Tartalomjegyzék [Lettre 55. szám, 2004. Tél] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret
Felicitas Hoppe
Hombre
Franz Ernestus Antonius Emerentius Maria Kapf (1759 - 1791)
Az albérlőimet kérdik? Az egyiket Schillernek hívják, a másikat Kapfnak,
Schiller tegnap éjjel karonfogva cipelte haza ezt a Kapfot, hat keresztnevét
kántálva. Franz Joseph Ernestus Antonius Emerentius Maria Kapf a jezsuitáknál
nevelkedett Bajorországban, eszmékkel tömték tele a gyerekfejét, modora
csak annyi, mint Schillernek. Károly-akadémia, ahol egy kaptafára készülnek
a hősök. Úgy nevelik a férfiakat, akár a facsemetéket: meghajlítják őket,
hogy ne susogjanak, aztán nádpálcával darabokra törik az egészet, mehet
tüzelőnek. Egy részüket hajóra teszik, és irány Amerika, a maradékot meg
eladják a szomszédoknak, Németalföldi Kelet-indiai Társaság, ott állítólag
van pénz, katona mindig kell nekik, küldik őket tovább Afrikába.
De amíg még itthon vannak, addig csak a mocskos csizma meg a
nagyotmondás. Néhány díj harcászati filozófiából, jelvények hadijogból,
vívásból. Schillernek négy van, Kapfnak mindjárt nyolc. Séta közben az
esőcseppeket kaszabolja, és ernyő nélkül sem ázik el. Kivágja magát, akármilyen
bajba kerül, játssza a győzőt, és folyton hölgyek nyomába szegődik, pedig
istállószaga van. Mégis idevettem, együttérzésből, vagy talán szeretetből,
mert ő Schiller ikertestvére. Osszák csak meg a szobát: Schiller, a medikus
és Kapf, az én kis katonám, aki tegnap éjszaka óta azzal kérkedik, hogy
ő az idősebb. Előrelendíti a karját a nadrágja varrásától, aztán föl a
magasba, és kiabál, januári gyerek vagyok, az Egy, a Kezdet. Schiller novemberben
született, borongós hónap, kiabál Kapf, a novemberi gyerekből nem lesz
férfi, csak költő.
Kapf lenézi a költészetet, inkább pamfleteket irkál minden ellen,
ami neki nem szent, éjszakánként, borozás közben a fegyveréhez kap, csatatérré
változtatja a szobát, és néhány suhintással felülről lefelé kettészeli
először a bal oldali függönyt, aztán a jobb oldali függönyt. Négy sokkal
szebb, mint kettő, drága Frau Vischer, kiabálja, ugye maga is látja, én
meg mondom neki, Kapf, ezt is hozzáírom a számláház. Kapf iszik, verekszik,
és tíz ember előtt prédikál, hogy föl kell kerekedni, nyakunkba venni a
világot, messzi országokról szónokol, hogyan kell meghódítani a világot
hittérítés útján, mert a tengeren túl kevés a hit. Misszionárius akar lenni,
a pogányok közé menni, én meg mondom neki, Kapf, menj Afrikába, ott olyan
meleg van, hogy akinek nem nőtt be a feje lágya, annak összemegy. Nagy
a világ, ezt tudom, mert olvastam, hat keresztnév, egy tőr a kabátba rejtve,
útközben tengerbe dobott imádságok. Szórakoztató istenke az, aki napközben
prédikál, éjjel meg a kártyát keveri.
Az hombre most a kedvenc játéka, mert a gondolkodás meg a költés
fárasztó, a kártyázás viszont inspirálja Schillert és Kapfot is. A szabályok
nem jutottak el az agyamig, a lárma viszont, amitől aludni sem tudok, ha
éjjelente újabb körbe kezdenek, annál inkább. Néha lelopózom a lépcsőn,
letérdelek a kulcslyukhoz, és annyit értek belőle, hogy tétet emelni, harcolni,
verekedni és veszíteni kell tudni hozzá.
Kapf minden éjjel elveszíti a kulcsát, ilyenkor a csizmájával
kér bebocsátást, már háromszor berúgta az ajtót. Inspiráció!, ordibálja,
Schiller tanuljon meg végre színpadban gondolkodni, én előjátszom, ő meg
leírja, költőé a mű, katonáé az élet! Schiller föláll az asztal mellől,
elhajít tollat-papírt, és kifütyüli az ágyból a Kronenbittert, a szegény
Schiller úr még szegényebb csicskását, az is legszívesebben kiinná innen
magát, meg se állna valami távoli, szebb világig. Itt ugyan nem fogják
békén hagyni Schiller boroskancsóját, sörcsapját, öreg mindenesét, akinek
akkor is járnia kell, ha már senki nem tud. Mert valami nagy dolog van
készülőben, igazi papírforradalom, egész csomó papír nehéz, fekete tintával
teleírva. Kapf beszél, Schiller jegyez, türelem, Frau Vischer, csak várja
ki a végét, hírnév és közmegbecsülés száll majd a házra.
Meg pénz, kiabál Kapf, az adósságok koronázatlan királya. Mivel
ő tudja, mi áll azokon a papírokon, benne van a kezdet kezdetétől, énelőttem
is Schiller mellett feküdt, egymás mellé tolt ágyakon, mint férfiak közt
szokás, az egész Akadémia lázban fetrengett, makacs kis járvány, komoly
érvágás a hercegnek. Aki pedig nem halt bele a lázba, azt az unalom ette
meg, semmi hombre, semmi tőr, Kronenbitter sehol, csak víz és nehéz álmok,
lázas homlokok és fülledtség, ideális a költészethez. Aztán hirtelen újra
élet tölti meg a házat. A betegszobában mozgolódás, az összes bamba, kripli
és alvajáró, mindenki, akinek szíve van, hogy nagyot merjen, mindenki szerepet
akar, másik nevet viselni, mindenki rabló szeretne lenni, egy Spiegelberg,
egy Razmann, egy Grimm vagy Schweizer, egy Schufterle, Roller, Kosinsky,
Schwarz, legszívesebben rögvest felugrálnának a színpadra, szablyát ragadnának,
gurigatnák a puskaporos hordót.
Hogy egészen pontosan miről szól a történet? Elárulnám maguknak,
ha ki tudnám betűzni Schiller kézírását, de most, hogy kiszabadultak a
lazarettből, megint borral írnak, nem tintával, úgy dülöngélnek azok a
betűk. Talán Kapf kente oda az egészet, mert a történet, amit ki tudok
hámozni, régi: egy apa, két fiú, testvérviszály, az egyik jó, a másik gonosz,
a gonosz rút, a jó szép, a jó az apa szemefénye, a gonosz csúf szálka a
szemben. Franznak hívják a bitangot, akasztófa és kötél egy személyben,
tizenöt férfira jut egy asszony, az is ül a kastélyban és a tisztességét
őrzi, miközben odakint az erdőben polgárháború dúl, a gazdagoknak jut,
a szegények veszítenek, mese rókákról, nyulak számára.
A java még hátravan. Gyilkosság, merénylet, intrika, kétségbeesés,
a végén mindenki magára emel kezet, mert Németországban így szokás. A hölgy
tőrbe csalja szerelmét, az apa börtönben rohad, a gonosz magának sodorja
a kötelet, a jó bűnbánóan töri magát kerékbe. Károly-akadémia! A szabadság
csak egy darab papír, egy rövid költemény, egy schilleri gondolat, amit
Kapf kürtölt a világba. A banda többi tagja szétszóródik az erdőben, mert
a haramiák csapata nem más, mint egy osztályra való iskolás, reménytelenül
széteső banda, amint elnémul a parancsszó. Az egyik hazamegy, a másik Németalföldre,
a harmadik a hajóra.
De ma még csak a Bopserwaldba lesz a séta. Az ikerkosarakat fogom
megrakni, egyet Kapfnak, egyet Schillernek, ki ne száradjon a szája, amikor
a harmadik felvonást szavalja. Bort kell inni szabad ég alatt, kiabál Kapf,
ha feszül a nadrág a lábunk között. Vessenek csak egy pillantást erre a
rajzra, és találják ki, melyikük az. Amelyik az árnyékban térdepel, vagy
amelyik a fényben ül?
Schiller a múlt éjjel lelépett, a dicsőség szárnyas lován menekült
meg a hercegtől. Itt hagyta nekem a Kronenbittert, Kapfot, az adósságait
meg néhány költeményt, szóval mindazt, ami nem fért bele a táskába. Egyszer
még jó pénzt kereshetek velük, mert a múlt héten Mannheimben voltam, és
titokban megnéztem a Haramiákat, Schillerrel a zsebemben, mert a herceg
nem ad neki eltávozást. A publikum térdre rogyott, az urak csizmástul,
a hölgyek könnyben ázva. És ahogy Schiller elbújik a taps elől, és magából
kikelve bőg az örömtől - előadás után hárman vonszoltuk haza.
Az úton végig versben beszélt, mintha megint fölszökött volna
a láza. Hogy milyen szűkössé vált neki minden, mintha abroncs szorítaná
a keblét, és az ördögbe a herceggel, aki kikényszeríti őt a világba, világon,
hogy világos legyen, nem a világot, csak a színházat értve. Árkus papírokkal
méri a földet, amin mások fáradságosan menetelnek. Neki a lúdtollában van
a földrajz, hosszú mondatokban folyik ki belőle, a táj mégis szűkös és
ismerős marad, én viszont, akárcsak gyerekfejjel, ragaszkodom a hazámhoz.
Errefelé, míg Schiller az országutakat tapossa, valójában egészen
más dolgok zajlanak. A város zugai toborzókkal tömve, a hercegnek pénz
kell, így hát katonákat próbál rásózni Németalföldre. És a gyakorlott toborzó
az utolsó férfit is kicsalja az ajtó elé az anyja meg a menyasszonya karjából.
A procedúra mindig ugyanaz. Először a pénz halk neszei, aztán gyerünk a
söntésbe, ivás közben az Afrika-prédikáció a napról, a Délről, az örök
kéjről.
Maga a paradicsom!, kiabál a toborzó eltökélten, rendszerint
ilyenkor tölt másodszor, és az áldozatnak a szeme is összeakad attól, hogy
milyen közel van a távoli Afrika, minő határtalanul buja a kaland és mily
fölemelő a misszió, mily nagy a megtiszteltetés és kicsiny a veszély, milyen
bőséges a zsold, olyannyira, hogy az ember, itt tölt harmadszor, a kéjt
hatalmas serlegekből issza. És soha nem esik, a nap mindig süt, az egész
ország egy derűs időjárás-jelentés, az egész élet egyetlen nyár, nincs
több hóesés, és soha többé nem fázik a láb, amely elé, most tölt negyedszer,
szép és olcsó rabszolganők hullanak, akik olyasmiket tudnak, amikről nem
is álmodtál.
Gyáva cenk, aki az odaútról érdeklődik, hajókra és tengerre,
viharokra és imbolygó árbocokra gondol, zavaros vízre és sorvadó ínyre,
tengerbe pottyant matrózra és végtelen várakozásra, ha nem jön a kedvező
szél. A tenger egy korty az ötödik serlegből, és az utazás félelme belefúl
a hatodikba, mert nincs is tenger, se viharok, Afrika csak egy macskaugrás.
És aki ekkor nem borítja fel a hetedik serleget, nem rohan haza, és nem
csomózza máris a hátizsák zsinórját, az a zsebkendője sarkára kötheti a
becsületét, eláshatja az előkertben, és lesheti, kihajt-e belőle valami.
Aki még ekkor is vonakodik és ingadozik, az megkapja a nyolcadik
serleget, hogy tisztábban lásson, hogy felfogja, mi is ő valójában, kolonc
a haza nyakában, a nemkívánt tizenharmadik gyerek, a tizenharmadik éhes
száj. Tudod te egyáltalán, ki vagy? Lehet, hogy nem is az apád fia, csak
egy trófea valamelyik hetivásárról, vagy ráadás valamelyik napszámhoz,
amikor anyád eltűnt a Bopserwaldban. Az pedig, aki apádnak nevezi magát,
hogy hírbe ne hozza magát meg a családot, örül, ha veszed a kalapod. Na,
igyál egy tizenegyediket az érzékeny lelkedre, hogy lásd, nem gondoltam
semmi rosszra. Egyébként nincs ok a szégyenre, a herceg is vígan potyogtatja
jobbra-balra a kölyköket, aztán törheti a fejét, hova rakja őket. Tiszteket
csinál belőlük, mennek azok is a misszióba, mind a hat.
Dugd a fejed a serlegbe, ott olvasható az alján, milyen nagylelkű
és kedvező az ajánlat. Tetőtől talpig új élet, aranygombok és szögletes
váll, jobban kipárnázva, mint akármelyik ágy. Úgy fogsz aludni benne, mint
a bunda, és még csak nem is ráncolódik, a csizma meg, hát azt az örökkévalóságnak
varrták, háromszor elmégy vele Afrikáig meg vissza, és a talpa még mindig
mintha új volna.
A toborzó derék munkát végzett, a delikvens félig már az asztal
alatt, de az utolsó serleg csak akkor kerül bevetésre, ha az áldozatnak
már végképp összeakad a szeme, ebben pedig nem bor van, hanem kocka, gyermekjáték.
Ha tíznél többet mutat, enyém vagy. De ennek már megvan mind a tíz, nem
kell itt már dobni ahhoz, hogy bezupáljon, omlós már, mint a bárányhús,
fejét az asztalra hajtja, és másnap reggel uniformisban ébred.
(részlet egy hosszabb elbeszélésből)
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 55. szám, 2004. Tél] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret