Első pillantásra a Közel-Kelet a globalizáció holttere. Márpedig ha
a globalizáció a világot átfogó történelmi folyamat, a föld minden társadalmának
egyre növekvő kölcsönös függése egymástól, ennek a folyamatnak a Földközi-tenger
keleti partjai is részesei.
Persze kései csatlakozók. Tény, hogy gazdasági hajtóerejük sokáig behúzott
fékkel működött - és ez részben ma is így van -, azoknak a fejlődési modelleknek
a következményeként, amelyeket a régió országai választottak, így Egyiptom
vagy Szíria, ahol a termelőeszközök állami tulajdona a meghatározó, noha
bizonyos területeket fenntartottak a polgársághoz kötődő magánszektornak.
A libanoni polgárháború, az izraeli-arab konfliktus, az első Öböl-háború
sem segítette elő a befektetők szaporodását, de azoknak a nemzeti stratégiáknak
a kialakítását sem, amelyek a világgazdaságba való betagolódást ösztönzik.
Az olajkincs feltárásából, majd kitermeléséből fakadó mélyreható változások
tartós egyensúlytalanságot okoztak az Arab-félsziget országainak gazdasági
modelljeiben, még akkor is, ha jó tíz éve megpróbálják több lábon állóvá
tenni a gazdaságukat. A gazdasági nyitás végső soron politikai megszorításokat
generált, hiszen a járadékos rendszer általában azon szűk elitnek kedvez,
amely a hatalom közelében él.
A nemzetközi statisztikai jelzőszámok tükrében a Közel-Kelet tehát
gyakorlatilag láthatatlan. A régió első pillantásra nem rendelkezik jelentős
ütőkártyákkal: világkereskedelmi részesedése 2000-ben 3,2 százalék volt;
a külföldi beruházásoknak világméretekben 0,1 százaléka áramlott hozzá
(háromnegyedük ráadásul a nagy fejlett régiókba vándorolt); a népességszámot
tekintve jelentősek a piaci lehetőségei, de az egy főre számított vásárlóereje
igen gyenge; a területet kereskedelmi határok szabdalják szét, és ezen
az arab szabadkereskedelmi övezet létrehozása sem változtatott jelentősen,
hiszen állandó politikai instabilitás közepette működik. Ennek ellenére
megkezdődött a gazdasági nyitás és a világgazdasági rendszerbe való beilleszkedés
folyamata, gyakran a közhatalmak bátorításával és olykor a közhatalom keretei
közt. És a globalizáció részben már át is formálta ezeket a társadalmakat
és gazdasági-politikai rendszereket: a globalizáció mint az átalakulás
tényezője a mai Közel-Kelet fejlődésének egyik kulcsa.
Minden társadalmi és gazdasági átalakulásnak megvannak a maga térbeli
hatásai: minden társadalom a saját terét is működteti. És a globalizáció
térbeli folyamatainak kiemelt terepe a városi tér. Nem akarjuk itt végigvenni
a világvárosról szóló gazdag elméleti vitákat, pusztán azt állapítjuk meg,
hogy a nagyvárosok - funkcióik, emberi erőforrásaik és az ott koncentrálódó
hálózatok és infrastruktúrák sokféleségénél fogva - az egyes területek
és a világrendszer találkozási pontjai. Ennélfogva kettős átalakulásnak
vannak kitéve. Először is egy belső átalakulásnak: a világrendszerbe való
gazdasági betagolódás új városi térbeliséget és új formákat teremt, új
funkciókat és aktivitásokat, amelyeknek megvan a maguk következménye a
város társadalmi és fizikai szövetére nézve; ezek az új nagyvárosi területi
sajátosságok aztán érintik a nagyváros és az országterület kapcsolatait
is. Másodszor pedig ott van a külső átalakulás: azt a versengést például,
amelyet a nagyvárosok olyan régiókban folytatnak egymással, mint a Közel-Kelet,
komoly tét mozgatja, az ugyanis, hogy melyikük lesz a régió egészében a
globalizáció hídfőállása.
Pontosan ebben állnak a globalizáció területi következményei a Közel-Kelet
nagyvárosaiban. Itt most Kairó példáján foglaljuk össze a jelenséget. Ám
téves lenne mindebből azt a következtetést levonni, hogy a gazdasági átmenet,
bármilyen fontosak legyenek is a hatásai, a nagyvárosiasodás egyetlen dinamizáló
ereje a régióban és egyáltalán, a fejlődő országok nagyvárosaiban. A szükséges
leegyszerűsítéseknek, amelyeket itt alkalmazok, az a céljuk, hogy felvázoljanak
néhány olyan folyamatot és jellegzetességet, amelyek megadják a gazdasági
nyitásból fakadó változások értelmezésének kulcsait. Íme néhány ilyen kulcs.
Kairó a globalizáció ciklusában: az urbanizáció Janus-arca
Az utolsó, 1996-os népszámlálás szerint is 15 millió lakosú Kairóba
az 1990-es évek elején bekövetkezett gazdasági nyitás kitárt kapuján hatolt
be a globalizáció. Annak ellenére, hogy Anvar Szadat elnök 1974-ben elhatározta
a nyitást (infitah), Egyiptomban valójában csak az 1991-ben aláírt háromoldalú
(Egyiptom, Nemzetközi Valutaalap, Világbank) strukturális átalakítási program
hozta meg a globalizációs fordulatot. A súlyos monetáris válság közepette
született megállapodás nyomán a strukturális átalakulási terv egy olyan
több évtizedes gazdasági átalakulási modell első évtizedét kezdi meg, amelyet
az irányított gazdaság és a járadékos kapitalizmus jellemez. A kitűzött
cél a piacgazdaságba való átmenet, a módszerek pedig a reform, a gazdasági
eszköztár átalakítása, a közkiadások ellenőrzése és a köz- és a magánszféra
közt új kapcsolati formák megteremtése. A magánszektor a gazdasági liberalizációnak
és a privatizációnak köszönhetően addig elképzelhetetlen lehetőségekhez
jutott. Természetesen ennek a fordulatnak a gazdasági következményeit,
amelyeket az éves növekedés kategóriáival lehet mérni, az egész országra
gyakorolt hatásaik kritikai vizsgálatával kell elemezni; és a válság jelenlegi
kontextusa - nevezetesen az állami vállalatok privatizálásának leállítása
vevők híján, a növekedés lassulása, a mély valutaválság, amely két éve
sújtja az országot - sokat ront az összképen. De ettől még igaz, hogy az
egyiptomi kormány által az 1990-es évek óta foganatosított intézkedések
átalakították az ország gazdasági és társadalmi képét. És átalakították
első számú nagyvárosát is, amelynek területi módosulásait is a magánszektor,
a külföldi beruházókkal kialakított kapcsolatok és az exportágazatok fejlődésével
lehet magyarázni.
Az 1990-es évtizedben Kairó beépített területe megkétszereződött, miközben
a főváros demográfiai növekedése egyértelmű csökkenést mutat - 1,9 százalék
évente a 2,1 százalékos országos átlaghoz képest. Az igen sűrűn lakott
mag körül a terjeszkedés két irányba folyik: a várost övező sivatagi vidékek
felé - itt új városok, ipari és lakóövezetek alakultak ki -, és a Nílus
völgyében, ahol a zsíros termőföldeken jönnek létre informális lakónegyedek.
Azok a tervek tehát, amelyeket Kairó urbanizációs növekedéséről készítettek
az elmúlt évtizedekben - új városok létrehozása a sivatagban a demográfiai
növekedés befogadására, a várost megkerülő autópályagyűrű az agglomeráció
kiszolgálására és a jövőbeli terjeszkedés határainak kijelölésére - mára
meghaladottá váltak. A globalizáció időszakában Kairó nagyvárosi fejlődése
tehát két növekedési dinamikát ötvöz a beépített terület megkettőződésének
jegyében: egyfelől a gazdasági nyitás folyamatába illeszkedve fejlődnek
az új vagy felújított negyedek, másfelől, ettől a folyamattól függetlenül,
egy informálisan kialakuló nagyvárosiasodás keretében jönnek létre egész
városrészek. A két dinamikában az a közös, hogy mindkettő a magánbefektetések
terméke.
Új nagyvárosi terek: a sivatag beépítése
A gazdasági nyitáshoz kapcsolódó növekedési dinamika remekül bemutatható
Kairó sivatagos peremvidékein. Az ipari övezetekhez kapcsolódva az új városok
és a magánlakótelepek fejlődése két jellemző formája a peremvidékek urbanizációjának,
és mindkettő a magán-, a nemzeti vagy a külföldi beruházások terméke.
Az új városok ipari zónái - az Október-Hat a piramisövezet mögött a
nyugati sivatagban és a Ramadán-Tíz Kairótól északkeletre -, amelyek állami
tervezésben épülnek, határozottan sikeresek. Az 1990-es évek óta a magánvállalatok
tömegesen telepedtek meg ezeken a területeken. Odavonzották őket a tízéves
adókedvezmény-formák, az alapvető infrastruktúrák kiépítése jó minőségben
és az a tény, hogy az országos szállítási útvonalak tengelyében helyezkednek
el. 1994 óta Egyiptom új városai együtt a késztermékek exportjának 20 százalékát
adják, ami termékeik versenyképességét igazolja, illetve azt, hogy sikeresen
beilleszkedtek a világgazdaságba. Példa értékű Október-Hat esete. Az ipari
övezet nagy helyzeti előnye, hogy a fővárost övező körgyűrűnek (Ring Road)
köszönhetően közel van Kairóhoz, és közvetlen kapcsolata van azokkal az
észak-déli szállítási főútvonalakkal, amelyek Felső-Egyiptom agglomerációit
kötik össze a Nílus-delta városaival, Alexandriával és a többi egyiptomi
kikötővel: országos szempontból van tehát stratégiai helyzetben. 1997-ben
az ipari övezet már a 6. helyen áll országos szinten a nemzeti össztermék
2,34 százalékával. 2000-ben az ország 722 vállalatot számlált; ezek elsősorban
új alapítású vállalatok, de közülük többet csak átköltöztettek az új helyre.
Középvállalatokról van szó: például a feldolgozóipari szektor olyan termelőegységekből
áll, amelyek 1995-ben átlagosan 74 embert foglalkoztattak. Végül a külföldi
beruházások jelenléte igen erős itt: a 722 vállalatból 203 közölte, hogy
nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezik (külföldi márkaképviselet, licenchasználat,
külföldi tőke a kisebbségi részesedéstől a teljes tulajdonig). Az Október-Hat
sikerét csak a másik nagy iparvárosé, a Ramadan-Tízé szárnyalja túl: a
termelőhelyek sorrendjében a harmadik helyet foglalja el a nemzeti össztermék
3,46 százalékával. Kevesebb mint tíz év alatt ez a két új ipartelep tehát
Egyiptom első számú ipari és foglalkoztatási tényezői közé került.
Ezzel szemben az új városok lakófunkciója - noha céljuk a főváros decentralizációja
és a terület kiegyensúlyozása volt - silány képet mutat. Október-Hatot
1979-ben alapították, és még 2000-ben is csak 60 000 lakosa volt 10 000
lakásban - 53 000 lakás üresen állt. Ezekben az új, távoli városokban,
amelyekből nehéz eljutni az ország szívébe, s az ottlakók kénytelenek szakítani
a családi és szomszédsági hálózatokkal, a potenciális lakók távollétükkel
tüntetnek: a lakások vagy szociális lakások, vagy a nagy szakszervezeti
testületek tagjai számára épültek (tanári, rendőri, ügyvédi, katonai szakszervezetek
stb.). Az új városok gyakran rossz minőségű épületeit tehát a sivatagi
szél pusztítja, míg a mellettük lévő ipari övezetekben dolgozó alkalmazottak
túlnyomó többsége naponta fáradságos ingázással teszi meg a munkahelyére
vezető utat, sokszor a vállalatok szervezésében.
A félig elhagyatott "sivatagi katedrálisok" mellett az 1990-es évek
végén kezdett kiépülni a magas színvonalú lakóparkok serege. 1991-tól kezdve,
főként 1995-ben felszaporodtak az ingatlanépítések az állam által az új
városok peremvidékén áruba bocsátott sivatagi földeken. Beverly Hills,
Dream Land, Palm Hills: megannyi hangzatos név, amely a fővárosba vezető
út mellett, a sivatag peremvidékén létrejött privilegizált oázisokat jelöli.
2003-ban 60 000 magas színvonalú lakóegységet bocsátottak áruba, és 320
építőipari társaság nyújtott be terveket, összesen mintegy 600 000 lakásra.
Ezek a jómódú ügyfeleknek szánt magánvárosok újfajta városépítészetet képviselnek
Egyiptomban, amelyet az amerikai compounds-modell ihletett. Az általában
egy családra tervezett villák és a luxuslakásokból álló épületek zárt területeken
helyezkednek el, amelyek a szórakozás infrastruktúráját is (uszoda, golf
stb.) magukba foglalják, de olykor még kórházakkal, iskolákkal, szállodákkal,
vásárlóövezetekkel, sőt bevásárlóközpontokkal is rendelkeznek. A lakáskínálat
azonban mintha nem esne egybe a kereslettel. Kairóban több mint egymillió
üres lakás van, a potenciális lakásvásárlók száma minimális - becslések
szerint legfeljebb 315 000 család folyó kiadásai haladják meg a havi 2000
egyiptomi fontot (1000 font kb. 33 000 Ft - a ford.) -, tehát az ingatlanszektor,
amelynek növekedése ma már meghaladja az ipari szektorét, eléggé klasszikus
módon értékátmentés a beruházók számára.
A városközpontok újraszerveződése: növekedés és marginalizáció
A gazdasági nyitás térbeli dinamikája az agglomerációs központok sűrű
szövetéből is kiolvasható. A nagyvárosi központok újjászerveződése a legjobb
mutató erre. Ha nagyvonalakban össze kéne foglalnunk, három fő jellegzetességet
említenénk.
Első jellegzetesség: új üzleti negyedek létesítése
A régi üzleti negyedek elhagyatottak az irodaépületek túlkínálata,
az épületek lepusztultsága és a túlzsúfolt tömegközlekedés miatt. Mellettük
a nyugati part negyedei (Mohandessin és Dokki), Héliopolisz negyede (Kairótól
északkeletre) és újabban Boulaq magasságában a Nílus partjai vonzzák a
globalizációhoz kötődő tevékenységeket, főként a szolgáltatási ágazatból,
amely bármennyire szerény is, a gazdasági nyitás kísérője. Ezek a negyedek
az üzleti negyedekre jellemző multifunkcionális formákban fejlődnek: itt
telepszenek meg egyiptomi és nemzetközi vállalati székhelyek, a vállalatoknak
szolgáltató cégek irodái, a szakosodott tanácsadó cégek, a jogi irodák,
a pénzügyi és banki szolgáltatások, mérnöki irodák, kommunikációs és reklámügynökségek...
Ez utóbbi szektor egyébként jó példa arra, hogy a kairói gazdasági központok
újjászerveződésének kronológiáját érzékeltessük velük.
A reklámkészítés valóban par excellence nagyvárosi tevékenység. Egyrészt
a különféle termékeket előállító vállalatokhoz kötődik, számukra tervez
reklámkampányokat, másrészt ezeket aztán a médiában teszi közzé. Emellett
jelentős alvállalkozói hálózatra támaszkodik, amely a reklámok tényleges
előállítóiból áll (grafikai munkák, reklámblokkok készítése), és működéséhez
jogi, pénzügyi, banki szolgáltatások egész rendszerét veszi igénybe. A
reklámágazat geográfiája tehát a hatalom lelőhelyeinek nagyvárosi koncentrációját
tükrözi. Az Egyiptomban összeszámlált, a reklámszektorban működő 261 cég
közül 239 Kairóban van. A kairói agglomerációban 61 azoknak az ügynökségeknek
a száma, amelyek kifejezetten reklámtevékenységet folytatnak. Elsősorban
a nyugati part két negyedében, Dokkiban és Mohandessinben koncentrálódnak,
illetve a jobb parti Héliopoliszban. Az a néhány ügynökség, amely a városközpontban
és a közvetlenül mellette lévő negyedekben van, a legrégebbiek közül való.
Az 1990-2000 közt alapított cégek többsége az említett három városnegyedben
telepedett meg. Sőt, a külföldi reklámügynökségek vagy a nagy nemzetközi
reklámcsoportok leányvállalatai mind a nyugati parton találhatók. A reklámtevékenység
földrajza tehát szorosan kötődik a gazdasági és médiaközpontokhoz. És a
reklámágazat tevékenységének fejlődése, Kairóban éppúgy, mint a régió minden
nagyvárosában, pontosan tükrözi a nagyvárosi gazdaság alapjainak közelmúltbeli
megváltozását.
Második jellegzetesség: a fogyasztás és a szórakozás helyei
Kairóban ezek is felszaporodtak az 1990-es évek második felében. Először
is, új cégtáblák tűntek fel Kairó utcáin - és reklámkampányaik plakátjai
ott vannak a nagyvárosok utcáin: a gyorséttermeké (Kentucky Fried Chicken,
Pizza Hut, Subway's, McDonald's), a készruhaüzleteké (Benetton, Naf-Naf,
Mexx). Néhány cég már a hetvenes évek végén és a következő évtizedben megjelent,
a többségük azonban csak az 1990-es években. Az egyiptomi és a külföldi
magántőkék együttműködéséből (joint-ventures) származnak (Benetton) vagy
valamelyik egyiptomi csoport által birtokolt licencrendszer alapján működnek
(a Consolidated Casuals birtokolja a Naf-Nafot, a Daniel Hechtert és a
Mexxet). A gyorséttermek helyzete ettől némileg eltér Egyiptomban. A McDonald's-csoport
az egyiptomi tőke segítségével hatolt be Egyiptomba, amely rendelkezett
a licenccel, mielőtt joint-venture-ré alakult volna, ahol már a McDonald's
birtokolja a tőke 49 százalékát. A gyorséttermi hálózat fejlődése ma már
regionális kontextusban zajlik: a nagy gazdasági csoportoknak gyakran az
egész régióra (kivéve Izraelt) van amerikai licenc-portfoliójuk. Ez a helyzet
például a kuvaiti Americana-csoport esetében, amely a KFC, a Pizza Hut,
a Baskin Robins, a TGI's Friday, a Subway's stb. licencével rendelkezik.
Az új cégtáblák tömegesen jelennek meg Kairóban, de - jóval kisebb mértékben
- Alexandriában is. Van néhány, meglehetősen kevés üzlet vagy étterem az
egyetemi városokban is, közvetlenül az egyetem szomszédságában. Kairóban
ezek a cégtáblák elsősorban azokban az utcákban láthatók, amelyek az "új
üzleti negyedhez" tartoznak, illetve a turistaövezetek környékén (nagy
nemzetközi szállodák).
Ők pezsdítik fel, a stricto sensu egyiptomi cégtáblák mellett, a kereskedelmi
mallok színvilágát, amelyek folyamatosan szaporodnak az 1990-es évek második
felétől. A gyakran óriási szállodakomplexumokhoz társuló (például végig
a Corniche de Boulaqon található) kereskedelmi központok a középosztályok
negyedeiben is fejlődnek, noha ezek nem tartoznak az "üzleti központok"
közé (például a genena - a kert - Madinat Naszrban, Kairó északkeleti részén).
A mallok, amelyek ugyanannak a városi privatizációs mozgásnak a részei,
amelyről fentebb beszéltünk, kínálatversenyt folytatnak (korcsolyapályák,
kávéházak, éttermek, mozik), hogy magukhoz vonzzák a fiatalokat, akik nem
annyira fogyasztási céllal látogatják őket - nem okvetlenül van erre pénzük
-, mint inkább találkozóhelyként használják őket és viszonylagos szabadságuk
miatt élvezik, hiszen a városi közterek egyre inkább eltűnnek. Megjelennek
kifejezetten "globalizációs" negyedek is az olyan városrész-központok körül,
mint Héliopolisz és Madinat Naszr a keleti parton, Mohandessin, Dokki vagy
Giza a nyugati parton - ez utóbbiban, a piramisok környékén, illetve a
Kairó-Alexandria autópálya mentén találhatjuk a főváros legtöbb turista-
és "zöld" szórakozóhelyét (szállodák, klubok, látványparkok).
Harmadik jellegzetesség: a periféria központjainak minőségromlása
A nagyváros dinamikáját privatizáló folyamatok és az állam kivonulása
bizonyos gazdasági szektorokból - ez a két oka van a perifériás központok
minőségromlásának. Ezek a központok eredetileg olyan tevékenységek révén
alapozták meg a szerencséjüket, amelyek ma egyre inkább háttérbe szorulnak.
Példa rá Subra al-Khejma ipari negyede. A Kairó központi negyedeitől északra
található városrész az 1940-es évek óta Egyiptom fő textilközpontja, és
a közszféra cérnázóitól az elsősorban magánkézben lévő és részben illegális
(kis műhelyek foglalkoztatása alvállalkozóként) ruhaiparig egy egész hálózatot
foglal magába. Az 1970-es évekbeli infitah után, amely a növekedés új periódusát
hozta, az 1990-es évek fordulója a hanyatlás kezdetét jelentette. Aminek
két oka van: azelőtt az állami textilgyártók el voltak vágva a társult
elosztóhálózatoktól, amelyeket saját végtermékeik számára (ruházat, háztartási
textília) az állami kiskereskedelmi áruházláncok hoztak létre (az Omar
Effendi, a Sednaoui, a Shamla nagyáruházak), ám ezek támogatása mára megszűnt.
Másrészt a licenc alapú külföldi márkák elterjedése megemelte a középosztálybeli
fogyasztók igényszintjét. A textilgyártó nagy állami vállalatok tehát visszaestek,
sőt bizonyos tevékenységeiket kénytelenek voltak megszüntetni, és tömegesen
elbocsátani a dolgozóikat. Az informálisan, alvállalkozói szerződéssel
működő kis műhelyeknek új csatornákat kellett keresniük termékeik számára.
És ha nem tudtak bekapcsolódni az "új" ruhaipari ágazatokba, a földrajzilag
sokkal inkább behatárolt piacokra és a gyengébb vásárlóerővel rendelkező
rétegekhez kényszerültek. Ugyanez érvényes a nagy állami vállalatokra.
Végeredményben a Subra al-Khejma-i textilipar is kénytelen volt szembesülni
az olcsó és kielégítő minőségű (főként kínai és pakisztáni) tömegáruk konkurenciájával.
Az Október-Hat textilvállalatai viszont jobban állták a versenyt a külföldiekkel
szemben, minthogy finomtextíliákat készítenek, és egy országos hatókörű
és hatékonyan működő magán elosztóhálózatnak szállítanak.
Ez a kettős folyamat - a régi perifériaközpontok ipari övezeteinek
leértékelődése, az újak erőteljes felértékelődése - vezetett el tehát Kairó
gazdasági pólusainak kicserélődéséhez, méghozzá az egy évtizede elindított
reformok és a nemzeti és nemzetközi magánberuházások fejlődése következtében.
A Közel-Kelet nagyvárosaiban a globalizáció területi hatásai is ezzel a
két jellemvonással írhatók le: a kettős folyamattal és a városon belüli
terek erős szelekciójával és specializációjával.
Országterület a nagyváros uralma alatt
Kairó fentebb leírt demográfiai átrendeződése együtt jár azzal, hogy
megerősödik országos gazdaságirányító szerepe. Kairóban összpontosul az
ipari foglalkoztatottak 40 százaléka, a harmadik szektorban dolgozók 58
százaléka, a közalkalmazottak kétharmada; a nemzeti ipari össztermék felét
állítja elő; a legmodernebb vállalatok óriási többsége itt koncentrálódik
- egyszóval Kairónak nincs versenytársa Egyiptomban, az ország gazdasági
terét a főváros uralja. A gazdaság liberalizálása és a külföldi tőke beáramlása
nem fordítható le tehát a tevékenységek decentralizációjaként. Bár néhány
ipari tevékenységet a decentralizáció folyamatában áthelyeztek a Nílus-deltába,
Kairó mellé vagy a nagy kikötővárosokba, attól még Kairó irányítása alatt
maradtak; ugyanígy a deltavidék főbb ipari városai is haszonélvezői a nagyvárosok
dinamizálódásának, amelyet maguk is táplálnak. A nagy-kairói régióban (vagyis
a három kormányzóságban, amelyre a főváros kiterjeszkedik: a kairói, a
gizai és a qaliubejjai kormányzóság) található a népesség 18, a nemzeti
ipari termelés 52 százaléka; második helyen Alexandria áll kevesebb mint
15 százalékkal; ha a két nagyvároshoz hozzászámítjuk a Delta főbb ipari
városainak részesedését is, az ország ipari termelésének 84 százaléka ezeken
a területeken koncentrálódik.
Kairó maga is a gazdasági nyitás nagy haszonélvezője, ahogy azoké a
külföldi beruházásoké is, amelyeket nemcsak az arab világ legfontosabb
piaca vonz magához - annak ellenére, hogy gyenge az egy lakosra számított
vásárlóereje -, hanem az olcsó, de viszonylag jól képzett munkaerő, az
ösztönző kormányzati intézkedések és az egész régióra kiterjedő exportálási
lehetőségek is. Egyedül a nagy-kairói agglomeráció a külföldi részesedés
86 százalékát mondhatja magáénak. Ha igaz az, hogy a globalizáció a koncentráció
terméke, elmondhatjuk, hogy Kairó már önmagában is rendelkezik azzal az
ipari szövettel, amely eléggé változatos ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjon
a versenyhez; Kairóban ott van az az információmennyiség és hozzáértő káderállomány,
amely a kereslet átalakulására és a kereskedelem szabályainak módosulására
a lehető leggyorsabban tud reagálni. Egyedül Kairóban van meg a bankok,
a közigazgatás, a minisztériumok, a speciális szolgáltatók, a vállalati
székhelyek szükséges együttműködése.
Ez a néhány gyors megjegyzés, amely csak egy-két szembeszökő sajátosságról
adhat számot, természetesen nem írhatja le a maga teljességében a nagyvárosok
fejlődésének összetett folyamatát sem Kairóban, sem másutt. És természetesen
leegyszerűsíti a nagyvárosiasodás új folyamatait a gazdasági átalakulás,
a globalizált világba való beilleszkedés egyetlen, bár egyértelmű tényezőjére.
Ám azt akartam kimutatni, hogy a globalizáció hatásai nem egyszerűsíthetők
le, sem a Közel-Keleten, sem más fejlődő régióban, a harmadik szektor térhódításának,
a meghatározó gazdasági hálózatokban való részvételnek, az információ,
a tőke vagy az innováció tömeges előállításának jelenségére, ami a fejlett
országokban figyelhető meg. Ha nem akarunk a vakság hibájába esni, másfajta
vizsgálatokat kell elvégeznünk.
Mert Kairó nem világváros, sokkal inkább annak a sok szigetből álló
gazdaságnak az egyik közvetítő városa, amelyet a legnagyobb metropoliszok
hálózata alkot. A globalizáció hatásait tehát ennek a sajátos helyzetnek
a tükrében kell értelmeznünk. Paradox módon bár - részben luxus üvegtornyok
formájában, részben úgy, hogy a városszövet egész darabjai hiányzanak -,
ezek a hatások meghatározó módon ott vannak a közel-keleti városok újjáalakulásának
mozgatórugói közt.
MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu