Garaczi László-Nagy Ildikó Noémi:
Két szelet prágai sonka (soha nincs elõre szállásunk) (beülünk a Dobra Csajovnába) Rossz ötlet volt fölvenni az ujjatlan Morgan pólót,
de legalább a zoknim nem lukas, néhány napja kidobtam
az összes lukas zoknit. Lecsippentek egy szõke hajszálat
a pólómról, a szõke hajhoz jól megy
a világoskék, de fázom. Lehet, hogy úgy tûnik,
nem fázom, de fázom. Elkezdem lapozni a teázó
itallapját, Jonathan megrázza a csengettyût, hívja
a pincért, mielõtt választottam volna, pedig nem sietünk;
kint zuhog az esõ, ez az ópiumbarlang-szerû teázó
jó kis menedéknek tûnik. Jonathan hajlamos a figyelmetlenségre.
Mellettünk egy lány határidõnaplót néz,
tele van ragasztva sárga és rózsaszín emlékeztetõ
cetlikkel, közben a mobilján beszél. A pasija újságcikket
olvas a cseh Megasztár döntõjérõl. Nem
zavartatja magát, nem érdekli, hogy a csaja megtöri
a teaház csendjét nazális hangjával. Mióta
megjöttünk, a lány telefonál, a határidõnaplót
lapozgatja, a fiú az újságba mélyed, és
rá se néz a lányra. A lány teavize alatt kialszik
a mécses. Megjön a pincér, hosszú, göndör
szakálla van, szemüveges, rendelek egy Earl Grey-t, Jonathan
persze valami szofisztikáltabbat kér, sok szóból
áll, Assam Gold Flush...", stb. Félnék, ha kihoznak
egy ilyet, nem tudnám meginni, felsülnék Jonathan elõtt,
nem tudnám, mennyit kell áztatni, hányszor kell ráönteni
a vizet, hogy kell tartani a csészét, félnék,
hogy túl keserû lesz, cukrot beletenni, az meg barbárság.
Félnék, hogy túl erõs, amitõl hisztérikus
rohamot kapok, és összeveszünk. Úgy tartja a teáscsészét,
hogy legszívesebben azonnal rávetném magam. Egy japán
teamester, az ujjai kecsesen behajlítva, finoman, lágyan.
Nem égeti a csésze, ügyesen önt, szûr, kortyol.
Az Earl Grey-jel nem lehet bûvészkedni, fogom, iszom, mint
egy hülye.
Átvágunk a Sokolskán, beülünk a Dobra Csajovnába, félhomály, füst, a falakból halk reggie szól, fekszem a sarokban a gyékényen, teázunk, késõbb lemegyünk a partra, majd át a hídon a túlsó oldalra, ahol a vár magaslik, oldalában a penészes lukkal, amiben a múlt század leghíresebb magánya raboskodott. Levelek bukdácsolnak az esõlében, kolbászt eszünk, a nõ cikk-cakkban nyomja rá a mustárt. Tovább, tovább, mintha menekülnénk, mintha lelkiismeretünk elõl futnánk, mert az utolsó akciónk balul sült el, megütöttem a recepciósnõt, csak úgy tudtunk lelépni a Palace Hotelbõl. A lift felé menet elcsentem két szelet sonkát a svédasztalról, a liftben ettük meg, ezért kezdtek figyelni. Vagy megcsörrentek az üvegek a hátizsákban. Van valami térfigyelõjük. A nõ már várt lent, elállta a kijáratot. Bevillan a kép, lassított felvétel, meglököm, kivágom az ajtót. A rémület áramütése. Aztán az emléket lassan megint elfedi a zenélve szitáló jelen, cuppogó lépteink ritmusa, barna és nedves törzseket kerülgetünk, erdõ- és esõszag, a hasamat csípõs mustár melegíti, kezemben Hanna keze. Sisteregve közeledik a vizes aszfalton egy Saab, fellépünk a csúszós rézsûre, nehogy lefröcsköljön; vékony, szõke nõ a volánnál, kábé nyolcvannal tép a zuhogó esõben. Baseballsapkám simléderérõl az orromra csöpög a víz, Hanna kuncog, talán ezen, talán azon, hogy félrecsúszott a lúdtalpbetétje, vagy hogy egy magányos madár gubbaszt az ágon, és mire gondolhat. Ma már óvatosságból csak városszéli panziókba mentünk, (oké, elõször a reptér melletti Holliday Innre csaptunk le), végig szerencsénk volt, de aztán bent, a Vencel téren Hanna elvesztve minden mértéket mámorosan követelte, hogy utoljára az ötcsillagos Palace Hotelt is ,,csináljuk meg". A módszer egyszerû: elkérjük a kulcsot, hogy megnézzük a szobát, és elvisszük, ami kell. Túl sokáig maradtunk, a nõ gyanút fogott. A cseh emésztésen gondolkodtam a fürdõszobában, látva a pénztárszalag vékonyságú, sóhajtásnyi fátyolcsíkot. Hanna a szobában fekszik a vetett ágyon a mindent beburkoló mesterséges levendulaillatban, és egy ismétlõdõ gyerekkori álmára gondol, amiben emberek nyomába szegõdik, akik a cipõjük talpára azt írták: ,,kövess". Mikor elmondja, én meg az Anna bár néhai kurváiról mesélek, akik papírcímkével jelezték a cipõjük talpán, hogy mennyi a dugás, és a jó kislányoknak az új cipõikrõl azonnal le kellett vakarni az árcédulát, nehogy ,,olyannak" nézzék õket. Visszaereszkedünk a dombról az útra, csattanás hallatszik a fák mögül, a kanyaron túlról. Én érek oda elõször, a Saab a szõke nõvel felszaladt a sziklás domboldalon, amit kõomlás ellen dróthálóval fedtek be; oldalra fordulva sáros hasát mutatja felém, a kerekei lassan forognak. Közelebb megyek; az eleje, baloldalon harmonikaszerûen összenyomódott, bent, az utastérben, ahol a nõ lába van, ahol lennie kéne, csak a benyomódott mûszerfal és a kormánykerék. Magánál van, néz kifelé, valamit ismételget, az ablakot maszatolja. Hanna nem mer közelebb jönni; reszketõ kézzel elõveszi mobilját, de a gombok felett megáll az ujja. Mint egy elektromos vészjel, felvijjogó sziréna, csap belé a felismerés, hogy nem tudunk a parkból percek alatt eltûnni, a Vencel téri malõr miatt valószínûleg keresnek, hátizsákunk tele lopott holmival: viszkis üvegek, bibliák, távirányítók, cipõkanalak, tollak, vázák, hamutartók, szappanok. A nõ a kocsiban elhallgat, csak néz kifelé félelmetes szemmel. Hanna ujja áll a billentyûk fölött, a kijelzõre esõcseppek gyûlnek; csak egy kis impulzus, parányi izomtónus hiányzik. Újabb csattanás, felébredek, kinyitom a szemem, leesett a tálca az asztalról. A Dobra Csajovna sarkában fekszem a színes gyékényen. Félhomály, füst, halk zene. Hanna a lábamnál ül, és nem tudom, mire gondol.
Kérjük küldje el véleményét címünkre:
lettre@c3.hu
|