Arto Paasilinna
Helsinki
Azoknak az országoknak a fõvárosai közül,
amelyek részt vettek a második világháborúban,
csak három menekült meg a megszállástól:
London, Moszkva és Helsinki. A londoni és a moszkvai csatát
mindenki ismeri; Helsinki viszont nem csapott túl nagy zajt saját
függetlensége körül, pedig már csak azért
is kivételes jelentõségû volt az európai
palettán, mert Finnország ellensége nem más
volt ebben a háborúban, mint a Szovjetunió és
Németország.
Bár Helsinki megmenekült a bombázásoktól,
legszebb házait ez nem védte meg. A befektetõk leradírozták
a város fõ ütõerének, a Mannerheimintiének
történelmi épületeit, hogy siralmas üveg-
és rézkockákat építsenek a helyükbe.
És a bulldózerek oly alaposan kibelezték az utcákat,
hogy sok külföldi turista azt hihette, háborús
pusztítás nyomait látja.
Földrajzilag Helsinki egyszerre van nyugat és kelet közt,
illetve északon, azaz satuba szorítja két nagyhatalom,
de elszigetelt. Ezért építettek egy impozáns
erõdöt a város mellett: Suomenlinna, Finn-erõd,
amely a 18. században, építése idején
a Sveaborg, Svéd-erõd nevet viselte. Amikor a svédeknek
1808-ban át kellett adniuk Finnországot az oroszoknak, akkor
sem keresztelték át Orosz-erõdre, mint azt ezek után
logikusan várnánk. A Suomenlinna nevet csak Finnország
függetlenségének elnyerése, 1917 után
kezdték használni. Az erõd templomának hagymakupoláit,
a keleti ortodox vallás szimbólumait lebontották,
és jelzõfényt építettek a helyükre.
Ezt a masszív erõdöt mindenesetre sokáig északi
Gibraltárnak tekintették, amelynek feladata volt, hogy megvédje
Európának ezt a távoli zugát a keleti fenyegetéstõl.
A történelem iróniája úgy hozta, hogy
harc nélkül megadta magát az oroszoknak, s ezzel együtt
egész Finnországot. Késõbb, 1850 körül,
a krími háború idején hatékony védelmet
nyújtott Oroszországnak a nyugati országok, Franciaország
és Anglia hadiflottája ellen.
Helsinki nem nagy város, belterületén csak félmillióan
laknak, és valamivel több mint egymillióan az agglomerációban.
Kis nép, kis fõváros, ez rendben van, de van más
oka is annak, hogy Helsinki ilyen ványadt. A svéd király
rendelete csak 1550-ben alapította meg a várost, és
korántsem a finneknek, hanem azért, hogy õrködjön
az akkori anyaország, Svédország érdekei fölött,
és hogy ellensúlyozza a mai Észtország fõvárosa,
Tallinn kereskedelmét. A finn polgároknak eszükben sem
volt rohanni, hogy letelepedjenek Helsinkiben, amely így évszázadokon
át nyomorúságos kisváros maradt. Ráadásul
egy tévedés folytán a várost rossz helyen alapították,
a kikötõje túlságosan sekély vizû
volt, így késõbb arrébb kellett költöztetni
a tenger felé. A kis deszkavárosban mégis volt valami
nagyvárosi, hiszen 1992 nyarán a régészek a
város alapjaiban megtaláltak néhány pénzdarabot,
és meglepetésükre néhány hamis pénzt
is, azzal az agyagformával együtt, amelyben készítették
õket.
Helsinki ma nagyobb város, mint a régi Tallinn, amely
ott áll vele szemben a Finn-öböl déli partján,
ám ezt elsõsorban nem a lakóinak köszönheti,
sokkal inkább az oroszoknak, akik a második világháborútól
1991-ig uralmuk alatt tartották Tallinnt, Észtországot
és a többi balti országot. És kevésen
múlt, hogy Tallinnt nem rántotta magával a Szovjetunió
összeomlása.
Helsinki új európaiságát viszont jól
szimbolizálja az a tény, hogy azt az idillikus operaházat,
amely egykor az orosz cár tisztjeinek színháza volt,
odahagyták egy hatalmas új épületért.
Az új opera a legmodernebbnek számít Európában,
kétségkívül az egyik legnagyobb is, és
szerény népességünknek több pénzébe
került, mint azok a félelmetes repülõgép-anyahajók,
amelyekkel számos európai nagyhatalom csak hosszú
habozás után meri bõvíteni a hadiflottáját.
A finn tengerészetnek egyébként be kell érnie
egy olyan zászlóshajóval, amely éppen hogy
képes aknákat lerakni a parti vizeken.
Elsõ pillantásra Helsinki légkörén
nem igazán érzõdik az európaiság. De
nem is különösebben keleti, még ha a központban
van is egy nagyon szép orosz templom, az Uszpenszkij székesegyház.
Amelyet kétségkívül hatékonyan takar el
egy szörnyû fehér épület, amely faiparunk
székhelyének ad otthont. Ennek a szabotázsépítmények
a szülõje egy Európában és világszerte
elismert építész, akinek zsenialitását
a finnek versengve dicsérik, Alvar Aalto.
Helsinki általános képe rendkívül
amerikaias. Angol-amerikai szlogenek terülnek szét minden reklámfelületen,
és egy külföldi sétáló akár
azt is hihetné, hogy az Egyesült Államokban van. Hogy
ez valami öntudatlan kísérlet-e arra, hogy megerõsítsék
a gyenge nemzeti identitást? Ha az ember Helsinkiben élt,
egy nagyhatalmú keleti szomszéd árnyékában,
valóban hajlamos volt rá, hogy megkíséreljen
egy távolabbi befolyásnak engedni, az amerikainak.
De alig omlott össze a keleti nagyhatalom, a finnek, élükön
Helsinki lakóival, sietve Európa felé fordultak. Szenvedélyes
vita bontakozott ki az európai uniós csatlakozásról,
és a pánik fuvallata söpört végig rajtunk
a kimaradás puszta gondolatára is. Finnország, amely
a téli háborúban egyedül harcolt a Szovjetunió
ellen, képes volt arról beszélni, méghozzá
komolyan, hogy csatlakozik a NATO-hoz.
Finnország nem tud sokat hozzátenni Európához,
és Helsinkiben sincs semmi, ami lehetõvé tenné
számára, hogy modell értékû városként
tolja elõtérbe magát. Egyébként is,
ez rendszerint úgy van, hogy amikor egy város azzal kérkedik,
hogy valamiben példát mutat, a dolgok rosszra fordulnak.
Mit mondjunk az 1930-as évek Berlinjérõl? Szarajevó
nemrégiben még Európa vérzõ segglyuka
volt. És Stockholm? Történelmi-kulturális szerepe
tagadhatatlan, legalábbis ami az 1960-as évek szexuális
forradalmát illeti, amelynek köszönhetõen ma az
egész világot elönti a pornó. Amszterdam drogproblémái
és Moszkva bûnözése sem igen csábít
rá, hogy bárki is a példájukat kövesse.
Talán a ,,helsinki szellem", az európai biztonsági
konferencia szelleme az egyetlen - szerény, de pozitív -
hozzájárulás, amelyet a város fel tud kínálni
a kontinensnek. Helsinki egy barátságos kis tárgyalóterem,
ahol komoly és hatékony rendõrök õrködnek
azon, hogy egyetlen terrorista se zavarja meg a találkozókat.
Egy idegenben, ki tudja, Helsinki még ébreszthet is bizonyos
kíváncsiságot. A város egyik fele keleti, a
másik fele nyugati, és a kettõt a Pitkäsilta,
a ,,Hosszú Híd" köti össze, amely a város
egyik legrövidebb hídja. Mint minden igazi fõvárosban,
a legtehetõsebbek itt is nyugaton telepednek le, a keleti részt
meghagyják a munkásoknak. De még ezekben a negyedekben
sem kell senkinek féltenie az életét fényes
nappal, hacsak nem éjfekete a bõre, és hacsak nem
akarja odanyújtani a karját a helybéli asszonyoknak.
A helsinki nõk ugyanis, ellentétben a helsinki férfiakkal,
szeretik az idegeneket.
Van a városban néhány érdekes hely, mint
a Hirttomäki, az Akasztottak Dombja, ahol egykoron bizonyos számú
politikai balszerencsésnek a nyakába vetették a kötelet.
Helsinkinek van egy földbe vájt temploma is, amellyel bizonyára
az volt a cél, hogy közelebb vigyék a híveket
a pokolhoz, és rábírják õket, hogy komolyan
foglalkozzanak a paradicsomi esélyeikkel. A városnak van
még néhány száz étterme is. A bejáratukat
szigorú portások õrzik, akik az 1960-as évekig
nem engedtek be egyedülálló nõket; még
magát a gondolatot is illetlennek tartották. A nõk
egyenjogúságáért küzdõ északi
mozgalomnak azóta sikerült eltörölnie ezt a tilalmat,
ami napjainkig kétségkívül a feminizmus legnagyobb
teljesítménye. Volt egyébként egy olyan javaslat
is, hogy Helsinkiben állítsanak szobrot a nõknek,
amint egyedül unatkoznak az éttermekben.
Helsinki lakói példát mutatnak abban is a többi
európainak, hogy mi az, amit jobb elkerülni. A kilencvenes
évek elejének féktelen spekulációi,
amelyek igazából csak egy játékkaszinóhoz
méltóak, az egész országot mély válságba
taszították. Sokan azt hitték, hogy elég esztelen
kockázatokat vállalni a pénzcsináláshoz,
és hogy a vagyon õsnemzéssel, termelõmunka
nélkül jön a világra. Ez a megközelítés
a finnekre jellemzõ, csakúgy, mint az a mód, ahogy
isznak: addig ürítgetik az üvegeket, amíg van elõttük,
aztán újakat rendelnek. Az óhatatlan északi
túlkapások el kellene hogy gondolkoztassák a többi
európait.
MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre:
lettre@c3.hu
|