Olivier Rolin
Tallinn
(Reval)
Koppenhágán és Stockholmon keresztül alig
hét óra alatt ott vagyok. Ennyi erõvel New Yorkba
is mehetnék. De végül is megérkezem Tallinnba.
Kétség sem férhet hozzá. Az ablakomból
látom az óvárosi háztetõk csúcsos
cserepeit, a tornyok kúp alakú süvegeit, a nagy, szürkészöld
harangokat, és mögöttük a tengert, természetesen
a Baltit, amely azonban olyan kék ilyenkor, és olyan fehérek
rajta a jövõ-menõ bárkák, hogy az ember
azt hinné, a Karib-tengert látja maga elõtt. Soha
életemben nem volt ilyen melegem, de ez is normális, hiszen
szaunában vagyok, egy tisztán szovjet stílusú
szálloda huszonhatodik emeletén, amelyet az elfeledett olimpiai
játékokra építettek. Tallinn, Észtország,
igen. Természetesen.
Amikor elõször hallottam Tallinnról, nem ezen a néven
emlegették. Ez akkor jutott eszembe, amikor a szálloda éttermében
éppen Saku Luksus sörömet ittam - kitûnõ
sör egyébként, és igencsak illik a sertésszelethez,
amelyet a kínai konyha ünnepe alkalmából tettek
elém. Egy távol-keleti énekesnõ harsány
recitativója mellett megpróbáltam ellenállni
egy kiábrándult finn üzletember társalgási
kísérleteinek. A kitûzõjén szép
vörös betûkkel a ,,Reval" név állt. Úgy
hozta az élet, hogy forradalmár ifjúságomban
elolvastam egy vaskos német könyvet, amely a sanghaji, a hamburgi
és a revali felkelést elemezte. Reval vagy Revel proletárjai,
azaz, felteszem, egy maroknyi kominternes összeesküvõ
egy szép 1924. december elsejei hajnalon felkelt, hogy megpróbálja
elfoglalni a város stratégiai pontjait, de némely
idõzítési tévedés miatt elbukott az
ügy: a burzsoázia öt páncélozott autója
még napfelkelte elõtt eltiporta a lázadást,
vagyis az észtek, akik - történelmükben elõször
- csak 1918 óta voltak függetlenek, azok maradhattak további
tizenhat évig, egészen 1940-ig.
Akkoriban még fogalmam sem volt, hol van ez a Reval, de ebbõl
az epizódból, ahogy a jelentõsebb és ismertebb
másik kettõbõl, a hamburgiból és a sanghajiból
végleges következtetéseket vontam le a meghosszabbított
fegyveres harc kínai modelljének felsõbbrendûségérõl.
Ez már csak így van. Lelkemben Reval olyan, már csak
azért is szimbolikus, mert képzeletbeli helyként maradt
meg, ahol megmutatkoztak a fegyveres államcsíny bolsevik
technikájának korlátai. Nos hát, itt voltam
ezen a ragyogó és elvont helyen, sertésszeletet rágcsálva
egy nagydarab, az üzleti életbe belefáradt finn társaságában:
mert Reval Tallinn régi, orosz-germán neve.Tallinn-Reval
tehát nagyon is létezett, de miközben az utcáit
jártam, úrrá lett rajtam egy gondolat, talán
kicsit szeszélyes, de ellenállhatatlan, amely a benyomásaimat
is meghatározta: bármennyire valóságos is ez
a város, mégis egyfajta lebegõ téridõben
létezik, amely kívül került a megjelenítés
szokásos keretein - táj és történet, valahonnan
a tükör túloldaláról. Azt is meg kell mondanom,
hogy a francia történelmi népszavazás másnapján
érkeztem Tallinnba. Ám arról az eseményrõl,
amely a mi ötvenegynéhány százalékunkkal
nyomja rá a bélyegét a közös európai
házra, szó sem esett, csakis arról beszéltek,
hogy egy bizonyos Arnold Ruutel, a kindel kodu (,,biztonságos
otthon") párt jelöltje minden bizonnyal vereséget szenved
az elnökválasztás második fordulójában
az újonnan megválasztott Riigikoguval szemben.
Egyébként mindezen furcsaságokat valami teljesen
áthatolhatatlan nyelven adták elõ, amely még
csak nem is indoeurópai (holott, mint tudjuk, ez egyfajta minimum),
hanem finnugor: az észtek eredetükön állítólag
a finnekkel, a magyarokkal és a szamojédekkel osztoznak.
Így mondják. Most mit csináljunk. Minden történelmi
hátsógondolat nélkül állíthatom,
azért örültem, hogy valamelyes kétnyelvûség
azért megmaradt, legalábbis a kiírásokon és
a jelzõtáblákon, mert így meg tudtam fejteni
a titokzatos Raamatukogu felirat alatt a cirillbetûs Bibliotek
szót, és a Balti pályaudvarra, ahová el akartam
jutni, az orosz-germán
vokzal is elirányított,
nemcsak egy nyers jaam szó.
Azért mentem oda, mert szeretem a pályaudvarokat, és
mert kíváncsi voltam rá, vajon milyen városokkal
áll vasúti összeköttetésben Tallinn. Legnagyobb
csodálkozásomra megállapítottam, hogy a sínek
eltûnnek a felhõkben vagy elmerülnek a tengerben, vagy
hogy tanúja vagyok annak, amint nagy zsebkendõlengetések
közepette lassan, csikorogva elindul a Tallinn-Melbourne. Pedig csak
a szentpétervári vonat indult, alacsony, zöldes színû,
por borította vagonjaival, fölötte szétfoszló
füstfelhõvel, a szerelvény végén a szalon-bárral,
s ablakain az estében összehúzott mocskos függönyökkel.
Lehetett jegyet venni Brestbe (Litovszkba, természetesen), Varsóba
és Rigába.
Tulajdonképpen Tallinn és a világ kapcsolatát
elsõsorban a hajó, ez a par excellence utópikus
közlekedési eszköz biztosítja. Mint már
említettem, az öbölben milliónyi kis fehér
bárka sürög-forog. A kikötõben a helsinki
postajárat önti ki magából az olcsó sörre
és állítólag olyan lányokra szomjazó
finnugor testvéreket, akik a szebb kapitalista jövõ
reményében hajlandók némi jelzáloggal
megterhelni az erényüket. A rakpartokról az ember lapos
szigeteket lát a horizonton, s mögöttük állítólag
már ott van Skandinávia; odalátszik egy régi
dokkokkal és darukkal teleszórt vidék, és valamiféle
óriási azték piramis, amely úgy omlott össze,
mint valami felfújt, s mint megtudtam, szórakoztatóközpont
volt benne; aztán egy elhagyatottnak látszó (nem az)
gyár téglakéménye mögött, az ezüst-,
sáfrány- és mályvaszínû (à
la Friedrichs) alkonyi égre meredve feltûnnek az óváros
harangjai és harangtornyai.
Ám bármilyen szép is Vanalinn, nem horgonyozza
le Tallinnt a valóságba. Mert a történelem, amelyrõl
középkori, barokk vagy klasszikus homlokzatai mesélnek,
valójában két, távolról érkezõ,
ellentétes hullám történelme, amelyek makacsul
csapkodták és lepték el ezt a lapos partvidéket.
Arról árulkodtak, hogy Tallinn nyugattól keletre,
kelettõl meg nyugatra van. A régi város kockaköves
utcáin, átjáróiban és kis terein a tagadás
van belevésve a kövekbe, egy olyan virtuális ország
két nagy és õsi, harcos, vallásos, építkezõ
hordájáé, amelynek Tallinn lett a fõvárosa.
Vanalinn a maga építészeti realitásával
arról a történelmi irrealitásról tanúskodik,
amelynek õ lett a központja, és amelyet a szép
kék-fekete-fehér zászló jelképez lobogva
a Pikk Herman tornyon, annyi germán és moszkvai sas után.
A csúcsos cseréppel borított háztetõk
alatt a magas, gótikus házak orma, a Szent-Miklós
vagy a Szûz Mária templom tulipán alakú harangjai,
a Szent-Olaf hatalmas, hegyes csúcsa, a városháza
minaret formájú tornya mintha még mindig a teuton
lovagok vagy a német Revel hanza kereskedõinek lépteit
visszhangozná. A halványrózsaszínre, ezüstszürkére,
hársszínûre festett homlokzatok, a paloták fehér
falpillérei és oszlopfõi, a klasszikus vagy barokk
oromdíszek halvány visszfényei Pétervár
itáliai-orosz kecsességének, az Alexander Nyevszkij
székesegyház hagymakupolái ott lebegtetik az orosz
Reval fölött az orotodox hit aranykeresztjét. ,,Burgmeister
Peter Heinrich von Witt", ,,Paul Friedrich von Beckendorff, civil
gouverneur von Ehstland": a templomkápolnák fali sírjai
arra emlékeztetnek, hogy a 20. század elejéig a ,,balti
mágnások", a német junkerek birtokolták ezt
az országot, és igazgatták a cár javára.
Eszembe jut, hogy a város régi nevét, amely számomra
elõször egy csökkentértékû minta-
(mondhatni in vitro) felkelést jelentett, viseli a Coup de grâce
(Kegyelemlövés) hõsnõje, Sophie de Reval
is; és ha az egzaltált ifjú grófnõt
nem ölte volna meg a kellemetlen Eric von Lhomond pisztolygolyója,
bizonyára együtt halt volna meg Grigori Loew-vel, a zsidó
forradalmárral, a könyvek nagy barátjával, a
véres havon, 1924. december elsejének hajnalán. Ami
korántsem teszi tisztábbá a dolgokat.
Az alkonyatban, az óvárost övezõ széles
körutakon sétálok vissza a szállodámhoz,
miközben ezek a homályos gondolatok zsongnak a fejemben. Hol
is tartottam, honnan is jött Tallinn? A megható kis Moszkvicsok
és Ladák áradatán - sárosak, zsírosak,
félszemûek, a szélvédõjük repedt
- idõnként átcikázik néhány hihetetlen
cápa, egy-egy elsötétített üvegû Mercedes
King-Size, Cadillac vagy fehér Chevrolet kupé, a sofõrülésben
rosszarcú ifjú yuppikkal, akik a mobiltelefonjukon társalognak.
A szálloda bárjában minden eredeti ,,márkás"
szocialista: a bûzös orosz dohány szaga, az olcsó
ötvenes évekbeli dekoráció, az örmény
konyakosüvegek, a kövér, zubbonyos maffiózó,
aki éppen megpróbálja felszedni a szõke pincérnõt.
Ám ha valamiféle eko-lingvisztikai automatizmus szórakozottan
oroszul rendelteti veled a sört, az éles válasz angolul
érkezik. Ou vas piva? Sorry, one beer, please. Estonian, yes.
Saku Luksus. Még a bankjegyek is, amelyeket elõhúzol,
hogy kifizesd a sörödet - kivétel nélkül újak,
tiszták, ropogósak -, hozzájárul ehhez a valószerûtlenség-élményhez:
mintha Tallinn minden lakója, az utolsó szálig, beleértve
engem is, éppen kirabolt volna egy bankot. Vagy talán helytállóbb
a kép így: Monopolyt játszott volna.
Észt barátaim, akik nincsenek, de szeretném, ha
lennének, nyugodjanak meg. Revali sörömet iszogatva megértettem
valamit, amit egyébként már azelõtt is értettem
Vilniusban vagy Rigában: ha néha úgy érezzük,
hogy a baltiak álombeli országokban élnek, ez azért
van, mert köztük és köztünk ott volt a felejtés
ködös ellenzõje, amelyben el akartuk õket tüntetni
a rosszabb napokon. Ki tudta közülünk, vagy ki emlékezett
rá, hogy a metsavennad partizánok (,,erdei testvérek")
egészen az ötvenes évek elejéig harcoltak a szovjet
megszállás ellen? Azért is van ez, kevésbé
cinikus nézõpontból, mert a történelmi
tudás és emlékezet olyan fagyökér- vagy
algatelepszerû hálózatokon keresztül terjed, amelyek
az adott kultúrák sajátjai, s amelyek közel hoznak
egy-egy helyet vagy korszakot, és elkerülnek másokat.
Prága, Varsó vagy Moszkva például része
volt közös földrajzi-történelmi poggyászunknak.
A harmincéves háború, a lengyel felkelések
vagy Oroszország kivonulása sokféle visszhangot ébreszt
bennünk, irodalmit, képzõmûvészetit stb.
Ezzel szemben a történelmi balti terület, a német-orosz-skandináv
háromszög semmilyen módon nem volt bekötve emlékezetünk
és képzeletvilágunk hálózatába:
ki tudta, mi volt a tannenbergi vagy a poltavai csata?
Tallinn valóban létezik, ott voltam, a tükör
túloldaláról, ahol csak saját vonásaink
tükörképét látjuk.
MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre:
lettre@c3.hu
|