Fleur Jaeggy
Milánó
(a legromantikusabb olasz város)
Kedves Alberto Savinio,
Örömmel és kíváncsisággal olvastam
csapongásait Milánóról. Ön azt írja,
hogy Milánó a beszélgetések városa,
hogy az estéi lágyak, hogy ,,bölcs és meditatív:
a legromantikusabb olasz város". Ön magával ragadja
az olvasóját, mint az oly gyakran megesik a könyveiben.
Ezúttal azonban zavarba ejti õt. Elkezd töprengeni,
hogy látta-e valaha is Savinio városát? Nem, õszintén
szólva sohasem látta. Talán túl késõn
született, amikor már az is véget ért, ami éppen
hogy megszületett. Ebbõl a gemütlich Milánóból,
amely olyan kezes, módos, ebbõl a városból,
amely modern és mégis egy nagy falu - vagy falvak, törzsek
összessége -, már csak igen keveset láthat az
ember, ha szétnéz maga körül. Ebbõl a varázslatból
jószerével csak salak maradt. Az ön olvasója
talán túloz. Minden salakból, romokból születik
újjá, gondolták az indiánok. Felforralták
a piszkos vizet, mert hasznára lehet még valamelyik istenségnek.
Eltûnt a Hotel Marino is, ahol ön az ablak elõtt ülve
írt, és nézte a varrólányokat, akik
a Scala évadnyitójára varrták a jelmezeket.
Eltûnt a Biffi is, a Scala büféje, amely egy test volt
a színházzal, és fenntartotta kapcsolatait a külvilággal.
Szertefoszlott. De ennek kétségkívül nincs jelentõsége.
A nagy színház tovább él. Ám ha jobban
belegondolunk, mégiscsak fontos ez. Mindenkinek joga kell hogy legyen
egy csésze teához. Persze, akárhol jár, évszázadok
óta mindenki siránkozik a városok miatt, amelyek ,,nem
olyanok már, mint régen". 1954-ben egy Eugenio Montaléval
folytatott beszélgetésben mondta Hemingway: ,,Milánó
már nem olyan, mint régen. Már nem emlékeztet
Stendhalra." Hát igen, Milánó ma még kevésbé
emlékeztet Stendhalra. Czeslaw Milosz ötven év után
visszatért Litvániába. Megkérdezték
tõle, milyennek találja. És õ azt felelte,
meglepi, hogy ,,objektíve" szépnek látja. Félénk
mosollyal mondta. Aki ma visszatér Milánóba, nem lehet
ilyen szûkszavúan nyájas.
Ragaszkodnék Stendhalhoz. Mindenkinek, aki egy icipicit is szereti
Milánót, Stendhal az utolsó menedék, a város
legfõbb védelmezõje, akiben megvolt az a rendkívüli
merészség, és talán elegancia is, hogy egyszerûen
,,a milánói Henri Beyle"-nek neveztette magát. Egyszóval
Stendhal mondta, hogy Milánónak vannak a legkényelmesebb
utcái. Kedves Savinio, az ön olvasója találhatott
volna költõibb példát is, hiszen Stendhalról
van szó. Ám az ön olvasója egy város szépségét
a sétáin méri le. Egy kicsit úgy, mint az ön
könyveiben, szeret csatangolni, kóborolni, csak úgy,
minden cél nélkül. Milánó nem a csatangolók
városa. A kicsit is szórakozott sétáló
minden lépésnél belebotlik egy lyukba, egy frissen
kátrányozott gödörbe, egy korlátba. Gadda,
aki jobban ismerte Milánót, mint ön, Savinio, õ
is csatangolt. Szeretett végigmenni négylábon a Castello
büdös és nedves falai mellett. Olyankor királytigrisnek
hitte magát. Már gyerekkorában is romok közt
csavargott, beszívta a falakból gyöngyözõ
illatokat. Csalódott. Mérnök lett, nem tigris, végül
író vált belõle, házsártos és
búskomor író. Számára, aki lombard volt,
Milánó csúnya és formátlan város
maradt. És el is magyarázza, miért, pontosan azokkal
a lesújtó részletekkel és ugyanazzal a patájával,
amellyel leírta a vágóhídi reggelt. Savinio,
Stendhal és Gadda olvasója, aki 1968 óta él
Milánóban, bizonytalanságba esik. Talán neki
is kellene valamit mondania Milánóról. Hát
tessék: a milánói ég. Nincs ég. A sétáló
felnéz. Mint egy koldus. Úgy néz fölfelé,
mintha egy másik élet emlékeit keresné. Az
ég fehér. Mozdulatlan. Materiális. És azok
a hatalmas, törékeny, puha felhõk hol vannak? Kivándoroltak
Európa más fõvárosaiba. Vannak napok, amikor
a szél kisöpri a szennyet, és akkor ide látszik
az Alpok. Az ilyen napokon az ember a csoda vigaszát érzi,
a város megváltozik. Egyszóval az ég mindenkinek
jót tesz. Azt hiszem. De hol van az ég? ,,Ne kérdezd,
hol az ég", írta Gerhart Teerstegen a Geistliches
Blumengärtleinjében.
És Európa? Az olvasónak mondani kell valamit Európáról
is, amely már rögeszmévé vált, mint oly
sok ember számára az ezredforduló. Kétkedõ
hang felel a kérdésre: Milánó Európai
város volna? Igen. És a kultúra? És Európa?
A hang egyre kétkedõbb. És Milánó? Az
olvasó kinéz az ablakon. Fák, csend. Milánó
titkos kertjei. A félig nyitott, régi kapukon át lát
rájuk az ember. Alapjában, kedves Savino, a város
nem ennyire rossz. Egy apró részlet elég, egy kert,
és az olvasó máris hátat fordít a szerzõinek.
És elindul egyedül a Torino utca felé, amely tele van
kis üzletekkel, cipõboltok kirakataival és megint csak
cipõboltok kirakataival, tele van emberekkel és villamosokkal.
Szinte bujkálva, mint valami színházi kulissza mögül,
egy alig néhány méteres kis utca végében
elõtûnik egy elképesztõ szépségû
templom. Ez a San Satiro, Bramante munkája. Nagyon kevesen veszik
észre, mintha csak egy párhuzamos világhoz tartozna.
Északi fény árad be az ablakokon. Amikor behatol a
nap, felébreszt egy festményt szürke szendergésébõl,
vagy egy oszlopot, mintha valami szemfényvesztés volna az
egész, egy látomás. Nemrégen restaurálták
az épületet. A templom oszlopai, amelyek a restaurálás
elõtt olyanok voltak, mint a délibáb, most tényleg
valami szemfényvesztésre hasonlítanak. Ápoltak,
semmi szenvedély. Régen lehetett itt látni égõ
gyertyákat. Tiszta lángokat. Emlékszik Henry Jamestõl
a The Altar of the Dead-re? James felismeri a gyertyáit,
egyiket a másik után, még a lángjuk színét
is. Ma belépünk egy templomba, átmegyünk rajta,
megnézzük a villanykörtéket, eszünkbe jut
a gyertyák libegõ lángja, amelyet a legcsekélyebb
buzgóság vagy ima is megremegtetett. Ó, az öngyilkos
lidércfények! Ma mozdulatlanok a villanykörték
konok fényében. Egy kapcsoló kioltja õket.
Odakint, már ismét a Torino utcán, irodákat
látunk, bankokat, szédületes cipõ- és
ruhaboltokat. Milánó nem hajlandó tudomásul
venni semmit, ami szép benne, ahogy a San Satirót sem. Aki
már évek óta él ebben a városban, nem
tudja érzelemmentesen vagy gyöngédség nélkül
nézni, mégis valamiféle acquired taste-tel,
ami azért kevés az üdvösséghez. Sokaktól
hallottam, hogy nem élnének másik városban.
Miért? Nem válaszoltak. Ezzel szemben egy úr azt mondta:
,,Mit akar, én minden nap helikopterrel megyek az irodámba,
Milánót sohasem látom." Értékelem mindazok
magabiztos véleményét, akikkel Milánóról
beszéltem. Még az ég ügyében is kifaggattam
õket: a szájuk grimaszba rándult, a szemük elkerekedett.
Az ég? De hát miért kellene látniuk? Hiszen
õk dolgoznak! Azzal otthagytak. Persze, nincs itt semmi abból
a hirtelen lenyûgözöttségbõl, amely Gogolt
fogta el meg Rómában, amikor a Lelkekre gondolt. De
Milánó az a város, amely elébe mehetne a költõknek,
ha csak egy icipicit is igaz az, amit T.S. Eliot mondott egyszer (és
csak egy költõnek juthat ilyesmi eszébe): ,,Ha nem bankban
dolgoztam volna, elfásulok."
MIHANCSIK
ZSÓFIA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre:
lettre@c3.hu
|