Az urbanizált világ példátlan fejlődést él meg. Ázsiában hatalmas, több milliós megalopoliszok épülnek, az athéni egyezmény legrosszabb értelmezését követve; Európa kapuiban (Teherán, Isztambul, Bejrút, Kairó) autópályák által kettévágott urbanizációs fejlesztések zajlanak; egyre szaporodó, kétes értékű lakásokat magukba foglaló afrikai agglomerációk terjesztik ki egyre nagyobb területekre meglehetősen gyűrött takaróikat, Amerika pedig csillogó tornyaival, gondosan nyírt fűvel borított villanegyedeivel, "gated communities"-eivel büszkélkedik, ahol lelkiismeret-furdalás nélkül valósítják meg a diszkriminatív urbanizációt. Európának nincs egyetlen városfejlesztési modellje, ám az urbanizációs formák sokaságának van egyetlen közös pontja: az autó hegemóniája. Így a város szétforgácsolódik, és a gyalogosnak csak egyetlen behatárolt és veszélyes részt hagy meg... Olykor még az is megesik, hogy a két lábon járót azzal vádolják, zavarja a forgalmat! Valóban túl sok van-e belőle ebben a gépesített társadalomban, ahol a fejlődést kizárólag a sebesség növekedésével mérik? Ha a folyamatban lévő urbanizáció tétjét akarjuk érzékeltetni, nem fölösleges kitérő a séta művészetének gyors történeti áttekintése a vén Európa városaiban. Lehet-e élni tulajdonképpen ebben az urbanizált világban anélkül, hogy fizikailag, érzékileg, testileg ne félnénk tőle?
Egyik lábunkat a másik elé téve haladni - ez nem tűnik túl veszélyes
gyakorlatnak. A járás minden ember közös képessége, akár városlakóról van
szó, akár nem, sőt, érvényes ez néhány állatfajtára is. Amikor Paul Virilio
feltalálja a dromológiát, a "sebesség tudományát" (dromosz görögül futást
jelent), emlékeztet rá, hogy az emberi lénynek évezredeken át nem volt
más eszköze a helyváltoztatásra, mint a két lába, és hogy hosszú ideig
a legfőbb szállítási eszköz a nő volt, aki nemcsak a gyermekét hordozza,
hanem az apa, a fivér vagy a férj akaratának alávetett lánygyermek, nővér
vagy feleség is egyben, egyfajta "szabad" rabszolga, akinek kötelező elvégeznie
az olyan csekély értékű és igen kimerítő házimunkákat is, mint a vízhordás
vagy a fagyűjtés robotja.
A legendák, a mitológiák, a háborús és vallásos elbeszélések, amelyek
a társadalmak többségénél megvannak, mert velük hozzák létre, rendezik
be és termelik újra önmagukat, bőven merítenek ebből a fizikai mozgékonyságból.
Az istenek többsége pontosan meghatározott és a hívők által megkövetelt
jelentésnek megfelelő útvonalon mozog. Hermész, Zeusz és Maia nimfa fia,
az utak megnyitója: felrajzolja az útvonalakat, és kőhalmokkal megjelöli
őket. Az is ő, aki a nyomokat összezavarja, aki hazudik és manipulál... Egy
dolog biztos: nem ül egy helyben, nem tud megmaradni bezárva Hesztia mellett
a háznéppel, mindig odakint van, a városkapuknál... A próféta és a filozófus
sem tudja megállni, hogy városról városra járva ne terjessze a "jó szót".
A hős sem marad meg egyhelyben, rohannia kell, hódítania. Amikor meg hirtelen
ott találja magát bezárva a labirintusban, mint Tézeusz, megragad egy fonalat,
amelyet egy jó szándékú személy - Ariadné - gombolyít le neki, és így szabadul
ki a csapdából, hogy folytathassa hajóútját. A kereskedő is jön-megy az
áruival, és útvonalaival a csere egész földrajzát rajzolja fel. A földművesek
birtokaikon élnek, de nem haboznak csordáikat a falutól nagy távolságra
is elhajtani vagy kijárni a határba, hogy szétszórt földjeiket megműveljék.
A nomád világ is letelepszik, de nem válik mozdulatlanná, sőt! Ha megfigyeljük
a különféle társadalmakat, amelyeknek kis bolygónk az emberiség születése
óta otthont adott, csak mozgást, el- és kivándorlást, menekülést, menetelést,
zarándoklatot, gyarmatosítást és más népességcserefajtákat látunk. Akkor
kivel kezdjük? Lucyvel? Cro-Magnonnal? Sziddhárta Gautamával? Nagy Sándorral?
Jézussal? Vagy kezdjük hozzánk közelebb? Marco Polo, Abélard, Ibn Battúta,
Ibn Khaldún, Montaigne, Madame de Sévigné, Arthur Young, Phileas Fogg?
Csupa helyváltoztatás! De mi a céljuk? Hová vezetnek?
Kirándulás és séta
Emlékszünk, 1335. április 26-án Petrarca fivére társaságában elindul,
hogy megmássza a Ventoux-hegyet. Felér a csúcsra, és ámultan nézi a hatalmas
területet, amelyet magaslati helyzete elétár. Így fedezi fel a "tájat",
amelyet akkoriban a mi európai nyelveinken még nem neveznek így. Találomra
fellapozza Szent Ágoston vallomásait, mert a művet mindig magánál hordja,
és azt olvassa:
"És az emberek megcsodálják majd a hegycsúcsokat, a hatalmas tenger
hullámait, a folyók széles vizeit, az óceán partjait és a csillagok mozgását,
és megfeledkeznek önmagukról."
Ezek a gondolatok kíméletlenül visszaviszik a földre őt, aki a hegyet
megmászva azt gondolta, Istenhez jut közelebb. Hát nem! Ez a kirándulás
nem helyettesíti az otthon nyugodtan elvégzett mély meditációt. A belső
önvizsgálat is egyfajta út. Ebből mindenki érthet.
1630-ban vagyunk, egy párizsi kertben. Charles Sorel, Souvigny ura
(1582-1674) írja a Polyandre-ben (1648):
"A legtöbb asszonyi lélek igen szereti a kocsikázást és a sétálást
a Luxembourg-kertben vagy a Tuileriákban, mert így minden nap láthat új
férfiakat."
A séta fontos tevékenységgé válik - "női szükséglet", mondja Marcel
Poëte -, ártatlanul sétálgatunk, miközben megmutatjuk magunkat, és mi is
szemrevételezünk másokat... A hódítás lép a filozofikus társalgás helyébe,
amelyet a humanisták folytattak egymással az itáliai reneszánsz titkos
kertjeiben. A "promenade" (séta, sétány) a "promener" (sétáltat, megjárat)
igéből jön, amely annyit tesz: "meghatározott irányba vezet" (a latin minare
a minariból = "fenyeget", hogy haladásra bírjon, "vezet" - a gondolatot
megtaláljuk az olyan kifejezésekben, mint például "orránál fogva vezet").
A "se promener" (sétálni), azaz kedvünk szerint menni, hagyni, hogy a lépteink
vezessenek bennünket, csak úgy, az élvezet kedvéért, viszonylag kései szó
(15. század). A 16. században a "promenoir" (sétatér, sétány) szó a séta
helyére utal, és csak később gazdagította a színházi nyelvet (a széksorok
mögötti állóhely). A séta helyszínei a kertek, parkok és más fás területek,
de XIV. Lajos idejétől a nagykörutak is. A katonai erejében biztos Napkirály
ugyanis demilitarizálja a városokat védő erődítéseket, elsősorban azokat
a védműveket, amelyeket a holland Bolwercről "boulevard"-nak neveztek el.
A deszka-, farönk- és földsáncokat lerombolják, és helyükön alakulnak ki
a városi sétányok, mint Párizsban a "Grand Boulevard"-ok. Úgy tűnik azonban,
hogy a nyilvános sétaterek elterjedése késik. Például Itáliában, ahol a
félszigetre látogató Charles de Brosses azt írja 1739-ben:
"Erősen csodálkozom, hogy a legszebb városok, amelyeket eddig láttam
ebben az országban, nem rendelkeznek olyan közsétányokkal, amelyek felérnének
akár a mi legkisebb városaink sétányaival is."
Pedig 1706-ban II. Viktor Amadé tölgyeket ültettet Torinóban arra az
üres területre, amely a citadellát az óvárostól elválasztja. A közvetlen
közelben lévő szeméttelep, a jól elhelyezett erődítések, az önmagába zárt
város nem bátorítja a sétálni vágyókat... Pedig Padovában, Genovában, Velencében,
Pármában, Veronában, Palermóban és sok más városban is sétányokat nyitnak
meg a 18. század második felében, a városlakók nagyobb örömére. A nap végén
mindenki tesz egy kört a csatorna mellett, a sugárutakon, a fasorokban,
amelyek valóságos találkahelyévé válnak azoknak a nőknek és férfiaknak,
akik egy találkozásban reménykednek... Sébastien Mercier, Restif de la Bretonne
és még a városgyűlölő Jean-Jacques Rousseau is szeret járkálni a nagyvárosban,
és kíváncsian figyeli az utca meg-megújuló látványát. A járkálást attól
függetlenül művelik, hogy nappal van vagy éjszaka, mint azt a 18. század
végén keletkezett szó, a "noctambule" (alvajáró, éjszakázó) is tanúsítja:
az, aki éjszaka sétál. Vidáman kóborolnak éjjelente a Cours-la-Reine-en,
annál is inkább, mert a férfiak ott nem törvényes hitvesükkel jelennek
meg, és mert minden társra vágyó szív kizárólag a találkozás reményében
megy oda. 1714 nyarán így beszél Franc-Nohain:
"Divatba jött elmenni a Cours-la-Reine-re éjfél körül, fáklyákkal sétálgatni,
zenészeket odahozatni és a szabadban körtáncot járni. Amit úgy hívnak,
hogy »éjszakai mulatságot rendezni a Cours-on«."
Ez a gyalogos tevékenység nemcsak Párizsra jellemző: úgy tűnik, igazi
lelkesedés övezi a legtöbb európai városban, amelyben közkerteket és fasorokat
alakítottak ki. Karl Gottlob Schelle 1802-ben rövid értekezést írt "A sétálás
művészete" címmel, amelyben egy sor jó tanáccsal látja el a sétálót a mezei
utakra, hegyi ösvényekre, erdei sétahelyekre és a városi terekre egyaránt.
Az előszóban azt mondja:
"A sétálás művészete mindazon művelt személyek érdeklődésére számot
tarthat, akik nyitott szemmel és érzékekkel szeretnek kószálni akár a természetben,
akár a forgalmas helyeken, és sétáik során kiélvezik a természetet és a
társadalmat - éppúgy, ahogy az élet művészete is figyelem tárgya kellene
hogy legyen minden egyén számára, a szó legteljesebb értelmében, ha az
élet többet jelent számára egyszerű játéknál."
Így tehát a "promenád" egyszerre jelenti az éjszakai kószálás helyét
és a járás műveletét, hogy elteljünk a természet szépségeivel és elmélyüljünk
önmagunkban. Az aktus kettős: pihenteti és edzi a testet, illetve a szellemi
aktivitáshoz hasznos sebességet biztosít. Őszintén szólva, a sétát az intellektuális
végcél igazolja, noha annak a kapcsolatnak a jelentősége sem lebecsülhető,
amelyet ilyenkor az egyén a természettel kialakít. A természet felébreszti
a sétáló érzékeit, s ő gazdagodik ezáltal. Az ideális séta gyönyörű tájat
és változatos útvonalat igényel. Ezért aztán a szerző olyan várost képzel
el magának, amely nem véletlenszerűen alakult ki, hanem a sétáláshoz szabták,
vannak kilátóhelyei, ésszerűek a méretei, azaz úgy lehet körbejárni, hogy
nem fáradunk el túlzottan. A tökéletes séta jó fizikai kondíciót kíván,
mentes a nemkívánatos találkozásoktól, és megadja azt az örömet, amelyet
a nyugodt kószálás és az önmagunkkal való társalgás kínál. Ez a mozgásban
lévő magány fejezi ki a séta minőségét. Az alig harmincéves Karl Gottlob
Schelle (1777-ben született) aztán az elmegyógyintézetbe vezető úton indult
el, ki tudja, milyen elhibázott séta következtében.
Járás és kószálás
Térjünk vissza Párizsba, ahol a Cours-la-Reine után a Palais-Royal
negyed lesz a főváros éjszakai életének kitüntetett helyszíne, méghozzá
több évtizedre. Nem csoda, ha az 1840-1860-as években ott telepszik meg
Aubert, a Charivari című újság szerkesztője, aki Physiologies című művéről
híres. Miről van szó? A magyarázat a Physiologie des Physiologies-ben található
meg (1841):
"A fiziológia szó két görög szóból áll, amelyek jelentése ezentúl a
következő: 18 kötet, amely 124 oldalból és végtelen számú ábrából, díszítősorból
és fecsegésből (logos) áll, és természettől fogva együgyű emberek használatára
szolgál (phusis)." Ezek a humoros, tréfás, olykor pimasz kis zsebkönyvek
a kor legjobb rajzolóit foglalkoztatják, Daumier-t, Gavarnit, Monnier-t
vagy Travi?s-t, akik néha kíméletlenül figurázzák ki az olyan társadalmi
"típusokat", mint a "könnyűvérű nő", a "kékharisnya", a "felszarvazott
férj", az "életművész", a "járadékos" stb. A 130 "fiziológiából", amely
1840 és 1842 közt megjelent, Aubert legalább százat adott ki, köztük a
"A kószáló fiziológiájá"-t (1841) Louis Huart-tól Daumier és Maurisset
rajzaival, amely 130 ezer példányban fogyott el - mielőtt bekerült volna
a közös kötetekbe.
De a műfajt valószínűleg Honoré de Balzac teremtette meg, amikor 1829-ben
megjelentette "A házasság fiziológiájá"-t, amelynek szerkesztését 1825-ben
kezdte. Osztályozási törekvései, amelyekre például Cuvier tudományos munkái
inspirálták, már az Emberi színjáték előszavában is megjelennek (1840).
Balzac egy tudományosan lefolytatott és filozófiailag igazolt hatalmas
intellektuális vállalkozáshoz kívánt hozzájárulni: egy egész korszakot
átfogni, minden fonákságát feltárni, minden főszereplőjét megfesteni. Műve
minden irányú feltérképezése egy állandó mozgásban lévő társadalomnak,
amelynek a szabályai gyorsabban változnak, mint amennyi idő az elsajátításukhoz
szükséges. És Balzac senkit sem akar kifelejteni, semmi mellett nem akar
elmenni, minden fontos neki, az öltözködés, az étrend, a szivarozás technikája,
a kávékeverés módja, minden, beleértve a járás látszólag jelentéktelen
mozdulatait.
"A járás elmélete", amely 1833-ban jelent meg az Europe littéraire
című folyóiratban, arról értekezik, amit Balzac teljes joggal nevez "a
test fiziológiájának". Valóban, az emberi test, a testtartás, a mozdulatok
jól jelzik a lelkiállapotot, a kulturális gyökereket, a társadalmi ranglétrán
elfoglalt helyet. "Járás közben az asszonyok képesek mindent megmutatni,
de semmit sem láttatni", mondja. Más szellemes felismeréseket is elősorol:
"A pihenés a test csendje."
"Minden mozdulatnak megvan a maga kifejező ereje, amely csak rá jellemző,
és a lélekből jön. A hamis mozdulatok alapvetően a karakter természetére
vezethetők vissza; az esetlen mozdulatok a szokásokból származnak."
Az is Balzac volt - ez a bulímiás író kielégíthetetlen étvágyat mutat
a megfigyelés iránt is -, aki a kószálás legérzékenyebb meghatározásával
előállt: "a szem gasztronómiája".
Walter Benjamin avatja a flanőrt, a kószálót Párizs meghatározó figurájává,
hiszen Párizs nem egy nemzet fővárosa, hanem egy korszaké, a 19. századé.
"Párizs teremtette meg a kószáló típusát", állítja Walter Benjamin, mielőtt
felvetné a kérdést: "Milyen érdekes, hogy nem Róma volt az. Vajon miért?"
És a válasz:
"Maga az álom is előre kijelölt utakat követett volna Rómában? A város
vajon nem volt-e túl gazdag templomokban, zárt terekben, nemzeti szentélyekben
ahhoz, hogy minden egyes kockakőnél a maga teljességében léphessen be a
járókelő álmaiba? Magyarázhatja ezt persze az olaszok nemzeti karaktere
is. Mert Párizst nem a külföldiek, hanem maguk a párizsiak tették a kószáló
számára az ígéret földjévé, »színtiszta életből összerakott tájjá«, ahogy
egyszer Hofmannsthal fogalmazott. Táj... a kószáló számára Párizs valóban
azzá vált. Pontosabban szólva a kószáló szemében Párizs két dialektikus
pólusra bontható. Tájként tárulkozik ki előtte, és szobaként zárul rá."
Vagyis a nagyváros urbanizált tájképe, a modernitás metropolisza a
maga pályaudvaraival, nagyáruházaival, hatalmas kávéházaival és sörözőivel,
színházaival, tobzódó luxusával, egzotizmusával, elektromos fényeivel teszi
lehetővé a kószáló kiválását, felbukkanását, megszületését. A kószáló nem
azonos azzal, aki határozatlan céllal sétálgat, még kevésbé azzal, aki
céltudatosan megy; a kószáló nagy elszántsággal és minden pillanatban éber
figyelemmel végzi elsődleges tevékenységét, a legkisebb részletét sem téveszti
szem elől, betér a fedett átjárókba, végighalad a körutakon, kering egyik
utcából a másikba. Ez a tömegember tétlennek véli magát, holott a kirakatok
üvege mögé kihelyezett árukra kacsingat, rögzíti a házmesterek, boltosok
legjelentéktelenebb megjegyzéseit is, ad rá, hogy az egész negyed eseményeit
és gesztusait ismerje. A kószáló tulajdonképpen amatőr rovartanász, mint
azt Walter Benjamin megjegyzi, aki azon igyekszik, hogy "az arcokból kiolvassa
a foglalkozást, a származást, a jellemet". Egy másik írásában Walter Benjamin
egyenesen azt mondja, hogy a kószáló a detektív megelőlegezése, előképe:
"A kószálónak társadalmi legitimációt kell keresnie magatartására.
Tökéletesen megfelel neki, ha nemtörődömségét olyan színben tünteti fel,
mintha mögötte valójában egy olyan vizsgálódó ember lankadatlan figyelme
rejtőzne, aki folyamatosan szemmel tartja a mit sem sejtő bűnözőt."
A kószáló kitüntetett terepe a passzázs. Az első fedett passzázst az
Orleans-i hercegnek, XVI. Lajos kuzinjának tulajdonítják, aki 1786-ban,
a királyi palotában faborítású galériát nyitott, ahol különféle kereskedők
kaptak helyet. A "Camp des Tartares"-t tekintik az első igazi passzázsnak,
azaz olyan boltokkal szegélyezett szűk utcának, amely az épületek között
kanyarog, és két utcát köt össze. A passzázs üvegtetőt kapott, és csak
gyalogosok használhatták, ami kifejezetten a kényelmüket szolgálta egy
olyan korban, amikor még nem minden utcának volt járdája. A passzázs 1820
és 1853 közt éri el fénykorát, a haussmanni nagy munkák kezdetéig. Minthogy
a teljes virágjában lévő modernitás szívében képviseli egy világ végét,
Walter Benjamin igazi gyönyörűséggel nézi, mintha egyfajta mozgásszabadság
elvesztését látná benne. Victor Fournelt idézi az "Amit Párizs utcáin látunk"-ból
(1855):
"Ám ne keverjük össze a kószálót a bámészkodóval: van árnyalati különbség
köztük... Az egyszerű kószáló... mindig személyiségének teljes birtokában van.
A bámészkodóé ezzel szemben eltűnik, felszippantja a külvilág. A bámészkodó
a látnivalók hatására személytelen lénnyé válik, többé nem ember, hanem
közönség, tömeg. Sajátos karakter, buzgó és naiv lélek, ábrándozásra hajlamos...
az igazi bámészkodó méltó minden józan és őszinte lélek csodálatára."
A gyalogos stílus híve nem habozik leírni, hogy a kószálás
"mozgó és szenvedélyes dagerrotípia, amely a legapróbb nyomokat is
megőrzi, és amelyben állandóan változó visszfényeivel együtt reprodukálódik
a dolgok menete, a város mozgása, a közszellem, a tömeges hiedelmek, ellenszenvek
és csodálatok sokarcú fiziognómiája."
Priscilla Ferguson megállapítja, hogy a "kószál" ige későn került
be az akadémiai szótárba, csak 1878-ban, akkor is ezzel a meglehetősen
pontatlan meghatározással: "szórakozásból sétálgatni, apróságokra elvesztegetni
az időt". Pedig a "kószáló" szónak hosszú története van. Már 1806-ban olvashatjuk
a FlÂneur au salon ou M. Bonhomme...-ot; 1808-ban a következő jelentéssel
találjuk meg: "Kószálni: céltalanul járkálni ide-oda, henyélni, kóbor,
csavargó életet élni." 1825-ben J.-B. Auguste Aldéguier jegyzi a FlÂneur,
ou mon voyage ? Paris, mes aventures dans cette capitale, et details
exacts de ce que j'y ai remarqué de curieux, et de nécessaire ? connaître-t.
1831-ben egy névtelen (!) kószáló jegyzi "A párizsi kószáló" című cikket,
1842-ben Auguste de Lacroix írja a "kószáló" szócikket az "Ahogy a franciák
önmagukat látják"-ba. Az egyetlen árnyék ezen a képen: hiányzik az oly
nagyra értékelt "kószáló" kifejezés nőnemű megfelelője. Nincs "flÂneuse",
csak pejoratív megnevezések vannak a járdán álldogáló prostituáltakra.
Egy nő, aki egyedül sétálgat éjszaka a város utcáin, csak prostituált lehet
az akkoriban uralkodó szexista - és lényegénél fogva hipokrita - felfogás
számára.
Bolyongás és sodródás
Mindez azonban inkább bátorítja Charles Baudelaire-t, hogy titokzatos
járókelők nyomába eredjen, Gustave Flaubert-t, hogy nevelése kiteljesítése
érdekében hagyja csatangolni Frédéric Moreau-t, Émile Zolát, hogy Claude
Lantier lábával fesse le - ha szabad így mondanom - Párizst, és bátorítja
mindazokat az írókat, akik cselekményt, bemondásokat és mindenféle hangulatokat
merítenek a párizsi utcán. Felsorolásuk helyett érjük be itt azzal a megállapítással,
hogy a nagyváros inspirálta regényírók és költők kiemelt jelentőséget tulajdonítanak
a kószálónak, a csavargónak, a sétálónak, a járókelőnek, a gyalogosnak.
A passzázsok is léteznek mind a mai napig, és ha nem felelnek is meg annak
a célnak, amiért létrehozták őket, még mindig átjárunk rajtuk, elmegyünk,
hogy vegyünk egy-egy könyvet - most éppen a Verdeau-passzázsról beszélek
-, arrafelé rövidítjük le az utat vagy egyszerűen csak azért megyünk át
rajtuk, hogy felleljük Louis Aragon regényének, a Paysan de Paris-nak a
hangulatát vagy Louis-Ferdinand Destouches, alias Céline önéletrajzi szövegeiét.
A szürrealisták nagy járkálók. Philippe Soupault a les Nouvelles Nuits
de Paris-ban, de André Breton is a Nadjában az "objektív véletlen" elve
szerint járják be a várost, valamiféle szürrealitást kutatva... Harminc évvel
később és ugyanebben az életkorban - valamivel több mint harmincévesen
- a Szituacionista Internacionálé alapítói a sodródás érdemeit dicsérik.
1956-ban a Les L?vres nues című folyóiratban teszi közzé Guy Debord (szül.:
1931) "sodródáselméletét", amelyet így határoz meg:
"A különféle hangulatokon való sietős átkelés technikája. A sodródás
fogalma elválaszthatatlanul összekapcsolódik a pszichogeográfia természetének
felismerésével és egy játékos-konstruktív magatartás igenlésével, amely
minden pontján szemben áll az utazás és sétálás klasszikus fogalmaival."
Három évvel korábban Ivan Chtcheglov 19 évesen megírja a Formulaire
pour un urbanisme nouveau-t, amelyet némileg módosított változatában 1958
júniusában közölt az I. S. első száma. Ugyanebben a számban a következő
meghatározást találjuk a pszichogeográfiára:
"A geográfiai környezet - akár tudatosan elrendezett, akár nem - pontos
hatásainak tanulmányozása, amely környezet közvetlenül hat az egyének érzelmi
viselkedésére."
A szituacionista sodródás a város birtokbavételének aktusa, amelyben
a várost eltérítik az urbanizáció által rákényszerített funkcióktól és
használati módoktól. A sodródó új "szituációt" teremt, amely elidegeníti
őt az áruk világától és annak látványától. Nincs ebben semmi forradalmi,
mindenki tapasztalatból tudja, hogy az öncélú bolyongás a városban a fiatalok
legfőbb tevékenysége... Ami pedig a szituacionistákat illeti, némelyikük
emlékei szerint az éjszakai bolyongás a városban alapvetően a nagy mennyiségben
fogyasztott alkohol következménye volt... A még mindig a megvalósítás állapotában
lévő projekt, a "New Babylon", ez a teljes egészében a sodródásnak, az
örömteli nomadizmusnak, a játékos bolyongásnak szentelt város, amelyet
a holland festő, Constant rajzol fel, a homo ludens lakóhelye. Egy ugróiskola-város,
ahol minden lépés meglepetés, minden útvonal játékpálya. New Babylon elfogadja
az emberi magatartások sokféleségét, kiprovokálja a váratlant, felizzítja
a kreativitást, gőgösen nem vesz tudomást a munka ideológiájának teljesen
alárendelt ipari társadalom régi racionalitásáról. New Babylon talán megkönnyíti
majd a kószálást... A sodródók legfőbb érdeme, hogy megmutatták azt, amit
rendszerint elrejtünk, a napi útvonalakat és mindazt a kellemet, amelyet
nyújtanak. Mert a köznapi nem mindig nehézkes, szürke, szomorú, ahogy azt
Pierre Sansot is bebizonyítja a Poétique de la ville-ben (1973) vagy Georges
Perec az Esp?ces d'espaces-ban (1974).
Ezeket a gyalogos útvonalakat térképezi fel és teszi egyértelművé Jean-FranÇois
Augoyard a Pas ? pas-ban:
"A napi séta, úgy tűnik, a piacgazdaságban elhagyott, visszahozhatatlan
praxis részét képezi, mivel jelentéktelen a tudás szempontjából. A funkcionális
osztályozás szerint a gyalogos útvonalak nyilvánvalóan a lakóhelyet kötik
össze a munkahellyel, a szórakozás és a fogyasztás helyszíneivel. De a
fontos az, hogy a térbeli közvetítéseket a megélt idő tulajdonságai rendszerezik.
A közlekedési idő a séta, a "bemegyek a városba", illetve a sietség és
az igyekvés ideje. Ugyanaz az útvonal idézi meg a magánt és a közt, az
egyénit és a közöset, a szükségest és az esetlegest."
Ugyanúgy, ahogy egy ember járása megszünteti az anonimitását, és felfedi
társadalmi hovatartozását, életkorát és erkölcseit, a városlakó napi közlekedése
is kifejezi jó vagy rossz közérzetét. A kószáló megjelenése óta maga a
város formája változott meg. Párizs már nem képzelhető el külvárosai-alvóvárosai
nélkül, nagy, élettelen épületegyütteseinek szaporodása nélkül, a hétköznapok
hármas felosztása ("métro-boulot-dodo" - "metró-meló-szunya") és a tevékenységek
szerinti övezetbesorolás (munka, lakás, fogyasztás) nélkül.
Egész Franciaország urbanizált lett, vidéki területeit is beleértve,
hiszen a falvak határában megjelentek a típusház-telepek. Miután a szakértők
nem értették pontosan, mi történik, először "vidéki urbanizációról" beszéltek,
aztán "külterületi urbanizációról", mielőtt megállapították volna, hogy
"szórt urbanizáció"-ról van szó, ami többek közt az autózás általános elterjedését
hozta. Kérdés: lehet-e kószálni autóval? Mielőtt válaszolnánk, hallgassuk
meg egy sarcelles-i lakos tanúvallomását (1964):
"Odakint, a majdani metropoliszban, minden egyforma, geometrikus, nincsenek
utcák. Vannak utcanevek, és úttestek az autóknak, de nincsenek bevásárlóutcák,
sétálóutcák, játszóutcák. Én nem kószálok egy olyan városban, amelyet minden
urbánus tájjellegétől megfosztottak, egy olyan városban, amely nem a szülőhelyem,
és amely a semmiből született. Mindent előre elterveztek benne, kivéve
a kiszámíthatatlant. Ahhoz, hogy én eltöltsem az időmet egy városban, arra
van szükség, hogy váratlanul felbukkanjanak előttem olyan boltok, ószeresek,
utcai árusok és piacok, amelyekre nem számítottam."
Másként van ez a grenoble-i Arlequin negyed lakói számára, amit Jean-FranÇois
Augoyard rögzít tíz évvel később - és tíz év alatt az urbánus Franciaország
a felismerhetetlenségig megváltozik -, vagyis hogy a külterület, az ismétlődések,
a részletek, a lerövidítések, a szokásos útvonalak nem mindig ugyanazt
jelentik. Hiszen egy olyan útvonal, amely kényszerűen adódik az egyik nap,
más körülmények között vagy más napszakban kellemes vagy meglepő is lehet.
A képzeletvilág állandóan belép abba a módba, ahogyan az útvonalakat megéljük,
hogy kiiktatunk-e egy útvonalat vagy sem, hogy megszokunk-e egy helyet
vagy sem. A gyalogló járás közben "olvassa" a városát, és valós időben
értelmezi a szöveget, amelyen végigmegy.
Az útvonal sohasem ugyanaz, bár természetesen mindig a terület egyik
pontját köti össze a másikkal, de a megélés módja határozza meg az átszelt
területek minőségét. A birtokbavétel dönti el, hogy egy hely lakható-e
vagy sem. És a birtokbavétel nem "eltulajdonítást" jelent (azzal veszek
birtokba egy hotelszobát, hogy arrébb rakok egy széket, bepakolom a ruháimat
a fiókba, az éjjeliszekrényre kiteszek egy órát vagy egy családi fényképet),
hanem "kapcsolatba kerülést". Kicsit úgy, ahogy Michel de Certeau mondja:
"Használatba venni a teret nem más, mint megismételni a gyerekkor ujjongó
és csendes gyakorlatát: azaz a térben másvalakinek lenni, más helyébe képzelni
magam."
Vagyis a "tér" sok "időt" is tartalmaz...
Szökés és vándorlás
A zűrzavaros urbanizált térben a város szövegének olvasása megnehezül.
A már ismert területeken, épületek közt van sok "fehér folt", és vannak
néha "kollázsok". A központ többé már nem a régi történelmi városközpont,
hanem sokszor a külváros külvárosában felépített bevásárlóközpont, ahová
autóval lehet eljutni. A "gyalogos" város már a múlt része, és a múltba
látogatunk, amikor a régi város járdáit tapossuk. A modernitás városát
autóval kell átszelni, és lakója elektronikus levélben vagy mobiltelefonon
kommunikál. A "régi" város utcáin kevesen járnak, kivéve bizonyos utcákat
a hét bizonyos napjain. A magán-lakónegyedekben vagy a videóval őrzött
enklávékban, amelyek egyre szaporodnak Franciaország területén, nincsenek
utcák, csak kiszolgáló utak. Csak igazoltan tiszta szándékkal lehet oda
bejutni.
A szomszédos bevásárlóközpont a kereskedőutcákat rekonstruálja, amelyek
kirakataikkal halványan emlékeztetnek ugyan a párizsi passzázsokra, de
a légkondicionálás és a hangulatos zene idegen tőlük. Persze az Euro-Disney
mellett, Val d'Europe-ban található óriási bevásárlóközponttal szomszédos
falu sétálóutcája ugyanolyan, mint bármelyik testvére Bayonne-ban vagy
Concarneau-ban, de a hamisítás, sőt a hamis patina képtelen igazinak látszani.
Ez a szemfényvesztő falu csak azokat téveszti meg, akik sohasem kószáltak.
A bevásárlóközpont marketingesei azt remélik, hogy ezek az utak alkalmasak
szabadidős tevékenységekre. Közük sincs hozzá. Megtöltjük a bevásárlókocsinkat,
kitoljuk az üzlet sétányaira, aztán megkeressük az autónkat a hatalmas
parkolóban - ebben nincs semmi szórakozás. Ha a kellemesebb fogadtatás,
a színvonalasabb körülmények, az eredetibb környezet révén a bevásárlás
robotja kevésbé bizonyul kínszenvedésnek, annál jobb.
De egy bevásárlóközpont a maga hipermarketjével, kirakataiban a mindenütt
egyforma nemzetközi feliratokkal sohasem veheti fel a versenyt egy igazi
városnegyeddel, üzleteivel, utcai árusaival, csavargóival és tarkabarka,
az egyformaság ellen lázadó lakosságával. A jelenkori várostörténet tudatában
van ezeknek a mély változásoknak, amelyek érintik a városlakók életmódját,
időfelhasználásukban éppúgy, mint valós vagy virtuális geográfiájukban.
Fölösleges sajnálni a "régi szép időket", amikor a kószáló sem volt olyan
"szép", mint amilyennek a mából látszik...
A lényeg másutt van. A világ lakhatóságában. És ezt csak a praxisok
és használati módok sokfélesége garantálhatja. A kószálónak, az utazónak,
a turistának, a sétálónak, a sodródónak - ki van még? - megvolt a helye
a maga diadalmas korszakában. Legyen így most is, amikor a városok határai
egyre elmosódottabbakká válnak, és a városi hétköznapok időfelhasználási
módjai szokatlan kalligráfia szerint keverednek egymással. A megnyitásra
váró ösvények, a követendő útvonalak, a használatba vett országutak, amelyek
megadják a testnek a maga mértékét és a léleknek a maga tükrét, ma is nélkülözhetetlenek.
A "szóba elegyedés" pedig ékes bizonyítéka a virágjában lévő városiasságnak.
A véletlenszerű és közösen elfogadott találkozás megteremti a maga helyszíneit,
amelyek aztán megőrzik a találkozás emlékét. Egy út sohasem egyirányú,
és nincs rajta kötelező haladási sebesség. Jó utat a terjeszkedő városok
független zarándokainak!
MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
VIRILIO, Paul
Az eltűnés esztétikája
Balassi, 1992
SCHELLE, Karl Gottlob
"Séták a szabadban"
Hirtelen séták
Ex-Symposion, 1998. 23-24
BENJAMIN, Walter
Angelus Novus
Helikon, 1980
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu