Egy kötélen száradok. Sokan száradnak kötélen, ha nem is akarják, akkor
is, és ha ez legfőbb vágyuk, attól is függetlenül. Persze, nem is létezik
legfőbb vágy, itt mindenki szárad. A terítőasszony, na, igen, róla csak
úgy illik, hogy kérem. Meg lehet, sőt, meg kell kérni, például arra, hogy
levegyen. Ha megszáradtam. És akkor levesz. Lehet, hogy önszántából, de
le. És legközelebb, éppen ezért, nem kell megkérni rá. A kötél hosszú,
sem két kirögzített pontját nem látom, sem azt, ha esetleg levennének,
hová mehetnék.
A kötél a hasfalamba eszi magát, mert csak úgy át vagyok dobva. A szomszédom
is át van, csak ő maga alá kapta a kezét. Nem úgy csüngeti le, ahogy én,
hogy a pulzusomat kétszeresére dagadva érezzem. Más a technikája, és soha
nem fogja elárulni, mivel jobb az, ha az ember a hasa és a kötél közé becsempészi
párnának a kezét. A szeme viszont nyitva, így figyel. Azt lesi, hogyan
csinálom. Nagyon régóta figyel, mintha így akarná valahogy túlélni ezt
az egészet, mintha erőt akarna meríteni abból, ahogy itt száradok. Fél-fél
liter vér ülepedik le két kézfejem ereiben. Az erek falát kidagasztja,
lehet, hogy egyszer csak szétrepednek, és akkor spriccelni fog. Lehet,
hogy pontosan a szomszédom szemébe, és akkor nyilván nem fog ennyire bámulni,
észre fogja venni magát.
Két szomszédom van. Mindkettő ki van terítve, csakúgy, mint én. Középen
vagyok, a nyakam még nincs elzsibbadva, habár el lehetne. Kitartó vagyok,
a terítőasszony szivaccsal élesztget. Valószínű, ez az oka annak, hogy
én nem csöpögök. Mert nem. Két szomszédom alatt hatalmas tócsa, akárki
az esőre fogná, pedig nem az. Ők csöpögnek. Persze, lehetséges, arra szolgál,
hogy szembe tudjanak nézni önmagukkal. Hogy lássák szemük legmélyén, ami
a lelkiismeretbe fullad, mint minden alagút, hogy miért vannak kiterítve.
Valószínűleg ezt kutatják. Már ha nem éppen engem figyelnek, engem, akinek
más a technikája, és nincs tócsája. A terítőasszony nagy darab, izzad,
ha kiterítnék, ő is csöpögne. Persze, nem terítik ki, mert nincs, aki.
Nehezen mozog, és hangosan szuszog, nagy darab zsák, ami felfúvódik és
leereszt. Itt toporog, hátha valamit tennie kell még. A szomszédaim állandóan
szólongatják, én nem. Tudom, azért fizetik, hogy engem kiszolgáljon. Bár
nem tudom, ki lenne hajlandó fizetni. Egyenesen az arcába bámulok, átellenben
lecsüngő két lábam között. Csak ennyi lehetőségem van. Neki viszont jóval
előnyösebb helyzet adatott meg. Ha akarja, a szemembe nézhet, ha akarja,
a hátsómat figyelheti, egészen közelről. De meg is kerülhet, és akkor a
tarkómba fújhat, kiirthat minden időközben elszemtelenedő élősködőt, amelyeknek
kedvenc helyük a kiterített halántéka. Nem mondom, hogy nekem megcsinálja,
de érzem, hogy számíthatok rá egy idő óta.
Lehet, hogy szerelmes is kellene legyek a terítőasszonyba, ha már ennyi
mindenre képes volna értem. Ha már gondot fog viselni rám. Tudom, csak
annyi pénzt vesz ki nadrágom zsebéből, amennyivel hazamehet taxival, hogy
összeszedje legfontosabb dolgait. Aztán visszajön, fújtatva, mert másképpen
nem tud. Befekszik a két tócsa közé, alám. Így belátok a szájába, látom
az aranyfogát, és a torkát, de látom a szemét is, mélyen belátok a szemébe.
Persze, csak ha a szemét akarom figyelni, ezt az alagutat, hogy megtudjam,
miért vagyok itt kiterítve, ezen a kötélen, és nem a szomszédomat lesem,
hogy rájöjjek, mit csinálok rosszul. És ettől a pillanattól kezdve, tudom,
el kell neveznem. Nem árulom el, minek.
Amikor már mindkét szomszédom elhallgat, nem figyel tovább, akkor én
is megszólalok. Különböző kérdéseket teszek fel, bár én sem szeretem, ha
faggatnak, és biztos a terítőasszony is így van vele. Mégis megmondom,
és ekkor jó nagy lélegzetet veszek, nehogy végképp elmerüljek az alattam
tátongó mélységben, szóval mégis megmondom, aztán megkérdezem, mit szól
ahhoz, aminek elneveztem. Azt kérdezi, miért nevezem éppen így. Erre nem
fogok válaszolni, hagyom, hogy kínlódjon.
A múlt éjjel, mert mégiscsak változik valami itt körülöttünk, azt álmodtam,
valakik elvágták a kötelet. Kétoldalról, egyszerre, ugyanabban a másodpercben,
vagy ugyanannak a másodpercnek a töredékében. Az olló szárnyainak összecsattanása,
mintha madár, ahogy elszakad földtől, portól, hogy majd megint visszacsapódjon,
pendülés kifeszített húron, hamarabb ért el hozzám, mintsem leestem volna.
Nem tudom, ettől fodrozódott olyan sokáig a tócsa felszíne, vagy a becsapódás
okozhatta, vajon megérezte, hogy pendül, hogy fodroznia kell, vagy én közöltem
vele. Már majdnem szárazak voltunk. Azóta nem fáj a hátam sem, volt egy
percem, amikor elhittem, hogy egyenes a derekam, ezért. És pár lépést is
tehettem, persze, nem mondom, hogy messzire, dehát nem a távolság a fontos,
hanem a járkálásnak ez a bizonyosságba vetett hite, hogy lehet. A terítőasszony
nem volt sehol, csak egy tócsa alattam.
Már nincs sok hátra, míg megszáradok, és akkor levesznek. Ha senki
nem változik tócsává időközben, akkor akár a szomszédommal is beszélgetni
fogok, hátha tud valami közelebbit az időjárásról.
Újabban kitűnő a közérzetem.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu