Mészáros Sándor
Utazások száz dollárral
- vignetták -
"Meddig fog még utazgatni oda? Mindig?!" Miért kell nekem
erre a kérdésre válaszolnom. Adja ide a jegyet, és
kész. Van az emberben valami automata, ami válaszol. A válaszoló-gép.
"Mindig." Nevetett, sõt kinevetett. Mi van ebben nevetséges?
Olyan ellenállhatatlanul mulatságos lenne, hogy ennyire jóízûen
kacarászik? "Mindig? Nem úgy értem, hanem hogy meddig
bírja még?!" Szóval ez érdekli õt, hogy
meddig bírom. Ne érdekelje, bírom még, nyugi.
Ennyit kellett volna mondanom, hidegen és lazán, mert - mint
hallottam - "Pest hideg város, nincs szive", és ahol állítólag
így kell válaszolni. De hát õ a kedvenc pénztárosnõm
a jegyelõvételi irodán, aki mindig mosolyog, ha meglát,
és soha nem kéri el az útlevelem, noha ez a szabály.
Nyilván még a komcsik találták ki ezt a remek
szabályt, hogy útlevél nélkül nincs vonatjegy,
és ez bevált, mivel az emberek nem is utazgattak ész
nélkül külföldre. Ennek már semmi értelme,
mégsem vonták vissza, biztos, ami biztos. Itt viszont, egyedül
a városban, nagyvonalúan eltekintenek ettõl, és
engem a nagyvonalúság megindít. Az igazsághoz
hozzátartozik, hogy azért az útlevelem mindig a táskámban
lapul, mert ilyennek nevelt ez az ország, engedelmes baromnak, aki
néha ugyan lázadozik, de a játékszabályokat,
bármilyen abszurdak és megalázóak is, alapvetõen
betartja. Vagy nagyvonalúságnak nevezem azt, ami máshol
normális. És egy pénztárosnõ semmire
nem kötelezõ udvariasságát sem tartom normálisnak,
hanem rögtön túlértékelem, és efféle
lelki konverzációkba bocsátkozom vele. "Ó,
a férfiak túl könnyen mondják ki ezt a
mindiget...
Mind egyformák. Tehát meddig?" Most ismételjem meg?
Neki? Álljon meg a menet, kicsoda õ, hogy engem faggat, talán
esketõ pap? Vagy csupán tetszik neki, hogy ilyen hûségesen
utazom? Mindegy, kora délelõtt nem fontos a lélek
mélyére látni. Jó válasz lett volna,
mégsem mondtam. Azt hiszem, kicsit el is pirultam, bár már
ritkán szoktam elpirulni. Úgy látszik, nem csak engedelmes,
hanem érzelmes barom is vagyok, aki meghatódik saját
válaszaitól. Menthetetlenül öregszem, gondoltam
már az Andrássy úton.
Csütörtök reggel, remegés, távollét.
- "(Hogyan, hát a vágy nem mindig ugyanaz, akár jelenlevõ
a tárgya, akár távollevõ? Nem
mindig
távollevõ a tárgy? - Nem, ez nem ugyanaz a sóvárgás:
külön szó is van rá:
Photos, amely a távollevõre
irányuló vágyat, és az égetõbb
Himéros, amely a jelenlevõre irányuló
vágyat jelöli.)" [Luigi: "Állt a farkam, mint a csendõrszurony."]
A remegés túlzás. Nem az, csupán valami
enyhe bizsergés vagy szorongás a gyomortájon. Valójában
csak egyszer jött rám a remegés, abban az irdatlan hosszú
pályaudvari várakozásban. Másfél óra,
de ahányszor elmesélem, rendre többet mondok - most
kb. két és fél óránál tartok.
Nem is értem, miért nem mentem el. Amikor arra gondoltam,
hogy elmegyek, akkor jutott eszembe elõször az a szó,
hogy ez talán az. Mert hogy' nem szûnik ki belõlem
ez a nevetséges remegés vagy mi a szösz. Lófasz,
hessegettem el költõien az érzést, és
megpróbáltam nyugodtan továbbolvasni az újságot.
["Ha megtalálsz egy szót, még nem biztos, hogy rátaláltál
már ugyanarra az érzésre, de a megnevezéssel
már a szó uralkodni fog a homályos, neve-sincs érzelmen."]
És még õ volt felháborodva, hogy ennyit késett.
Fölvetette a fejét, dúl-fúlt, nem állt
le, és fél méterrel elõtte járt a büszkesége.
Majd azt kérdezte, hogy rólam nevezték-e el a liverpooli
repülõteret. Ez volt az elsõ nyugodt mondata, amit õ
viccnek szánt. Jó vicc, bár némileg megsértõdtem
ettõl vagy a vidéki primadonnás tempótól,
már nem emlékszem. Az biztos, hogy ekkor mertem elõször
rendesen
végignézni rajta. Azért öltözhetne kicsit
csinosabban is, gondoltam hidegen és tárgyilagosan, akár
egy számító, negyvenes, alkalmi bonviván, aki
sajnos hanyagul borotválkozik. A cipõm rendben - ez mentett
meg? Mennyire elnagyolt, klisé-szerû és nevetséges
minden kezdet, ha mesélni kezdünk róla, jutott eszembe
tegnap a Rákóczi úton. Annál az étterem
elõtt, ahol észrevettem, hogy nincs már bennem az
a hülye remegés.
"Hátha én csak egy nagy marha vagyok csakugyan? - villant
az eszembe." És miért kell Füsttõl idéznem,
amikor magamtól is kitalálhattam volna ezt, "villant az eszembe".
És miért röhögök rajta, akárhányszor
eszembe jut az a nagy marha? Róla pedig azonnal õ, bejáratott
asszociáció. Kész szerencse, hogy a mestert nem ismerhettem,
mert így gátlástalanul rajonghatok érte, nem
feszélyeznek a pózai, sõt idõnkénti
pojácasága. Úgy látszik, van olyan nagyság,
aki elöl ki kell térni. Legalábbis jobb átmenni
az utca túloldalára, onnan szabadabban látható.
Kicsit kevesebbet járkáljak. Tiszta, poétikus
gondolat, nem véletlen, hogy Bruce Willisnek, a költõnek
jutott eszébe. Szóval, vegyek vissza magamból egy
kicsit, ne túl sokat, de mindenképp hagyjak ki egy-két
alkalmat. Szeszélyesen, mintegy véletlenszerûen. Már
csak azért is, hogy megtörjem a ritmust. ["Én nem találtam
ki semmit sem egészen, és azok se engem."] Azt mondja, hogy
a nõket nem szabad túlzottan elkényeztetni, sem egészen
komolyan venni, mert rögtön ráállnak erre a ritmusra,
a kényeztetõsre. Nekik ugyanis ez a normális, belülrõl
erre vannak ráhangolva, és túl hamar megszokják
a jót. Ez pedig fárasztó, a csupa-jó fárasztó.
"Megölöm! Ezért még kinyírom Bruce Willist",
vonta le az egyetlen és helyes következtetést a szenvedélyes,
bácskai gyilkos. Mert hogy õ az is, egy gyilkos, a bácskai
nõk mind ilyenek, csak ezt eddig nem tudtam róluk. Ez az
intim titkuk. Ha nem tudtam, akkor most legalább ezt is tudom. A
forróvérû gyilkos. És ez nem vicc, mondjam meg
Bruce-nak is, hogy a bácskai nõk nem viccelnek. ["Mert az
ilyenfajta költõi sajnálkozás éppolyan
jól áll a nõknek, mint a habkönnyûre fésült
frizura a holdfényben."] S egyúttal kérdezzem meg
azt is, mi van Demi Moore-ral? Fáj-e még az õ szivecskéje
érte, vagy már netán kiheverte?! Nem, dehogy kérdezem,
mi vagyok én, postás? Országos szív-küldi?!
Érzékeny lelkek istáp'lója? Még az apám
veziója a legjobb, mi vagy te, fiam, lókórházi
kedves nõvér? Ja, csak nem szorult belém ennyi kedvesség.
Legyek kedves. De csak és kizárólag vele... Egyedül
csak vele, mindig és minden körülmények között,
ha ez lehetséges. Mert csak úgy van értelme. Mással
nem? Mással egyáltalán nem. Azt hiszi, nem. - Most,
hogy ezt írom, a szemközti ház ablaka mögött
egy nõ ledobta a fürdõköpenyét, és
szemérmetlen lassúsággal bekente a testét.
Micsoda vétlen egybeesés! És micsoda árulás!
S mivel nem fordítottam el a fejem, hanem férfi módon
végignéztem, ami már-már árulás.
Kimeríti az árulás fogalmát. Legalábbis
szerinte. Hiába, a férfiak disznók, nem tudnak nem-odanézni,
a tekintetük egyszerûen elárulja õket. Ez már
majdnem olyan, mintha megkúrtam volna õt, sõt... Na,
azért van némi különbség, ez igaz, de a
részletekre nem kíváncsi! Vagy kíváncsi,
de nem most! Ami baj, és ez igazán nagy baj, hogy kiderült,
én sem vagyok kivétel.
Legyél cool! Kanizsa nagy és persze hû fia egész
este ezt magyarázta Gy-nek, életünk szigorú tanújának,
akinek fogalma sem volt arról, hogy akkor most mit csináljon.
Konkrétan, ebben a drámai szituban. Végül feladta,
noha nem olyan lélek, aki könnyen feladja. "Jó, az leszek!
De hogyan legyek cool, ha egyszer más vagyok? Hogyan fogjak neki!?
Mit csináljak?" Ez igazán egyszerû, mondta a nagyhírû
kanizsai, coolnak lenni egyszerû, és hallgatott tovább.
["Hiába ajánlgatja, én nem szeretem a szerelmet, Gyuri
bácsi, és fõként nem a szerelmi nyivákolást.
Nem szeretem azt, ha egy férfiember odáig van a szerelemtõl,
ha könnyei folydogálnak, és oly puha lesz tõle,
mint a dunnatészta."] Hosszú ideig azt hittem, hogy csak
blöffölt Kanizsa nagy és hû fia, ami már
önmagában sértõ feltételezés róla,
ám késõbb beláttam tévedésem,
hiszen legalább egyszer az életben õ is majdnem cool
volt, vagy minek nevezzem azt, amikor a Mercedes-Benz igazgatójának
lányát utasította vissza egy másik nõért,
pedig a papa egy autó-csodával, mondhatni: hajóval
jött érte Kanizsára. És a lánya is gyönyörû
volt, ebben meg ez a poén, de valami eszméletlenül szép
lány. Így képzeljem el. ["A legunalmasabb szerelmi
vallomás is mulatságos lehet, ha ismered a szereplõket."]
Ám Kanizsán ennél nagyobb csodákat is láttak,
ez csak természetes, vonogattam vállam, mint egy angol, aki
már járt Kanizsán. Úgy értve, Magyarkanizsán,
és nyilvánvalóan nem Törökkanizsán,
mert az egy másik ország. Oda be nem tenném a lábam,
ezt újra meg újra megfogadom neki.
A taxis nem visz át Pestre. Elõször azt hittem,
nem jól hallok. De, készséggel megismétli,
hogy õ budai, és ez kérem, Buda taxi. Na és?
Ami jelenti, hogy õ ugyan nem fog oda átmenni. Soha. Abba
a dzsuvába, a prolik és cigányok közé.
Könnyebb volna elviselni és úgy leírni, mint
egy izomagyú, felnyírt tarkójú, polgárkörös
tekintetû, enyhe ifjúgárdista beütéssel
rendelkezõ csávót. Ehelyett inkább megnyerõ
arcú, jólöltözött és amúgy
rokonszenves srác, aki tulajdonképpen még a hangját
sem emeli föl. Igaz, pecsétgyûrût visel - ettõl
pedig õ, a bácskai nyomozó folyton óvott, hogy
vigyázzak a pecsétgyûrûsökkel. Amin persze
én könnyelmûen nevettem. Akkor tehát ez lenne
a jel? A jelük. De minek a jele? Egyáltalán van-e annak
valamiféle jele, hogy mikor állíttasd meg a taxit
azonnal, és egyedül sétálj át a hídon
Pestre? Vagy ez viszonylag könnyû eset, afféle pc-gyakorlat
kezdõknek, mégis úgy éreztem, hogy még
õ alázott meg azzal, hogy nem fogadta el pénzt. Bruce
Willis, az akcióhõs lecsapta volna, mint a taxiórát!
Bár ez apámnak volt a kedvenc fordulata: csapd le, fiam,
mint a taxiórát! Meg az a másik, hogy baszd le, mint
olasz a fügét. Az utóbbit szerettem jobban.
Azt mondja, hogy amikor kiér a Duna-partra, akkor szinte mindig
az jut az eszébe, akár egy hülye turistának:
milyen szép ez város! Így, ezzel a csodálkozós
és ostoba elragadtatással, holott máshol egyáltalán
nem gondol erre. Sõt, inkább bosszúság, tompaság,
közöny és kétségbeesés van benne
a város iránt, mint bárkiben, aki Budapest mindennapi
káoszában és lepusztultságában él.
De bármelyik irányból is jöjjön a Duna felé,
ott a parton vagy a hidakon, ha fölnéz, akkor azonnal elönti
ez a képeslap-lelkesültség, hiába is védekezne
ellene. Nem védekezik, néz. Majd ugyanilyen gyorsan eltûnik
belõle ez az érzés, bár egy darabig még
õrizgetné, legalább egy-két megállóig.
Büszkeség. "Európa egyik legzajosabb és legszennyezettebb
levegõjû utcájában lakom."
Via Kelebia. Egy héttel elhalasztottam az utazást, mert
mégsem lehet tudni, mit jelent pontosan, hogy kihirdették
a rendkívüli állapotot. ["Ez hamisítás.
Miért találsz ki ilyeneket, amikor te egyáltalán
nem vagy gyáva, apa! Ehhez az egyhez ragaszkodom, hogy javítsd
át!"] Talán csak annyit, hogy most ne vigyem magammal azt
a történelmi atlaszt, amit T-nek vettem az antikváriumban,
hátha jobban fognak ellenõrizni a határon? De eddig
sem néztek bele a táskámba soha, ezután sem
fognak. Vagy azért nem ennyire bagatell az ügy?! Miért
bagatellizálom a dolgokat? Miért nem ijedek meg jobban? Mi
ez a rámerõltetett nyugalom, hogy a telefonban egybõl
azt mondom, hogy nyugi, ne ijedj meg, nem lesz semmi baj?! Honnan tudom
én ezt olyan biztosan? Miért nem gondolok mindjárt
a legrosszabbra? Vagy egyszerûen unom a helyi katasztrofizmust? Azt
nem hiszem el, hogy rosszra jöhet még rosszabb? Ez számomra
valahogy fölfoghatatlan? Miért ne lehetne így? Csak
azért, mert másfélék a tapasztalataim és
ezáltal az reflexeim? Még mindig ennyire nem értem
azt, hova járok? Nem ezt bizonyítja mindaz, ami történt?
Vagy ennek már nincs jelentõsége, a dolgok nem ismétlõdnek?
Ez tuti, vegyem fix egyesre? S miért hozakodom elõ ezzel
az atlasz-üggyel, mint rám oly' jellemzõ aprósággal?
Csak azért, mert mégsem vittem magammal? Vagy elfelejtettem,
az indulás elõtti nagy sietségben? Nem baj, majd leviszem
legközelebb?
Hajnalban megérkezni a legjobb. Kinn még sötét
van, kissé álmosan bámulok ki a vonatablakból,
de már nem alszom vissza, nemsokára jön a kalauz, majd
a vámosok, aztán a policija, és akkor egybõl
leszállhatok. A friss levegõtõl úgyis teljesen
felébredek. Azon gondolkodom, hogy az állomás elõtti
trafikban vegyek-e még egy doboz cigit, vagy menjek rögtön
taxival. George Karelias and Sons, már a dobozát is
öröm kézbevenni, majd erre fogok végleg áttérni:
õ fedezte fel nekem. Lehet, hogy nincs nyitva a trafik, nem számít,
akkor majd gyalog sétálok haza, hátha találok
útközben egy másikat - ennél úgysincs
jobb, ballagni hazafelé, még egyszer rágyújtani,
mielõtt kinyitod a kaput. Vagy inkább mégis beszállok
egy taxiba, ha nagyon elhúzódik az útlevél-ellenõrzés?
Ne guggoljak le. Azt mondja a barátom, hogy ebben a városban
soha ne guggoljak le, mert akkor idegennek néznek. Tudja, hogy ez
önkéntelen és némileg ártatlan mozdulat,
várakozásban közben néha még õ
is szivesen megtenné. Itt csak a boszanácok guggolnak le,
de õk mindjárt ide is szarnak. Sétálgattunk,
mint két szabadnapos miépes. Persze, tudja jól, hogy
nem szabad ilyesmit mondani, nem is mondaná másnak, csak
nekem, ám - köztünk szólva - szarik a politikai
korrektségre, amikor tönkretették a várost. Ezt
a bûzt és mocskot nem szabad és nem is lehet megbocsátani!
Annak a tíz évnek ez a legsúlyosabb következménye,
mert már szinte észre sem veszik, annyira hozzászoktak
ehhez az emberek. Nem a boszanácok tették tönkre, tudja
jól, hanem mindenki, aki eltûrte és eltûri, hogy
az utcán köpködjenek. ["Legyünk pontosak! A szerbek
köpködnek, a boszanácok szarnak, amúgy pedig rendkívül
tiszták." "És a magyarok?!" "Azokat most nem definiálom,
bár õk is megérik a pénzüket, ne félj!
A romlás soha nincs kívül..."] Hogy csupán egyetlen
példát mondjon, még talán nem is a legundorítóbbat.
Bár aligha lehet ezt fokozni. Ha erre gondol, azonnal öklendezni
kezd, a legszívesebben bekötött szemmel járkálna
a városban. Még ez lenne a legjobb megoldás, úgyis
ismeri a járást.
Europeana - a huszadik század rövid története:
"Az angolok gyakorlatiasak voltak, s az angol nõknek nagy volt a
lábuk, és az olasz nõknek dús keblük volt,
az olaszok pedig gondtalanok voltak, és a németek ügyeltek
a higéniára, de nem volt humorérzékük.
És az írek örökké részegek voltak,
a skótok pedig rátermett gyaloglók, és a franciák
arrogánsok voltak, a görögök pedig gátlásosak,
a csehek gyávák, a lengyelek örökké részegek,
az olaszok zajosak, a bolgárok elmaradottak, a spanyolok komorak,
a magyarok pedig beképzeltek." Azt mondja, hogy ez úgy hülyeség,
ahogy van, mert hát minden nép paródia, ám
sajnos a magyarok tényleg beképzeltek, de errõl hallgassunk,
mint a sír! Nem mintha ez valami megoldás lenne, vetettem
ellene. Nincs megoldás, bár ettõl nem kellene kétségbeesni.
Ugyanakkor mi marad belõlünk itt, ha már az a hülye
büszkeségünkhöz sem ragaszkodunk, ezeken szokott
gondolkodni. Vagy nem is gondolkodik, csak úgy néha eszébe
jut.
Kisebbségi para. Na, ebbe az utcába nem mennék
bele! Azt képzelik, hogy üldözik õket, miközben
tényleg üldözik. Görcsösség, nehézkesség,
földolgozatlan traumák, stb. Bármennyire is fárasztó
ez az örökös sérelmi nyelv és önigazoló
retorika, a szolidaritás hiányára mégsem keressek
mentségeket. Pedig nekem is milyen pompás alibim van! S mint
a legtöbb mulasztás, ez is jól megokolható. Innen
már csak egy lépés, hogy átfordítsam
valamiféle számonkérõsdibe. Ami nemcsak fölösleges,
de hamis is. Mindazonáltal, erre sem árt emlékezni,
ha szigorúbb lesz az arcom. Azt mondja, hogy az azért elég
félelmetes, ahogy ilyenkor az államat elõrenyomom.
Ekkor annyira, de annyira ellenszenves vagyok, mint az állat! Akár
egy hidegszívû eszdéeszes, aki csak látogatóba
jár ide. ["Ne becézz, csak az ágyban!"] Vagy olyan,
akinek már a szar is keserû, ahogy anyám mondaná,
amikor haragszik rám. De nem mondja, mert még mindig nem
mondja ki a város nevét, bár kétségtelen,
hogy már némileg megenyhült, mert néha viszont
megkérdezi: na, mi van ott?! Bár szerinte meg Pokornira hasonlítok,
tisztára olyan értelmes fejem van, mint neki. "Vagy azért,
mert nekem is van az alsó két fogam közt öt perc
szünet?" Nem, az aranyos, sõt direkt elment a nyáron
Váraljára, hogy meghallgassa õt, hát ugyanúgy
beszél ez a csodálatos ember, mint én! És meg
is simogatta a vállát, amikor végre a közelébe
jutott.
Szegénység - Andric: "Nem az a vidám, festõi,
életteli és eleven, a sátoros cigányok szegénysége
vagy a fiatal embereké, akik ínségüket énekszóval
és virtussal szépítik meg, hanem a súlyos szegénység,
mely tartós nyomort szül, és egész népcsoportok,
települések és országok fertõzõ
betegségévé válik. Amikor egy vidék
lakói vagy egy osztály belesüpped ebbe a nyomorba, az
életnedvek nem táplálják többé
az emberek testét, és akkor maradék erejük, elevenségük
elkezd apadni és elszáradni egy érzékelhetetlen
és lassú processzus során, melybe mégsem lehet
belehalni, hanem nemzedékrõl nemzedékre öröklõdik
e létezés, mely az élet visszája. Amikor a
nyomor belehatol a gondolatokba, a beszédbe, az észjárásokba
és a szokásokba, és mindenki megbékél
vele, mint a létezés állandó és igaz
formájával, és megszereti, ahogy egyébként
az életet szeretjük, amikor szokássá válik,
büszkeséggé és valamiféle szánalmas
és kifordult vallássá, amikor az utolsó sejtjéig
áthatja és szétmarja az embert, akkor nem csak õt
ejti rabul, hanem azokat is, akik meg sem születtek. Az ilyen vidékrõl
nincs menekvés, nem lehet megszökni elõle. És
ha valakinek sikerül megszöknie a világ másik végébe,
olyan életbe, mely nem ismeri a nyomort, ez nem sokat segít
rajta, mert kicsiben magában hordozza a nyomor birodalmát."
Innen nézve: mennyivel egyszerûbbnek látszik a háború,
hiszen az valahogy mégiscsak véget ért vagy úgy-ahogy
befejezõdött, holott ebbõl a távlatból
kiderül, hogy ez már inkább következmény
volt, s mennyire befejezetlen és befejezhetetlen történet.
A Balkán kapuja, avagy utazás az éjszaka mélyére.
"A szegénység iszonyatától menekülendõ,
valljuk be, kötelességünk minden lehetõséget
megragadni, leinni magunkat, de csak olcsó borral, maszturbálni,
moziba járni. Az ember ne legyen igényes, vagy ahogy Amerikában
mondják, ne legyen 'finnyás'. A szegények aranybányájába
a két comb között van a bejárat." ["Az idõ
mindig kevesebb, mint hiszed. A háborút nem is számolva,
amely mindig kész kitörni a pincébõl, ahol a
szegények rejtõzködnek az emberiség bûnös
unatkozása folytán. Vajon elég szegényt gyilkolnak
meg ilyenkor? Nem biztos... De kérdés ez? Talán mindenkit
le kéne mészárolni, aki nem érti a dolgokat?
Hogy közben újabbak szülessenek, újabb szegények,
és ez így menjen mindaddig, amíg jön valaki,
aki végre megérti ezt a kabarét, az egész kabarét?...
Mint ahogy a gyepet is addig nyírják, míg a fû
végül igazán szép és selymes lesz?"]
Egy bankszámlát is megnyitni micsoda kaland! Lelki ügy.
Másfél éve nem sikerül, mindig közbejön
valami, pedig csak úgy ömlene rá a zseton, de hát
bankszámla nélkül nem utalnak. Ezek a gazok! Ebben -
is! - legyen példa Kanizsa nagy és hû fia, aki cirka
másfél nap alatt elintézte a számla-ügyet.
Vagy ahogy alig leplezett diadallal emlegette: a mai nappal megnyitottam
a zsiro racsunt. És még arra is maradt ideje, hogy megtartsa
nagyívû elõadását a csókról.
"Egy csók és más semmi..."? Pontosabb lenne a 18 éven
felüli változat, de ezt sajnos nem idézhetem, mert akkor
az elõadás opponensét óhatatlanul kedvezõtlen
színben tüntetném fel - nos, õ viszont a kanizsai
cukrászdában nyíltan megfenyegetett, hogy ezentúl
csak és kizárólag jót írjak róla.
Vagyis a színtiszta valóságot. Talán nem járok
messze az igazságtól, hogy erõsen megoszlott az elõadó
és az opponens véleménye, hogy (...) közben lehet-e
csókolózni. A baszást kihagytam, részben szemérembõl,
másrészt a délutáni cukrászdai uralkodó
vélemény szerint, eleve jobb kihagyni, úgysem lehet
jól, azaz hitelesen írni róla, inkább csak
durván vagy fenkölten maszatolni. Viszont a számla-dolgot
hagyjam, mert arról sem nekem, sem Kanizsa nagy fiának fogalma
sincs, aki akkor már elment innen; tehát semmit sem tudhat
arról, mit jelentett abban a két évben, a hiperinflációs
idõkben bankba járni. Élj meg havi tíz márkából
- ez azért elég érdekes tapasztalat, nem? Errõl
nem mond semmit, de még mindig görcsbe rándul a gyomra,
ha elmegy egy-egy bank elõtt. "Beszéljünk inkább
másról. Például a gázszámláról.
A házasságban úgyis az a legszebb, ha a gáz-
és villanyszámláról beszélgetnek."
A rombolást abbahagyták. Nem fejezték be, csak
valamiért abbahagyták. Talán elfáradtak. Ez
látszik most a városon. Azt mondja, hogy Beográd annyira
megviselte, hogy ha rajta múlik, ki sem mozdult volna a szállodai
szobából. ["A szálloda, ha már szóba
került, nyugtalanabb hely, viszont kevésbé hivalkodó,
mint egy lakás: ha szállodában laksz, kevesebb benned
a bûntudat. Az emberi faj sose tud nyugodni, és ha eljön
az utolsó ítélet napja, amely természetesen
az utcán fog zajlani, a szállodából hamarabb
leérünk. Jöhetnek már a trombitás angyalok,
mi leszünk az elsõk a szállodából."] Soha
nem szerette igazán Beográdot, mindig így mondja,
még véletlenül sem Belgrádnak, de két
napig sétálgatva benne szinte fölfoghatatlannak tûnt,
hogy volt egyszer egy ország, ahol jó volt élni. Mindvégig
ezen gondolkodott, hogyan volt ez lehetséges, de nem tudott rá
válaszolni. Lehet, hogy nekem majd nem tûnik föl mindez,
mert nem ismertem a régi Beográdot, ám semmiképpen
ne utazzam oda, ha már eddig kibírtam. Vagy csak azért
látta így, mert nem mentem el vele, ennyit tényleg
megtehettem volna érte.
Rendkívüli állapot. Az utcákon és
az útkeresztezõdésekben több rendõr álldogál;
ennyi. Az állomás melletti parkolónál egy nyugdíjas
korú férfi, kezében az elmaradhatatlan nejlonszatyorral,
elõbb szerbül szólított meg, majd váratlanul
magyarul kért tüzet. Vagy nem annyira váratlanul, mivel
én magyarul válaszoltam neki, hiszen ebben városban
számomra ez lenne a természetes. Persze ez nem így
van, hanem bonyolultabban és kiismerhetetlenül, összevissza
és szét, de tüzet kérni és adni, végül
is egyszerû. "Milyen ország az, uram, ahol a miniszterelnököt
úgy lövik le, mint egy veszett kutyát?!" Ez volt a harmadik
mondata. "Most mondja meg, milyen ország ez?!" Nem tudom, mondtam
neki egyszerre logikusan és kitérõen. "Akkor megmondom
magának... Bitang ország ez, uram. Bitang! Tûnjön
el innen, maga még fiatal..." S tett néhány furcsa
mozdulatot a kezével, mintha hessegetne, akár a tyúkokat
a baromfiudvaron. Ettõl vagy mástól, végre
megijedtem. Sõt, féltem is, azt hiszem.
Elõször dühített a nosztalgiája a város
iránt. Igaz, minden nosztalgiában van valami dühítõ
vagy inkább csak bosszantó elem: az a tehetetlen sóvárgás
a visszahozhatatlanul elmúlt világ iránti és
az az édes-zselés íz, ami csak a szaloncukornál
és az elsõ szerelem utáni merengésnél
megbocsátható. Feltéve, ha az a szaloncukor nem avas,
de hát a gyermekkor nem annyira finnyás, bár a karácsonyfáról
még õ is elfogultan válogat. Kicsit eltévedtem
ezzel a hasonlattal, valahogy vissza kellene kanyarodnom a városhoz.
Ja, hogy a zselés-ügy, az tényleg bosszantó!
Nyálas, de ezt a szót ne használjam, mivel a nyálat
fizikailag nem bírja, még csókolózás
közben is letörli. És ez a város minden, de nem
nyálas! Ha megállok a fõtéren vagy az uljica
Leninov sarkán - ahol nyilván nem állok meg, mert
mit nézzek, a börtönt?! -, akkor bennem sincs más,
mint üres nosztalgia. Hiszen a régi és a mai város
látványa, épületei között olyan nagy
a különbség, hogy egy hollywoodi álomgyáros
bizonyára csettintene a nyelvével. Igaz, én nem engedem
elhatalmasodni magamban ezt az érzést, sõt simán
letagadom. Leleményesen úgy kezdem a mondatot, mint legutóbb
Pécsett, Laczfi nádornak panaszkodva: "Nincs bennem különösebb
nosztalgia a Monarchia iránt, de egy szempontból mégis
kár, hogy szétdrimbolták. Akkor ugyanis nem kellett
volna majdnem egy teljes napot vonaton utaznom, hogy megtegyem onnan ide
ezt a kétszáz kilométert!" Laczfi nádor elõbb
megforgatta rettentõ-nagy elméjében e mondatokat,
majd kimérten válaszolt: "Talán nemcsak ezért
kár, hogy szétkúrták a Monarchiát...
De, hogy nyolcvan év alatt, a tragédia után és
ellenére, nem jutott eszünkbe semmi konstruktív, hogy
például lehetne utat vagy vasutat építeni,
az azért elég érdekes, nem?!" "De, elvileg igen."
Mintha; váratlan üresség. "Mintha kiszivattyúzták
volna innen a jelent..." Megpróbálok vitatkozni vele, logikus
ellenérveket találni hasonlatával szemben, hogy lássa
be, mennyire sántít ez, de aztán föladom: végülis
egy hasonlatnak az a dolga, hogy sántítson...
Megmutatja azt a helyet, ahol elõször csókolták
meg. Szép, árnyas hely, keresve sem találni jobbat.
Majd valami emléktáblát eszkábálunk
ide, életünk alkonyán, ha kellõen híres
leszel. Jaj, ne legyek ennyire undok, amikor õ mindent, de mindent
megoszt velem! Különben sincs sok titkolnivalója, úgy
is mondhatná, hogy az élete nyitott könyv elõttem,
ha ez nem hangzana kissé fellengzõsen. Pedig sajnos, úgy
hangzik. Mindegy, nem érdekli, mivel úgysem vagyok képes
fölfogni, ezt az egyet egyáltalán nem értem benne,
hogy az õ történetei hol szomorúak, hol meg vidámak,
de soha nem derûsek. "Bassza meg a szekeres azt a híres derût
benned!" ["Talán hagyjuk ezt. Ki ne ült volna már szilvakékre
fagyott lábbal valamilyen ágy szélén, hálóingje
combjaihoz szorítva (ilyenkor minden megtörténhet, csak
az nem), a nõ szomorúságában egy kicsit
mindig benne van a szûz lány dühös kiszolgáltatottsága,
a megszabadulni vágyás és a tehetetlenség,
hogy ehhez védtelen helyzetbe kell kerülnie. Vagyis még
az is megtörténhet. A test elégedettsége
méz a lélek szomorúságára, sárgán
csorgó, ragadós érzés. De ugyan ki ér
hozzá egy szigorúan feszülõ nõi háthoz,
ki tépi el a combhoz szorított hálóinget?"]
A leskovaci büfé. Akárhányszor elmegyünk
mellette, folyton beavat nagyszabású városrendezési
terveibe. Pontosabban: bizonyos részleteibe, mert az egész
még - egyelõre! - homályos elõttem. Ennek egyik
sarkalatos pontja, úgy is mondhatnám, kulcskérdése,
hogy ezt a leskovaci büfét most, de azonnal tüntessék
el. Nem érdekli, hogyan és milyen úton-módon,
de ezt az elviselhetetlen szagot és rondaságot szüntessék
meg. Rögtön! Hiába próbálok logikusan, ám
sajnos sunyin amellett
érvelni, hogy azért van elég
csúnya és romos épület a városban, ezért
talán mégsem ezzel kellene kezdeni, a szegény leskovaciakkal.
Hamar kiderül persze, hogy én meghatódom attól,
hogy itt a legfinomabb a csevapcsicsa, és csak a hasamat féltem,
a szépséget pedig alárendelem a haszonelvûség
alantas szempontjainak. Arról nem is beszélve, hogy lényegében
a bûnt pártolom, mert nekem nem mondja el azt, hogy ezek hol
és hogyan kaphattak építési engedélyt.
Erre a füstölgõ kalyibára. Így nem marad
más hátra, mint kénytelen-kelletlen csatlakozom a
közös nyilatkozathoz, ami nyíltan és egyértelmûen
kimondja, hogy ez a büfé Európa szégyene, és
hamarosan aláírjuk a bontási engedélyt. "A
bombázás azért túlzás volna, nem!?"
"Van, amivel nem lehet viccelõdni!" Nem szívesen vallom be,
mert ezen már az õszinteség és a töredelmes
bûnbánat sem segít, hogy néha a vonat indulása
elõtt, titokban be-belopakodom a leskováciakhoz, de csak
azért, hogy ellenõrizzem a csevap minõségét,
ami picit romlik. Mohón és gyorsan falok, az ajvár
majdnem lecsöppen a nadrágomra, csillog az államom a
zsír, undorító vagyok, Jellasics és Ocskay
keveréke. Az árulás hagymaszagú - errõl
lehet felismerni? Jó, ne játsszam az eszem ott, ahol annyi
áruló van, mint a pelyva, de árulás és
árulás között azért van különbség;
az útra pedig veszek még egy liter colát és
egy csomag rágót.
A cirillbetûs város. Silabizálom a szavakat, néha
eltalálom, néha nem. Hiába, a sok elmulasztott és
végig-unatkozott oroszóra! Az én apám inzsenyér
volt, i mojá mámá ucsitelnyica. A takarítónõt
soha nem találtam a szótárban. A Krím viszont
csodálatos nyáron, varázslatos színekben pompázik,
és minden gyerek vágya, hogy egyszer eljusson az Artyekbe.
Az igéket idõnként megértem, a fõnevek
kihullanak, ragozás nuku. ["Az ellenállás nehéz,
hõsies évei, ugye..."] Köszönni viszont tudok,
a címet hibátlanul megtanultam. A taxis kicsit beszél
magyarul, málo, málo, ingatja a fejét, és nevet
hozzá. Kilenc éve él itt, mutatja a számot,
egy pillanatra mindkét kezével elengedi a kormányt.
Aztán nem értem, mit akart kérdezni. Ja, biztos azt
kérdezte, hogy én mennyi ideje élek itt. Vagy azt,
honnan jöttem. Budapest szép város. És te honnan
jöttél, kérdezném, de nem akarom letegezni. Hallgat,
elõször azt hittem, hogy nem érti a kérdést.
Szarajevó is szép város. Szép? Szép
volt... Miért kell ilyen hülyeséget mondanom?! Dobro,
dobro, mondja elcsukló hangon. Nem merek ránézni,
de a szemem sarkából látom, hogy a szemét törölgeti.
Itt kell balra fordulni, ezt remélhetõleg nem tévesztem
el, és az utat is jól ismerem. Még mindig nem válaszol,
alig várom, hogy fizessek. Szép a házad, mondja hibátlanul,
amikor végre kiszállok a taxiból. Addig nem indul
el, amíg kinyitom a kaput. Az ajtó elõtt is azt figyeltem,
hogy visszanéz-e. Nem, de a sarkon megint megállt.
Zlatara. Miért van ennyi aranymûves a városban!?
Rossz, sõt idétlenül ideillõ viccel: Dunát
lehetne rekeszteni velük. S mindegyik üzlet elõtt ott
parkol egy-egy fekete Mercedes vagy ezüst- és metálszínû
BMW. Esetleg, legrosszabb esetben: tûzpiros Audi. Más autó
nincs is, csak öreg, köhögõ Zastavák és
leharcolt kis Fityók. Közte semmi. Vagy alig valami - ebbe
kapaszkodjunk?! Mi ez a hirtelen többes szám? ["A hõsköltészet
nagy hatással van azokra, akik nem vesznek részt a háborúban,
és még nagyobb hatással, akik a háborúból
eszeveszetten meggazdagodtak. Ez az általános szabály."]
Bár van, amit nem tudok elképzelni! Hogy mondjuk az egyik
este jönne az unokabátyám vagy az öcsém
egy ponyvás teherautóval, hogy akkor na, ugorjunk le Kninbe
vagy Boszniába,
és egy kicsit rámoljunk. Támad
egy ötlet, ami magamtól is eszembe juthat, miért kenném
szegény öcsémre!? ["Nem tapasztaljuk-e lépten-nyomon,
hogy a lelkiismeret majdnem mindig néma? Vajon azért öl
meg vagy kínoz agyon valakit az ember, mert arra a következtetésre
jutott, hogy joga van hozzá? Öl, mert mások is ölnek.
Kínoz, mert mások is kínoznak. A legborzalmasabb tett
is könnyû lesz, ha a hozzá vezetõ utat járható
tették..."] Másnap késõ éjjel érkeznénk
vissza, fáradtan és felpakolva, a jólvégzett
munka örömével, és remegne a hangom az izgalomtól.
Vagy talán másképp történik az ilyesmi?
Némileg egyszerûbben és durvábban, fölösleges
mindig a humanista kódot nyomatni! Úgyis csak kiégett
házak voltak ott.
Saulus. "Muszáj a részletekre odafigyelni. Naponta többször
is elmondom magamnak: nézz nagyon közelrõl, nézz
nagyon közelrõl. Vajon ettõl lesz olyan a gyûlölet,
mint a hiába kifent kés? Csak a részletek képesek
rá, hogy kétségbevonják az elõítéletet?"
Kiscservenka, Nagycservenka. Nem állunk meg, csak keresztül
utazunk rajtuk. Vajon melyik lehetett a mi házunk? Igazán
megkérdezhettem volna anyámat, pontosan hol is laktak. Persze,
akkor se mennék be, ha tudnám, hiszen mit is mondjak nekik?
Hogy jöttem megnézni a házunkat, amit még az
elõzõ háborúban, Bácska visszacsatolásakor
foglaltunk el maguktól, egyébként tök igazságtalanul,
majd önök, kedves házigazdák, partizánok
képében visszafoglalták, ha nem is teljesen igazságtalanul,
bár meglehetõsen durván. ["Hajnalban a géppisztolyával
megkocogtotta az ablakot, hogy engedjem bé, aztán mondta,
hogy addig menjünk el innen, amíg lehet."] S mi lett volna,
ha nagyapám nem ijed meg és nem menekül el, hiszen tetszett
neki a bácskai föld, ez az áldott bácskai föld,
ami majdnem olyan jó volt, mint a bukovinai; és valahogy
megússza a háború utáni vérengzéseket
is, mondjuk feledékenységbõl és kis szerencsével
nem végzik ki a falu határában, akkor tehát
itt növök föl, Kulára járok gimnáziumba,
ha egyáltalán van ott gimnázium. Mindegy, valahol
biztosan van a közelben, azután már csak pár
év, és az egyetemen biztosan összetalálkozom
vele, a menzán vagy a klubban, ahol éppen biliárdozni
tanul, bár a mozdulatai kissé szögletesek. Nem mintha
az enyémek különbek lennének, a biliárdot
is csak azért említem, mert ez az egyetlen kép, amit
el tudok gondolni az akkori történeteibõl.
Az utolsó vonat. Ezt a történetet soha nem mondja
végig, pedig már nyolcszor-tízszer nekifutott, hogy
elmesélje, de valami folyton eltérítette. Talán
az, hogy filmnézés közben szokott eszébe jutni,
ilyenkor elmond belõle néhány összefüggéstelen
részletet, miközben végig azt a hülye képernyõt
bámulja. Így aztán én is leginkább filmként
tudom elképzelni, szovjet-jugoszláv koprodukcióban
készült háborús giccsként - feltéve
és megengedve, hogy nincs az a kis történelmi malõr,
ami miatt a szovjet filmesek nem mûködtek együtt a jugókkal.
Vagy fordítva. De legyen az a változat, hogy a Moszfilm nagy
nehézségek árán mégiscsak engedélyezi
a forgatást, a fõszerepet pedig a fiatal Marina Vlady játssza,
ehhez ragaszkodom. Maga a film elég szövevényes és
unalmas, nagy szív-lapáttal adagolják benne az érzelmeket,
és jórészt akörül forog, hogy a hõs-anya
eléri-e az utolsó vonatot. Bármily meglepõ,
végülis eléri, hatalmas vívódások
és lelkiélet közepette (zene: Sosztakovics). Ám
mire fellélegeznénk, hogy megmenekült ez a drága,
sivatagiszõke Marina, mégis visszatért, kézenfogva
a gyermekével. Itt a film alig motivált, mondhatni szlávosan
hanyag, így egyáltalán nem világos, hogy miért
is jött vissza ide, ha szabad
eztet a kifejezést használni,
a háborús pokolba. Nem pokol, legfeljebb a tornáca:
ehhez viszont õ ragaszkodik. A határõrök sem
értik, a fejüket csóválják és rémülten
csodálkoznak, hogy miért jött vissza, és mit
keres itt ez a bolond nõ. Mutatják is a háta mögött,
egyezményes szovjet-jugoszláv jelekkel, hogy nincs ki a négy
kereke a csajnak. Azt mondja, hogy ilyen kifejezés nincs a szerbben,
keressek valami jobbat. A csaj szót pedig sértõnek
találja, a bolond jelzõt meg azonnal húzzam ki.
Miért ne legyek szerb is. Miféle ötlet ez megint?
Teljesen meg vagyok õrülve?! Most, amikor a világon
- rajtuk kívül - senkinek nem jutna eszébe, akkor állnék
be közéjük? Ha nem születtem volna szerbnek, akkor
is e néphez állanék, ahogy a szlávok Petõfije
mondja? Ugyan, ugyan. Nincsenek ilyen magasztos, tizenkilencedik századi
gondolataim. ["Természetem komoly, / Mint hegedûink elsõ
hangjai"?] Akkor mi ez nálam, ellágyulás? Pillanatnyi
elmezavar? Politikai hóbort? Ha egyik sem, akkor miért venném
föl az állampolgárságot? Mi elõnyöm
származna ebbõl? Ha semmi, akkor csak egyetlen, logikus érvet
mondjak, ami emellett szól! Az nem érv, hogy itt élsz
köztük, amikor csak részben élsz ebben a városban?!
Nem éppen tegnap mondtam, hogy a másik város nélkül
számomra ez kibírhatatlan lenne? Akkor most melyik az igaz?
Vagy azt élvezem, hogy ellentmondhatok magamnak? Legalább
öt percig tartsak ki a saját álláspontom mellett,
ahogy Milán bácsi kérte Dezsõtõl, kifelé
menet a kórházból.
Vett még két kockás plédet meg egy állólámpa-búrát,
és ezzel kész. Befejezte. "Azt te csak hiszed, baby!" Végleg
kész, de ezen, legyek szíves, ne nevessek! Egyenként
is tökéletes, ám ez a lámpabúra egyszerûen
remek. Nem remek, hanem tökéletes. Jó, akkor tökéletes.
És azt hiszi, hogy ilyen jó ízlése senkinek
nincs, mondjam ki bátran. Kimondom én bátran, nincs
kecmec, tökéletes. Nem azt, hanem hogy a világon senkinek,
de senkinek! S a plédek is milyen jó melegek és bolyhosak,
tapintsam meg õket! Megtapintom a bolyhost. Na...! Ugye, milyen
kiváló, és mindössze hatszáz dinár...
Vagy ezerkétszáz volt, de neki hatszázért odaadták,
külön és csak egyedül neki a városban - újabban
ezt az igézõs változatot kedveli. Majd ebbe fogunk
takarózni, itt a jó kis melegben, amíg kint vidáman
dúl a fasizmus! Jó, ez durva vicc volt, nincs is fasizmus,
csak a választások utáni elkeseredés mondatja
vele. Az ember egyébként is gyorsan mondja ki itt, hogy így
a komcsik meg úgy a fasiszták, mint egy túlteljesítõ
jobbos vagy balos publicista. De nem, ezek nettó fasiszták,
higgyem el, csupán én vagyok ehhez gyanútlan vagy
túl jóindulatú, bár ez végül is
érthetõ, mert félig kívülálló
vagyok. Az az igazság, hogy már régen be kellett volna
tiltani õket, közvetlenül a forradalom után. A
fasisztákkal nem köll mérlegelni meg demokráciát
játszani, lazán betiltják õket, és nyista.
Ez az õ szerény véleménye, forradalom után
és így, mindjárt vacsora elõtt. Már
azért is, mert egyszerûen nincs annyi ideje ebben az életben,
hogy szépen kivárja, amíg lassan kihullanak ezek.
Ehhez túl sok, ami történt. Vagy nem elég, azt
gondolom? Elégnek - elég, de egy angol soha nem esik pánikba,
és soha nem türelmetlen... Akkor az angolok is bekaphatják!
Vagy hallgassák végig õk is a habzószájú
vajdát, nem tíz évig, csak legalább két
napig, mindjárt odalesz a legendás higgadtságuk!
Jadran mozi. Induláskor, ha még van annyi idõm,
megállok elõtte, hogy igyak a kútból. Vagyis
nem azért megyek arra, hogy igyak, de ha már ott vagyok,
akkor iszom egy-két kortyot. Inkább csak zavaromban vagy
tehetetlenségbõl, mert hát nem olvasom végig
a halottak nevét. Vagy idõnként végigolvasom,
néha pedig elakadok és abbahagyom. Idegen nevek, nem ismertem
közülük senkit. A dátumokat nézem, mi mást
tegyek, húsz-huszonöt éves srácok, ezerkilencszázhetven
körül születtek. Hatvanhét, hatvankilenc, hetven,
hetvenegy, de van néhány hetvenkettes is. Nem emlékszem,
mennyi, a számokat és a dátumokat hamar elfelejtem,
ahogy a neveket is. Még egy darabig ácsorgok, kissé
színpadiasan, a kútból még iszom néhány
korty vizet, majd rágyújtok egy cigarettára, éppen
addigra szívom el, amikorra kiérek az állomásra.
Vagy kicsit késõbb, ha nagyon sietek.
"Nyomozó vagyok, nem társalgó." Aha. Mit
aházok
folyton? Azt mondja, hogy tegnap este végre megtalálja ezt
a mondatot, amit évek óta keresett, és ez már
végleg az övé. Nem vehetem el tõle. Büszkén
felveti a fejét, megindul elõre, nem néz hátra,
egy pillanatra sem, és egész úton nem is szól
hozzám. Én pedig két-három lépéssel
lemaradva követem, mint egy boszanác asszony, némán
és engedelmesen. Legyen ez a kép az utolsó, amin -
ahogy a másik mester mondja - "még a síromban is gondolkodni
akarok".
Jugoszlávia, work in progress. Mire befejezem, már nincs
is ez az ország. Bejelentik, hogy nincs, kész, megszûnt.
Egy keddi napon, amikor a nagy havazás kezdõdött. Vagy
szerdán - már nem emlékszem. Egy nem-létezõ
országról írni a legjobb, bármit kitalálhat
róla az ember. Például a punok. Néha eszembe
jut, milyen lehetett a punok országa. Punnia. Van ilyen név?
Vagy csak én találom ki az egészet.
Kérjük küldje el véleményét címünkre:
lettre@c3.hu
|