Peter Finch
Az igazi Cardiff
(az identitástudat mint húzóágazat)
Valamikor, 2000 közepe táján, a színes magazinok által kedvelt olvasói
szavazások egyike azzal az eredménnyel zárult, hogy Cardiff az Egyesült
Királyság „legvonzóbb városa” vagy hasonló. „Cardiff az új idők rock and
rollja”, jelentette ki egy pirospozsgás east-midlandsi betelepülő, olyasfajta
nyelvi leleményről téve tanúbizonyságot, amely csakis az angolok sajátja.
„A legizgalmasabb város”. A jellemzés azóta szinte közhellyé vált.
Maguk a walesiek természetesen nem így gondolkodnak fővárosukról,
sőt. A lakosság nagy részének szemében Cardiff legalábbis gyanús. Túl angolos,
túl távoli, túl gyors, túl nagy, túl rongyrázós és walesietlen. A lakosság
fele azt hiszi, hogy hazája még mindig angol gyarmat. A másik fele fütyül
az egészre. A levegő valahogy mégis tele van annak izgalmával, hogy Cardiff
az egyik legfiatalabb európai főváros. Elég, ha az ember megáll a Queen
Street közepén, és körülnéz. Itt valami zajlik, méghozzá vágtató iramban.
De hogy mi, azt senki sem tudta még megfogalmazni.
Cardiff mindenekelőtt poszt-indusztriális város. Volt idő, sokan
még emlékezhetnek rá, amikor mindenfelé szénpor, füst és hamu szállt. A
város közepén álló East Moors Acélművek feketére festette az égboltot.
A dél-walesi bányák szenét a város szívén át szállították a kikötőbe. Akkoriban
Cardiff a szmog, a fekete naplementék városa volt. Ennek azonban már vége.
Az acélműveket ledózerolták, a házakat és az utcákat tisztára suvikszolták,
fákat ültettek az utak mellé. Cardiff egyetemváros lett, telefonos ügyfélszolgálati
központokkal, ingatlanközvetítő irodákkal, biztosítótársaságokkal, közműszolgáltatókkal,
közlekedési társaságokkal, részvénytársaságok központi irodáival, bankokkal
és építőipari vállalatokkal. Cardiff Wales médiaközpontja is – a HTV, a
BBC, az S4C és egy műholdas szolgáltató is itt székel. Ritka errefelé a
kétkezi munkás. Mindenfelé öltönyös, mobiltelefonáló emberek nyüzsögnek.
Cardiff metropolisz. Nem sok ilyen van Walesben.
Cardiff 1955-ben lépett elő Wales fővárosává, maga mögé utasítva
Wrexhamet, Aberystwyth-t és még néhány mitugrász trónkövetelőt. A walesi
nemzetgyűlés is Cardiffban működik, dacára annak, hogy az 1998-as népszavazáskor
kiderült, a város lakói nem kérnek belőle. A cardiffiak jórészét hidegen
hagyja a nemzeti handabandának az a fajtája, amit a nemzetgyűlés képvisel;
ők inkább Shirley Bassey modorában képzelik el a hazafiságot, a taxisok
walesi sárkányt eregetnek kocsijuk hátuljáról, a boltok ajtajára kiragasztott
címkék walesi nyelven üdvözlik a vevőket. Wales új keletű nemzet-státusza
lehetővé tette a cardiffiak számára, hogy ne csak a nagy testvérhez, Angliához
mérhessék magukat. Most már ott van Európa is. Míg az angolokat nem érdekli,
a walesieket nagyon is foglalkoztatja a nemzeti önazonosság kérdése, olyannyira,
hogy az már-már az idegengyűlölettel határos. Nekünk aztán van identitástudatunk.
És emelt fővel viseljük.
Cardiff mindazonáltal nem nevezhető jellegzetesen walesi városnak,
leszámítva a kétnyelvű utcatáblákat és a Halifax Ingatlanberuházó Társaság
azon igyekezetét, hogy kicsalja a pénzt a kisemberek zsebéből. Cardiff
látványosan multikulturális város, az ország egyéb területeihez mérten
nagy számú ázsiai, afro-karibi lakossal és népes szomáliai, jemeni közösségekkel.
Vannak klubok, ahol esténként bhanghra zenét játszanak, és vannak mozik,
ahol kizárólag ázsiai filmeket adnak. Az egyetem mágnesként vonzza az arabokat
és irániakat, a belvárosban úton-útfélen csadoros nők kísérte, sötét bőrű,
jól öltözött egyetemistákba botlunk. Ha az ember szombaton végigsétál a
Queen Streeten, komoly esélye van rá, hogy a hittérítők gyors egymásutánban
metodista, Moony-hívő, krisnás majd muszlim hitre térítsék. Mindezek ismeretében
igencsak meglepő, hogy Gwynedd után Cardiffban beszélik a legtöbben a walesit.
Ha az ember igazi városi nyüzsgésre vágyik, nem Aberystwyth-be
vagy Swansea-be, hanem Cardiffba utazik. A főváros mindazonáltal távolról
sem az egyetlen város Walesben, amely az elmúlt évtizedekben a felismerhetetlenségig
megváltozott. Swansea-t és Merthyrt is átépítették, az utóbbit oly nagy
sikerrel, hogy szinte semmi sem maradt benne, ami a múltra emlékeztetne.
Cardiffot csupán a városrendezés léptéke és képzeletgazdagsága különbözteti
meg a többiektől. Húsz évvel ezelőtt, amikor az identitástudat még nem
volt húzóágazat, a kultúrszomjat pedig csupán egy ódivatú múzeum kiállításai,
a Sherman Theatre előadásai valamint egy régi iskolaépületben berendezett
kultúrház programjai olthatták, megszületetett a döntés. Meglett az álmok
valóra váltásához szükséges pénz is. Kezdetét vehette Európa legnagyszabásúbb
belváros-rehabilitációs projektje.
A régi központi könyvtárral szemben (ahol később a vizuális művészetek
kérészéletű központja működött) felépült a St. David’s Hall remek akusztikájú
koncertterme; a belvárosban megszaporodtak a sétálóutcák, ide költöztek
a legjobb bevásárlóközpontok New Yorktól keletre; megkezdte működését a
Cardiff Bay Development Corporation (Városfejlesztő Társaság). A cég, amelynek
tevékenysége a maga idejében rengeteg botrányt kavart, két és fél milliárd
fontból hozta létre azt, amit ma Cardiff déli részeként ismerünk. Fellendült
az üzleti élet. A kikötőnegyedből Cardiffi-öböl lett, a helyieket azonban
bosszantja ez a flancos elnevezés, és továbbra is Butetownnak nevezik a
negyedet.
250 000 font értékű vízparti penthouse lakások épültek a rehabilitált
övezetekben, amelyek manapság olyan vevőcsalogató neveken futnak, mint
az Adventurers Quay vagy a Rigarossa. A vízparton felhúztak egy ötcsillagos
szállodát (akárcsak a koncerttermet, ezt is Szt. Davidről nevezték el,
aprópénzre váltva egy olyan szent hírnevét, aki soha be sem tette a lábát
a környékre.) Megépült az új nagykörút, a Lloyd George Avenue. Nemsokára
megnyit a Wales Millennium Centre – koncertteremmel, operaházzal, nemzetközi
művészeti központtal. A WMC minden bizonnyal uralni fogja Cardiff kulturális
életét. Ide költözik a Welsh National Opera, a The Urdd, a Diversions Dance,
a The Academi és a HiJinx Theatre. A homlokzaton Gwyneth Lewis óriás betűkkel
írott szövege díszeleg majd, emelve kortárs irodalmunk fényét. Az utóbbi
időben számos nagy cég telepítette a környékre irodáját. Ugyancsak megszaporodtak
a kávéházak, az italbárok, az első osztályú éttermek, a képzőművészeti
galériák és a sportpályák. (…)
Cardiff oly mohón kebelez be minden újat, akár a havat a hegyről lefelé
görgő lavina. Ráadásul nehéz történelme sincs, mint Dublinnak vagy Edinburgh-nak,
amely lassítaná a folyamatot. Kérdezzünk csak meg bárkit, mi teszi olyan
izgalmassá ezt a várost, és egyértelmű választ kapunk. Az alkohol. De hát
inni mindenütt lehet. Jó, jó, de máshol nem ilyen nagy a választék, nincs
ilyen jó hangulat, nincs ilyen dögös zene, és nem lehet bármeddig folytatni
az ivászatot. Cardiff sosem alszik. Tele van éjjel-nappal nyitva tartó
élelmiszerboltokkal, gyorséttermekkel, klubokkal. Azok a fiatal zenészek,
akiknek Wales a világhírnevét köszönheti, még ha nem Cardiffból származnak
is, ma Cardiffban élnek és Cardiffban lépnek fel. Cardiff a kitűrt ing
és az orr-piercing városa. Ritkán telik el hét anélkül, hogy legalább egy
új kávézó vagy egy tip-top, minimalista ízléssel berendezett kocsma elő
ne teremne a semmiből. Méghozzá világszínvonalon. A legnagyobb közülük
az ezer férőhelyes Wetherspoons Prince of Wales, melyet a hasonnevű, régi
színházból alakítottak át kocsmává. A Wetherspoons nemcsak nagy, de olcsó
is, ami, nagyon is üdvözlendő módon, árversenyt robbantott ki a szűk környék
kocsmái között. Azt beszélik, hogy amikor kinyitott, és a tolongás miatt
szinte lehetetlen volt italhoz jutni, a bárpult felett a következő, krétával
írott felirat állott: „Ha bármi panasza van, keresse üzletvezetőnket a
szemközti kocsmában, a Mulligansben.” (…)
A kulturális élet mozgatórugója az alkohol. Az impozáns Millennium Stadion
környékén a kocsmák olyan sörcsapokkal vannak felszerelve, amelyekből egyszerre
hat korsó sört lehet csapolni. Italmérési engedély nélkül ki sem nyit egy
hely. A New Theatre-től a Rugby Világkupáig minden az alkoholból tartja
fenn magát. De honnan jönnek a piások? Lehetséges volna, hogy Cardiff egész
lakossága szünet nélkül vedel? A dél-walesi bányavidékről sokan jönnek,
de a legtöbb masszív ivó Cardiff lakótelepeiről és külvárosaiból áramlik
a központba. St. Mellons, Rhiwbina és Whitchurch isten háta mögötti kerületeiben
ugyanis a legtöbb kocsma családi kisvendéglővé alakult át. Aki tehát szórakozni
akar, a belvárosba megy. (…)
Cardiffban nemcsak lerészegedni lehet. Az értelmiségi középosztály is
találhat magának elfoglaltságot. Mehet operába, színházba, hangversenyre
a St David’s Hallba, és ha nyitva tartja a szemét, világszínvonalú köztéri
műalkotásokra bukkanhat. A Vizuális Művészetek Központjának kudarca után
lassan a Walesi Nemzeti Múzeum galériái is kezdik összeszedni magukat.
Egész jól teljesítenek. A Chapter Arts Centre például nem rossz (a belépés
díjtalan), de nagyon messze van a központtól. Egy időben az Oriel Gallery
volt a legjobb, de az az idő már a múlté.
A cardiffi írók egyelőre kevés szolgálatot tettek városuknak.
Nincs még a másokétól megkülönböztethető hangjuk, mint például a swansea-ieknek.
Nincs saját témájuk, saját helyük, saját stílusuk. A szürke eminenciás
Dannie Abse Cardiffból származik, és a könyveiben szeretettel nyilatkozik
szülővárosáról, de hiába, ha egyszer Londonban él. Dublinnal, Edinburgh-val,
Newcastle-lal, Huddersfielddel és más regionális központokkal ellentétben
Cardiff csekély befolyást gyakorol az irodalmi életre. (…)
Eleddig csupán John Williams próbálta meg elkapni Cardiff hangulatát
Five Pubs, Two Bars And A Nightclub (Öt kocsma, két bár és egy éjszakai
mulató) című novelláskötetében és Cardiff Dead (A halott Cardiff) című
regényében. Ám ezen túl is vannak biztató jelek. A Londoni kiadókat kezdi
foglalkoztatni, mi lehet a felszín alatt. A cardiffi gyökereire büszke
Anna Davis Cardiffban játszódó thrillereket ír. Lloyd Robson prózavers-regénye,
a Cardiff Cut fékevesztett irodalmi kentaur gyanánt trappol végig Cardiff
utcáin, Grahame Davies walesi nyelven írott versei ízekre szedik a várost.
Aki keres, az talál még további gyöngyszemeket is. Ott van például Sean
Burke, John Harrison, Bill James. Cardiff irodalmi élete fellendülőben
van.
Ha a Cardiff Bay Barrage Penarth felőli oldaláról nézem, Cardiff
csillogó nagyváros; csupa művészet, csupa elegancia, csupa üveg és gazdagság.
Büszke vagyok rá, hogy ide tartozom. Itt valahogy még a fény is más. Ám
a fény mellett ott az árnyék. A fejlődés soha sehol nem egyenletes. A Bute
Dockban például, ahol önkormányzati pénzből újították fel a mozit, a déli
mulató negyedet és a nyugati szélen a County Hall pagodatetejét, máris
kiütköznek az elhanyagoltság jelei. A kikövezett sétányokat benőtte a gaz,
az öntöttvas korlátokat kihuzigálták a földből, és a tengerbe hajították
őket. A kikötő mellett egy táblán a következő figyelmeztetés olvasható:
FIGYELEM! A VÍZBEN MÉRGEZŐ ALGA FORDULHAT ELŐ. FÜRÖDNI TILOS. Vannak, akik
makacsul ellene szegülnek az újjászülető társadalom diadalmas menetelésének.
Ely óriás proletárnegyedei és a jóval kisebb Llanrumney elszigetelt zárványok
maradtak, megőrizték saját kultúrájukat, és ez teljességgel közönyös az
iránt, ami a falaikon kívül folyik. Az itteniek a Cardiff City nevű harmadosztályú
focicsapatnak szurkolnak, amely elsősorban a meccseit kísérő és Walesben
ritkaságszámba menő futballhuliganizmusnak köszönheti hírnevét. E réteg
hagyományos kultúrája csak elutasítani tudja a körülötte kibontakozó új
gazdagságot. Nem is csoda. Az utcai művészet, a kávéházi kultúra, a nagyopera
ezen a környéken csupán üres szavak.
ELEKES DÓRA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre:
lettre@c3.hu
|