Thomas H. Eriksen
Brüsszel nyomában
(Határok és kreolizálódás Európában)
Brüsszel. Ennek a városnak olyan elmosódott az identitása, hogy sokan
azt se tudjuk, hol is van pontosan. Igen, igen, volt egy állomás az Amszterdam-Párizs
közötti éjszakai vonaton – nem igaz? – a fiatalkori déli vonatútjaink során.
Lehetséges, de nem volt egy olyan város, amit megnéz az ember: olyan város
volt, amelyben nincsenek mélyértelmű jelek. Nincsenek csatornák vagy szélmalmok,
Eiffel-tornyok vagy baguettek. Nem volt határozott körvonala, és nem is
emlékezett rá senki annyi ideig, hogy azt lehetne mondani róla: feledésbe
merült. Kérem a világatlaszt.
Ez a nem éppen hízelgő reputáció nem Brüsszel hibája, Belgium
tehet róla. De hogyan viselkedjen egy olyan ország fővárosa, amely a legszívesebben
nem is volna egy ország, úgy, hogy a nagyság és a kulturális jelentőség
benyomását keltse, ami elvárható volna egy cégéres európai fővárostól?
Sorok írójának szülővárosáról, Oslóról elmondható, hogy se nem nagy, se
nem jelentős, sok norvég nem is szereti, de legalább ott vannak a viking
hajói, ott van a skanzenja, az esszencialista szabadtéri néprajzi múzeuma,
amely a romantikus képzelet szülötteként mutatja be a nemzetet, ott vannak
az arrafelé világhírű sí sáncai és erdős természetvédelmi területei tele
mély norvég gyökereket eresztett fákkal. Így aztán gondoskodva van arról,
hogy a képzeletbeli Norvégiának meglegyen a szimbolikus megjelenítése.
Brüsszelhez ezzel szemben nem tartozik ország, képzeletbeli nemzeti
közösség, amelyet láthatóvá és érzékelhetővé kellene tenni. Azt mondják,
csak egyetlen belga létezik a világon, nevezetesen a kétnyelvű és diplomatikus
hajlamú I. Baudouin király. Lehet, hogy ez nagyon is igaz. Mert mi vagy
ki más volna tipikusan belga? Harcule Poirot? Simenon és Maigrait? Jean-Claud
van Damme? René Magritte? Vannak más híres belgák is, és mit jelképeznek?
Engem ne tessék kérdezni, én még a miniszterelnök nevére sem emlékszem.
Belgiumban, erről ne feledkezzünk meg, a miniszterelnökökről
többes számban kell beszélni. Nem kevesebb, mint három van belőlük, egy
flamand, egy vallon és egy szövetségi (1993 óta Belgium szövetségi állam).
Egy nem teljesen hitelt érdemlő anekdota kering arról, hogyan jelentek
meg egyszer egy időben mind a hárman Tokióban ugyanazon a fogadáson, nem
véve tudomást a másik kettő ottlétéről. Az így kialakult helyzet, ha igaz,
a japán vendéglátókat arról kellett, hogy meggyőzze, hogy az európaiak
tényleg nem normálisak.
Belgium, és Brüsszel különösen, a latin és a germán Európa találkozásánál
vagy, ha úgy tetszik, választóvonalán fekszik, ennyiben bizonyos értelemben
hasonlít az olyan közép-európai városok elhelyezkedéséhez, mint Prága,
Pozsony, Bécs és Krakkó, amelyek a szláv és a germán Európa között közvetítenek;
mint Isztambul és Szarajevó a kereszténység és az iszlám között, valamint
Ljubljana és Trieszt a latin, a szláv és a germán Európa közötti kettős
érintkezési ponton. Azoknak a városi agglomerációknak, amelyek pontosan
a mai Németország nyugati határai mentén helyezkednek el – mint Maastricht,
Brüsszel, Luxemburg, Strasbourg és így tovább – közös vonása a nyelvi,
vallási és etnikai kettősség, hibriditás vagy összetettség, akárcsak a
zaklatott és komplex múlt, amelyet úgy lehet elképzelni, mintha szakadatlanul
tartott volna, mióta Nagy Károly megalapította törékeny és csak nagyon
lazán integrált birodalmát, amelyet utóbb a „Német Nemzetek Szent
Római Birodalmának” neveztek, és amelyről Voltaire kijelentette, hogy nem
volt se szent, se római, sem pedig birodalom. A legendák szerint a hírhedt
német-francia ellentét/megosztottság, ami később katonai, kulturális és
politikai jelleget öltött, már akkor megjelent. Állítólag Nagy Károly két
unokája, Louis és Lothar, akik a birodalmat felosztották egymás között,
különböző nyelvet beszéltek.
Ilyen történelmi háttér előtt a messzi múltból jövő ravasz szójátéknak
kell tekintenünk, hogy az optimista hangzású Hotel Eurovillage nevet viselő
brüsszeli szállodámnak helyet adó brüsszeli sugárút a Boulevard Charlemagne
és a Karel de Grootelaan kettős nevet viseli.
Ezeket a határvonalon (vagy keresztúton) fekvő városokat rendszerint
ostromolták, túszul ejtették, fosztogatták és hadizsákmánynak tekintették.
A reformáció idején egy új, elkeseredett határvonal jelent meg, és nagyjából
egybe is esett az addigra jól megszilárdult német-francia határral: a pápisták
és a protestánsok közötti határvonallal. Ezzel aztán a hadvezérek és unatkozó
arisztokraták újabb ürügyet találtak hódító háborúik, a nagybani rablások,
mészárlások, nők megerőszakolása és a rombolás folytatására. 1695-re Brüsszel
büszkesége, a Grand’ Place, a 12. század óta a város vitathatatlan központja
majdnem teljesen romokban hevert XIV. Lajos egyik zsoldoshadseregének két
napos ostroma következtében. Nem meglepő, hogy alig van még egy olyan hely
Európában, ahol az EU támogatottsága olyan kevéssé volna egyöntetű, mint
éppen ezeken a vidékeken. Strassburgban és Luxemburgban a lakosokat nap
mint nap emlékeztetik városaik kétes elhelyezkedésére, mivel gyakorlatilag
minden írásbeli kommunikáció nyelve francia, míg a beszélt nyelv egy német
dialektus.
Brüsszelben a helyzet szociológiailag összetettebb. A város nagyjából
frankofon, de hollandul beszélő vidék övezi. (Némely flamandok azt állítják,
hogy ők „flamandul” beszélnek, de nemigen sikerül bebizonyítaniuk, hogy
ez eltér a hollandtól.) Mivel az ország hivatalosan kétnyelvű (francia
és holland), a hivatalos feliratok kettős szöveggel jelennek meg. Egyes
helyeken az etnonacionalisták áthúzzák a másik nyelvű feliratokat, így
aztán az Antwerpen/Anvers vagy Mons/Bergen felé mutató útjelző táblák csak
azoknak az autósoknak árulják el, hol kell balra fordulni, akik járatosak
a holland nyelvben.
***
Brüsszel a pompa és a nagyság városa.. Amikor a Grand’ Place monumentális
épületeinek a legtöbbjét lerombolták, a város lakói haladéktalanul megkezdték
főterük újjáépítését, és 1699-ben a tér újjászületett mint egy olyan kereskedőváros
pazarul díszített központja, amely tele volt csupa gazdag zsidóval, franciával,
némettel és spanyollal. Ma a Grand’ Place nagyjából ugyanolyan hatást kelt,
mint a belga csokoládé. Pazar, nagystílű és jól el van látva külsőségekkel,
de az eredeti csáberő hamar átcsaphat az émelygés érzésébe, gyorsan bele
lehet fáradni, rá lehet unni. A tér szó szerint tele van rakva gótikus
tornyokkal, arany kapufogantyúkkal, üvegfestményekkel, díszes oromzatokkal
és márványoszlopokkal.
Ha teszünk egy sétát Brüsszelen át, kiderül, hogy a Grand’ Place
egyáltalán nem egyedülálló. A város, amely szoros egymásutánban volt a
gazdag Brabant, a spanyol Németalföld és a kései gyarmattartó Belgium székhelye,
tele van háborús emlékművekkel és monumentális épületekkel. Vannak kevély
lovas szobrok, szimmetrikus parkok fallikus emlékművekkel a stratégiai
pontokon, neogót kastélyok és paloták.
A probléma, amellyel a belgáknak, ha vannak ilyenek, szembe kell
nézniük, persze az, hogy ez a túláradó szimbolikus nagyság már nem utal
semmire, ami valódi nagyságra hasonlítana. A város emlékművei jelölők,
amelyek jelentésre várnak. A belgáknak nincs semmi ünnepelnivalójuk, és
a legkevésbé sem érdekli őket, hogy ünnepeljék magukat.
Amikor Belgium a hírekben szerepel, az aligha azért van, mert
a belgák valami kiválót vagy éppenséggel rémisztőt vittek volna végbe.
A hírek, amiket a magunkfajta kap Belgiumból, leginkább EU-hírek vagy NATO-hírek.
1985-ben a Belgium legnagyobb futballcsarnokából érkezett sokkoló hírek
töltötték meg a főcímeket a világsajtóban. Egy európai futballmeccsen a
Heysel/Heizel stadionban, amikor a Liverpool és a Juventus játszott, a
szurkolók annyira kivetkőztek magukból, hogy több mint egy tucat olaszt
megöltek. Heysel az ostoba futball-huliganizmus jelképévé vált. Ez talán
valami tipikusan belga jelenség. Ha végre hírnévre tesznek szert, az a
külföldieknek tudható be.
Brüsszel, sietek hozzátenni, szeretetreméltó város is, itt van
Európa nem egy legjobb étterme, különleges és ízletes sört mérnek, némelyiket
meggyel vagy málnával ízesítik (finomabb, mint hinnék), van egy sűrű városközpontja,
tele turistával, de a szűk, macskaköves fasoroknak és tekintélyes utcáknak
köszönhetően a legkisebb részletekig menően őriz valamit a régi, városias
Európából.*
Ha néhány háztömbnyivel tovább megyünk észak-keleti irányban egy másik
Brüsszelben találjuk magunkat, ami a maga módján megkísérel egy választ
a belgák és a város identitásproblémájára: az Európai Unió Brüsszeljében.
Az előrelátó francia külügyminiszterről elnevezett Robert Schumann körönd
környékén, ő állt voltaképpen a francia-német szén- és acélszövetség mögött,
ami végül az Európai Közösséggé nőtte ki magát. Az arany csillagos sötétkék
zászlók sűrűje nagyon hatásos. A városnak erre a részére mindenekfelett
az EU-zászlók, drága öltönyök és elegáns nyakkendők jellemzők, kis gyorséttermek
és a céltudatosság, áramvonalas, hatékonyság légköre, ami olyan feltűnően
hiányzik a város többi részéből. Ezen a környéken található az Európai
Bizottság majd minden irodája, több mint húszezer bürokrata munkahelye,
akik azt igyekeznek elérni, hogy Európa jórésze ugyanazokat a játékszabályokat
kövesse.
Ha az ember Brüsszel szürke folyosóit járja, és egyik hivatalnokkal
találkozik a másik után, hogy megtudjon valamit a harmadik világgal folytatott
kereskedelemről, a környezetvédelmi politikáról, a munkanélküliek segélyezéséről
és a nyelvpolitikáról – miközben állandóan nescaféval kínálják az embert,
és engedelmesen alávetik magukat a dohányzási tilalomnak –, igazán nevetségesnek
tűnik gyűlölni ezt az intézményt. Lehet unalmas, lehet szürke és hatástalan
– de rosszindulatú? Merev és ügyetlen barátságosságában egy csipetnyi sincs
a késő-Habsburg kafkaiságból.
Az „európai integrációnak” nevezett vállalkozás természetesen
tele van ellentmondással, és egyetlen normális európai sem lehet 100%-ig
mellette vagy ellene. Egalitárius, mivel Dél-Európa szegényeinek ugyanolyan
életesélyeket akar adni, mint a gazdag észak-európaiaknak; de egoista,
amennyiben kirekeszti a világ igazán szegény országait Marokkótól délre:
szabad kereskedelmi vállalkozás, amely arra irányul, hogy elhárítsa a verseny
útjából az adózási és egyéb akadályokat, de ugyanakkor olyan törvényhozó
testület, amely a helyi hagyományok érvényesülését és hivatott garantálni.
Kísérlet egy közös európai identitás kialakítására, de az erről vitázó
felek nemzetállamok, amelyeknek a kormányai általában ragaszkodnak ahhoz,
hogy Európa az legyen, ahogy De Gaulle emlegette, l’Europe des patries,
nem pedig föderáció. Ugyanakkor nyilvánvalóvá vált, hogy az integrálásra
irányuló erőfeszítések egyik legfőbb következménye a regionális azonosulások
megerősödése lett. A regionalista mozgalmak részben közvetlen visszahatások/reakciók
az uniformizálás esetlen/ormótlan bürokratikus kísérletére, de értelmezhetők
úgy is, mint a szupranacionalitás közvetlen következményei.
A kisebbségek, amelyek azelőtt a sokszor ellenséges nemzetállamhoz
voltak kénytelenek viszonyulni, most közvetlenül Brüsszelhez fordulhatnak
sérelmeikkel/panszaikkal, amely több együttérzést tanúsít irántuk, mint
a legtöbb nemzetállam.
Ami magát Brüsszelt és az EU-hoz való viszonyát illeti, könnyű belátni,
hogy jó választás/döntés volt Brüsszelt megtenni „Európa fővárosának”,
mivel ennek a városnak egy nemzeti tér jelképeként nincs semmi vesztenivalója,
és mivel szimbolikus infrastruktúrájával – parkjaival, palotáival, lovas
szobraival, műemlékeivel és háborús emlékeivel – egy olyan város képét
nyújtja, amely hiteles centruma lehet egy több száz millió embert magába
foglaló politikai uniónak.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|