Sergio Benvenuto
,,Rosszkedvû olaszok"
A párizsiak teljesen magukra ismernek Jean Cocteau definiciójában,
mely szerint ,,A franciák rosszkedvû olaszok".
Ehhez hozzá kell tenni, hogy a franciák közelebb
érzik magukat hozzánk, olaszokhoz, mint fordítva.
Egy nonkonformista olasz csodálhatja Franciaországot, az
olaszbarát franciák azonban nem szorítkoznak arra,
hogy csodáljanak minket, hanem szeretnek, sõt sokan tisztelnek
is. De ez a szeretet nem talál viszonzásra: újabb
felmérések szerint az olaszok az amerikaiakat, svájciakat
és németeket rokonszenvesebbnek tartják a franciáknál.
Ha a társadalomtudósok arról kérdezik a
franciákat, hogy hol élnének a legszívesebben,
a legtöbb esetben Olaszországot kapják válaszul.
De hozzáteszik, hogy nekik, nem úgy, mint nekünk, rossz
a természetük.
A párizsiak ellenszegülése sok külföldinek
imponál, és már régóta részévé
vált a sok etnoturisztikai klisének. A kevés olyan
városok egyike, ahol fiatal koromban többször is verekedésbe
keveredtem, éppenséggel Párizs volt. A bagarre
(a bunyó) éppolyan párizsi intézmény,
mint a steak frites, vagy hogy egyszer legalább el kell menni
a Crazy Horse-ba. Az olaszok ismerik Paolo Conte dalát, amelyben
az van, hogy ,,...és a franciák feldühödnek", ami
Bartalis gyõzelmére vonatkozik az ötvenes években
a Tours de France-on. Ez a mondat jeligévé vált
nálunk. Amikor Derrida elõadókörútra jött
Olaszországba, egy fontos újság ezt a fõcímet
hozta: ,,Az ingerlékeny Derrida". Mi más lehetne egy francia,
különösen egy híres filozófus, mint gõgös
és hirtelenharagú?
Igaz, hogy a turisták által legkedveltebb európai
fõváros látogatói sokszor érzik kurtán-furcsán
elintézve magukat. Egyfelõl itt az udvariasság maszkja
és a párizsi butikosok választékossága
- ,,Bonjour, monsieur", ,,Au revoir, madame", a tüntetõ udvariasság
jellegzetes éneklõ hanghordozásával -, másfelõl
ott a semmivel sem kevésbé tõsgyökeres helyi
jellegzetességnek számító sok dühös
megnyilvánulás.
Ez a párizsi sajátosság idõnként
katasztrofális módon összefügg egy pedáns
és minden ízében francia bürokráciával,
ami az évszázadok óta monarchisztikusan centralizált
állam öröksége. Egyre-másra bele lehet ütközni
a vastagbõrû hivatalnokokba, akik merõ gonoszságból
packáznak az emberrel, és maximálisan kihasználják
azt a kevéske hatalmat, amit bürokratikus hivataluk ellenõrként,
engedélyek vagy igazolások kiállítójaként
juttat nekik.
A franciák rosszkedve statisztikailag is bizonyítható:
A francia az a nép, amely a legtöbb pszicho-készítményt
fogyasztja, és minden más népnél több
különbözõ iskolához tartozó pszichoterapeutához
jár. Franciaországban van a nyugati világon belül
a legtöbb alkoholista, és a fiatal franciák több
jointot szívnak mint az összes többi európai fiatal.
A francia pszichoanalitikusok szeretnek azzal büszkélkedni,
hogy az egész világon itt van a legtöbb pszichoanalitikus
- Párizsban különösen nagy sûrûségben
fordulnak elõ. Valójában az analitikusok népszerûsége
csak egy vonás a francia rossz közérzet, a malaise
palettáján - egy olyan palettán, amelyhez hozzátartoznak
a pszichogyógyszerek, a depresszív válságok
és az alkoholfogyasztás. Ez a hajlam az addikcióra
erõs kontrasztban áll az életmûvész,
a bon vivant francia hagyományos képével, akinek
jó az ízlése, szereti a különleges borokat,
a hedonista képével, aki céltudatosan választ
a parfümök fantasztikus sokféleségébõl
és a 365 féle sajtból. A hedonizmus-ágazat
- amelyben Franciaország Olaszországgal együtt a piacvezetõk
közé tartozik - annak az éremnek a nevetõ oldala,
amelynek visszája a komorság és a bátortalanság.
Elégedetlenség, zúgolódás, vég
nélküli panaszkodás arról, milyen rossz idõket
élünk: a siránkozásnak, a doléance-nak
való önátadás Franciaországban politikai
erõt is jelent. 1981 óta minden választást
a megelõzõ törvénykezési idõszak
ellenzéke nyer meg - olyan ingamozgás ez, ami Franciaországban
teljesnek tûnik, mert nincs alóla kivétel. Olyan ez,
mintha a franciák állandóan csalódnának
azokban, akik kormányozzák õket, bárki legyen
is az. A francia választói magatartásban ezen kívül
még az is figyelemre méltó, hogy a rendszeren kívüli
pártokra szavaznak - Le Pen és Mégret xenofóbiájával
szemben egyfelõl és a trockistákkal szemben másfelõl.
Bombaként rejt magában a francia politikai rendszer egy erõs
rendszerellenes komponenst. De vajon nem vonatkozik-e ez minden franciára?
Nem hordoznak-e valamennyien valami explozívat magukban?
A különbözõ etnikai-vallási - zsidó
vagy iszlám, maghrebi, fekete afrikai, ázsiai stb. - kisebbségekhez
tartozók, akik Franciaországban élnek, megerõsítik,
amit más alkalommal már lehetett hallani, nevezetesen azt,
hogy az elmúlt években megnövekedett - finoman szólva
- a ,,távolságtartás" a különbözõ
etnikai és vallási csoportok között. A köztársaságot
az a veszély fenyegeti, hogy egyre rombolóbb hatású
internetnikai konfliktusok puszta ernyõjévé züllik.
Ez a nemzeten belüli viszálykodásra való hajlam
is hozzátartozik a francia rosszkedvhez, még várom
azt a szociológust, aki elmagyarázza nekem, miért
van az, hogy a különbözõ etnikai és vallási
csoportok Franciaországban nehezebben férnek meg egymással,
mint Nagy-Britanniában, Németországban vagy Svájcban.
Úgy látszik, hogy ez a diffúz francia ingerlékenység
azokra is átragad, akik nem franciának vagy franciáktól
születtek.
Feljogosítva érzem magam arra, hogy néhány
hipotézissel hozakodjam elõ. Felmerül ugyanis bennem
a kérdés, hogy vajon ezek az együttélési
problémák nem a francia kód következményei-e
szintén: a bevándorlók is átveszik elkerülhetetlenül
Franciaországtól a nemzeti és nyelvi büszkeség
édes-savanyú mérgét. Manapság sokan
panaszkodnak a franko-franciaság egy bizonyos visszaszorulására
- ez a bevett terminus erre - ami állítólag azt a
veszélyt rejti magában, hogy az egyes nemzetiségeket
átengedi egy ornamentumbeli hanyatlásnak /látszólagos
dekadenciának/. De a bevándorlók is belélegzik
ezt a franko-franciaságot, és még inkább úgy
gondolják, mint másutt, hogy csak úgy létezhetnek
tovább, ha iszlám-muszlimmá, judeo-zsidóvá,
sino-kínaivá, maghrebi marokkóivá válik
stb. Nem lehet-e, hogy ez a roppant konfliktusokkal terheltség a
franciaországi etnikumok között a franko-franciák
által nyújtott rossz példa következménye?
Megkockáztatnék egy hipotézist a párizsi
entellektüelek sajátosan nehéz helyzetére nézve
is, ahogyan ez Luis Althusser vagy Guy Debord, két olaszosan szólva
'nem valami rendes' filozófus alakjában megjelent. A feltörekvõ
vagy már elismert párizsi entellektüleket két
táborba lehet sorolni, amelyek mögött egymásnak
ellentmondó ideálok húzódnak meg: hogy valaki
egyfelõl maudit legyen, pokolravaló, excentrikus vagy
dandy, akit ki nem állhat az átlagpolgár, másfelõl
viszont az egyetemes emberi és állampolgári jogok
védelmezõje. Egyszerre legyen Laclos és Kant, a kicsapongó
De Sade és a rendíthetetlen Robespierre, a romlott Rimbaud
és a szigorú De Gaulle - innen ered a párizsi kultúra
idegessége, nyugtalansága, ami a beérkezett amerikai
értelmiségieket annyira elképeszti. Az amerikai értelmiség
világosan látja a feladatát. Az általános
happinesst kell elõmozdítania, az ördöggel
cimborálás és a világ radikális elutasítása
iránt nem viseltetik megértéssel.
Az a szerencsétlen a dologban, hogy a párizsi entellektüelt
kizárják a jobb körökbõl, ha túlságosan
szörnyeteggé vagy ha túlságosan az univerzális
ész szószólójává válik;
ha tehát túlságosan olyan lesz, mint az antiszemita,
fasiszta Céline vagy olyan mint az újfilozófusok.
De ha feloldja ezt az ordító ellentmondást, akkor
páriává válik abban a Párizsban, amelyik
szívesen jön össze a Closerie des Lilas. Egy túlságosan
határozott párizsi entellektüelnek nincs helye az udvarnál.
A konfliktust az excentrikusság és a konformizmus között
és az ettõl való szenvedést meg kell
tartani.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre:
lettre@c3.hu
|