Sehogy sem emlékszem az égboltra, amikor alkonyatkor Nagykállóról Mátészalkára utaztunk. Egyetlen vagonból állt az egész vonat. Ráadásul helyjegyes sebes vonat volt. A kövér pénztárosnő mosolygott, és többszor is nagy lendülettel nekifogott, hogy elmagyarázza nekünk a helyjegy eszméjét.
A magyar vonatjegyek szépek. Kis bankjegyekre emlékeztetnek. A fiatal cigányok a szerencsi vonaton harmonikává hajtogatták, paklit, legyezőt csináltak belőle. Fülükben aranygyűrűt viseltek, de ez két nappal korábban volt.
Most bíborszínű tollbokréta terült el nyugaton. Égővörös kéz lebegett a róna felett; lent, a kukoricamezők és gyümölcsöskertek között már égszínkék homály úszott. Aszút ittunk üvegből, és háttal ültünk a menetiránynak, vagyis mindvégig magunk előtt volt nyugat, a kiontott fényes vér; láttuk, ahogy sötétség szép lassan kiárad a földből, egyre feljebb emelkedik, egyre hűvösebb lesz, s végül kialszik minden, és a kis piros vagonban kigyulladnak a lámpák.
Alig telt el félóra, s már emlékké vált Nagykálló: a délután forró fénye, míg a sárga házak között a városközpont felé tartottunk. Egy óriási templomra bukkantunk. A bejárat előtt, a padon zenészek ültek. Egyikük felemelte a csillogó puzont, és üdvözölt minket. Beléptem az előtérbe, mert szerettem volna végre látni egy magyar templomot, de bent tömeg volt, elöl fiatal pár állt, s az oltár mellett megpillantottam a lelkipásztort. Se orgona, se ornátus, csak a Szó a maga tiszta formájában, ahogy kezdetben volt, és ahogy végezetül lennie kellene, a mindenféle csodák helyett, melyeket emberkéz alkotott az ember vigasztalására. Aztán kivonult a násznép, nagyon lassan és méltóségteljesen; a rájuk váró három zenész – puzonos, harmonikás, gitáros – egész könnyűnek, már-már könnyelműnek, szinte katolikusan könnyelműnek tűnt, de valami lassút játszottak, a tömeg pedig, mint valami menet, megindult a főtér felé.

Nagykállóra azért mentünk, mert – az útikönyv szerint – „a hosszú, kísértetiesen üres tér végében” egy pszichiátria áll. Ez valami testet öltött metafora lehet, gondoltam, maga Kelet-Európa. Magam előtt láttam a málladozó házakkal övezett, nagy, poros placcot. A téren időnként a legkülönfélébb egyenruhákat viselő osztagok vonulnak át, de sosem maradnak tovább, mint amit az erőszak vagy a rablás követel. Távoznak, és a lovasokat rögtön elfedi a rónaság felforrósodott pora. A kórház ablakából szomorúan néznek utánuk az őrültek: itt keleten a hatalom, az erőszak és a téboly mindig is ágyasságra, olykor egyenesen legális házasságra emlékeztető viszonyban állt egymással.
De szó sem volt semmi ilyesmiről. Nem pusztaságot találtunk. Árnyas, hűvös tér volt. A kórház bejárata előtt néhány őrült cigarettázott hálóköntösben. Inkább szanatóriumi hangulat uralkodott, elnyugodhatott a megkísértett képzelet.

Szóval ittuk az aszút, és utaztunk kelet felé. Tulajdonképpen menekültünk nyugatról, a reménytelen Budapestről, ahol az ócska, de kiglancolt Rákóczi úti lebujban háromszor annyiba került egy pohárka körtepálinka, mint Nagykállón, a kávé meg még többe. Menekültünk az eső elől, mert felhőszakadás zúdult a Dunára, a Gellérthegyre, a hidakra, mindenre. De augusztus 20-a volt, Szent István napja, és az eső ellenére ejtőernyősök ugrottak a legendás AN-24-esekről, nemzetiszínű piros-fehér-zöld füstcsíkokat húzva maguk után. A parlament körül rendőrök álltak, és vigyáztak, nehogy túl közel menjen a nép. Patakokban ömlött az eső a nagy limuzinokra: a természet demokrata. A Zoltán utcában, a vásárcsarnok mellett menekülőre fogtuk, mert vagy ötszáz görkorcsolyás közeledett felénk a járda teljes szélességében. Kezüket felemelték, és skandáltak valamit. Olyanok voltak, mint egy idegen törzs hódítás közben. „Így fognak kinézni a városok” – mondta M. „Valami ilyesmit kell majd kitalálni, hogy életben maradjon az ember. Mint régen. A magányosoknak nem lesz esélyük.” „Hacsak nem egy olyan valakiről van szó, mint a Menekülés New Yorkból Snake-je” – feleltem. Mindenhol dugó, nem járt semmi. A megállóban két néger magyarul beszélt. A zsebünk és a cipőnk tocsogott a víztől. Szirénák sírtak, dudák jajgattak, a város fénye megkétszereződött, megháromszorozódott, elvesztettük hitünket a létezésünkben, és lassan fantomokká váltunk. A Dohány utcában, a zsinagógával szemben megtaláltam a kiskocsmát, ahol egy évvel azelőtt egy izraeli producer elmesélt egy történetet arról, hogy hogyan ette meg az oroszlán az idomárja kezét, és hogyan fuccsolt be a film, elvégre senki épeszű ember nem fog vígjátékot forgatni emberevő oroszlánnal a főszerepben. De a kocsmában most nem volt hely. Bent, a Ferenc József idejéből származó újságokkal kitapétázott falak közt annyian tolongtak, hogy az anyák karjukba vették a gyerekeiket, a gyerekek meg elaludtak a füsttől és a forró leheletektől. A fáradt pultoslány látta a szememen, mit akarok, s a vendégek feje fölött átnyújtott két-két körtepálinkát és kávét. Kiültünk a lukas napernyő alá; a kávéscsészékbe és poharakba becsorgott az eső. Később, amikor már a Keleti felé igyekeztünk a Rákóczi úton, hatalmas tömeget láttunk a pályaudvar lépcsőin. Álltak a csencselők és a taxisok, álltak a kisasszonyok és a vasutasok, álltak az ügyeskedők és az eladók, egyszóval mindenki állt és bámult valahová messze, az éjszakába. Erre mi is megfordultunk. A Duna fölött, a súlyos, fekete égbolton sorra robbant ezernyi bíborszínű szikra, száz és száz skarlátvörös pók, aranyló csillagmiriád. A zivatar és a távolság elnyomta a robbanásokat, késéssel hallottuk őket, s ettől duplán irreális lett a látványosság. A halványzöld és a sárga, a türkiz és a lila, a zafír és az ezüst, a smaragd és a kristály – a fiktív, ideiglenes ékszerek rögtön kialudtak az esőben, és szikrányit sem derítették fel a sötétséget. Olyan volt, mintha a régi Monarchia összeszedte volna maradék erejét, és valamiféle jelt adott volna a sírból. A nedves éjszaka őrült bálteremre emlékeztetett, tele csillogó fekete tükrökkel, kísérteties gyertyatartókkal és falikarokkal. A törökök az utcán hosszú késekkel hadonásztak, nyesegetve a kebabhoz való húst, „scheisse, scheisse”, morgott az orra alatt egy eltévedt német guruló bőrönddel, az aluljáróban, paplanba csavarva, egy cigánypár aludt. A férfi feje mellett fekete kalap hevert, a nő feje mellett – szépen összehajtogatott virágos kendő.

A nyíregyházi vonatra szálltunk, mert az ment a legkeletebbre, és csak reggelre ért oda. Valahol kellett aludnunk. Igen. Délnek és keletnek – mindig ez lebegett a szemünk előtt. Valahol Hatvan környékén megjelent a kalauz. Próbáltam elmagyarázni, hogy nincs jegyünk. Két méter magas volt, végig mosolygott, és azt ismételgette: „kein problem”. Aztán egy cetli és golyóstoll segítségével elmagyarázta, hogy utazzunk nyugodtan, ő nemsokára visszajön, talán Füzesabonyban, talán Tiszafüreden, és majd ott ad jegyet, hogy olcsóbb legyen. Eltűnt, majd félóra múlva bocsánatkérő arccal megjelent, hogy mégiscsak most ad, mert van valami felettes a vonaton, hátha ellenőrzés lesz. Szép, cikornyás betűkkel kiállította a jegyünket. Most is volt nálunk egy aszú, de nem volt dugóhúzónk. A kalauz a hosszú nyakú üveg láttán széttárta a karját, de kisvártatva ismét eltűnt, és visszatért egy különös szerszámmal, ami a kupék nyitására és jegylyukasztásra szolgált. Megpróbáltuk, de túl rövid volt, félúton megállt a dugó. Mérhetetlen csalódás ült a kalauz arcára. Ismét eltűnt, csak a hosszú léptek zaja hallatszott az üres folyosón. Pár perc múlva ragyogó arccal visszatért, és az ingujjamnál fogva húzni kezdett. Nagyon rá van izgulva erre a Tokajira, gondoltam, és kezdtem kicsit sajnálni, mert csak félliteres volt az üveg. Élénken gesztikulálva a klotyóhoz vezetett, s ott diadalmasan mutatott a vécépapír szögére: vékony, hosszú és erős. Benyomtuk a dugót. Felsóhajtottam, és átnyújtottam az üveget. – Igyál, testvér – mondtam lengyelül. Katonásan kihúzta magát, tiszteletteljesen végigmutatott az egyenruháján, a sapkáján, egész hivatalos külsején, aztán vállon veregetett, és mondott valamit, ami valószínűleg azt jelentette: „egészségedre!”. Hajnalban újra megjelent. Kialvatlan volt, „Nyíregyháza, Nyíregyháza”, ismételgette. Ellenőrizte, nem hagytunk-e fönn valamit, aztán integetett az ablakból.

Ez volt mindenhol. Ez Hidasnémetiben, a Kassától félórára lévő határállomáson, ahol kiszálltunk a felforrósodott peronra; a nap, mint levágott kakasfej, legördült nyugaton, vörös csíkot húzva maga után. Körös-körül amerre a szem ellát, semmi. A felsővezeték fekete drótjai a szikkadt, kiégett szántóföldek végtelenjébe vesztek, fújt a szél. Az állomásépület körül szlovák és magyar egyenruhás határőrök lézengtek. Valószínűleg így néztek ki régen a határállomások a világ, azaz Európa perifériáján: pusztaság, szél és laktanyák, melyekben várnak valamire, talán az ellenségre, ha pedig évekig nem mutatkozik, unalomból főbe lövik magukat. Jött egy férfi rozsdás, öreg biciklin, én egyetlen magyar szót tudtam – egy Gönc nevű kisváros nevét –, úgyhogy azt ismételgettem, mire leguggolt, ujjával a homokba írta, mikor indul a vonat, a hátizsákomra mutatva magyarázta, hogy piros lesz, aztán pedig kiegyenesített ujja segítségével értésemre adta, hogy ráadásul egyvagononos. Bor-, sör- és cigiszagot árasztott. Fogta a járművét, és eltűnt valamerre, de két óra múlva visszajött, hogy megnézze, fölszállunk-e, mert a kis piros vagon már bent állt.

Göncön is ez volt, ahol éjnek évadján egy aranygyűrűs cigányember vezetett bennünket a sötét sikátorokon keresztül, kertek és ugató kutyák között, kilométereken át, mivel nem értette, mit kérdezünk tőle, mi meg baktattunk utána, mígnem végül kikötöttünk egy lármás kocsmában, ahol egy asztalnál ült egy fazon, az egyetlen a környéken, aki beszélt angolul. És csak tőle tudtuk meg, hogy a helyi panzió zárva van, mert a tulajdonos három nappal korábban meghalt. De semmi vész – fűzte hozzá, beültetett minket a Ladájába, és százzal repesztettünk a szerpentinen, fel a zempléni hegyekbe. Lent, a távolban néha higanyfények villogtak a szlovák oldalon; Nagyida halotti-ipari fényárban úszott. Itt, a telkibányai úton viszont a fenyőerdő zöld falán kívül nem volt semmi. Gábor egy szállodához vitt bennünket, valahol a hegyek között.

Igen. Telkibányán nem volt semmi; semmi, csak a falu, amely évszázadok óta állt a helyén. A széles, terpeszkedő házak gyümölcsfák árnyékában rejtőztek. A kénsárga falak, sötétbarna fafaragások, míves ajtókeretek, ablaktáblák és verandák tökéletes szimbiózisban álltak a gyümölcsöskertek súlyos, barokkos gazdagságával. Úgy tűnt, a megtelepedettség és meggyökerezettség metaforája eszményi módon öltött testet itt. Egyetlen új ház sem volt, de semelyik sem szorult javításra vagy tatarozásra. Mi voltunk az egyetlen idegen, de nem vontuk magunkra a tekinteteket. A megállóból négy busz indult azon a napon. Az idő összefolyt a napfénnyel, és dél körül mozdulatlanná dermedt. A kocsmában reggeltől férfiak üldögéltek, és sietség nélkül szürcsölték a pálinkát, felváltva a sörrel. A pultos rögtön felismerte bennem a szlávot: miközben töltött, mondta, hogy „dobre” és „na zdarovje”. Ez is egyike volt azoknak a helyeknek, ahol az ember úgy érzi, minden különösebb ok nélkül ott kell maradnia. Egyszerűen a helyén van minden, az emberek ok nélkül nem emelik fel a hangjukat, nem heveskednek. A falu fölött, a hegyoldalban temető fehérlett. A házak ablakából párolt póréhagyma illata szállt. A standokon halomban állt a görögdinnye és a paprika. Egy pincéből kilépett egy nő borral teli üvegkancsóval. De végül aztán elutaztunk Telkibányáról, mert semmi sem árt úgy az utópiának, mint a maradandóságához fűzött remény.

A visszaút Göncre erdők és végtelen napraforgótáblák közt vezetett. A fehér kisteherautó vezetője megállás nélkül beszélt, abszolút nem zavarta, hogy nem értjük. Mi is beszéltünk. Figyelmesen hallgatott minket, aztán a maga nyelvén válaszolt. Göncön megállt a Huszita-ház előtt, de bennünket nem a műemlékek érdekeltek. Az öregasszonyokat akartuk megnézni, akik a főutcán, a házak előtt üldögéltek. Napon sütkérező gyíkokra emlékeztettek. Fekete ruhájuk beszívta a délutáni hőséget, szemük közönyösen meredt a világra, nem lepődött meg semmin, hiszen már mindent látott. Hármasával-négyesével ültek, és néma csendben figyelték az idő múlását. Aztán jött egy szlovák rendszámú, csillogó Škoda Octavia, és kiszállt belőle egy család. Tétován néztek körbe, az apa, mint egy kotlós, folyton igyekezett egybeterelni a kis csoportot, éberen sandított jobbra-balra, mivel – mint tudjuk – a szlovákok és a magyarok kicsit neheztelnek egymásra, bár ezúttal talán nem a történelmi sérelmekről volt szó, csupán megérzésről, ösztönről, a jövevények ugyanis fehérek és puhák voltak, mint a kelttészta, gömbölyűek, mint egy turistadivat szerint öltözött cipó – rövidnadrág, fehér térdzokni, hajtóka –, a gönci főutca meg inkább napbarnított volt, sötét hajú, s nem annyira petyhüdt, mint inkább feszes, noha békés sziesztába merült. Ilyesmire voltunk kíváncsiak, nem a Huszita-házra és a „a furcsa faágyra, amely kihúzható, mint egy asztalfiók”, ahogy az útikönyv írja. A gönci főutcán érdekesebb dolgok történtek annál, mint ami már csak történelem. Ez csábított minket, elvégre az élet mindenekelőtt a jelen morzsáiból áll, melyek bevésődnek az ember emlékezetébe, s valójában csak ebből áll a világunk.
A szlovákok távoztak, én meg bementem a boltba, mivel augusztus 18-a volt, Ferenc József császár százhatvankilencedik születésnapja, és elhatároztam, hogy megünneplem. Mikor visszaültem a bolt előtti kőkerítésre, ott termett mellettem egy szakállas férfi csupasz testére vett, halszálkamintás felöltőben. Szó nélkül előhúzott valahonnan a belső zsebéből egy bádogbögrét, és felém nyújtotta. Visszautasíthattam? Egy ilyen napon? Őfelsége születése napján? Elvégre az ő földjén utaztam, ő meg egyszerű parasztokat is fogadott az audienciáin, nem tett különbséget szerb és szlovák, lengyel és román között. Így hát elővettem a frissen vásárolt körtepálinkát, és megosztottam felebarátommal. Szó nélkül meghúzta az üveget, aztán rábökött a csomag Kossuthra. Úgyhogy megkínáltam cigarettával is. Odajött egy helyi polgár, és nemzetközi jelbeszéddel magyarázni kezdte, hogy bolonddal van dolgom. Arra gondoltam, a monarchiában a bolondoknak is megvolt a maguk kis zuga, és újra megtöltöttem a bögrét. Mondtam az új haveromnak, hogy mindig is király- és császárpárti voltam, ezekben a hitvány időkben különösen hiányoznak, a demokrácia ugyanis nem csillapítja az esztétikai és mitologikus vágyakat, és az ember kicsit elárvulva érzi magát benne. A fazon készségesen bólogatott, és elém tolta a bögrét. Töltöttem, és arról beszéltem, hogy a demokrácia eszméje alapvető ellentmondást hordoz magában, a valódi hatalom ugyanis természeténél fogva nem lehet immanens, hiszen akkor olyan, mint a legközönségesebb anarchia, csak éppen az anarchizmus minden mulatsága és öröme nélkül. A hatalomnak kívülről kell származnia, mert csak akkor lehet szeretni és lázadni ellene. Igen – biccentett az új haver. Kisebb csődület támadt körülöttünk, hallgatták a vitát. Az emberek is bólogattak, és azt hajtogatták: igen, igen… Aztán a haver azt ajánlotta, szkanderezzünk. Kétszer ő nyert, kétszer én. A tömeg kibicelt és buzdított minket. Amikor az egésznek vége volt, a férfiak odajöttek hozzám, vállon veregettek, s egyre csak ismételgették: Ferenc József, Ferenc József…

Gönctől délre kezdődött a róna. Egész a kék látóhatárig végtelen kukoricaföldek húzódtak. A zöld-arany tenger körbemosta a Zempléni-hegység lábát, s forró levegőhullámként húzódott vissza. A dűlőutakon régi személyautók álltak a tavaszi betakarítással megrakott utánfutókkal. Merőlegesen tűzött a nap, az árnyékunk akkorka volt, mintha egy kutya szaladna a lábunk mellett. Az utak összefutottak, keresztezték egymást és szétváltak. Fentről nyilván úgy festett az egész, mint egy óriási játéktábla. Nem ismertük a szabályokat, és eltévedtünk. Jobban mondva kezdettől fogva tévelyegtünk, mivelhogy ez volt az utazás alapelve, most viszont egyszerűen keringeni kezdtünk körbe-körbe. Itt is, ott is forró szél fújt, itt is, ott is semmi, csak a hőségben aszalódó levelek száraz zörgése. Egyik kukorica, mint a másik, olyan, mint egy útvesztő. Három óra alatt sikerült kikecmeregnünk. Göncruszkán kékeslila volt a járda a szilvától. A gyümölcsök fölött méhrajok repkedtek, körös-körül sehol egy árva lélek. Mentünk végig a falun, de egy hang nem sok, annyi sem hallatszott a portákon. Az ablaktáblák zárva. Csak a cigányok tartottak szieszta helyett fiestát. Az útmenti kocsma előtt, a tűző napon söröztek. Egy Ella Fitzgerald arcú, idős cigányasszony a férjét kapacitálta, hogy keljen fel, és szedje össze magát. Csípőre tett kézzel állt, úgy beszélt, hangja fokozatosan már-már a kiabálásig erősödött, miközben a férfi ült, s nyugodtan, könnyedén felelgetett neki, jobb keze finom gesztikulálásával adva nyomatékot szavainak. Látszott, hogy tudj’ Isten, hány éve ismételik újra és újra a jelenetet, változatlan formában. Az asszony toppantott, fölszállt a por.
Kisétáltunk a faluból. Az útmenti karók kékek voltak, mindegyikre fehér végtelenjel volt festve. Ötven méterenként álltak, egyenlő távolságban sorjáztak emelkedőről emelkedőre egész a látóhatárig; azt hittük, délibáb, az őrült hőség hallucinatív bélyege, de akkor sem tűntek el, amikor végül felvett bennünket egy szlovák kisteherautó. Fel-feltünedeztek az ablakban Vilmányig, ahol kiszálltunk, hogy a napraforgótáblák közt megkeressük a vasútállomást, ami egy szimpla vágány meg egy letaposott földdarab volt, minden tábla, épület, jelzés vagy szemafor nélkül, s csak azért találtuk meg, mert már várakoztak páran, néhány gyerek, elnyúlva a kiszáradt fűben és csüggedt arccal, egy majdnem üres ásványvizes palack meg egy kis hátizsák társaságában. Semmi tető, árnyék, sehol egy fa, nyugaton ellenben lilom-parázzsal behintett, roppant táj terült el. A hosszú, lapos hegyhátak körvonala elmosódott a melegtől, s már csak az éles templomtornyok látszottak Hernádcécén, Fájon, Garadnán, Novajidrányon, Vizsolyban, s ki tudja, talán Miskolc és Eger kísértetét is iderepítette a Hernád völgyébe a felforrósodott levegő. Igen, ezen a napon bármi megtörténhetett. Akár Budapest is elvitorlázhatott, elúszhatott a fejünk fölött, meg sem lepődtünk volna.
De a főváros helyett végül a vonat jelent meg. Bent ült Ella Fitzgerald három gyerekkel. Úgy látszik, nem sikerült rábeszélnie a férjét. Lassan mentünk. Nincs jobb közelekedési eszköz egy idegen országban az egyszerű személyvonatnál. Felszállnak, leszállnak az emberek, olyan szabadon játsszák az életet, hogy már-már a saját életünkre emlékeztet. Egyszerre minden ismerős lesz. A munkából hazatérő fickóknak ugyanolyan szaguk van, mintha żerańban szálltak volna fel, és Nasielskóba utaznának. A tizenhat éves lányát kísérő anya végül a bakfis kezébe nyomja a nyalánkságokkal teli nejlonszatyrot. A lány gépiesen, kicsit durcásan megcsókolja, leül; amikor a vonat elindul, az anya tétova mosollyal integet, de a gyereke gondolatban már máshol jár, alig veszi észre. Talán Boldogkőváralján történt… Sőt egész biztosan, mert balra, a hegy tetején ott magasodott a középkori vár. A lány kék farmert és ezüst csatos, fekete csizmát viselt. Jött a kalauz, és akart valamit a cigányasszonytól, de az olyan szóáradatot zúdított rá, hogy csak legyintett, és ment tovább. Ki lehetett nyitni az ablakot, lehetett dohányozni, és lusta izgalommal azon morfondírozni, hogy mi lesz egy óra, félóra múlva, hogy mondjuk az az elegáns szőke nő a vörös körmökkel Szerencsre utazik-e, vagy valamilyen kisebb porfészekben száll le. Az egy óra negyven percig tartó egyenletes, szabályos ritmus révén az ember valamelyest összhangba kerül a térrel, képes lesz uralkodni felette, anélkül hogy különösebb kárt tenne benne.

A szerencsi pályaudvaron csokoládéillat terjengett, mivel közvetlenül mellette áll Magyarország legnagyobb csokoládégyára. Ittuk a sört, a pálinkát és a kávét, és tanakodtunk, hogyan tovább. Egyszerűen túl sok lehetőség állt előttünk ami a vonatokat illeti, és ideiglenesen kikapcsolt az intuíciónk. Ha az ember akárhova utazhat, akkor nem utazik sehova Úgy döntöttünk, nem csinálunk semmit, hagyjuk működni a világot. Jól tettük: egy óra múlva szinte az asztalunkhoz jött a „Tokaj” feliratú, üres busz.

Kora reggel ébredtem, és kimentem az erkélyre. A vörös háztetők megsötétedtek az éjszakai esőtől. A kis utca kövezete finoman csillogott és párolgott. Teljes csönd honolt a városkában. Hallatszott, ahogy lent a kertben levélről levélre potyognak a vízcseppek. Csak a gólyák lármáztak. Egymás után érkeztek a Tiszáról, s telepedtek a kéményeikre. Legalább öt fészket számoltam össze. Kelepeltek, csak úgy visszhangzott a környék, majd megigazgatták tollaikat, s visszaszálltak a folyóra, valahová a vén nyárfák közé. Tokaj mozdulatlanul hevert, csillogott-villogott, mint a halpikkely. Álltam a természetfeletti csöndben, szívtam a cigarettát, és arra gondoltam, ilyennek kellene lennie minden reggelnek a világon: teljes nyugalomban ébredünk egy néptelen, idegen városban, ahol megállt az idő, s körös-körül minden olyan, mint az álom folytatása. A pasztellszínű házak kapuja előtt kovácsoltvas táblák himbálóztak a szélben: „Zimmer frei… szoba kiadó… Zimmer frei…” Keleten nehezen emelkedett a felhők ibolyaszínű szemhéja, beengedett néhány napsugarat, azután rögtön visszazárult. Olyan szép volt, hogy eltűnődtem, nem haltam-e meg véletlenül. Hogy megnézzem, visszamentem a szobába. M. még aludt, úgyhogy gondoltam, minden rendben, elvégre sosem állítottuk, hogy együtt fogunk meghalni, legfeljebb azon vitatkoztunk, hogy melyikünk fogja túlélni a másikat.

Ne számítsatok arra, hogy reggel nyolckor kaphattok valami harapnivalót Tokajban. A Kossuth téri üvegfalú kocsmában egyik kávét a másik után ihatjátok, s nézhetitek, ahogy az üres téren zuhog az eső. Az embernek igen érdekes gondolatai támadnak ilyenkor. Például hogy vegyen-e példát a szomszéd asztalnál ülő két fickóról, akik fejenként három deci aszút kértek, vagy inkább nyugodtan tegyen fel magának olyan kérdéseket, mint „mit keresek én itt?”, vagyis mormolja el minden utazó alapvető mantráját vagy imáját. Mert utazás közben, reggel, egy idegen városban, amíg hatni nem kezd a második kávé, tapasztalja meg az ember legintenzívebben saját, látszólag banális létezésének különösségét. Pusztán arról van szó, hogy az utazás egyfajta, viszonylag egészséges kábítószer. Végül is elég volt inni még egy kávét, megvárni, amíg az ég csatornái egy időre elzáródnak, és lemenni a folyópartra, a kanyargós, zöld Tiszához, hogy az embert szinte fizikai éhséggel kezdje gyötörni a képzelet. Hiszen a víz, amely most a lába előtt hömpölyög, pár napja még a Csornohorán folyt, és pár nap múlva kicsivel Újvidék után beleömlik a Dunába. Így működik ez: a földrajz elrendezi a teret, de összezavarja az ember fejét; az meg inkább hallá változna, mintsem hogy mentális terpeszben álljon dél, észak, kelet és nyugat között.

Makacsul kacskaringózva, egyre keletnek tartottunk. Kicsit úgy, mint a české Budějovicébe vándorló Švejk. Tokajból elmenekültünk az eső elől, hogy Budapesten elkapjuk a felhőszakadást. Budapestről elszöktünk a tömeg, a káosz, az otthontalanság elől, hogy hajnali négy órakor, miután elbúcsúztunk a kétméteres kalauztól, egy ismeretlen, elég nagy város, Nyíregyháza pályaudvarán találjuk magunkat. Hajnali négykor az ember vagy leül és elbőgi magát, vagy utazik tovább. Épp akkor állt be a muzeális kisvasút, úgyhogy egy percig sem haboztunk. A vagonban valódi szénkályha állt; a kéménycsövet egyszerűen a tetőn keresztül vezették ki. Sóstófürdőig zötyögtünk, merthogy csak odáig ment a zöld kávédaráló. Sóstófürdő még aludt. A fürdőhelyek hajnali ötkor még a közönséges városoknál is furcsábban festenek. A fák között csillogott a sós tó tükre. Műemlék víztorony, John Bull feliratú, nagy napernyők, svájci stílusú, finom szálloda – itt, a Magyar Alföld keleti szélén –, limuzinok reggeli fényben csillogó fara, kínai szocreál villa, kockaszeletek immár nem „zimmer frei”, hanem „wolne pokoje”  feliratú táblával, és semmi mozgás vagy zaj a reggeli madárcsicsergésen kívül. Csupán egy kutya került elő valahonnan, körbeszaglászott minket, és továbbment. Igen, a néptelen fürdőhelyek mindig olyanok, mint valami díszlet. Egy homokos utcában találtunk egy panziót. Kötényes nő söprögetett a lépcsőn. Mondtuk, szeretnénk kialudni magunkat, semmi több. Angol-német keveréknyelven elmagyarázta, hogy délután ötig alhatunk, aztán kezdődik a diszkó.
Hazai szóra ébredtünk. A panzió előtt három halásznadrágos srác könyörgött egy csajnak: „Andżelika, csináld már, bazmeg!” „Akkor álljatok össze, vagy valami” – felelte Andżelika, és próbálta befogni az objektívbe az elmászkáló csoportot. „Csináld már! Itt állunk!” – felelték a fiúk, egymásnak kontrázva.
Utazásunk kezdett kissé kevéssé külföldi jelleget ölteni. Sóstófürdőtől szerény ebéddel búcsúztunk. A kocsma előtti téren tetőfokára hágott a Sprite-reklámakció. A hangszórókból gangsta szólt, gördeszkás magyar fiúk hatalmas zöld palackok között szlalomoztak, fekete testvéreiknek képzelve magukat. A mellettük lévő asztalnál egy családapa ismételgette a pincérnek: „Kotlet schabowy z frytkami… Kotlet schabowy z frytkami… Koootlet!” . Egyre hangosabban és hangosabban mondta, de a hülye magyar egy kukkot sem értett belőle. Ideje volt mennünk. Sehol sem találtam Kossuthot, sem a trafikban, sem a boltban. A rabja lettem ennek a laposra préselt, huszonötösével csomagolt cigarettának. Megfigyelésem szerint narancssárga dobozai jelölik ki a határt a vidék és a metropolisz, jobban mondva a metropolisz igyekezete között. Az emberszabású zempléni falvakban és kisvárosokban mindenhol lehetett kapni. Viszont nem volt Tokajban, nem is beszélve Budapestről.

Valahogy így nézett ki ez az utazás. Ahelyett, hogy, mondjuk, Kossuth Lajos útját követtük volna, a legolcsóbb dohányáru útján vándoroltunk. Egyszerűen az a helyzet, hogy Kossuth Lajos fennmarad – legalábbis a mindenféle utcák, terek, körutak nevében, a narancssárga dobozos cigaretták meg eltűnnek azzal a világgal együtt, amelyik szívta őket, ahogy eltűnnek a koszlott falusi kocsmák, ahol annyira otthon éreztem magam, mintha el sem utaztam volna hazulról. Így gondoltam az én Európámra, mint egy olyan helyre, ahol a megtett távolság, a magunk mögött hagyott határok és a folyton változó nyelv ellenére az embernek folyton az az érzése, mintha Gorlicéből, mondjuk, Sanokra utazna. Így elmélkedtem az utolsó rendes mítoszon vagy illúzión, mely gyógyírül szolgál a hontalanság sebeire és horzsolásaira az egyre elárvultabb világban. Persze a széplélek gondolatai voltak ezek, mindazonáltal nagy élvezettel adtam át magamat nekik Nagykálló és Mátészalka között, a naplemente bíborszínű ege alatt. Elképzeltem, hogy ez a bíbor az égő Bécs fénye, amely végre megrendezi perifériái és provinciái számára az utolsó látványosságot, és egy gigantikus autodaféban feláldozza kiglancolt üzleteit, a Graben kirakatait, archetipikus polgárait, akik reggelente a kutyáikat sétáltatják, emlékeit és a határtalan szomorúságot, mely szélként süvít végig a Hofburgon és a Mária Terézia téren, és legfeljebb a Havelka kávéházat meg a Szent István téri éjszakai kolbászsütőt hagyja meg. Ezek a szentimentális gondolatok jártak a fejemben Nagykálló és Mátészalka között, míg próbáltam megtervezni ama világ hatásos, hősi fináléját, amely egyszerűen elöregedett és széthullott.

„Rablásokról, lopásokról nevezetes az út. Még az ukrán vámosok is képesek pénzt kicsikarni az utasoktól, vagy elkobozni olyan tárgyakat, amelyek megtetszenek nekik.” Ennyi áll az útikönyvben. Persze rögtön elhatároztuk, hogy odaindulunk. Annál is inkább, mivel Záhony az egyetlen határátkelő Magyarország és Ukrajna között.
Míg a záhonyi állomáson vártuk a határ túloldalára közelekedő vonatot, megtettük a szükséges előkészületeket. Először is a zsákunk mélyére rejtettük azt a tárgyat, amely „megtetszhetett nekik”, vagyis a tizenötéves Practica fényképezőgépet. Aztán felkészültünk a „kicsikarásra”, különböző zsebeinkbe dugdosva különféle címleteket az összes, birtokunkban lévő valutából. Ide egy dollár, oda kettő, amoda tíz arra az esetre, ha valaki különösen megvesztegethetetlennek bizonyulna. Ezenkívül szlovák korona, forint, sőt román lej – ki tudja, mi kell a fiúknak. Megittuk az utolsó körtét, hogy erőt merítsünk belőle, elhessegetve magunktól a kínzó gondolatot, hátha ez volt az utolsó körte az életünkben.
Jött a vonat. Pontosabban két vagon plusz mozdony. A fiúk-lányok az első vagonba árut rakodtak: mosógépet, hőtőszekrényt, villanyrezsót, autógumit, fél- és negyedautókat és más használati tárgyakat. A másik vagonban voltunk mi meg a többi száz utas. Rajtunk kívül mindenki magyarul, ukránul, oroszul, cigányul és – ha jól hallottam – románul beszélt. Velünk szemben egy nő ült. Csak az útlevele volt nála, meg egy ötliteres étolaj. A magyarok ellenőriztek minket, és a vonat átgördült a Tisza-hídon, a határon Ekkor a két vagon közti átjáróban elkezdődött valami. Egy kopaszra nyírt fiú verni kezdett egy másik kopaszt. Aztán az akcióba bekapcsolódtak a lányok, és olyan kavarodás támadt, hogy semmit sem lehetett látni. Valaki mégis alulmaradhatott, mert az egyik lány nemsokára bejött a kupéba, és kért egy üveg vizet, mert eszméletre kellett téríteni és el kellett látni a sérültet. Abszolút belső konfliktusnak tűnt, úgyhogy nyugodtan utaztunk, gyönyörködtünk a tájban. Megjelent az ukrán határőr egy vámossal. Hanyagul belepillantgatott az útlevelekbe, kelletlenül lepcsételte őket. Lázasan próbáltam visszaemlékezni, hová dugtam a különféle címleteket. Ijedtemben mindent elfelejtettem, és fennállt a veszélye annak, hogy adott esetben, mint egy szerencsétlen hülye, mondjuk ötven dolcsit veszek elő. A határőrök közeledtek, én enyhe pánikban ötszáz román lejt szorongattam a kezemben, pont annyit, amennyibe a gyufa kerül Bukarestben. A határőr végül hozzánk lépett, és odaadtam neki az útleveleket. Futó pillantást vetettt rájuk, bedugta őket a zsebébe, majd azt mondta ukránul: „Jelentkezzenek nálam a csopi pályudvaron”.
A csopi pályaudvaron nagyban folyt a kirakodás. Az emberek egymás feje fölött adogatták a mosógépeket, hűtőszekrényeket, negyed- és félautókat. A két kopasz a legteljesebb egyetértésben vonszolt egy tévét. Megkerestük a tömegben a határőrünket. Álmos, unott mozdulattal intett nekünk. Követtük; én felidéztem magamban, hova raktam a százdollárost. Időnként biccentett ennak-annak. Elhaladtunk a vámkapu mellett, az útlevélkapu mellett, átfurakodtunk a tömegen, és egyszer csak átkerültünk a túloldalra. Ekkor idegenvezetőnk átnyújtotta a lepecsételt útleveleket: „Nem akartam, hogy sorba kelljen állniuk. Hrivnyájuk van?” „Csak dollárunk” – kottyantottam el magam ostobán. Körülnézett a csarnokban, odaintett egy alacsony, nejlonszatyros fazont. „Válts nekik, de valami rendes árfolyamon”. A szatyor tele volt összegumizott hrivnyával. A határőr megkérdezte, segíthet-e esetleg még valamiben, jó utat kívánt, és ismét egyedül maradtunk.
 
 

                           KÖRNER GÁBOR FORDÍTÁSA
 
 

Bibliográfia

STASIUK, Andrzej
Galíciai történetek
JAK Világirodalmi Sorozat, 2002

Fehér holló
Európa, 2003 

Hogyan lettem író?
Mágus, 2003

Dukla
Magvető, 2004

(Jurij Andruhoviccsal)
Az én Európám
JAK-Kijárat, 2005

„Marie-ikon”
Kalligram, 1994. 12.

„Wladek”
Nagyvilág, 2000. 9.

„Karácsonyi történet”
Nagyvilág, 2001. 12.

„Emlékezet”
Kafka, 2001. 2. 

„A hely”
Magyar Lettre Internationale, 42

„Hajónapló”
Magyar Lettre Internationale, 44

„Hogyan lettem író?”
Magyar Lettre Internationale, 48

„A kontinens módszere a fennmaradásra a paródia”
Magyar Lettre Internationale, 54

„Nagyobb lettél, Európa”
Magyar Lettre Internationale, 56

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu