, a közepén pedig egy pöttömnyi rög magyar föld celofánnal letakarva. Vigyázzban hallgattam végig a magyar himnuszt, amikor vasárnap délben Pestet fogtuk a rádióban. Ünnepekkor bocskaiban jártam. Ilyen volt az otthoni atmoszféra is. 
A polgári normák betartása érdekében szüntelen nyomás alatt álltam. „Wer einmal lügt, dem glaubt man nicht, noch wenn er auch die Wahrheit spricht” [Akkor egyszer hazudik, annak akkor sem hisznek, amikor az igazat mondja.] hangzik még mindig a fülemben a százszor hallott atyai szentencia. Puritánságra nevelt, minimális zsebpénzt adott, amelyet én pillanatok alatt elköltöttem. Emiatt állandó konfliktusom volt édesapámmal, akit fölháborított fia ficsúros tempója. Ennél rosszabb pontot nem szerezhettem nála, és rendszeresen el is náspángolt.
1941-ben a bolgár parlament megszavazta az ország védelméről szóló törvényt, amely korlátozta a zsidók jogait, s egyes szakmákban magasabb adókat és numerus clausust hirdetett meg. Ekkor közölte velem az apám, hogy zsidó származású. Ez számomra nagyon nagy, és azt hiszem, bizonyos fokig máig tartó, meghatározó traumát okozott. Főleg azok után, hogy „wer einmal lügt…”, s ő nekem „lügolt”. 
Elfogadni sohasem fogadtam el, hogy én valamilyen módon zsidó lennék. Semmi okom nem volt erre, a család életformája, szokásai, vallástalansága semmilyen jelét nem adta annak, hogy a zsidósághoz tartoznánk. Emlékszem, ha az utcán felszedett valamiféle antiszemita megjegyzéssel álltam elő otthon, a válasz az volt, hogy ilyeneket jól nevelt úri gyerek nem mond. Egy szóval sem mentek ennél tovább a felvilágosításomban. 
Nagyon rossz tanuló voltam. Minden osztályból kínkeservek között másztam a következőbe. Valóban csak a lányok érdekeltek és a tenisz, a világon semmi más, ez volt az élet értelme. Egy német katonával történt utcai verekedésem miatt kirúgtak a német iskolából, még a jegyeimet is kijavították, csak menjek. Ekkor kerültem Plovdivba a francia katolikus kollégiumba, ahol bentlakásos voltam. Akkor már tudtam valamit franciául. Ott nem volt mit tenni, már unalmamban is tanultam. Francia és svájci katolikus papok voltak a tanárok. Egy pár közülük köztudottan homoszexuális és pedofil volt, ismertük a szeretőiket, akikkel mindig kivételeztek. Némi felháborodással, de inkább afféle ifjonti cinizmussal tekintettünk minderre. 
LETTRE: Az első húsz évről beszélgetünk most, és 45-ig elég sok minden történt.
BA: Az történt, hogy 42-ben édesapámnak a zsidótörvények miatt el kellett hagynia Bulgáriát. Mi ketten jöttünk fel Pestre, nővérem már egy éve itt tanult. Hármasban egy panzióban laktunk a Belvárosban, amíg édesanyám utánunk nem jött. Ő számolta fel és mentette, ami menthető volt. Amikor egyesült a család végre, Budán béreltünk lakást, amelyben szüleim halálukig laktak. Édesapámban az a meggyőződés élt, hogy „árja-párja” lévén ő itthon bizonyos védettségnek örvendhet. Messze nem mérte föl, hogy mit jelent ez az egész náci vircsaft. Ezt nagyon nehéz volt fölmérni, elképzelni. Amikor én 44 nyarán megpróbáltam a zsidómentésben aktívan résztvenni, nagyon sok olyan zsidó emberrel beszéltem, akik egyszerűen nem tudták elhinni a borzalmakat, amelyek a zsidóságra vártak. Elképedtek, amikor azt mondtam nekik: belőletek szappant akarnak főzni.
LETTRE: Honnan tudta?
BA: Ezt már tudtuk. Londont hallgattunk, és akkor ez már ismert volt. Ha az ember nyugodt fejjel végiggondolja, egy ilyen információt nem lehet komolyan venni. Mert annyira embertelen, hogy ezt el se lehet képzelni. Úgy látszik, apám is így volt ezzel. Először is nem érezte magát zsidónak, másrészt meg védettnek is vélte magát, és ezért hazajött, ahelyett hogy átment volna a török határon, ott biztosíthatta volna a család életét minden probléma nélkül.
LETTRE: Nem lehetett előre tudni, hogy melyik irányba biztonságosabb menni.
BA: Nem lehetett előre tudni, de mutatja, hogy volt, és talán van még ma is a polgárságban egyfajta konformizmus: minden körülmények között betartani a törvényeket, még a halál küszöbén is. Apám majdnem elpusztult, mivel 44 nyarán bevonult munkaszolgálatosnak, csak isteni szerencsével tudtuk megmenteni édesanyámmal.
Tehát miután hazajöttünk, beiratkoztam a KerAk-ba, az Alkotmány utcai Kereskedelmi Iskolába, amihez nekem a világon semmi kedvem nem volt, mivel a kereskedelem aztán végképp nem érdekelt. De apám kereskedőnek szánt. Nagyon sokkoló volt megismerkedni az osztálytársaimmal. Még a cserkészcsapatnak is tagja lettem. Meglepett, amikor egyik osztálytársam megkérdezte, báró vagyok-e, mivel aznap apám inge volt rajtam, amelyen a BR (Bíró Rezső) monogram díszelgett. Egyrészt irritált, másrészt imponált is ez a dzsentri tempó. Kiderült, hogy annak idején híres ékszerész dédapám pászította Ferenc Jóska fejére a magyar koronát, és ennek köszönhetően kapott vagy vett előneveket. És akkor én gyorsan olyan dombornyomásos névkártyát nyomtattam, amelyen királykuti és bideskuti Bíró András volt olvasható. Amikor megmutattam apámnak, ő az egész csomagot bedobta a tűzbe azzal, hogy arra legyek büszke, amit én teszek, ne pedig az őseimre. A nővérem körüli banda budai dzsentrifiúkból állt. Állandóan párbajügyekkel traktáltak, hogy a Putyi mikor fog Mikivel párbajozni, kik lesznek a segédek és hasonló hülyeségekkel. Számukra a Bíró család, bár úri családnak tűnt, nem tartozott igazából a keresztény magyar középosztály család-nomenklaturájába.
A német megszállás véget vetett mindennek. A fiúk bevonultak, a frontra mentek, a kocsmázások megritkultak. A véletlen úgy hozta, hogy egy vasárnap délutáni viziten a Pasaréten belebotlottam az ellenállási mozgalomba, pontosabban a Muharay-csoport tagjaiba. A névadó ismert néprajzos, az ő tánc-csoportjából alakult gárda a zsenge náciellenes mozgalom egyik aktív eleme lett 44 nyarára. Muharay tulajdonképpen a kommunista párttal tartott kapcsolatot, ami abból is kiderült, hogy a később terjesztett röpcédulákat a MKP jegyezte. Arról volt szó, hogy átmegyünk Szlovákiába partizánnak, aztán közölték, hogy a párt azt mondta, maradjunk, mivel szükség lesz ránk a felszabadulás után. 
LETTRE: És milyen röpcédulákat? Hogy kövessük a finn példát?
BA: Főleg háborúellenes szövegek voltak, a nácik, a nyilasok ellen. Aztán én még azon a nyáron segítettem keresztelni zsidókat. A Visegrádi utcában volt a magyar görögkeleti egyház, ahova. nekem járni kellett, mivel az iskola megkövetelte a vallásos oktatást.
LETTRE: De azt elfogadták, hogy görög-keleti.
BA: Elfogadták. Egy hozzám hasonló származású papnak a fedőszerve lehetett, hiszen görögkeletiek itthon alig voltak, vagy a szerb egyházhoz tartoztak. A szerencsétlen zsidók jöttek keresztlevélért, amelyen ott állt az illető neve, majd vallása gör. kel., az apja neve után izr. és ugyanaz az anyja neve mellett. Nincs szalmaszál, amelybe életveszély esetén az ember ne kapaszkodna. Más kapcsolatokon keresztül hamispapír gyártásban is benne voltam. Én már akkor 19 éves voltam, és nagy „hőstetteim” közé tartozik, hogy egy lefizetett rendőr segítségével Wallenberg-útleveleket osztottam, s így sikerült a gettóból kihozni embereket. Nem volt könnyű meggyőzni a megfélemlített embereket, akiknek az akol melege illuzórikus biztonságérzetet adott. Végül két tucat 30 körüli férfivel hagytuk el a gettót. Évtizedekkel később gondoltam arra, hogy vajon nem juttattam-e ezeket az embereket bajba. Hiszen a történelem szeszélyéből a legnemesebb motiváció is a fonákjára fordulhat.
Az úgynevezett Ellenállás, nem hogy nem volt tömeges, de komolyan szervezett sem. Egy csomó anekdotát mondhatnék el konspirációra való képtelenségemről. Minden adandó alkalommal hangosan szidtam Hitlert még német katonáknak is. Emlékszem, egy alkalommal egy öreg osztrák őrmesternek téptem a számat egy kocsmában, aki ijedten leintett, fizetett és elszaladt. Majd a Mártonhegyi szanatóriumban bujkáltam már az ostrom idején, a németek elfoglalták, és onnan indultak a közeli dombgerincre az oroszok ellen, én meg cigarettára vágtam le őket, és magyaráztam, hogy mindennek vége. Tökéletes öntudatlanságban, magától értetődő módon játszottam az életemmel. Ezt azért mesélem, mert ez a rebellis, kekeckedő vonás nagyon is az enyém, s nem mindig rokonszenves a körülöttem lévő embereknek. 
LETTRE: Mert úgy érzik, hogy ehhez képest ők meghunyászkodók, megalkuvók…
BA.  Egyrészt, másrészt, mert nem vagyok eléggé toleráns. Amellett, hogy hirdetem a toleranciát, sőt „harcosa” vagyok, magatartásomban talán nem vagyok annyira az. Volt egy amerikai főnököm, aki ezt így fogalmazta meg: „te olyan valaki vagy, aki imádja az emberiséget, de utálja az egyes embert”. 

Felszabadulás és forradalom
Ez az első húsz éves periódus a felszabadulással ért véget. Nekem 1945 felszabadulás volt. Sőt az a véleményem, hogy a magyar társadalom egészének is az volt, hiszen megszűnt a háború. És ezt azoknak a szovjet katonáknak köszönhetjük, akik itt haltak meg, és akiknek a nevét a Szabadság-szobor talpazatán olvashattuk, de már nem tehetjük, mivel történészekből álló első szabad kormányunk levakargatta onnan. Ez mélységesen felháborít. Ez a történelem napi politikai manipulációja, ugyanolyan, mint amikor Sztálin leretusáltatta Trockij képét egy-egy történelmi fényképről. Ezek rossz minőségű, méltatlan ügyek.
Sose voltam elméleti figura, sőt, szerintem értelmiségi sem, inkább militáns típusnak nevezném magam, ha egyáltalán van értelme a kategorizálásnak. Engem a kommunizmus felé a szociális igazságosság, a szabadság megvalósulásának vágya vitt, és nem Marx tőke-elemzése. Engem is elkaptak orosz katonák a felszabadulás után, de meglógtam. És abszolút hithű és aktív kommunistává váltam az évek során. A felszabadulás után azonnal elkezdtem Budán szervezni az ifjúsági szövetséget, a MADISZ-t. Valószínűleg elsőként mentem át Budáról Pestre a MADISZ-központba, amely akkor a Vörösmarty téren székelt, talán 45 februárjában. Ott kaptam egy csomag igazolványt, hogy kezdjem el a szervezést. Így is történt, hamar elkezdtem Papp Oszkár festő segítségével, aki ellenállási csoportom „felső kapcsolata” volt. 
LETTRE: Akkor már nem érezte magát külföldinek, ugye?
BA: Bizony, nem. Az integrálódást, és gondolom nemcsak számomra, a kommunista mozgalom segítette elő. Azért ne felejtse el, hogy egy szláv országban nevelkedtem, ahol  természetes a kollektivizmus, az egyén átlényegülése a kollektívba. Volt egy barátom, aki „russische Seele”-nek hívott. 
LETTRE: Az önérvényesítésnek lehet ez a közege, hogy másokkal együtt tenni valami értelmeset.
BA: Ennek sok negatív megnyilvánulása is lehet. Számomra evidens volt, hogy itt tenni kell, és mivel fiatal vagyok, hát a fiatalokat kell az új életbe bevinni és segíteni és mozgalmat csiholni. Így alakult ki az én mozgalmiságom. Előbb a II. kerületben szerveztük a MADISZ-t. Majd a központba kerültem, a külügyi osztályra, nyelvtudásom okán. Az sem volt érdektelen, hogy ott minden nap meleg bableves volt. Osztottunk élelmiszert Budapesten. Van is a Papp Oszkárnak egy rajza, amely megörökíti, hogyan zabrálunk egy elhagyott kocsit. Én, a titkár, ülök a kormány mellett, ők meg tolják, mert benzin, az nem volt. 
Tehát zubogott az élet, a mozgalom. És akkor léptem be a pártba. Az is anekdotába illik, ahogyan egy gyomorbajos pártember szúrós tekintettel megkérdezte tőlem, vajon tudom-e, hogy a kommunisták a magántulajdon ellen vannak?  Tudom én, mondtam. Engem valóban nem érdekelt a magántulajdon. Ma sem. A tárgyakat sem nagyon szeretem, igyekszem tőlük szabadulni. Izgalmas, lángoló periódus kezdődött. Az egész magyar társadalom mozgásba lendült. 45-48 gyönyörű időszakként maradt meg az emlékeimben.
LETTRE: Akkor 20-23 évesnek lenni meghatározó élmény lehetett. Nyilván a legtöbbet adta bele, és a legtöbbet kapta belőle.
BA: Pontosan. Párizsba kell menni egyetemre, gondoltam. Hiszen Párizsban több kommunista, marxista professzor volt, mint itthon. Sokkal több. Előzőleg siralmasra sikeredett az egyetemi karrierem. Beiratkoztam a közgázra, de be se jártam, és amikor az első szemeszter végén nem írták alá az indexemet, föl voltam háborodva, hogy én harcolok a szocializmusért, mégis megbuktatnak.
LETTRE: Akkor még simán ki lehetett menni?
BA: Ki. 47-ben négyen mentünk ki a MADISZ-központból, arról volt szó, hogy ösztöndíjat fogunk kapni. Az sosem jött meg. Egyetemista életet éltem Párizsban anélkül, hogy a gyakorlatban is az lettem volna. Bejártam néha a híres Science Po-ra, de ott sem vittem sokra.
Még otthon titkos megbízatást kaptam. Egy kerületi elvtárs, aki az ÁVO-nál dolgozott – majd később Péter Gábor előszobájában főbelőtte magát –, megbízott, hogy kint próbáljak infiltrálódni a jobboldali magyar emigráció köreibe, és jelentsek Pestre. Hát erre nem nagyon voltam alkalmas, bár azt hihette rólam ellenállói múltam miatt. A Cité Universitaire spanyol kollégiumában, ahová sikerült felvétetni magam, működött egy kommunista sejt, amellyel én tüstént kapcsolatba kerültem. Éjjel az ő röpcéduláikat dugdostam be a szobák ajtaján, nappal meg próbáltam a jobboldalit játszani. Aztán összeverekedtem egy pasassal, aki a jövendő feleségemnek udvarolt. Igaz, ő jött nekem, a fekete monoklit azonban én hordtam. Nem voltam tapasztalt verekedő. Nemsokára megjelent egy jobboldali lapban, hogy egy a Cité Universitaire-ben lakó NKVD ügynöknek, akinek fekete a szeme alja, köze lehet a nemrégiben meggyilkolt csehszlovák konzul halálához. Napokra rá bevittek a főkapitányságra. Mentőtanúm, FranÇoise, későbbi feleségem bátor viselkedése világossá tette: igazi páromra találtam. Haza kellett jönnöm. Nemsokára a Külügyminisztériumba kerültem. 
LETTRE: 48-ban?
BA: Ekkor veszi át a párt a külügyi apparátust. Boldizsár Iván titkárságára kerültem a sajtó osztályra, ahol külföldi újságírókat kísértem programjaik során. Diplomata karrierem rövid életű volt, mivel egy évre rá visszaminősítettek párttagjelöltté éberséghiány okán. Az éberségmánia, ez az egész őrület tulajdonképpen a pártszerűség kánonjait volt hivatva legitimálni, a megmaradt demokratizmus atomjait is eltüntetni a pártéletből. Ekkor csak önmarcangoló bűntudatot éreztem, és minduntalan burzsoá csökevényeimet okoltam. 
LETTRE: Egyszer már fölvették, és aztán lefokozták?
BA: Nekem már 46 elején pártfegyelmim volt. Azért úsztam meg a kizárást, mert a fegyelmi bizottság egyik tagja, nálam idősebb nő melengetett a szárnyai alatt.  Pártiskolára küldtek, mivel politikailag fejletlennek ítéltek. A pártfegyelem nagyon mélyen vésődött a tudatomba, a gyakorlatban azonban rebellis maradtam. Nem politikusi, hanem mozgalmi módon léteztem, nem a hatalom, hanem a világ megváltása érdekelt. Rebellis és konformista voltam egyszerre.
A Külügyből is kirúgtak, egy könyvkiadóhoz kerültem orosz lektornak, ahonnan a SZOT kért ki tolmácsnak, végül a külügyi osztályán kötöttem ki. Ez már az 50-es évek elején volt. A SZOT-ban voltam legalább a forradalomig, tehát négy-öt évig. 
LETTRE: FranÇoise itt élt magával?
BA: Itt élt, sőt meg is házasodtunk. Egy szép napon behívott a párttitkár, hogy meg kell házasodnom. Igenis, mondtam, anyám szerezte be a papírokat, mert egyébként polcsöknek (polgári csökevénynek) tartottuk a házasság intézményét. Ő szegény, tüdő- majd csonttbc-vel, évekig ágyban feküdt. 17 kórházat és szanatóriumot járt meg Magyarországon. Amikor felépült, francia kontrollszerkesztést vállalt, később az egyetemen tanította anyanyelvét.
A Rajk-per után mind fagyosabbá vált a levegő. Az a lelki állapot alakult ki bennem, amit strukturális hipokrízisnek nevezek. Attól tartottam esténként, amikor becsapódott egy autó ajtaja az utcában, hogy értem jönnek. Ha nem is tudom miért, a pártnak biztosan igaza van, hiszen polgár vagyok, aki nem tudhatja miben tévedett, a párt meg tévedhetetlen. Az abszolút vallásosság állapota ilyen. A tételes vallásban is ott a félelem az istentől. Egy kétségek nélküli időszak ez, jóllehet vissza vagyok minősítve. Bár 53-ban, még a SZOT-ban, kizárnak a pártból, hűségem töretlen. A kizárásom magyarázatainak perverzitása sem tántorít el az ügytől. Az agyament indoklás szerint fiatal, tehetséges elvtárs vagyok, de polgári származású, és ha teljes jogú tagként visszavesznek, még a központi pártapparátusba is bekerülhetek, s majd akkor árulom el a pártot. Berija példája is ezt mutatja. Az, hogy nem vagyok már a pártban, öngyilkossági gondolatokat váltott ki belőlem, ahhoz hasonló módon, mint amikor megtudtam, hogy zsidó származású vagyok. Amikor a vállalt identitástól megfosztják az embert, nyilván darabokra törik az önbizalma is. 
Feltételezem, hogy Gáspár Sándor, akkori főtitkárhelyettes közbenjárására, aki valami miatt kedvelt, felajánlották, legyek üdülővezető. A Szabadság-hegyi üdülőbe küldtek, mivel oda szállásolták el a külföldi delegációkat. Egy este szépen megérkezett Ratkó elvtársnő, akinek nem voltam ínyére. Másnap kirúgtak. Ekkor már az én pártfegyelmem is léket kapott, és nagyon-nagyon felbőszültem. Anyai örökség. Berohantam Gáspárhoz, és elkezdtem verni az asztalt. Egy hét múlva a Népszava külügyi rovatán tanultam az újságírást.
LETTRE: Ez hányban volt?
BA: 55-ben. Van egy kis epizód, ami talán érdekli az irodalmár olvasót. Kassai Gyuri, a Párizsból hazatelepült fordító, talán 54-ben, a SZOT-ban kezdett dolgozni. Egy régi, jól értesült elvtársnő arról biztosított, hogy párizsi lebukásomat anno Kassai okozta. Emiatt feljelentettem, mint a pártra veszélyes spiclit, nem is személyes bosszúból, hanem obligált éberségből. Egyébként ez volt az egyedüli eset, hogy valakit feljelentettem. Aztán hirtelen rádöbbentem, hogy erre semmi bizonyítékom sincs. Sürgősen felkerestem a SZOT káderosztályát, hogy visszavonjam a szégyenletes feljelentést. 
A szerkesztőségben központi figurává váltam, mert a napi Le Monde híreit a régióról én fordítottam a kollégáimnak. Majd, miután Tito már nem volt az imperializmus láncos kutyája, 56 nyarán a magyar újságírók közül elsőként, Belgrádba küldtek. Cikksorozattal jöttem haza. Csak a munkástanácsokról szóló jelent meg napokkal október 23. előtt. Poénja Molotov, még aktív külügyminiszter, és Sztálin aláírását viselő levél szövegének közlése volt a jugoszláv KP  Kominformból történő kirúgásáról. Egy aktív szovjet külügyminiszter bűneit nyilvánosságra hozni nem volt szokásban. Gábor Pali, a lap második embere, amikor elolvasta a sorozatot, azt mondta: ezért ülni fogunk. Azért elkezdte közölni. Nagy volt bennem a Rajk-per áldozatai miatt elhatalmasodó lelkiismeret-furdalás, hiszen a barátaimról elhittem, hogy árulók. Odáig már eljutottam, és a Petőfi Kör gyűlései csak megerősítettek ebben, hogy a Rákosi-féle bagázsnak el kell tűnnie a porondról. De nem a struktúrával, nem a rendszerrel volt bajom, hanem a gyilkos pártvezetőséggel. Tiszta emberekkel tiszta szocializmusra van szükség. Jöjjenek az igaz kommunisták.
Talán október 24-én megalakult a lap forradalmi bizottsága, beválasztottak. A Népszava jogszerűen visszakerült az újra alakult Szociáldemokrata Párthoz. Még aznap éjszaka elindítottuk a Népakaratot, volt nyomdánk, papírunk. Az egy gyönyörű periódus volt, életem egyik sorsdöntő élménye. Ezt a tömegesen megmutatkozó magas erkölcsi szintet nem vártam volna a magyar társadalomtól, a budapestiektől. Annál borzasztóbb volt a második intervenció. Utána állandó légszomj gyötört, egyszerűen úgy éreztem, hogy nem tudok (nem akarok?) már levegőt venni. Francia feleségem itt akart maradni, imádta Pestet. Abba is hagytuk az emigrálástól a vitát. Majd pillanatok alatt döntöttem, ahogy ez az életben történni szokott. Egy barátommal találkoztam a MÚOSZ kijáratánál, aki közölte, két nap múlva indul. Ez már 57 januárjának utolsó hete. Kádárék akkorra már felszámolták a munkástanácsokat. Egy ideig még úgy nézett ki, fennmaradnak, nekik érdemes lett volna lapot csinálni, valamit még megmenteni a forradalomból. Különben abszolút betege voltam a bukásnak, a személyes bűntudatomtól való feloldást is vártam az emberarcú, demokratikus szocializmustól, akár a többpártrendszer árán is. Tehát idáig már eljutottam, de a szocializmust nem tudtam elvetni magamtól. Hiszen bizonyos értelemben ma sem tudom, nem nevezném így feltétlenül, de a társadalmi igazságtalanságokkal való szembenállás töretlen vonal az életemben,  ez nem változott meg. 

Az emigráció évei és színterei: Párizs, Róma, Nairobi, Mexikó és az egész világ
LETTRE: És akkor elment egyedül?
BA: Igen, egyedül. FranÇoise-nak volt francia útlevele.
LETTRE: Azt gondolta, hogy ő majd jön azzal?
BA: Persze, így is történt. Én Jugoszláviának mentem. A menekült táborban előjött megint a tüdőbajom. Feleségemmel együtt egy egész évet szanatóriumban töltöttünk Párizs közelében. Majd miután kijöttünk, apróhirdetésre válaszolva egy business hetilaphoz kerültem tördelő szerkesztőnek. Szakmailag életem legkevésbé izgalmas tíz évét töltöttem ennél a lapnál.
Az volt az óriási szerencsém ebben a periódusban, hogy összejöttem azokkal a párizsi értelmiségiekkel, Edgar Morinnel, Claude Lefort-ral, Castoriadis-szal, akiket a magyar forradalom igazán érdekelt, közelről érintette őket, és meg is értették a jelentőségét. A kevesek közé tartoztak ezzel nyugaton. A szovjet modellt talán az elsők között elemezték kellő mélységben, a gyökerekig hatolva, és feltárták totalitárius természetét. 
Ez a találkozás fontos folyamatokat indított bennem. Addig tulajdonképpen a kommunista modell elemzésének a felületén rekedtem meg, mindenekelőtt morálisan ítéltem el. De ami a valóságos, globális elemzést illeti, a rendszer szerkezeti, szisztemikus tartalmát csak ekkor kezdtem érteni. Úgy éreztem, a koponyám recsegni, nyílni kezdett. Észrevettem, hogy őket olvasva, véleményüket hallgatva radikális változás indul meg intellektuális érlelődésemben is. Közeli barátság alakult ki közöttünk, ha Párizsban vagyok, mindig összejövünk. Ők is jártak nálam Pesten. E viták eredményeként vált az autonómia koncepciója és gyakorlata számomra a demokrácia egyik nélkülözhetetlen elemévé. A lényeg az, hogy – bár néhány évig eltartott – már nem tekinthettem magamat kommunistának. Nem mentem át a túloldalra, baloldali maradtam, de már nem voltam hajlandó lemondani független, kritikus társadalomszemléletemről. Arra is rájöttem, nem vagyok politikusnak való. Még egy tenisz-klubnak sem akartam többé a tagja lenni. 
 Röviddel megérkezésünk után, még 57-ben, újraindítottuk a Petőfi Kört, de nem volt hosszúéletű. Annyi hatása azért volt, hogy amikor Hruscsov hivatalos látogatásra érkezett Párizsba, azt hiszem 61-ben, bennünket Kecskeméti Karcsival együtt Korzikába deportáltak. Mivel mi ketten beszéltünk a legjobban franciául, mi tárgyaltunk a rendőrséggel a Kör bejegyzéséről, mi szerepeltünk a listáikon. 
LETTRE: De miért, milyen törvények szerint?
BA: Semmilyen törvények szerint. Védték Hruscsovot. Már Heine is emlegette a frankok brutális, idegengyűlölő rendőrségét. Nem teketóriáznak. A mostani párizsi balhét is a feltételezett rendőrbrutalitás váltotta ki. Nem véletlenül. Egyszóval akkor 8-900 külföldit, menekültet deportáltak. 
Közben FranÇoise, aki szintén újságírással foglalkozott, a harmadik világ, Afrika felé kezdett orientálódni. A harmadik világ Párizsban, különösen a hatvanas években az algériai háború miatt is, mindennapos témává vált. Engem is mindinkább megragadott. Az én kis valóságomban úgymond elfoglalta azt a helyet, amely addig a munkásosztályé volt. Nem is sejtettem, hogy egyszer még professzionálisan is témámmá válik.
 A forradalom tizedik évfordulóján már meguntam nagyon a favágást, és fölmondtam tördelőszerkesztői munkámat, bár más állás nem volt a láthatáron. A végkielégítéssel, karácsony táján, ellátogattunk Rómába. Vadul esett az eső. Elkísértem FranÇoise-t a FAO központi irodáiba, hátha interjút készíthet egy afrikaival, és akkor váratlanul beinvitált a píár-főnök, és miután megérdeklődte, mivel foglalkozom, rövid hezitálás után megkérdezte, nem akarnék-e csinálni egy lapot a FAO-nak… 
LETTRE:  Odaköltöztek Rómába?
Odaköltöztünk. 
LETTRE: És franciául kellett csinálni a lapot?
Három nyelven. Franciául, spanyolul és angolul, bár én akkor még csak franciául tudtam. Az élet úgy hozta, hogy angolul Rómában, majd spanyolul Nairobiban tanultam meg. Alapító szerkesztője lettem  Ceres-nek, a FAO hivatalos folyóiratának, és nyolc évre Rómába ragadtam. Sikerült egy olyan nemzetközi vitafórumot kialakítani, amely az ENSZ-lapok családján belül párját ritkította a fejlődés tematikájának kendőzetlen bemutatásával. Persze korlátai is voltak: kormányok konkrét politikáit nem lehetett bírálni. És valóban olyan súlyt kapott a lap, amit senki nem várt volna, hiszen nem a szervezetet propagálta, mint a testvérlapjai, hanem a toposzra koncentrált a multikulturalitás szellemében. Büszke vagyok arra, hogy minden szám szerzőinek legalább a fele a harmadik világból került ki, Diogenészként kutattam utánuk szerte a déli féltekén. Egyszer az ENSZ főtitkárhelyettese kérdezte, mi a titkom. Azt válaszoltam: készen kell állni minden egyes szám után arra, hogy ez volt az utolsó szám, amelyet szerkesztettem. 
LETTRE: 1966-tól csinálta?
67-től 75-ig. Azzal a frusztrációval, hogy bár Rómában gyönyörű volt élni, rettenetes bürokráciát kellett nap mint nap megtapasztalnom. Frusztráló az is, hogy bár pontosan ismerjük a szegény országok sanyarú helyzetét, s tudjuk, nagyjából mi is lenne a teendő, a bürokratikus idiotizmusok és gazemberségek, valamint a gazdag országok, a transznacionális társaságok érdeke, egoizmusa tehetetlenségre kárhoztat. Amikor megelégeltem, közöltem egyik szerzőnknek a Pinochet-rezsimet leleplező cikkét, s ezzel átléptem a határt. Az emiatt kitört balhét követően felmondtam.
 Időközben áthívtak Nairobiba, az ENSZ környezetvédelmi szervezetének központjába a főigazgató kommunikációs tanácsadójának. Sajnos az, aki felkért az izgalmas funkció betöltésére, nemsokára lemondott, és egy olyan biológus került a helyére, akivel, bár mindketten angolul beszéltünk, nem értettünk szót. Végül, hogy megszabaduljanak tőlem, felkértek egy Ceres-hez hasonló lap beindítására, amit csak másfél évre vállaltam el. Mazingira lett a neve, ami szuahéliül környezetet jelent. Legyen már egy afrikai nevű lapja is az ENSZ családnak! A hírhedt Pergamon Press kapta meg a lap előállítását és terjesztését, emiatt aztán Oxfordba települtünk át akkori élettársammal, egy mexikói írónővel. 18 havi tevékenység után otthagytam a lapot, és Mexikóvárosba költöztünk. Társam már nagyon kívánkozott haza, nekem meg semmi kedvem nem volt a fehér világban élni. 
LETTRE: És akkor már tudott spanyolul?
Hát persze, mivel Nairobiban az aranyozott gettón belül, az ott lévő latin-amerikaiakkal voltunk sülve-főve együtt. A francia és az olasz után nem volt nehéz. Ekkor kezdődik egy egészen új periódus, amikor már szabadúszó lettem.
LETTRE: Mikor?
78-ban Mexikóban indult újból az életem. Régi vágyamat válthattam valóra, mivel ösztöndíjat kaptam egy résztvevői kutatás megvalósítására. Tíz éven át az általam szerkesztett lapok a harmadik világ fejlődésének talán valamennyi aspektusát megvizsgálták, csak arról nem volt képünk, mit is jelent a Dél lakosai számára a fejlődés fogalma? Ezért projektemnek a „Valaki engem fejleszteni akar” munkacímet adtam. Mit jelent a parasztnak a fejlődés? A paraszt szemével próbáltam nézni a fejlődés problémáját. Összelopkodott módszertani elemekből kevertem azt a kommunikációs technológiát, amelyhez a saját megszállottságomat is hozzáraktam. Csoport-beszélgetések anyagát vettük magnóra, majd a következő alkalommal visszahallgattuk, azzal a céllal, hogy tudatosuljanak közösen kialakított témáink, és a résztvevők maguk határozhassák meg, milyen irányt vegyen közös „kutatásunk”. Ennek a folyamatnak az eredményeképpen az ottani osztrigaszedők halászokká képezték át magukat, mivel ebben látták a jövőt. A szövetkezeti formát is elfogadták, mint a legalkalmasabb eszközt „fejlődésük” biztosítására.
LETTRE: Aztán ezt használta később itthon a romákkal az Autonómia Alapítványban.
Pontosan. Azért tartom sikeresnek a mexikói kísérletet, mert a szövetkezetet távollétemben hozták létre, ami azt jelentette, hogy a csoport a saját kezébe vette sorsát, és autonóm módon döntött és cselekedett. Ott jártam pár éve, a szövetkezet azóta is működik és prosperál. Ennél magasabb kitüntetést nem kaphattam.
Ezt a tapasztalatot plántáltam át, miután hazatelepedtem, az alapítvány munkájában a helyi roma civil szervezetekkel. Jövedelemszerző projektekre adtunk kamatmentes kölcsönöket, hogy a maguk által megfogalmazott célokat váltsák valóra. Az eredmény itthon is pozitív, ha számításba vesszük, hogy a szervezetek 70-75 százaléka képes és hajlandó volt visszafizetni a kölcsönt. Meggyőződésem, hogy csak ilyen típusú, önállósító társadalmi technológia teszi képessé a kirekesztettek, a szegények, a romák társadalmi integrációját, oly módon, hogy birtokba veszik saját sorsukat. Sem az állam, sem a tőke nem oldhatja meg az emberek dolgát, ha nem alakul ki egy alulról jövő nyomás és probléma-megoldási képesség, ami csak akkor történhet meg, ha a szemléletmódjukat és az önértékelésüket sikerül megváltoztatni. Hozzá kell járulni ahhoz, hogy ők törjék meg a dió héját belülről. Életem talán legnagyobb sikere, hogy imitt-amott ehhez hozzájárulhattam. Ez érdekel. Ez maradt meg az én eredeti mozgalmárságomból. 
LETTRE: Ezért kapta tíz éve az alternatív Nobel-díjat. 
Szeretettel köszöntjük a 80 éves Bíró Andrást!
 

Bibliográfia
BÍRÓ András
Hazajöttem
L’Harmattan, Budapest, 2005

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu