1997-ben, Moszkva alapításának 850. évfordulója alkalmából Jurij Luzskov
polgármester megrendelésére eloszlatták a felhőket az orosz főváros felett.
Jurij Luzskov méltóságteljesen hajtott keresztül a városon, Moszkva legendás
alapítójának, Jurij Dolgorukij hercegnek öltözve. A szovjet korszak popdívája,
a szűzi fehérbe burkolt Alla Pugacseva hivalkodóan túlméretezett kereszttel
a keblén áldotta meg a nemzetet. Moszkva és Luzskov védőszentje, Szt. György
győzedelmesen lemészárolta az Oroszország ellenségeit jelképező sárkányt
a Vörös téren rendezett exkluzív performansz keretében, melyet Andrej Koncsalovszkij
ex-szovjet hollywoodi rendező koreografált. A program az "Út a huszonegyedik
századba: transzmillenniumi utazás"-sal, a világ addig legnagyobb lézershowjával,
Jean-Michel Jarre francia mágus kreációjával zárult. A show lényege az
volt, hogy a sztálini kor moszkvai felhőkarcolóira vetített vibráló, mágikus
jelenések sorozata formájában a múlton keresztül a jövőbe vezessen: Jurij
Dolgorukijtól Jurij Luzskovig, a Patyomkin csatahajótól a Szputnyik űrhajóig.
Egyenesen az égre pedig híres orosz ikonokat vetítettek, köztük bizánci
vallásos képeket és az újjáépített Megváltó Krisztus katedrálisának képét.
Az ember ritkán lehet jelen egy mítosz születésénél. Moszkva 850. évfordulójának
ünnepsége ilyen alkalom volt, mely egyszerre találta fel újra az orosz
hagyományt és a fennkölt szovjet stílust. Ez a fantasztikus műsor nem az
ismerős monumentális propagandát kívánta megingatni, hanem annak posztszovjet
riválisát volt hivatott megteremteni. Ahol Sztálin a folyók áramlási irányának
megfordítását fontolgatta, ott a mindenható moszkvai polgármester a felhők
mozgását akarta - legalább egy-két napra - módosítani. A természet erőit
egy puszta tömeglátványosság kedvéért hangszerelték.
Az ünnepségek utolsó napján a Bolsoj Tyeatr balerinái a szabad ég alatt
részleteket mutattak be a Hattyúk tavából, versenyre kelve a közelben ringatózó
valódi hattyúkkal. Percekkel az előtt, hogy a balerinák a "kis hattyúk
táncába" kezdtek volna, ónos eső kezdett esni. A technika segítségével
ideiglenesen megállított, két napig a város kapujánál feltartóztatott pocsék
orosz időjárás végül elérte a fővárost. A pocsolyákban tocsogó balerinák
reszkettek a szitáló esőben, miközben a valódi hattyúk Csajkovszkijra verdestek
a szárnyukkal. Végül éppen az eső segített a különleges effektusok kiemelésében,
hiszen a legtöbb moszkvai a televízióban nézte a performanszt, ahonnan
az tökéletesen koreografáltnak tűnt. Az egyetlen dolog, amit a moszkvai
polgármester 1997-nek ezen az augusztusi hétvégéjén nem tudott befolyásolni,
egy párizsi alagútban történt baleset volt, mely a walesi hercegné életébe
került. Talán az egyetlen esemény, mely a moszkvai látványosságtól elterelhette
a figyelmet, Diana halála volt, ami néhány, Elton Johnhoz hasonló sztár
beígért fellépését hiúsította meg. Rövid időre felbukkant, majd hamarosan
elült egy nemzetközi konspiráció híre. A show-t folytatni kellett.
Moszkva 1995-től 1998-ig tartó röpke aranykorának "gazdasági csodáját"
csak az tudta értékelni, aki vagy nagyon magasról nézte, és a panorámaszerű
látványt élvezhette, vagy mozgásban volt, és a forgalommal dacoló BMW-vel
száguldott végig az utcákon. Azokban a korai posztszovjet napokban a város
nem gyalogtempóban mozgott. A gazdasági csoda éveiben Moszkva a világ egyik
legizgalmasabb célállomása volt: a külföldi látogató számára a szórakozás
és hivalkodó fogyasztás örök vásárának tűnhetett, orosz bisztrókkal és
McDonald's-okkal, tülkölő Mercedesekkel, szétfeszülő kaszinókkal, "komplexusmentes"
mikro-miniszoknyás lányokkal, és mindenütt az azonnali kielégülést ígérő
hirdetésekkel. A saját mini-Eiffel tornyát és Gorkij vidámparkbeli Empire
State Buildingjét, Nagy Péter gigantikus emlékművét és a világ legnagyobb
neobizánci katedrálisát prezentáló Moszkva felfalta más városok - Párizs,
New York, Szentpétervár, Isztambul, Róma és Hong Kong - álmait. Az új Oroszország
fővárosában egyetlen estén ezeregy éjszakán száguldhattál át. Minden lehetségesnek
tűnt. A város hatalmas kaszinóhoz hasonlított, melyben idők végezetéig
játszhattál.
Moszkva 850. évfordulójának mint a posztszovjet kor leglátványosabb
megemlékezésének összetett politikai és pszichológiai napirendje volt:
véget kellett vetnie az emlékezésnek és a búsongásnak, valamint a spontán
városi átalakulásnak. A változás, a peresztrojka, a kulturális megtisztulás,
a jelen és a jövő feletti viták ideje - mindez visszahozhatatlanul a múlté
lett már. A Szovjet Szocialista Köztársaságok Uniójának végső éveiben a
főváros utcai élete kiszámíthatatlan és lenyűgöző volt, "kitalálni sem
lehetne jobbat" - mondták az emberek. A szervezett ünnepségek lassan elveszítették
autoritásukat, virágzottak a szervezetlen események. Moszkva történeti
központjában az ember rögtönzött Hyde Park-sarkokba botlott, ahol állampolgár-szónokok
nyíltan és szenvedélyesen boncolták a legkülönbözőbb témákat a demokrácia
kezdetétől a világ végéig. A közelben alakulóban volt a posztkommunista
piac, egy nyüzsgő alkalmi vásár, ahol szinte bármit meg lehetett kapni
Szolzsenyicin Gulág szigetcsoportjától a török alsóneműig, egzotikus háziállatoktól
a matrjoska babáig, ami az orosz kultúra különféle oldalait mutatta be
a legyilkolt királyi családtól a Szovjet Írók Szövetségéig, a nagy orosz
regényíróktól a szovjet politikusokig. Azokban az években a szovjet történelem
sebeit inkább felnyitották, ahelyett hogy bekötözték volna őket, hadd gyógyuljanak
be - ahogy mindenki remélte. Az átmeneti Moszkva eltolta magától a könnyű
szintézist vagy azt a belső determinizmust, ami csak visszamenőleg nevezhető
annak.
A peresztrojka városi kultúrájának két teljesen eltérő politikai jelentésű
erőszakos kitörés vetett véget: az egyik az 1991-es augusztusi államcsínnyel
szembeni népellenállás példátlan eseteként a "Fehér Ház" elbarikádozása
Moszkva belvárosában. Két évvel később ugyanezt az orosz parlamentnek otthont
adó épületet ostromolták meg a kormánycsapatok egy olyan ellentmondásos
akció keretében, amely megingatta az állampolgárok hitét abban, hogy a
kormány tényleg elkötelezett a demokrácia iránt. Néhány évvel később Luzskov
polgármester el akarta felejteni a barikádokat. Ekkor építette Európa legnagyobb
földalatti bevásárlóközpontját, a Kreml közelében a Manézs tér alatti komplexumot,
amely valaha népi demonstrációk gyülekezőhelye volt. Luzskov azt remélte,
a kényelmes séták a kertekben és a hivalkodó fogyasztás grottái kiszorítják
a politikát és a tiltakozást. Az új, hivatalos nosztalgia tehát az új identitás
kikovácsolásához egészségesnek és szükségesnek tartott kollektív felejtéssel
kapcsolódott össze. A kortárs bölcsesség szerint "Oroszországban a múlt
a jövőnél is kiszámíthatatlanabb".
A város évfordulójának ünneplése újsütetű hagyomány. Mint kiderült,
Moszkva legendás múltja utólagos invenció. Az 1147-es év krónikája mindössze
a legkurtább utalást teszi arra a tényre, hogy Jurij Dolgorukij - Hosszúkarú
Jurij - uralma alatt egy "új és nagyobb erődöt építettek Moszkvában". Nem
állíthatjuk meggyőződéssel, hogy a legendás Jurij herceg lett volna a város
alapítója; pusztán annyit tudunk, hogy a 12. század közepén ő és harcosai
a Moszkva folyó partján táboroztak, és kétségtelenül jól beebédeltek. Sőt,
a "város alapítása" egészen 1847-ig nem lépett be az orosz tudatba, addig,
amíg II. Sándor cár úgy nem döntött, nagy pompával megüli Moszkva alapításának
700. évfordulóját. 1947-ben Sztálin felélesztette a cári hagyományt, és
megünnepelte Moszkva 800. születésnapját. Ez a nagyszabású esemény Luzskov
gyermekkorára esett, aki nagy szeretettel emlékszik vissza erre. A hagyományt
folytató Luzskov ily módon kétszeresen is nosztalgikus - nosztalgiával
viseltetik az orosz és szovjet dicsőség valamint saját háború utáni ifjúsága
iránt.
Nosztalgia - a görög nostos vagy "hazatérés" szóból és algia,
"vágyakozás" szóból -, vágyakozás egy otthon után, amely már nem létezik
vagy nem is létezett soha. A posztszovjet nosztalgia tökéletes ellenpontja
a Szovjetunió korai napjait kísérő jövőorientált utópiáknak. A nosztalgia
bizonyos értelemben maga is utópikus - csakhogy nem a jövőre koncentrál;
néha a nosztalgia semmiféle meghatározott korra nem irányul, hanem valamely
múlt-ideál, egy tökéletes, és mint ilyen, csábító és köztudottan megfoghatatlan
múlt felé. A nosztalgia elsőre egy hely, egy otthon iránti vágynak tűnik;
de valójában egy eltérő idő utáni sóvárgás - a gyermekkorunk, a képzeletbeli
történelmi múlt, a stabilitás és normalitás valamely távoli kora után.
Aki nosztalgikus, a történelmet akarja eltörölni, hogy magán- vagy kollektív
mitológiára cserélje, hogy ellátogasson egy korba, akárha egy helyre látogatna,
hogy az elveszett paradicsomot visszaszerezze. A nosztalgia kétélű fegyver:
működhet a politika érzelmi ellenpontjaként, de mint olyan, az egyik legjobb
politikai eszköz is.
Autoriter posztmodernizmus
A közelmúlt moszkvai építészetét kísérő hivatalos elképzelés szerint
a nagyszabású rekonstrukciók révén az állampolgároknak nem kell majd szembesülniük
a szovjet múlttal. Majd elbátortalanítják azokat az emlékezetbe és történelembe
eresztett kritikus és ironikus mélyfúrásokat, amelyek jellemzőek bizonyos
- a városvezetés által ignorált - kortárs moszkvai építészek munkáira.
Luzskov projektjei a kollektív nosztalgia közös nevezőjét szólítják meg
- nem véletlen, hogy a posztszovjet moszkvai építészet némiképp gyermetegnek
tűnik. Moszkva a "harmadik Róma" és a "nagy falu" mitológiájának keretei
közt egyszerre autoriter és intim, kozmologikus és kényelmes. Az új Moszkva
építészete a játéktornyok, aranyozott kupolák, szökőkutak és mesebeli mackók
sajátos helyi jellegű posztmodernizmusa. Mint ilyen, nem ismeretlen, mert
része a jelenlegi globális helyi jellegnek, a 20. századi megigézettségnek
a lokális historikus stílusokkal. Ami kivételes benne, az, ahogyan ez az
építészet az intézményes funkciókkal és hatalmi struktúrákkal szemben működik.
Nincsen írásos útmutatás, manifesztum, mely a fejlődését irányítaná. Az
új moszkvai építészet egyszerre több és kevesebb, mint stilisztikai jelenség.
Karizmatikus elhallgatás jellemzi; minden építési területet titok övez.
Jurij Luzskov Moszkvát azzal a "titokzatossággal és autoritással" kormányozta,
amit Dosztojevszkij a hatalom esszenciájaként írt le. Sem a hivatalos építészeti
megbízások szabályai, sem a hivatalos pályázatok eredményei nem állhattak
a polgármesteri tervek útjába. Márpedig ő sokat tervezett, és mindent a
hozzá közel álló építészek és művészek klikkje épített meg, mindenekelőtt
az udvari építészek megkérdőjelezhetetlen státuszát élvező Mihail Posokin
és Zurab Cseriteli.
Az új építészetet tekinthetjük tanulságos példának arra, hogy egy történeti
stílus hogyan működhet együtt bizonyos értelemben azokkal, akik feledni
szeretnék a nemzet közelmúltbeli történelmét. Ahogyan a szocialista realizmust
formájában nemzetinek, tartalmában szocialistának szánták, úgy a moszkvai
hagyománynak formájában történetinek, tartalmában antihistorikusnak kellene
lennie. Az új moszkvai hagyomány ellensége az 50-es, 60-as évek hruscsovi
olvadásának és a 80-as évek gorbacsovi peresztrojka-kultúrájának. Hruscsov
alatt az építészek tömegházakat építettek, elsősorban Moszkva külső kerületeiben.
Lehet azzal érvelni, hogy a 60-as évek szovjet modern építészete tovább
rombolta a fizikai örökséget, ám a várostervezés új ötleteit is inspirálta,
kifejlesztette a város kevésbé hierarchizált, horizontálisabb tengelyét.
Részben a 60-as évek olcsó modern uniformizmusára és a sztálini pompára
reagálva, az olvadás nemhivatalos kultúrája Moszkva számára új imázst teremetett,
mely jelen volt a filmben, az irodalomban és a zenében - ez volt a "magnókultúra",
melyben az a zene, amit mindenki hallgatni akart, be volt tiltva, de házi
másolatban könnyen megszerezhető volt. Ez a kultúra a mindennapi városi
revelációt ünnepelte, és felfedezte a városi szomszédságok meghitt tereit,
mintha visszakövetelné ezeket a sztálinista felhőkarcolók és a több mint
életnagyságú emlékművek árnyékából. A hivatalos patriotizmust a városi
szomszédság érzete helyettesítette. Bulat Okudzsava dalai a 60-as, 70-es
években új hangvételt hoztak a moszkvai városi folklórba: nosztalgikusak,
elvágyódóak és egyéniek voltak. Az Arbat mögötti hátsó utcák, belső udvarok
és terecskék Okudzsava "szűkebb pátriájává" váltak. A helyből hiányzott
a nemzeti vagy állami szimbolizmus, a háttérben legfeljebb csak egy Puskin-emlékmű
állt. Az embertelen város egyszerre mégiscsak emberi léptékűnek tűnt. Napi
örömeikkel és bánataikkal a polgártársak lettek a dalok hősei. A tömeggel
közlekedtek, a metróaluljárókban randiztak, és egy utópikus kék troliról
álmodoztak, amely kivezethetné őket az elkeseredettségből. A magnókultúra
posztsztálinista Moszkvája tereket hozott létre a városlakók alternatív
közösségei számára, és ez a kultúra nem eszképista volt; hanem minden eshetőséggel
szemben a modern város belakásának módja.
Ez a fajta demokratikus stílus idegen Moszkva közelmúltbeli nagy
projektjeitől. Az új nosztalgia a központosított városi térre irányul.
Így az új gyalogutakat és bevásárlóközpontokat, melyeket állítólag az átlag
moszkvainak építettek, a Szent Györgytől Puskinig terjedő új városi panteon
hősi alakjaival dekorálták, s mindezt a polgármester megrendelésére. A
nagyprojektek között szerepelt a Megváltó Krisztus katedrálisának rekonstrukciója;
Európa legnagyobb földalatti bevásárlóközpontjának megépítése a Vörös tér
közelében; egy emlékműegyüttes megépítése a Poklojanna hegyen a második
világháború néven is ismert Nagy Honvédő Háború győzelmének ötvenedik évfordulójára;
és hatalmas emlékművek emelése Nagy Péter, a háborús hős Zsukov marsall,
és néhány kisebb Dosztojevszkij és Puskin tiszteletére.
Az építészeti restaurációra koncentráló új moszkvai nosztalgiát
a múltat mitikus óriások idejeként újrateremtő megalomán impulzus jellemzi,
mely sem történeti reflexiót, sem egyéni vágyódást nem ösztönöz, csak az
örök nagyság iránti totalizáló nosztalgiát. A megalomániára jellemző, hogy
betakarja a rombolás és veszteség helyszíneit, és "újjászületést" követel,
nem rekonstrukciót. Ráadásul ez az impulzus nem is annyira újszerű; Moszkva
korábban is látott már ilyet. A legenda szerint a napóleoni háborúk alatt
a moszkvaiak különösen büszkék voltak arra, hogy inkább porig égették városukat,
mintsem hogy kiszolgáltassák a franciáknak; a borogyinói orosz győzelem
után Moszkvát dacosan újjáépítették, polgárai azt hangoztatták, hogy a
tűz lehetőséget teremtett az újbóli megszépülésére. Abban az időben a régi
városokban nem volt szokatlan a katasztrófát okozó tűz, de azt a tüzet,
amely a tizenkilencedik század elején tönkretette Moszkvát, kíméletlenül
mitologizálták. Moszkvát úgy jellemezték, mint mesebeli tűzmadarat, a porból
minden korábbinál fenségesebben és nagyszerűbben újjáéledő város-főnixet.
Moszkva mitikus ideje nem a történelmi fejlődés ideje, hanem az örök újjászületés.
Luzskov politikai fortélya a dicső múlt felélesztése volt. A város-főnix
nem melankóliaváros. Nem siratja a múltat, hanem újrateremti, minden alkalommal
nagyobbra és jobbra.
A nemhivatalos Moszkva
Moszkva 852. évfordulója a Manézs bevásárlóközpont elleni terrortámadással
kezdődött. Egy házilag készített bomba robbant a játékteremben, megsebesítve
harminc embert. Míg az újságok a "csecsen terrorizmus" gyanújáról tudósítottak,
a helyszínen talált üzenet az új burzsoázia pazarló fogyasztását vette
célba: "Nem szeretjük, ahogyan éltek. Egy félig megevett hamburger forradalmi
hamburger!" Hogy a bomba a politikai terrorizmus akciója volt a dagesztáni
orosz katonai beavatkozásra elkövetett reakcióként vagy egy "eszelős forradalmár"
tette, immár nem fog kiderülni. Egy ilyen esemény mindig tragikus és abszurd.
És a moszkvai hatóságok számára további csapást jelentett, hogy a robbanás
a Luzskov-éra rekonstrukciós munkájának kirakatát, Európa legnagyobb bevásárlóközpontját,
Moszkva gazdagságának és sikerének szimbólumát érte. Másnap reggel Luzskov
a roncshalmaz eltakarításán munkálkodott, a védelmet erősítette szerte
a városban, és folytatta az éves programot, a városalapítás évfordulójának
ünnepségét - most a "Város Napja" néven -, kedvenc, Szent Györggyel díszített
Manézsában.
Ám a moszkvai közvéleményen keletkezett hasadást nem lehetett
a milícia jelenlétével befoltozni. Moszkva aranykora, a stabilitás érája,
a nosztalgia és a grand stílus, a hatóság és az emberek közötti kiegyezés,
úgy látszott, a végéhez érkezett. 1999-ben két városi ünnepnek lehettünk
a tanúi: a Város Napja mellett egy új esemény is született, a "Nemhivatalos
Moszkva". (Ily módon a luzskovi "Város Napja" a "hivatalos" ünnep nem vágyott
aurájával telítődött.) Az ambiciózus politikai jelölt, Szergej Kirijenko
által szponzorált "Nemhivatalos Moszkva" a luzskovi stílust már nem pártoló
művészek, újságírók, zenészek és értelmiségiek széles városi kezdeményezése
volt. Bár összefüggéstelen és eklektikus volt, balra hajló művészekből
és jobbos politikusokból állt (a nyugati szóhasználat szerint az orosz
jobboldal nagyjából a piaci liberalizmusnak és a széles demokratikus platformnak
felel meg), ez a "nemhivatalos" csoport egy szempontból sikeres volt -
ripityára törte a luzskov-stílusú restauratív nosztalgia és normalizáció
illúzióját.
Ennek az "alternatív" Moszkva-ünnepnek rögtönzött, dzsesszes
hangulata volt; nem a teljesítmények, hanem a projektek, lehetőségek és
álmok kiállítása volt. Az események között szerepelt a virtuális Kortárs
Művészeti Múzeum megnyitása; a "Jazz-off" zenei fesztivál; politikai színház,
melyben "emberi jogi útleveleket" osztottak a tartózkodási engedély nélkül
a városban élő embereknek; egy filmes retrospektív "Ismeretlen Moszkva"
címmel; a Szovjetunió Múzeuma projekt bemutatása; a városi outsiderek ünneplése
az "Amit nem szeretünk Maszkvában" weboldalon (az "a" a bennszülött akcentust
utánozza és a helyiek elbizakodottságát gúnyolja ki); Puskin verseinek
felolvasása dadogók (egy másik alulreprezentált kisebbség) által; irodalmi
fesztiválok az Irodalmi Intézet kollégiumában; végül Viktor Pelevin író
rajongóinak találkozója, Pelevin inkognitó megjelenésével egybekötve. A
nemhivatalos Moszkva "eltemetett" városokat tárt fel a fővárosban, a kereszténység
előtti településekre utaló jelzésektől kezdve a bolsevik Félix Dzserdzsinszkij
emlékművének helyén található virágágyásig. Bár az internet technológiáját
használták, az egész mégsem volt gyors. A helyszínek között különbusz közlekedett,
a résztvevők közül sokan mégis a moszkvai gyalogosok kihalóban lévő tenyészetéhez
csatlakoztak. A Nemhivatalos Moszkva központ nélkülivé, többközpontúvá
tette a várost. A moszkvai vénasszonyok nyarának vékony, hűvös levegőjében
mulatozók egy láthatatlan várost fedeztek fel. Moszkva miniatűrben, épp
a szemvonal alatt. A szertelen álmok városa volt, nem a megalomán meséké.
A Majakovszkij emlékmű piedesztálján fiatal szerelmesek, vállukra
tetovált virágokkal az ásványvíz és sör orosz márkáit, Szvjatoj Isztocsnyikot
és Balticát kortyolgattak. A közeli sátrakban különböző pártok és politikai
mozgalmak képviseltették magukat, többek között a Demokratikus Oroszország,
emberi jogi szervezetek, egy radikális diákmozgalom a kötelező katonai
szolgálat eltörléséért, és szomszédsági közösségek, melyek a városi környezet
pusztulása ellen tiltakoztak. Egy különleges videoállomás a moszkvaiakat
és a város vendégeit arra ösztökélte, hogy kamera előtt beszéljenek, és
megszerezzék a tizenöt percnyi népszerűséget; a kazettát egyenesen Luzskov
polgármesternek szánták. Időnként a beszélőket egy alkalmi jazz- vagy rockegyüttes
szakította félbe, mire a tömeg tébolyult lelkesedéssel a tapsolástól a
zene ritmusára ugrálásig gerjedt. Az esemény nem koherens politikai platformot
reprezentált. A Luzskov-ünnephez hasonlóan az "ideológia-mentesítésről"
szólt, csakhogy ez alkalommal a "normális élet" meghatározásának feladatát
kivették a központi hatóság kezéből. Ha jelképezett valamit a Nemhivatalos
Moszkva, az a városi demokrácia álma, a város belakásának sokféle lehetősége,
otthonná, nem erőddé alakítása volt.
Nyilvánvaló volt a retorikában és szimbolikus reprezentációban
jelentkező különbség a két ünnep között. A Nemhivatalos Moszkva antiheroikus
volt - nem volt Szent György, sem Jurij Dolgorukij, Patyomkin páncélos
vagy ikonok az égen. Helyettük zenészek, álmodók, színházcsinálók buzgólkodtak
azon, hogy saját, megkülönböztethető, nonkonform személyiségük legyen.
Ez volt Moszkva tornyok és falak nélkül, a horizontális, decentralizált
és demokratikus, emberek és nem vezetők, egyének és nem tömegek által reprezentált
Moszkva.
A fesztivál legcsípősebb művészeti eseménye a Kortárs Művészeti
Múzeum megnyitó fogadása volt a Neszkucsnij Park klasszikus pavilonjában.
Nem mutattak be valóságos művészeti alkotásokat, csak a száműzött kiállítás
honlapjáról vetítettek. Az orosz kortárs művészet állami gyűjteményének
kurátora, Andrej Jerofejev arra kényszerült, hogy a hajdani szovjet underground
disszidens művészeinek alkotásait egy fővárosi épület alagsorában tárolja.
Időnként, a Soros Alapítvány támogatásával az orosz tartományokban mutatta
be ezt a művészetet. A szovjet éra e gyűjteménye felett nem gyakoroltak
ideológiai cenzúrát, de Moszkvában nem volt alkalmas kiállítótér a bemutatására.
A Művészek Központja (TsDX) ideiglenesen befogadta, de a bérleti szerződést
minden átmenet nélkül felbontották, amikor a TsDX vezetése megtudta, hogy
a kiállítást részben Szergej Kirijenko szponzorálta (és messze nem az ő
pénze volt a legmocskosabb a városban). E művészet bemutatásának kudarca
tehát nem a piac cenzúrájának tulajdonítható, hanem a moszkvai protekcionizmus
íratlan szabályai szerint és a város ingatlanjai feletti messzemenő polgármesteri
uralom miatt történt. A TsDX vezetése udvariasan elnézést kért, és a kiállítás
lefújását a parketta sürgős javításának szükségességére fogta. A régi hagyomány
jegyében a szovjet disszidensek művészete kiállítatlan, underground maradt.
Ha a Luzskov-stílus Sztálin nagy gesztusai és a Brezsnyev-éra
látszólagos stabilitása iránt viseltetett nosztalgiával, akkor a Nemhivatalos
Moszkva ugyanezen korszak alternatív kultúráját támasztotta fel. A múlt
politikai aktivistáival ellentétben azonban a Nemhivatalos Moszkva nem
követelt ellenzéki pozíciót; a művészet, amiért kiálltak, nem tiltott volt,
hanem provinciális, nem underground, hanem excentrikus. Más szavakkal:
nem annyira ellenfele, mint inkább ellenpontja volt a hivatalos ünnepségnek.
Hangot adtak az eltérő Moszkvának, amelyet láthatatlanná tett a főváros
építészeti megalomániája.
Az ünnepségek alatt, egy diákszoba falán, a tapétára aggatva
Jurij Luzskov mosolygós, élénkvörös poszterére akadtam. "Ez nem az enyém"
- mondta a diák mosolyogva. "Ez művészet." A portré az amerikai pop artra
és a szovjet szoc artra - a szocialista realizmust parodizáló művészetre
- emlékeztetett, csak a kép alanya most nem a múlt valamely nagyvezére
volt, hanem a moszkvai állami kapitalizmus építészéé. Az ósdi tapétán egy
idejétmúlt naptár és valakinek a Julia Robertsre emlékeztető képe mellett
Jurij Luzskov, mint Lenin, Sztálin, Brezsnyev, Gorbacsov őelőtte, berendezési
tárggyá vált a mai ócskapiacon. Ismerős bőr munkássapkájában - populista
beütés - a polgármester úgy látszott, a dicső moszkvai múltba tekint vissza,
amikor a város a világ közepének képzelte magát, ahogy a Manézs bevásárlóközpont
térképén meg is szemlélhető. Lézerek fényében, boldogan merengve, Luzskov
Moszkvája felizgatta, szimulálta magát, hazardírozott és szeretkezett magával.
Úgy tűnt, Moszkván túl nincs semmi - csak barbárok a kapuk előtt.
SOMLYÓDY NÓRA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
BOYM, Svetlana
"Nosztalgia és posztkommunista emlékezet"
Magyar Lettre Internationale, 48
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu