Lángh Júlia
A HOLDFÉNYFEJŰ, A BÁRZONGORISTA ÉS A TÖBBIEK
Ez nem vetkőztetős. Nem nyúl hozzám, sőt, rám se néz. Félig hátat fordít,
úgy veszi le, lassú mozdulatokkal, az ingét. Azután, ugyancsak igen lassan,
kibújik a nadrágjából, közben nehezen sikerül megtartania az egyensúlyát
hosszú, vékony lábán. Kelletlennek látszik. De akkor miért javasolta, hogy
menjünk föl hozzá?
A vetkőzési szertartás amúgy is kényes ügy, különösen az első összefekvési
kísérletnél, amikor az ember még inkább csak puhatolózik, hogy milyen is
a másik. Viszonylag kezdő vagyok, eddigi néhány tapasztalatom nem igazít
el kellőképpen, hogy most hogyan viselkedjek. A dolgot nehezíti a belémnevelt
kötelező szemérem, és a tudat, hogy a fehérneműm nem szép. Nem is csúnya,
egyszerűen semmilyen. Fehér és eléggé kopott, nyilvánvalóan látszik rajta,
hogy már sokszor lett mosva. Igaz, ennek most nincs jelentősége, mert a
fiú amúgy sem pislant felém.
Arról, hogy milyenek az izgalmasabb alsóneműk, voltaképpen nem sokat
tudok, csak sejtéseim lehetnek annak az egy-két francia vagy olasz mozgóképnek
az alapján, amelyeket a szovjet filmek mellett nagynéha láthatunk a mozikban.
A ruhaneműket – amelyek, akár fölsők, akár alsók, köztudomásúan csak arra
szolgálnak, hogy védjenek az időjárás viszontagságai ellen, és eltakarják
a testből mindazt, amit el illik takarni – én is az állami áruházban szerzem
be; mindenki a Május 1 ruhagyár termékeiben jár. Emellett hordok szemmel
láthatóan házi készítésű, anyám varrta, nagyanyám kötötte holmikat is,
amelyek készítőik egy illetve két nemzedékkel korábbi ízlését tükrözik.
Amely ízléssel ugyan nem értek egyet, mégis gőgösen vállalom az adott háziipari
termékek viselését, ezzel is kifejezve, hogy inkább a szellemi értékek
fölényére helyezem a hangsúlyt, és lenézem az aktuális divatot szolgaian
követőket, akiknek széles gumiöv vagy feszes halásznadrág kell, amikor
éppen mindenki azt visel.
De azért titokban valamilyen habos, fényes, színes fehérneműt szívesen
kipróbálnék, ám hogy lehet ilyesmihez hozzájutni? Pénzem persze semennyi.
Meg aztán eléggé félelmetesnek is tűnik belépni egy fehérneműboltba – van
néhány ilyen, kívülről sötét kis bűnbarlangnak látszanak –, és, mint egy
igazi nő, válogatni a kínálatból. Azt sem tudom, milyen kínálat van, és
lehet-e fölpróbálni. Biztos görbén néznének rám, milyen fiatal és máris
kurválkodik, csábos alsónemű kell neki... mintha látnák rajtam, hogy nekem
ez nem jár ki. Miért is nem?
Az ilyen csipkés-flancos dolgok nem is hozzámvalók, győzködöm magamat,
ez nem az én stílusom, meg aztán azok a fiúk, akik nekem tetszenek, olyanok
– képzelem, vagy szeretném hinni –, hogy nem adnak a csicsás külsőségekre.
Persze nem tudhatom. Mit tudok én egyáltalán róluk? Azt, hogy az egyik
szelíden, lassan vetkőztet, a másik gyorsan, izgatottan siettetve, a harmadik
meg szép nyugisan vetkőzik magában, mintha uszodai szekrények között érezné
magát – persze, sportteljesítményre készül –, közben engem bámul és vigyorog.
Jó, mosolyog.
Ez meg itten rám se néz, fél tőlem, vagy mi van?!
Nem nagyon tudom, mit csináljak. Vetkőzöm, engedelmesen követve az
ő ritmusát. Mit is tehetnék egyebet. Közelíteni nem merek hozzá, árad arról
a szépséges, holdfényű fejéről, hogy ő most iszonyúan magányos, még inkább,
mint máskor, és tulajdonképpen zavarja a jelenlétem. De akkor miért vetkőzik
anyaszült meztelenre?
Puff, leveti magát az ágyra, és a mennyezetet bámulja. Arca teljesen
elrepült, nem evilági, fogalmam sincs, mire gondolhat, de hogy nem énrám,
az biztos. Vakítóan fehér teste szögletes a kiálló csontoktól. Megrendítő
látvány. El kell ismerni, hogy van benne valami krisztusi. Uramisten, mit
keresek én itt?
Bágyadtan int, hogy közeledjek, hellyel kínál maga mellett, elnyújtott
mozdulattal jelezve, hogyan képzeli az elhelyezkedést. Telepedjek mellé,
hosszában, a bal oldalára. És azután lehetőleg ne mozduljak. Ezt nem mondja
sem szóval, sem jellel, mégis úgy érzem, ezt kéri. De talán csak azért
érzem, hogy fölmentsem magam, áthárítsam a felelősséget, mert valójában
le vagyok bénulva, nem merek mozdulni. Az a gyanúm, hogy bármit teszek,
csak rontok a helyzeten.
Mégis próbálkozom, mert azt hiszem, az illem ezt kívánja. Felkönyöklök,
simogatom, előbb csak az arcát, a nyakát, aztán óvatos köröket rajzolok
ujjammal szőrtelen, sovány mellkasán. Semmi válasz. Lejjebb egy ideig nem
merek menni, az mintha tiltott terület lenne. Eddigi tapasztalataimban
még senki sem bíztatott igazán, hogy szemléljem meg közelebbről lágyéka
vonzó tájait, magamtól pedig ritkán merészkedtem arra, túlságosan is ismeretlen
volt. Meg aztán: rakétakilövő állomás, és úgy tudtam, a rakéták maguktól
jönnek, nem én indítom őket útjukra. Hát rosszul tudtam.
Most nagy elszánással mégis odacsúsztatom a kezem, de célbaérve, pontosan
érzem, hogy ennek semmi értelme. Nem is erőltetem. Az a kínos érzésem támad,
hogy kellemetlenül érinti, ha forró tenyerem az ő hűvösen és puhán pihenő
farkán marad. De hátha tévedek? Sejtelmem sincs arról, hogy ő mit gondol
vagy érez, teljesen el vagyok zárva tőle.
Közben ő marad szoros vigyázzfekvésben, szótlanul, és egyre jobban
verítékezik, már patakokban. Minden jel arra vall, hogy kínpadra feszítve
érzi magát.
Most már én is.
Aztán egyszercsak vacogni kezd egész testében. Odakinn nyár van, az
ablak tárva, a redőnyön át csíkokban tűz be a nap. A megfeszített pedig
itt vacog mellettem, és én nem tudom, hogyan váltsam meg.
Beszélni természetesen egyikünk sem tud. Nem szólalunk meg.
Gondolattalanul fekszem, minden erőmet arra összpontosítva, hogy teljen
már az idő és múljon el ez a helyzet, mintha legalábbis magától megoldódhatna.
Időnként félmondatok futnak át a fejemen, amiket mondanom lehetne, sőt
talán kellene, de nem bírom, valamiért azt hiszem, nem szabad, amiként
most már megmozdulni sem szabad. Tilalom lebeg a levegőben, arkangyali
pallos, Trisztán és Izolda közötti kard. Ahogy őt izzadás közben is vacogni
látom, már én is fázni kezdek, irtózatos ez a hidegség. Hol meg vagyok
szeppenve, hol elönt a méreg. Micsoda súlyok nyomhatják ezt a fiút? Látnivaló,
hogy mennyire szenved, és én nem tudok segíteni rajta, mekkora egy balfasz
vagyok én, csinálni kellene valamit, az ember mindig azt hiszi, teljesítenie
kell, de mit tegyek, ha ő ennyire elutasító? nem jut eszébe, hogy így nem
lehet bánni az emberrel? ennyire semmibe vagyok véve? ennyire nyilvánvaló,
hogy nem kellek? de ezt miért nem tudta egy órával korábban, amikor fölhívott
magához? Jajistenem, mit csináljak. A szívem szakad érte, olyan szép, hogy
tudnám szeretni, ha hagyná. De nem hagyja.
Persze, a tenyerembe kellene emelni, óvatosan, mert törékeny, és melengetni,
mint egy kiscsibét. Csak hát nem erről volt szó. Könnyű nyári délután szembejött
velem az utcán, átsütött a haján a nap, a szeme áttetszően világított,
tartózkodó, kisfiús mosolya lefegyverző volt, itt lakom a közelben, mondta,
és kézenfogott.
A könyvtárban ismerkedtünk meg, ahol én a vizsgáimra készültem. Már
régóta észrevettük egymást, amikor egy nap beszélni kezdett hozzám a dohányzóban:
ez inkább megszólítás, mint leszólítás volt, hiszen oly gyakran láttuk
már egymást az olvasóteremben. Előfordult, hogy a könyvei fölött mintegy
a semmibe meredve engem bámult. Visszabámultam, mert nagyon néznivaló arca
volt. A beláthatatlan kaland, maga az ismeretlenség. Sápadt, csontos, száraz,
magányos, néha egyenesen megviselt. Tökéletesen más arc, mint azoké, akik
akár a könyvtárban, vagy boltban, villamoson, utcán meresztik rám a szemüket,
kitartóan, gyakran szemtelenül, és nagyon biztosan a dolgukban. Azoktól
elfordítom a fejem. Az ő bámulása viszont meghatott, mondhatnám megtisztelt.
Egy ilyen átszellemült lény, és a nyakhajlatomon felejti a szemét!
A dohányzóban egyszer-kétszer beszélgettünk, ha jól emlékszem, a világegyetem
végtelen avagy netalán véges voltáról, és általában a dolgok megismerhetetlenségéről.
Ami nagyon jól illett ahhoz, ahogyan ő látszott megismerhetetlennek, távolinak
és elérhetetlennek. Nem is akartam elérni, földönjáró, tenyeres-talpas
parasztlány voltam mellette, míg ő majdnem testetlenül lebegett az űrben.
Éppen ezért az előbb, az utcán, amikor szembejött velem és kézenfogott,
beleborzongtam a váratlan mozdulatba. És megigézve követtem, ahogy húzott
maga után, át a téren, be egy kapun az aládúcolt, homályos lépcsőházba,
föl az emeletre, másodikra vagy harmadikra tán, nem is tudom, nem figyeltem,
a kezét figyeltem, ahogy a kezemre kulcsolódott. Akkor sem beszéltünk,
az „itt lakom a közelben” után egyetlen szó sem hangzott el, de akkor még
ígéretekkel teli, bíztató volt a csönd közöttünk. Ami az ágyon dermesztő
hallgatássá fagyott.
Később már, kellő élettapasztalattal, javasoltam volna a szép szenvedőnek,
hogy először is mindenesetre forduljon hasra, amíg én alapos, szelíd és
minden részletre kiterjedő gyógymasszázsban részesítem, olaj sem kellett
volna hozzá, ott volt a sok csúszós veríték. Könnyedén siklott volna a
kezem szegény, görcsbe rándult tagjain, aprólékosan végigjárva a sétáló
ujjak alatt lassan, megadóan elernyedő izmait. Ő is szépen magához tért
volna, és én is – de ehhez még éretlenek voltunk. Ehelyett valahogy nagy
nehezen, magam sem tudom, hogyan, véget ért a megpróbáltatás, elmenjek?
kérdeztem félénken, ha gondolod, válaszolta megkönnyebbülten. Fölkászálódtunk,
én felöltöztem, ő kikísért, a búcsúpusziba sikerült becsempésznünk egy
árnyalatnyi testvéries cinkosságot, valamennyire kibírhatóvá téve a nem
múló, rettenetes zavart.
Természetesen soha többet nem próbálkoztunk, maradtunk szívélyes, felületes
viszonyban. Pedig vonzott azzal a gótikus szent képével, de ami tilos,
az tilos.
Biztosan nem is engem bámult a könyvtárban, hanem tényleg a semmit,
aminek véletlenül én estem a középpontjába. Pedig ha az arcát nem is, a
kitartó bámulása módját ugyanolyannak láttam, mint azokét, akik éppen arra
készülnek, hogy leszólítsanak.
***
Úrilány nem veszi észre, ha észreveszi, hogy észrevették, tanította
nagyanyám. Mire ezt a gyakran ismétlődő mondatot sikerült megértenem, már
rég folyton észrevettek az utcán. Volt, amikor jól jött a nagymama intelme;
ez a módszer, mint egy bástya, kicsit védelmezett, mert eléggé ijesztőek
tudtak lenni a férfiak.
Először is, ott volt az a töméntelen sok kamionsofőr.
Hatvanas évek eleje. Az utcai forgalmat javarészt kisebb és nagyobb
teherautók tették ki, személyautókra nem nagyon emlékszem, köreinkben még
alig valakinek volt kocsija.
Az utca ura tehát a napbarnított, dagadóan izmos, tetovált teherautósofőr.
Parkol, mondjuk, egy építkezés előtt. Amíg a melósok szállítják a deszkákat
és csöveket, ő bámészkodik, a visszapillantóban látja, ahogy közeledem,
megnyalja a szája szélét, a sofőrülésről áthúzódik a járda melletti ajtóhoz,
kitárja, és miközben én gyors léptekkel és mereven magam elé nézve próbálok
átsietni a veszélyzónán, széles mosollyal rámüvölti, hogy de kinyalnám
a pinádat, szöszi! A melósok röhögnek, ha pechem van, éppen egy hosszú
deszkaköteget cipelnek keresztül a járdán, lelassítanak vele, sorompót
teremtve elém, hogy kénytelen legyek megállni és várni. Nekik meg közben
majd kiesik a szemük.
Ma már nem hagynám magam. Vagy visszakiabálnék, nyald ki, ha mered,
de úgy letöröm a töködet, hogy az életben többet nőkre nézni nem fogsz,
vagy esetleg méltóságteljesen megkérdezném, hogy ezt hogyan is gondolta,
tényleg komoly-e a javaslat, avagy pedig csak úgy beszél bele azzal a mocskos
szájával a levegőbe, de akkor meg minek? Valamilyen módszerrel mindenképpen
próbálnám megkímélni magamat attól a kínos élménytől, hogy gyáván és menekülésszerűen,
tehát végül is áldozat-magatartásban kelljen áthatolnom ezen a tűzvonalon.
Olyan érzés volt, mintha a szavakból és a tekintetből vékony tűk, apró,
éles nyilak röpültek volna felém. Most, ahogy mesélem, érzem karomon az
emlékét. Mindig a felsőkaromat érte, mentem a járdán, és oldalról jött
a nyílzápor, a parkoló, vagy a leszöszizés kedvéért mellettem lelassító
teherautóból. A csupasz karomra, mert persze ilyenkor mindig nyár volt.
Én meg ujjatlan, kivágott ruhában vonultam.
Ha igaz az elmélet, miszerint az áldozatnak is lenne valamelyes szerepe
abban, hogy áldozat lett, hiszen nem mindenki lesz az, és vajon ki miért
lesz mégis, akkor nyilván rajtam is múlott, hogy kiváltottam ezeket a sziszegéseket.
Kibontva lebegő, hosszú szőke haj, testhezálló, jól kivágott ruha (szép
a dekoltázsod, ismerte el még szigorú nagyanyám is, tehát fölhatalmazva
éreztem magamat, hogy mutogassam), és ehhez, utólagos feltételezésem szerint,
enyhén kihívó tartás és járás. Pályájuk kezdetén a gátlásos széplányok
még csak annyit tanultak meg az életből, hogy a gátlásokat tanácsos jól
eltitkolni, ezért aztán megtévesztő magabiztossággal próbálnak fellépni.
Azt, hogy szépek, nem merik – ámbár szeretnék – elhinni, a biztonság kedvéért
szorgalmasan gyűjtik-gyűjtögetik hozzá a további bizonyítékokat. Amelyek,
ugye, csakis a férfiak elismerő tekintetéből, majd pedig az elismerés tényét
megpecsételő mozdulataiból jöhetnek.
Ekként nézve a dolgokat, semmi kivetnivaló nincs a kamionsofőr sziszegésében.
Csak támogatott abban a megerősítésre váró öntudatban, hogy szemrevaló
vagyok. Meg hát, ez a stílus hozzátartozik a kultúrájához, ő ilyen. Szegény
fiú. Egész nap gürizik, izzad abban a rohadt fülkében, csalni se lehet
eleget a szállítmányokon, hogy gyorsabban épülne már a családi ház; markos,
izzadó, sörivó férfitársaságban tölti napjait, még annyi öröme se legyen,
hogy jól megnéz magának egy-egy elérhetetlen nőt? Akit mégis el tud érni,
legalább a beszéde nyilaival. Szöszi, gyere baszni. Ezt jólesik mondania,
ámbár bizonyára nem gondolja komolyan. De kibocsátott magából egy adagot
a fölös gőzből, nekem meg csak annyiban ártott, amennyiben minden ízléstelenség
vagy durvaság ártalmas.
Semmiféle fölmentést nem kaphat viszont a zsúfolt villamoson dörgölődzők
alattomos fajtája. Az első ilyen élménynél még olyan zsenge leány voltam,
hogy nem is értettem, miről van szó. Nem is akartam megérteni. A Margit
hídon döcögött át a hatos, iszonyatos tömeg volt, egyszercsak valami kemény
mocorogni kezdett hátul, a derekam táján. Jól nekem nyomta magát, mozdulni
sem tudtam, ott szorongtam a felnőttek között, azzal a kígyószerű dologgal
a hátamban, ami kezdett lejjebb helyezkedni, nyilván a ruhán át a fenekem
vágását kereste, erre akkor nem gondoltam, csak arra, hogy nekem ettől
a furcsa és gyanús, tolakodó és gusztustalan dologtól menekülnöm kell,
méghozzá azonnal! Kétségbeesetten kiabálni kezdtem, hogy leszállok, leszállok,
mit tülekszel, kislány, mi is leszállunk, mordult rám egy öregasszony,
az a mocorgó bot meg tovább fickándozott, mintegy csúfondárosan, hogy amíg
itt vagy a tömegben, az enyém vagy. Tökéletesen ki voltam neki szolgáltatva.
Rettegtem, hogy leszáll utánam, de ahogy meglazult a tömeg, a félelmetes
nyomakodó eltűnt. Nem mertem hátranézni, hogy lássam a bűnöst, nem is voltam
kíváncsi rá, mindössze annyit akartam, hogy szabaduljak meg attól a kemény,
alattomos, és visszatetszést keltő dologtól, aminek a nevét sem tudtam.
Később igyekeztem a lehető legdurvábban rálépni az olyan alakok lábára,
akik a zsúfoltságot kihasználva a nadrágjukban ágaskodó faszukat fiatal
lányokhoz merészelik dörgölni, de nem volt mindig könnyű a tömegben eltalálni
éppen a vétkes lábfejét. Amiből persze bonyodalmak származtak. Egyetlen
egyszer történt – mindig így kellett volna –, hogy miután egy férfihang
mögöttem méltatlankodva felbődült: megőrült? mit csinál? miért tapos így
rám?, belekiabáltam a levegőbe, csak úgy magam elé, de jó hangosan, hogy
valaki itt mögöttem ocsmányul dörgölődzik hozzám! Erre először irtó nagy
csönd lett, aztán egy középkorú nő a közelben megmozdult, jöjjön errefelé,
csinálunk itt magának helyet, és tényleg csináltak, védő kezek arrébb húztak,
nők közrefogtak. A férfiak hallgattak.
Voltak azután az utcai leszólítók. Nyilván ma is vannak, de nagymama
korban az ember már nem ismeri saját tapasztalatból az újabb típusokat.
A kamionsofőr közeli rokona az, aki hátulról melléd sunnyog, ocsmányságokat
dörmög a füledbe, és, nyilván ettől máris kielégülve, nyomban tovább is
áll. Rosszabb, mint a sofőr, mert az legalább nyíltan vállalja, amit csinál,
hangos kiáltása nemcsak a lánynak szól, hanem az ott lebzselő munkásoknak
is, akik füttyögetnek, helyeselnek, egy pillanatra boldogok.
A fülbesúgó talán szégyelli, de türtőztetni nem bírja magát, szókincse
azonos a sofőréval, nyelvi változatosságról, netán találékonyságról szó
sincs. Megbasználak, megkúrnálak, esetleg kissé árnyaltabban: eszem azt
az édes, szöszi puncidat, az ilyen legalább igyekszik, becézni próbál,
mondhatnám udvarol. Ez a típus nem igazi leszólító, nem akar kísérni, ismerkedni,
a remélhető aktust megelőzően taktikából kicsit beszélgetni, nem akar semmit,
csak malacságokat súgni. Nem tudja, hogy ez olyan, mintha odaszarna a járda
közepére.
Van még a klasszikus leszólító: nem találkoztunk mi már valahol? Ötlettelen
és közhelyes, viszont rámenős, a mindenütt próbálkozom, valami majd csak
bejön fajtából. Általában totálisan érdektelen. Az okosabbja hamar fölméri
helyzete reménytelenségét, és vagy leforrázva elkullog, vagy vállrándítva
(„nem tudod, mit vesztesz”), gőgősen elvonul. Az ostoba marad, tovább nyomakodik,
nem bírja elhinni, hogy ő valakinek nem kellhet. Előfordult, hogy toporzékolva
azt kiáltottam egy ilyen sunyipofájúra, hogy siccc! mire végre elkotródott.
És az is előfordult, hogy kiváncsian ránéztem a közeledőre, és szívesen
elegyedtem beszélgetésbe vele, mert jó arca volt és jó szövege. Ilyenkor
a nagyanyai intelem emléke olyan nyomtalanul tűnt el, mint a hajdanvolt
elsőáldozás gyöngyvirágainak illata.
***
Lágy téli koraeste volt, éppen fölgyújtották a villanyt a kettes villamosban,
amely majdnem üresen zakatolt a pesti rakparton. A Dunát bámultam, mint
mindig, de valami a villamos peronjára hívta a tekintetemet. Egy fiú állt
ott, engem figyelt mosolyogva, és ahogy ránéztem, rögtön odajött, köszönt,
leült velem szemben. Azonnal úgy kezdtünk beszélgetni, mintha régi jó ismerősök
lennénk. Azok is lettünk egy perc alatt.
Erős arca volt, fényes, sötét színekkel; valami mediterrán áradt belőle.
Végtelen önbizalmát némi öniróniával enyhítette. Általában flegmán viselkedett,
másokkal nem egyszer szemtelenül, velem inkább cinkosan. Úgy látszott,
mintha iszonyú sokat tudna az életről, különösen annak valamely – általam
egyáltalán nem ismert, sőt, nem is azonosítható – sötét oldaláról. Ezt
a homályt igen vonzónak éreztem.
Egyre gyakrabban találkoztunk, és amikor egy éjjel a Pipacsban, már
záróra közeledtével, megkérte a zongoristát, hadd üljön le egy kicsit játszani,
amihez készséggel megkapta az engedélyt, végképp levett a lábamról. Már
kezdett kiürülni a bár, csak a kitartó duhajok és a vigasztalhatatlanok
nem mozdultak, ő lendületes swinget csalt ki a billentyűkből, én ámultam,
a zongorista csettintett, a maradék közönség ünnepelt.
A Pipacs volt akkor a menedék. Ismereteim szerint az egyetlen éjszakai
mulató a nagy, szürke, nyomott, korakádárkori semmilyenségben, amikor már
este tízkor üres volt a város, minden zárva, minden néma, süket és vak,
csak a zsaruk nem, azok bőszen járták kettesével-hármasával az utcákat,
és mindenkit igazoltattak, mert aki késő esti órán az utcán jár, az mindenképpen
gyanús elem. Ha fiú, akkor nyilván kmk, azaz közveszélyes munkakerülő –
hiszen egy rendes dolgozó ilyenkor már alszik –, ha meg lány, akkor nem
csupán kmk, ami már önmagában is büntetendő, de esetében fennforoghat az
ütk, vagyis üzletszerű titkos kéjelgés megvalósításának szándéka is. A
közegnek tehát intézkednie kell. Ez később is így volt. Amikor szabadúszó
lettem, a személyi igazolványomban őriztem a kiadókkal fordításokra kötött
szerződéseket, hogy lehiggasszam az igazoltatókat, akik hallatlan izgalomba
tudtak jönni egy olyan személyi láttán, amelyben nem volt feltüntetve munkaviszony.
De ha a sötét, kietlen városban bolyongás után a szűk kis belvárosi
utcából végre beléphetett az ember a Pipacsba, már nem kellett semmi rossztól
tartania. Megérkezett abba az időtlenségbe, amit elvárunk egy hangulatlámpás,
füstös, gin-szagú, dzsessz-zongorás helyiségtől, amelyről úgy érezzük,
a világ bármely táján lehetne, hasonló arcokkal, szagokkal, hangokkal.
Meleg barlanghangulat, kicsi táncparkett, összebújó, nevető vagy síró párok,
ritmus, lüktetés, mámor, révület, tánc, egy kis ajándék szabadság.
És ez a fiú itt nekem improvizál! Mint egy igazi bárzongorista. Lenyűgözött.
Sóvárogva figyeltem hosszú, mozgékony ujjait.
Kezdett zavaró lenni, hogy nincs hova mennünk: akkoriban az egymásra
vágyó pároknak sok gondot okozott a lakáshiány. Szinte mindenki a szüleinél
lakott, felnőtt emberek is, saját lakás a korán elárvultaknak jutott, vagy
annak, akinek a nagymamája idejében bejelentette kis garzonjába bérlőnek
az unokáját, és ha a bürokratikus ügymenetet a kerületi tanács rendbenvalónak
találta, szegény nagymama jobblétre szenderülése után a szerencsés unoka
beköltözhetett főbérlőként. Akadt, aki merészen belefogott egy társasház-építkezésbe,
és ha senki sem lopta ki a meszet a cementből, a vezetéket a csőből, a
gerendát a tetőszerkezetből, akkor lett is lakása. Amelynek kulcsát időnként
megértően odaadta egy-egy délutánra egy baráti párnak.
Nekünk nem akadtak ilyen nagyvonalú közös barátaink. Mélybarna szemű
zongoristámnak hetekbe telt, míg kicsalta az apjától annak a kis faháznak
a kulcsát, amely valahol Pomáz után, egy domboldalon árválkodott. A papa
egyedül szokott kijárni, amikor elege volt a családjából, amelynek tagjait
nem szívesen engedte magánya színhelyére, legföljebb kedvenc fiával tett
néha kivételt. A fiú már alig emlékezett rá, hogy egyáltalán milyen a berendezés.
Ágy biztos van, mondta megnyugtatóan, a papa nyári estéken néha kinn alszik.
Nem nyugtalankodtam, én is bíztam benne, hogy ágy, az lesz, és bizsergető
várakozással néztem az esemény elé. Már eleget csókolóztunk kapualjban,
bárban, parkban, úgy éreztem, kiérdemlünk egy kényelmes ágyat.
Az ember, pláne kezdő korában, gyakran azért kedvel egy partnert, mert
sikerül úgy viselkednie vele, ahogy másokkal nem szokott, de mindig is
szeretett volna. Ezzel a fiúval olyan bátran voltam kezdeményező – ha sétáinkban
az utcának egy csókolózásra alkalmas szögletéhez értünk, vagy békés üldögélés
közben egy eszpresszó félsötét sarkában, a narancssárga műanyag bevonatú
székeken, tojássárgás-rumos-fűszeres feketekávét fogyasztva –, hogy lendületemtől
magam is meglepődtem. Néha ő is. Előfordult, hogy arra gondoltam, talán
ő nem is akart volna éppen itt és most megint engem ölelgetni, de még végére
sem értem a bennem fogalmazódó kételyeknek, amikorra ő már belendült; igen
gyorsan működtek az áramkörei, magyarán mondva nem volt nehéz táncba vinni.
Tél végén jártunk, a tavasz már jelezte, hogy mindjárt itt lesz, de
azért még nem jött el, csak egy-egy pillanatra bódított álnok kis szellők
képében. Aznap, amikor a fiú szólt, hogy megvan a kulcs, éppen újra hidegebbre
fordult az idő. Holnap, ha nekem is jó, kimehetünk a faházba. Már hogyne
lenne jó. Alig vártam.
Másnapra még hűvösebb lett, de azt azért nem lehetett előre látni,
hogy néhány óra múlva majd durván visszajön a tél. Fázósan ültünk a HÉV-en,
hol nevetve, hol savanyú képpel találgattuk, mi vár ránk a kisházban. Én
olyasmiben reménykedtem, hogy lesz egy kis vaskályha, mellette tüzelő,
begyújtunk, elő a teaforralót, átmelegszünk. Azt már csak gondolatban tettem
hozzá, hogy átmelegedve aztán még ágyba is bújhatunk. Ő szkeptikusabb volt,
nem hitt a fűtésben, apám csak jó időben szokott kijárni, mondta, nincs
rendesen fölszerelve a ház.
Miközben másztunk fölfelé a félig fagyott, télvégi fű között a talpalatnyi
lépcső-köveken, már jeges szél fújt. Nehezen boldogultunk el a zárral,
dermedt volt a kezünk.
A házban keskeny vaságyat találtunk valami lópokróc-szerűséggel letakarva,
és két nyikorgó faszéket egy apró konyhaasztal mellett. A fali deszkapolcon
egy teáskanna, néhány bögre, fémdobozban orosz tea, papírzacskóban kristálycukor.
Se víz, se melegítési lehetőség.
Most mi legyen, kérdeztük egymást, nagykabátban kucorogva a nem túl
marasztaló székeken. Tenyerünkből – ki-ki a magáéból – kristálycukrot nyalogattunk,
hogy legalább fogyasszunk valamit, és jobb híján vihogtunk a helyzet sutaságán.
Mire nagy nehezen összejön a kégli, nekünk jéggé fagy a vérünk. Az igazat
megvallva, az enyém először nem is volt annyira megfagyva, amennyire ezt
az időjárás indokolta volna, inkább kis dzsessz-zongora futamok szaladoztak
benne, de forróságukat kétségtelenül mérsékelték a mostoha körülmények.
És ahogy a durva pokróccal fedett, föltehetően jeges érintésű vaságyra
pillantottam, eléggé elment a kedvem a szerelemtől.
Tettünk egy próbát: székeinket szembe fordítottuk egymással, két karunkat
kinyújtva megfogtuk egymás kezét, kéz a kézben, szem a szemben, vártuk,
hogy körbefut-e az áram; de bizony nem történt semmi. Nem éreztünk mást,
csak a hideget. Ezt a szomorú tényt kellő józansággal megállapítottuk,
ő még hozzátette, hogy bizony itt most semmire nem lenne képes, és ez nyomatékos
érv volt, mondhatnám perdöntő. Konstatálnom kellett, hogy a férfié a végső
szó. Ha eleve úgy gondolja, hogy nem fog neki fölállni, akkor nyilván tényleg
nem fog. Így aztán már meg sem próbáltam fölmelegíteni kezdeményező kedvemet,
pedig ugyancsak mélyen csalódott voltam.
Egymást segítve lekecmeregtünk a domboldalon, gyorsan föl a HÉV-re,
és ki-ki ment haza szülei kényelmes, fűtött otthonába. Többször nem jutott
eszünkbe, meleg tavaszi napokon sem, hogy kimenjünk a faházba. Más helyszínt
sem kerestünk. Olyasmit éreztünk, hogy ezzel a kísérlettel a dolog, legalábbis
egyelőre, el van intézve. Továbbra is sétáltunk, üldögéltünk presszókban,
kisvendéglőkben, eljártunk a Pipacsba, szívesen csókolóztunk, de nem akaródzott
erőltetni, hogy ennél tovább jussunk.
Mi lett volna később, nem tudom. Tavasz végén, még nem jött el az igazi
nyár, a budai vár oldalában megcsúszott, lezuhant egy magas falról az utca
aszfaltjára és meghalt. Huszonkét éves volt. Én húsz. És azt hittem, már
mindenen túl vagyok.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|