Izrael (1948. május 14-én kibocsátott) Függetlenségi Nyilatkozata eredetmítosszal
látja el ezt az államot. Ez a mítosz a zsidó nép három évezred óta tartó
töretlen egységéről szól. A cionista jellegű és célú mítosz a zsidó nép
megszületésével kezdődik az ősi "Izrael földjén"; folytatódik függetlenségük,
nemzeti identitásuk és kultúrájuk keletkezésével; felvázolja száműzetésüket
a diaszpórába és szétszóratásba az évezredek során; leírja majdnem teljes
megsemmisítésüket a holokauszt idején; végül ünnepli visszatérésüket Izrael
Földjére és győzedelmes nemzeti újjászületésüket Izrael állam megalapításával.
A Nyilatkozat kijelenti, hogy az állam holisztikusan magába foglalja a
zsidó népet mint állampolgárait, de az állam "arab lakóit" is felszólítja,
hogy váljanak teljes, velük egyenrangú állampolgárokká. Ez a dokumentum
Izraelt zsidó államnak deklarálja, de olyannak, amely "megvédi minden állampolgára
teljes társadalmi és politikai egyenlőségét, fajra, felekezetre, nemre
való tekintet nélkül..."
Ez a nyilatkozat egy demokratikus államé, amelyben két elképzelés
dominál: az állampolgárságé és a zsidóságé. Mindkét elképzelésnek megvan
a saját kulturális logikája, ami az állampolgári és személyes identitás
kérdéseit veti fel. Az izraeli állam kontextusában ezek a logikák mélyen
ideologikusak, a kifejezés értéktartalmú a Dumont-féle értelemben, és amennyiben
érzelmi töltése van. Izrael államban ezeknek a logikáknak a belső ellentmondásai
alakítják az egyenlőség és egyenlőtlenség struktúráit. Ezeknek a struktúráknak
pedig mélyre ható következményei vannak mind a zsidók közötti egalitárius
"etnikai" kapcsolatokra, mind a zsidók és nem-zsidók közötti hierarchikus,
egyenlőtlen viszonyokra nézve. Izraelen belül az állampolgárság, nemzetiség,
etnicitás és egyenlőtlenség olyannyira összefonódik, hogy csak úgy érthetjük
meg, ha elemzés tárgyává tesszük egymáshoz való viszonyukat. E tanulmány
célja ennek a problematikus képletnek a kifejtése.
Más tudósoknál csak e képlet egyes elemei dominálnak. Így az
izraeli állampolgári hitvallásról szóló újabb viták nagyrészt figyelmen
kívül hagyják az etnicitást mint az etatista ideológiák melléktermékét;
míg az etnicitás elemzői az államot csupán az értékekre hivatkozó "csoportközi"
versengés és konfliktus szervezeti, bürokratikus keretének tartják. Izrael
állam és cionista ideológiája azonban aktív alakítója volt a társadalmi
megkülönböztetésnek, az egyenlőségnek és egyenlőtlenségnek azzal, hogy
állampolgárai körében táplálta ennek attitűdjeit és feltételeit egyaránt.
Elemzésemben az ideológia áll az első helyen, akárcsak Izrael államban.
Állampolgárság és zsidóság szétválasztása az izraeli életben
meglehetősen eltérő elméleti alapállású izraeli tudósokat vonz és nyugtalanít.
Így S. N. Eisenstadt, aki az új államok építésében a racionális, modern
döntéshozás pozitivista híve, rámutat arra, hogy a Visszatérés Törvénye
(Chok HaSvut) a zsidó és az arab állampolgárok közötti viszony kiegyensúlyozatlanságának
alapvető forrása. Ez a törvény minden zsidót feljogosít az izraeli állampolgárságra,
feltéve, hogy Izraelbe költözik. Ez a viszony minden más határozott jogviszony
hiányában is fennáll egy ilyen személy és az állam között. Eisenstadt az
izraeli zsidók képtelenségét arra, hogy másként is viszonyuljanak az izraeli
arabokhoz, ne csak ellenségként, elsősorban az olyan intézmények hiányának
tulajdonítja, amelyek biztosítanák a teljes körű arab részvételt az államban.
Ezzel szemben Eisenstadt olyan kritikusai, mint Cohen és Kimmerling, sokkal
gyanakvóbbak a primordialitás állítólagos ideológiai ártatlanságával kapcsolatban
az államon belüli különböző kollektív identitások megkonstruálása terén.
A le'om ("nemzetiség") konstrukciói
A "nemzetiség" kifejezés (héber le'om) megalkotása, ami a "nemzet"
(uma) szóval rokon, hatalmas erő volt Izraelben az egy népként való összetartozás
érzésének kialakításában. Hivatalos használatával a le'om megnyitja azt,
amit a "diverzitás diskurzusának" nevezhetünk az egykor tiszta állampolgári
egység premisszáján belül, tehát azon a premisszán belül, amely morálisan
és politikailag egyenértékűnek tekintette az egyes állampolgárokat. A nemzeti
különbségeknek ez a diskurzusa alapot szolgáltat új és további megkülönböztetések
érvényre juttatásához. Az egységet tehát a kollektív különbözőség alapján
is meg lehet szervezni, nem csupán az állampolgárság strukturális hasonlóságai
alapján. A közterhek és előnyök hivatalos hozzárendelése a nemzetiség különböző
kategóriáihoz elválasztja egymástól az állampolgárokat kollektív és nekik
tulajdonított jellemzők szempontjából, és érvényteleníti az állampolgárok
mint egymásnak megfelelő és egyenlő egyének koncepcióját. Ahelyett, hogy
visszahúzódnának a köztudat homályába, a nemzetiség partikularisztikus
premisszái rátelepülnek az állampolgári identitás univerzalisztikus előfeltételezéseire.
Az egyik tudós például azt állítja, hogy "a zsidó izraeliek kollektivitása
erős közösségi érzést jelent, de alig van köze a nyugati értelemben vett
államisághoz. Amikor Izraelre gondolnak, egy közösség lebeg a szemük előtt,
nem egy állam."
Bár a le'om (vagy nemzetiség - ebben az írásban a kifejezéseket
egymással felcserélhetően fogom használni) hivatalos használata kezdettől
fogva megosztó hatású volt, eleinte nem volt akkora ideológiai töltete,
mint amilyenre idővel szert tett. Az államiság kikiáltása és az állami
bírói testület megalakítása utáni években bizonyos jogi eljárások hozzájárultak
ahhoz, hogy a nemzeti hovatartozás fogalma beleolvadt egy jelentős kulturális
elképzelésbe; amely aztán döntővé vált az egyenlőség és egyenlőtlenség
ideológiáinak artikulálásában.
A le'om kategóriája az 1949-ben végzett első hivatalos izraeli népszámlálásban
[mifkad ochluszin] jelent meg először. A népszámlálás fontos eszköz azoknak
a lakossági egységeknek a kialakításában és számba vételében, amelyek fölött
az állam a hatalmat gyakorolja. Amint Anderson megjegyzi: "A cenzus fikciója
arról szól, hogy mindenkinek van egy - és csak egy - rendkívül világos
helye. Nincsenek törések." Minden embernek, akit számba vettek ebben az
első népszámlálásban, csak egy nemzetisége lehetett. Ezt a népszámlálást
azért végezték, hogy megállapítsák, kinek van joga szavazatot leadni az
első parlamenti (Knesszet) választásokon. Akiknek volt szavazati joguk,
kaptak egy személyi okmányt erre a célra. Később ezt az iratot tették meg
állandó személyi igazolványnak. 1949. február 3-án az Ideiglenes Nemzetgyűlés
(a Mo'etzet HaMedina HaZmanit, a Knesszet elődje) úgy döntött, hogy a népszámlálást
állandó eszközként vezetik be - ez volt a lakosok nyilvántartására vonatkozó
rendelet (P'kudat Mirsam HaTosavim) - azzal a céllal, hogy nyilvántartásba
és számba vegye az embereket az állam területén. Minthogy a regisztrálásnak
folyamatosan kellett (volna) működnie, fel kellett (volna) jegyeznie a
lakosok személyes státusában bekövetkező minden változást is. A PMT kérdőívén
olyan rubrikák szerepeltek, mint állampolgárság, le'om és vallás.
A PMT bevezetésére vonatkozó törvényjavaslat vitáján az Ideiglenes
Nemzetgyűlésben az utóbbit pusztán technikai kérdésként kezelték. Az "állampolgárságot"
objektív, jogi státusként írták le. A "le'om"-ot nem határozták meg. A
"vallás" pedig egyéni önmeghatározás dolga maradt. Korai előfordulásakor
a nemzetiség egyszerű kategóriaként jelenik meg a Belügyminisztérium által
megrendelt statisztikai adatok gyűjtésére, minden mélyebb jelentés nélkül.
1948 óta azonban számos vitában ügyet csináltak abból, hogy vajon a
nemzetiség egy egyén zsidóként való lényegi azonosítását jelenti-e. Azaz
a nemzetiségről szóló diskurzust átfogalmazták olyan értelemben, hogy ezt
a személyt elsősorban az állampolgárság premisszája szerint nevezzék meg,
vagy a nemzeti esszencia valamilyen elképzelésével összhangban, ami megmásíthatatlanul
meghatározza a zsidó mivoltot, és ezáltal az inherens identitás elképzelését
váltja ki minden zsidóban. Általánosságban egyre több autoritással ruházták
fel a le'omot mint kategóriát az izraeli lakosság egy részének esszencialista
terminusokban történő meghatározására.
Ennek a trendnek talán a legkorábbi, fontos mutatója az 1950-es
Visszatérési Törvény. Ez a törvény gyakorlatilag az izraeli állampolgárság
kategóriájává alakította át a le'omot. Eredeti megfogalmazásában ez a törvény
nem határozta meg azoknak a személyét, akiket megillet a visszatérés joga.
Minden zsidó (aki kötődést érzett a zsidósághoz mint néphez vagy mint egy
közös sorsban osztozó csoporthoz) gyakorolhatta ezt a jogot. A zsidó nemzetiséget
nagyjából önmeghatározás kérdéseként fogták fel. A Visszatérési Törvényen
és különböző adminisztratív intézkedéseken keresztül azonban a zsidó nemzetiséget
majdnem előfeltételnek tették meg az izraeli állampolgársághoz, és ez gyakorlatilag
garantálta is az utóbbit. A le'omból olyan kategóriát csináltak, amely
magában foglalta az állampolgárságot, fenyegetve ezzel az állam többnemzetiségű
és demokratikus jellegét. Ha izraeli állampolgárságért folyamodó embereket
nem-zsidóként kategorizáltak nemzetiségük szempontjából, az súlyosan kihatott
kérelmük elfogadásának valószínűségére.
A belügyminiszterek minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a zsidó
le'omot azonosítsák a zsidóság vallási definíciójával. Ez teljesen egyenlővé
tette volna az állampolgárságot az egyén vallási definíciójával a nemzetiség
rubrikájában. Így 1960 januárjában a Belügyminisztérium felhatalmazta az
alkalmazottait, hogy ne vegyenek valakit zsidóként nyilvántartásba, ha
bármilyen okuk van arra, hogy kétségbe vonják az érintett személy vallási
értelemben vett zsidóságát. Ennek a rendeletnek az egyik következménye
az lett, hogy a zsidók és nem-zsidók közötti házasságból származó gyerekeket
nem vették automatikusan zsidóként nyilvántartásba. Ehelyett sok esetben
a zsidóság vallási értelmével összefüggésben kellett ellenőrizni a genealógiájukat.
Bár a Legfelsőbb Bíróság egyik döntése hatálytalanította ezt a rendeletet,
egy későbbi Knesszet által hozott törvénymódosítás bizonyos mértékig mégis
helyreállította, közelebb hozva a Visszatérési Törvényt a vallásos definícióhoz.
Ki zsidó?
A nemzetiség problematikus státusát és jelentőségét Izraelben jól megvilágítják
olyan bírósági esetek, amelyek azzal a kérdéssel foglalkoztak, hogy "ki
zsidó?" A bírói döntések ebben a kérdésben a személy olyan tulajdonságaitól
függenek, amelyeknek szerepük van abban, hogy valakit zsidóként határozzanak
meg. Itt a legjelentősebb esetek közül hármat vizsgálok meg, amelyek közül
kettő a Legfelsőbb Bíróság döntése:
Az 1970-es évek elején a Legfelsőbb Bíróság a felperes javára
foglalt állást 5-4 arányban a Binjamin Salit-ügyben. Salit, aki zsidó,
feleségül vett egy nőt, aki nem volt az. Arra kérte a Bíróságot, utasítsák
a Belügyminisztériumot, hogy a gyermekeit zsidóként [jehudim] vegyék nyilvántartásba
a le'om rubrikában. A Minisztérium korábban ezt elutasította. A Bíróságon
a többség véleménye a le'om vonatkozásában az volt, hogy az csupán statisztikai
adatok gyűjtésére szolgáló adminisztratív kategória. Ez a vélemény azt
is sürgette, hogy a nemzetiséget, amit a személy identitásaként fognak
fel (zehut le'umit), úgy kezeljék, mint ami részben önmeghatározás kérdése.
Ahogy Berenson bíró megfogalmazta, a kérdést a kor felvilágosult szellemével
összhangban kell felfogni. Véleménye szerint az egyénnek az a nemzetisége,
amit önmagának jelöl ki.
A Bíróság eltérő felfogású kisebbsége nem értett egyet ezzel
a nézettel. A kisebbség esszencialista minőséget tulajdonított a zsidó
személynek. Azzal, hogy azt állították, az egyetlen kritérium, amivel egy
zsidó nemzeti identitását meg lehet határozni, a vallási törvény (halakha),
a másként gondolkodók vallási alapot adtak a nemzetiségnek. Kiszter bíró
állásfoglalásában elválasztotta a nemzetiséget az állampolgárságtól, amikor
úgy érvelt, hogy a le'om egy "etnikai csoporthoz"(kvutza etnit) való tartozást
tulajdonít az egyénnek, nem pedig egy államhoz való tartozást. Episztemológiai
értelemben ezzel azt mondta, hogy a le'om olyan kategória, amely az állampolgárokat
olyan csoportokra osztja, amelyek a személynek a létezés esszencialista
minőségeivel átitatott fogalmától függenek.
Kiszter hozzátette, hogy csak akkor lehet önkéntesen csatlakozni egy
le'omhoz, ha a nemzetiség jelentése ekvivalens egy állam jelentésével,
tehát csak akkor, ha a nemzeti hovatartozás állampolgárságot is jelent.
Minthogy Kiszter gyakorlatilag egyenlőséget tett Izraelben a nemzetiség
és tulajdonított etnicitás között, itt kevés vagy semennyi szabad akarata
sem maradt az embernek egy le'omhoz való tartozása tekintetében. Ehelyett
a nemzetiség totalizáló kategóriaként működött, abszolút értelemben elválasztva
a zsidókat mindenki mástól. Ezeknek a másoknak megvolt a saját nemzetiségük
(le'umim). A le'omnak ez a felfogása azt jelentette, hogy egy állampolgár
eleve (per definitionem) megosztó jellegű kategóriába tartozik, amit áthat
az "etnikai" személyiség őseredeti lényege.
A nemzetiség kategóriájának jelentése mindemellett folytonos változásban
is volt, ahogy ezt a bírák eltérő állásfoglalásai is mutatják. A kategória
labilis, konstruált jellegét szemlélteti Agranat bíró véleménye. Szerinte
a (zsidó) népi tudatosságban mind a mai napig nem kristályosodott ki ideológiailag,
hogy a le'om vajon történelmi hozzáállás, vallásos nemzetiség (le'om dat
vagy egy valláshoz tartozás) kérdése, vagy egy etatista, statisztikai jellegű
elképzelés arról, hogy az állampolgárokat "nemzetiség" szerint kell nyilvántartásba
venni.
Ebből a szempontból a kormányon lévő politikai párt válasza, amely
mindig érzékenyen figyel a kormánykoalíció vallásos tagjainak nyomására,
jól mutatta, milyen irányba próbálták elmozdítani a nemzetiség kategóriájának
kritériumait. A Salit-ügyet követően a Knesszet módosította a PMT-t, tovább
objektivizálva a le'om kategóriáját, még inkább hasonlóvá téve a nemzetiség
vallási meghatározásához. Az állam és a vallás kontextusában tovább legitimálták
a nemzetiség primordiális megalapozását.
Dr. George Tamarin ügye leszűkítette a nemzetiség meghatározását azzal,
hogy tagadta, hogy egy új le'omot hoztak volna létre Izrael Államban vagy
általa, és ezzel még egyszer összekapcsolta a zsidó nemzetiséget az etnikai
identitással. Tamarin Jugoszláviából vándorolt be Izraelbe 1949-ben, és
a le'om szempontjából zsidóként, a vallás szempontjából pedig "nem vallásos"-ként
regisztrálták. Ő úgy értette a nemzetiséget, mint ami az önmeghatározás
és egy "etnikai csoporthoz" való tartozás érzésének kérdése, míg a vallás
egy transzcendens lényben való kinyilvánított hit. Az 1970-es Knesszet-törvénymódosítás
után Tamarin arra jutott, hogy ezáltal egy "vallási-faji" megkülönböztetést
tettek hozzá a le'om kritériumaihoz. Ez a nemzetiséget egy új "vallási-nemzeti"
kategóriaként alkotta újjá Tamarin szerint, ehhez tartozónak pedig nem
érzi magát. Ezért arra kérte a Legfelső Bíróságot, hogy nyilvánítsa "izraeli"
nemzetiségűnek Szándéka szerint ezek után a Belügyminisztériumhoz fordult
volna, hogy változtassák meg a le'omját "zsidóról" (jehudi) "izraelire".
Ez a változtatás a nemzetiséget az állampolgársággal tenné egyenlővé, és
ezzel eltörölné a "nemzetiség" szerinti különbséget a zsidók és mások között.
Tamarin folyamodványának elutasításában a Bíróság 1972-es döntése leszögezte,
hogy különbség van aközött, amit a bírók "azonosulásnak" neveztek, ami
részben az önmeghatározástól függ, és az "etnikai identitás" (zehut etnit)
között, ami az "etnikai-kulturális" jegyekből származtatható. Az etnikai
identitás ebben az esetben a zsidó egyén esszencialista minőségével ekvivalens.
A Bíróság hozzátette, hogy Izraelben nincs milyen alapon állítani azt,
hogy létrejött volna egyetlen izraeli nemzet (vagy nemzetiség). A bírósági
döntés tehát kitart amellett, hogy egy zsidó Izraelben a zsidó néphez (HaAm
HaJehudi) tartozik; ez a kifejezés a nép, nemzet-ség, nemzetiség, etnicitás
és így tovább "természetes" egységét - azt is mondhatjuk, hogy morális
egységét - jelenti.
A bíróság azonban világosan kimondott bizonyos feltételeket, amelyek
mellett egy nemzet vagy nemzeti közösség létrejön, és a politikai tevékenységnek
fontos szerepet tulajdonított ebben a folyamatban. A döntés voltaképpen
azt állította, hogy egy etnikai közösség (kibbuc etni) nemzeti közösséggé
(kibbuc le'umi) válhat, ha a tagjai szervezett módon befolyásolni kívánják
a társadalom politikai struktúráját, hogy elfogadja nemzeti értékeiket.
Azáltal, hogy a bíróság központi, formatív dimenzióval látta el a nép vagy
nemzetiség fogalmát, közvetve érintette az izraeli palesztinok ügyét is,
illetve azt, hogy a politikai önmeghatározásra irányuló törekvéseiket miért
korlátozták szisztematikusan az állam megalakulása óta.
A harmadik esetet, amelyet egy alacsonyabb szintű bíróság előtt adtak
elő, csak röviden említünk. 1976-ban Jochana Selach kérvényezte a tel-avivi
járásbíróságnál (Bet HaMispat HaMechozi), hogy a le'omját változtassák
meg zsidóról héberre (ivri). Amikor Silo bíró elutasította a kérelmét redundancia
címén, azt állította, hogy a héber, izraeli és zsidó mind egymással felcserélhető
nevek, szinonimák (semot nirdafim) ugyanarra a nemzetiségre.
Az érvelés logikája a Selach-ügyben világossá teszi, miért válik külön
az állampolgárság és a le'om, mivel a zsidó nemzetiséget úgy állítja be,
mint ami már felöleli és magába foglalja a héber nemzetiséget (le'om ivri)
és az izraeli nemzetiséget (le'om jiszraeli). Tehát egy olyan izraeli nemzetiséget,
ami magában foglal nem-zsidókat, mivel izraeli állampolgárságuk van, nem
lehet érvényre juttatni, mivel többek között ellentétes kategóriák közti
határok áthágását idézné elő az arab zsidók vagy zsidó arabok rendje
között. A lakosság zsidó szektorán belül nincs ellentmondás az izraeli,
zsidó és héber között. Ennek ellenére, bár a zsidók és nem-zsidók társak
az állampolgárságuk alapján, el kell választani őket, például a le'ommal.
Az a fajta logika, amit a Selach-döntésben használtak, feltűnően előtérbe
kerül a mindennapi beszédben és a tömegkommunikációs ábrázolásban, ahogy
az izraeli zsidók egyre többször használják az "Izrael Népe" (Am Jiszrael)
kifejezést - ami a "zsidó népet" jelenti az "Izrael állampolgárai" kifejezés
helyett. Amikor az "Izrael népe" kifejezést felcserélhetően használják
azzal, hogy "izraeli állampolgárok", eltörlik a zsidó nemzetiség és az
izraeli állampolgárság közötti különbséget, amivel a nem-zsidókat az állam
peremére és még kijjebb űzik.
Minthogy a zsidó nemzetiség vallási alapjait egyre erősebben hangsúlyozzák,
a nem-zsidó izraeli állampolgárok előtt nyitva álló egyetlen hivatalosan
elfogadott nemzetiség gyakorlatilag megint csak vallási. Minthogy a szóba
jövő prominens vallások - judaizmus, iszlám, kereszténység - monoteizmusok,
amelyek tiltják az egymást átfedő, többszörös hovatartozást, a vallási
értelmezés csak megoszthatja az állampolgárság által lehetővé tett egységet.
Az eddigi érvelés menetét összefoglalva, az állam megalapítását követően
kitalálták a le'omot társadalmi kategóriaként, ami jogi szempontból az
adminisztráció és a bürokrácia eszközeként működött. A le'omot aztán mégis
a zsidó egyén morális esszenciájának kérdésévé tették. Így a nemzetiség
kategóriája elkerülhetetlenül a zsidó és nem-zsidó teljes fogalmi szétválasztása
felé tartott. Nyilvánvaló, hogy ez a szétválasztás határként létezik, ami
szétszakítja az állampolgárság egalitárius, univerzalisztikus premisszáját
- és itt kezdődnek a mély ellentmondások az állampolgárság és a nemzetiség
között. A nemzetiségeket különálló közösségekként értelmezi. Ezek a nemzetiségek
elméletben a konceptualizálás azonos szintjén állnak, egymás megfelelőiként.
Az állampolgárság széttördelése azonban megnyitja az utat a nemzetiség
kategóriái közötti aszimmetrikus kapcsolatok legitimálásához. A le'om döntő
fontosságú az egalitárius állampolgárságban meglévő potenciális egységnek
a nemzetiségek közötti hierarchikus viszonnyá való átalakításában.
"Többség" és "kisebbség" Izraelben
Izraelben a zsidó és nem-zsidó közötti határt gyakran úgy fejezik ki,
mint a zsidó "többség" és a különböző "kisebbségek" (bnei mi'utim) kategóriája
közötti, elsősorban egy arab "kisebbség"-hez (egyes szám mi'ut) való viszonyt.
A többségnek és kisebbségnek ez a diskurzusa átalakítja a le'om ekvivalens
kategóriáit, a zsidót és a nem-zsidót az egyenlőtlenség kategóriáivá. Egy
egalitárius demokráciában a többségi uralom koncepciója révén a többség
és kisebbség közötti viszonyok hierarchikussá válnak, különösen, ha a többséget
egy közös lényegű vagy identitású, körülhatárolt érdekcsoportként is értik,
olyan közösségként, amelyik ragaszkodik ennek a minőségnek az állandóságához.
Ezzel a feltétellel egybehangzóan számos populáris és populista, vallásos
és politikai tendencia irányul arra, hogy az állampolgár kategóriáját az
állampolgárság különböző fokozataivá változtassa. A zsidók és palesztin
arabok tehát nem csak az állampolgár különböző kategóriáit alkotják az
államon belül a le'om szerint, hanem más népnek is fogják fel őket (és
fogják fel saját magukat). A kapcsolat ezek között a népek között hierarchikus
és egyenlőtlen.
Az alapvető ellentmondás elemei jól ismertek. Az egyik momentum,
mint említettük, az, hogy felbukkan és egyre hangsúlyosabb lesz az egyenlőtlenség
hierarchikus tételezése. A második az, hogy ez a feltevés a "különbözőség"
premisszáján alapul; olyan különbözőségen, amit esszenciálisnak tartanak
a többség és kisebbség külön kategóriáinak tekintetében. A kategóriák közötti
ilyen különbség egyik folyománya az, hogy minden kategórián belül azonos
a személyiség kulturális identitása. A harmadik momentum az, hogy a hierarchikus
különbözőség feltételezése bizonyos fokig az állampolgárság egalitárius
premisszáján belülről bukkan fel, egy olyan egalitarizmusból, amely súlyt
fektet az állampolgárok mint egyének strukturális hasonlóságára. A népek
különbözősége és az állampolgárok hasonlósága közötti viszonyra nézve a
következmények mélyrehatóak. A népek közötti különbség át van itatva esszencialista,
primordiális sajátosságokkal, amelyeket nagyon nehezen megváltoztathatónak
fognak fel. Az állampolgárok közötti hasonlóság jogi és adminisztratív
kritériumokból van konstruálva, amelyeket úgy fognak fel, hogy nyitottak
a változásra lakossági kezdeményezéseken és a hivatalos tevékenységekben
való részvételen keresztül egyaránt.
A különbözőség ezen határának mindkét (zsidó, palesztin arab)
oldalán ismét ott van az egyének közötti esszenciális azonosság érzése,
például a primordiális néphez tartozásé. Az állampolgárok közötti hasonlóság
egalitárius premisszáját átalakítják az esszenciális azonosság premisszájává,
amelyben ugyanannak a népnek a tagjai vesznek részt. A kategóriák közötti
primordiális vagy esszenciális különbséget kiegészíti a primordiális azonosság
az így felosztott kategóriákon belül. De az azonosságon belül mindkét oldalon
ismét ott a különbözőség. Mindemellett ezeket a másodlagos megkülönböztetéseket
körülöleli az identitás és néphez tartozás esszenciális azonosságának egysége,
ami a néphez tartozásból ered. A zsidó oldalon az esszenciális azonosságon
belüli ilyen másodlagos különbözőségeket én az edot jiszrael diszkurzusának
nevezem.
A héber eda (egyes szám) kifejezés egyfajta kohéziós erővel rendelkező
közösséget jelent, egy Gemeinschaftot vagy szubkultúrát, ami a közös leszármazáson
alapul. Izrael zsidó szektorában az eda használata bizonyos módokon azzal
cseng egybe, ahogy máshol az "etnikai csoportot" használják, bár vannak
döntő fontosságú megkülönböztetések, mivel adva van az "adatijut" őshonos
episztemológiája, az edot (többes szám) jelensége Izraelben. Nem árt röviden
ismertetni ezt az episztemológiát, hogy lássuk, hogyan viszonyul az edot
egyenlősége a zsidó többség és a nem-zsidó kisebbség közötti egyenlőtlenséghez.
Az edot diskurzus és kihatásai a többség és kisebbség közötti egyenlőtlenségre
Az edot szempontjából Izrael állam rövid történetét nagyjából két ideológiai
korszakra oszthatjuk fel. Az első két évtizedet az "emigránsok egyesítése"
(mizug galujot), az olvasztótégely (melting-pot) nyugati típusú ideológiája
jellemezte. Ennek az ideológiának az állami megvalósítása szándéka szerint
felszámolt volna minden "etnikai" megkülönböztetést az "új izraeli (zsidó)
egyének" létrehozása céljából, szerette volna az ilyen különbségek hatását
legfeljebb a folklorisztikus hagyományok különbözésére redukálni. Ezzel
szemben az elmúlt néhány évtizedet az etnikai pluralizmus ideológiájának
megerősödése jellemezte, amelynek hatása az izraeli zsidó élet minden szektorában
érezhető.
A zsidó edot ontológiai konstrukciója Izraelben a zsidó történelem
népi változatainak az államon belüli különböző nézőpontjaiból szemlélt
változataiból bontakozik ki. A hivatalos diskurzusban a zsidó historicitás
domináns változatát az alábbi alapvető narratív struktúra jellemzi. Kétezer
évvel ezelőtt a zsidók előfutárai, az izraeliták közösen osztoztak ugyanabban
a kultúrában, társadalomban, vallásban, politikai szerkezetben és ugyanazon
a területen. Ezt a közös holizmust szimbolikus célokra úgy lehet elképzelni,
mint a nép érintetlen, hermetikus körét, ami élesen körülhatárolódik, elkülönül
másoktól, és tartalmazza saját primordiális esszencializmusát, ami szembeállította
más népekével - valami olyasmit, mint mondjuk egy egész torta, amelyik
épp most került ki frissen az ideológiai sütőből. Amikor a rómaiak elpusztították
az izraelita államot és társadalmat, és az izraelita száműzöttek szétszéledtek
a diaszpórába, a torta darabokra tört és szeletekre oszlott. Így jöttek
létre a zsidó szubkultúrák, amelyeket az országok szerint neveztek el,
ahol a száműzöttek letelepedtek: lengyel zsidók, marokkói zsidók, német
zsidók, jemeni zsidók, és így tovább.
A modern állam megalapításakor ezek a szeletek visszatértek eredeti
területükre és helyükre az esszenciális nép töretlen, hermetikus körén
belül. Ezt nevezik az izraeli zsidók a "száműzöttek egybegyűlésének". Ám
a körnek most belső megosztási vonalai vannak az országok szerint, ahonnan
a száműzöttek visszatértek - képletesen most ez olyan, mintha az ideológiai
torta szeletekre volna vágva, de a vágás nem érintené az alapokat. Ezek
a félig bevágott szeletek - amelyek most már a nép és az államiság ép körén
belül vannak - a zsidó Izrael edájai. Ezzel az ontológiai narratívával
párhuzamosan az edot egalitárius elképzelése is teljességgel az izraeli
zsidókra korlátozódik (néhány kivétellel). Ahogy már említettük, a nem-zsidókat
ezzel szemben "kisebbségként" kategorizálják, vagyis a hierarchia és egyenlőtlenség
viszonyain keresztül.
Rendkívül fontos felismernünk, hogy a zsidó edot jelenlegi diskurzusa
Izraelben ideológiailag egalitarizmust hirdet az "etnikai csoportok" között.
Az ideológiai torta szeletei ebben a képletes analógiában az absztrakció
azonos szintjén helyezkednek el, mindegyik szelet ugyanannak az anyagnak
némileg eltérő kombinációiból áll, és elméletileg egyenrangú minden másikkal
a zsidó nép lényegi sajátosságait illetően. A cionista államnak ez az egalitárius
tétele azonban eltűnhet az osztály, hatalom és diszkrimináció izraeli realitásai
között. Az etatista cionista ideológiai dekonstrukciója során az alábbi
realitások merülnek fel.
Az etatista ideológia gyakorlata a zsidó "etnicitás" tekintetében
az államiság első két évtizedében ennek az ideológiának a nyugati, nemzetépítési
és modernizációs tézisének az egyenlőtlenségeire mutat rá. Így az állam
nyugati megalapítóinak az volt a szándéka, hogy mindenekelőtt nyugatiak
(Askenazim) népesítsék be. Az volt a szándék, hogy folytassák az államiság
előtti korszak demografikus mintáját, amikor Palesztina zsidó lakosságának
négyötöde askenázi volt. Minthogy a németek elpusztították az európai zsidóságot,
az új államba bevándorlók nagyobb része keleti (Mizrachim) volt. A nagyrészt
nyugati hatalmi elit a keletieket elmaradott népnek tekintette, akiket
nyugatiasítani kell kultúrában, gondolkodásban és társadalomszervezetben,
hogy az új állam fennmaradjon, fejlődjön és virágozzék a modern világban.
A modernizációs tézishez azt is hozzá szokták fűzni, hogy a keletiek szolgáltatták
az olcsó munkaerőt a nyugati dominanciájú iparba és mezőgazdaságba. Bármennyire
érvényes is ez a megközelítés, nem veszi figyelembe sem a keletiek virágzó
középosztályát, sem tagjainak erős hajlandóságát arra, hogy nyugatiakkal
kössenek házasságot. Ennyiben az etnikumok közötti válaszfal folyamatosan
kopott a társadalmi osztályok mindennapi életének gyakorlatában.
Bármekkora szakadék tátong is az ideológia és a gyakorlat között,
az egalitarizmus ontológiája beágyazódott Izrael edot- vagy etnikai modelljébe
az elmúlt két évtized során. E modell episztemológiája azóta is ragaszkodik
minden zsidó lényegi azonosságához, ennélfogva a köztük lévő politikai
és gazdasági egyenlőség eléréséhez. Az etnikai modell hangsúlyozza a közös,
lényegi tulajdonságokat mint olyan sémát, ami felölel minden zsidót, miközben
magában foglalja és tiszteli szubkulturális különbségeiket. Az edotnak
ez a széles körben elfogadott modellje előrevetíti a jövő egy olyan elképzelését,
amelyben a keleti és nyugati edot közötti viszony teljes mértékben tükrözi
a zsidók közötti egalitarizmust és a kulturális pluralizmust. A mai ideál
a zsidók etnikai kategóriái közötti egyenlőség, és ennek gyakorlatban való
megvalósítása.
Az edot diskurzusa szerint a zsidó nép Izraelben a zsidók egyenrangú
kategóriáira oszlik, amelyeket ugyanazok a lényegi tulajdonságok jellemeznek,
amelyek a szubkulturális különbözést is lehetővé teszik. Lényegi azonosságuk
alapján a zsidók etnikai kategóriáit is egymással egyenrangúnak fogják
fel, ugyanakkor lehetővé téve számukra, hogy különbözzenek. Ez a holizmus
jelentős formája: az edot diskurzusa az egységet és egyenlőséget hangsúlyozza
egy jól meghatározott és világosan körülhatárolt zsidó közösségen belül.
Az egyenlőségnek ez a premisszája azonban csak a zsidók kategóriái vagy
al-közösségei közötti viszonyokra áll. Az edot átfogó, egalitárius diszkurzusából
kizárva a nem-zsidókat alárendelt kisebbségként konstruálják meg. A le'om,
a nemzetiség körüli vita, amelyet korábban felvázoltam, szorosan kapcsolódik
a közösség határaihoz. A kollektív határoltság, az esszencialista nemzetiség
elkülönülésének és azonosságának ez az erős érzése különösen illik az edot
tulajdonságainak diskurzusához, amit tudományos összehasonlító terminusokban
az izraeli zsidó "etnicitásnak" nevezhetünk.
Következtetés: Az egyenlőség és egyenlőtlenség összefüggése
Az izraeli edot-diskurzus öt dolgot tesz, amiről más tudósoknak (beleértve
az "etnicitás" szakértőit is) kevés vagy semmi mondanivalója sem volt.
Először is, az edot diskurzusa az etnicitás őshonos elképzelését egalitárius
koncepcióvá teszi. Másodszor, az etnicitás őshonos elképzelését csak a
zsidókra korlátozza. Harmadszor egy erős, nem átjárható határt követel
meg zsidó és nem-zsidó között. Negyedszer, ez a határ lehetővé teszi az
erőteljes, holisztikus elképzelést az egalitárius különbségről, ami az
izraeli zsidók esszenciális azonosságán belül van; és egy ezzel párhuzamos
víziót a zsidók és nem-zsidók közötti esszenciális különbségről és hierarchikus
egyenlőtlenségről.
Az ötödik az, ami a legtöbbet árulja el, a legfontosabb következményekkel
jár és legparadoxabb Izraelben mint társadalomban. Az edot, az etnicitás
egalitárius premisszája az izraeli zsidók között maga is függ az izraeli
zsidók és az izraeli palesztinok közötti hierarchia premisszájától. Az
egyenlőtlenség, a többség és kisebbségi viszonyok struktúrája segíti, újratermeli
és rögzíti a zsidó edoton belüli egyenlőség struktúráját. Mindkét struktúra
meghatározza a másik logikáját, ezáltal mindkettőt függővé téve a másiktól
- az azonosság esszencializmusa feltételezi a különbség esszencializmusát.
Az esszenciális különbség tételezi a hierarchikus, egyenlőtlen viszonyt
az így elválasztott kategóriák vagy közösségek között a modern állam totális
koncepcióján belül. A zsidó etnicitás ilyen perspektívája Izraelben rendkívül
pesszimista. Egalitárius étosza ellenére az ilyen etnicitás életképessége
a zsidó és nem-zsidó közötti egyenlőtlenség ideológiájára támaszkodik.
A zsidó etnicitás diskurzusa Izraelben jelentős koherenciára
tett szert a le'om, a nemzetiség jelentése fölötti vitákban. A le'om aláássa
az állampolgári egyenlőséget az állampolgárok között, akiknek elvben joguk
van különbözni egymástól. A le'om elősegíti az egalitárius, zsidó etnikai
kategóriák koherenciáját, ugyanakkor előmozdítja az egyenlőtlenség hierarchikus
viszonyait a zsidók többségi és a palesztinok kisebbségi kategóriája között.
A le'ommal kapcsolatos viták, amelyekkel ezt az írást kezdtem, adják a
kulcsot az azonosságon belüli különbség logikájának megértéséhez, ami segít
kialakítani az izraeli zsidó etnicitást; és a különbözőségen belüli azonosságét,
ami lehetővé teszi az izraeli többség-kisebbség viszonyok kialakítását.
Újabban Dominguez állította, hogy a cionista ideológiából való
automatikus kiindulás az izraeli társadalom és kultúra elemzésében elkerülhetetlenül
ahhoz vezet, hogy ennek az ideológiának sikerét vagy kudarcát méltassuk
egy sereg társadalmi folyamat elősegítésében vagy akadályozásában. Az ideológia
kifejezetten megnyitja a diskurzus bizonyos útjait, és akadályozza a hozzáférést
másokhoz. Izrael történetének a cionista változatban való ritualizált újra
elbeszélése (ami, ahogy Dominguez helyesen utal rá, egy rendkívül szembeszökő
trópus az Izraelről szóló társadalomtudományos írásokban, és amire ennek
az írásnak az elején is utaltunk) elfedi a történelem más verzióit és más
társadalmi gyakorlatokat, amelyeknek nem ismerik fel az ideologikus jellegét,
de amelyek hatékonyan vitatják vagy támasztják alá az etnikai dominancia
struktúráit. Dominguez arra a következtetésre jut, hogy "éppen a cionizmusnak
mint Izrael kinyilvánított nemzeti ideológiájának privilegizálásában találjuk
meg Izrael diskurzív, ideologikus dominanciájának legfőbb mechanizmusát."
A cionista ideológia azonban, ahogy ebben az írásban burkoltan
végig állítottam, éppen azért szükséges kiindulópontja a kulturális elemzésnek,
mert saját kinyilatkoztatásszerű, önmeghatározó nacionalizmusa egymást
kiegészítő dominanciastruktúrákat leplez. A dominancia leghatékonyabb mechanizmusait
általában a nyilvánvaló, a biztosra vett rejti. Csak ha kritikusan fordulunk
a nyilvánvalóhoz, akkor fedi fel rejtett logikáját a dominancia episztemológiája.
A zsidó etnicitás Izraelben tehát egyáltalán nem csupán az elismerésért
és mobilitásért versengő egyéni és kollektív identitások társadalmi terepe,
vagy a szubkulturális tudás és gyakorlat koherens szervezete. Voltaképpen
azt állítottam itt, hogy az izraeli zsidó etnicitás magának a cionista
nacionalizmusnak a terméke; olyan, aminek a léte annak az egyenlőtlenségnek
hierarchikus struktúrájára támaszkodik, amelyen keresztül a zsidó nacionalizmus
a nem-zsidók felett uralkodik.
Vegyük észre, hogy az egyenlőség és egyenlőtlenség, szimmetria
és aszimmetria premisszái egymásból nőnek ki, és közvetlenül összefüggnek
egymással. Létüket, erejüket és lendületüket dialektikusan egymásból merítik.
Ugyanakkor fontos azt is felismerni, hogy az edot egalitárius diskurzusa
Izraelben elfedi az ellenkező irányba ható, (gazdasági, politikai, társadalmi)
egyenlőtlenséget generáló folyamatokat. Az elmúlt két évtizedben tehát
lényegesen erősödött az edot diskurzusa az izraeli zsidók körében (és a
zsidók azonosságán és egyenlőségén belüli szubkulturális különbözőségének
koncepciója). Az elmúlt két évtizedben jócskán virult a gazdasági egyenlőtlenség
is, az edot diskurzusától függetlenül. A két folyamat párhuzamos egymással.
Nem hiszem, hogy itt véletlen egybeesésről volna szó.
VARRÓ ZSUZSA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
ROSENBERG, Göran
"Zsidó dilemmák"
MagyarLlettre Internationale, 31
KOVÁCS András (szerk.)
Zsidók a mai Magyarországon
Múlt és Jövő, 2002
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu