- Nézd meg, Pista beüvegezte a verandát. Ilyenkor még elmegy, bár használni
így sem tudom semmire. Viszont nyáron! De nem akarom mondani neki! Hatvan
fok van. Összenyitom, és még úgy is kibírhatatlan.
- Ej, Babám! - nézett fel a húslevesről Pista. Babám aggódva pillogott
az ebédelő férfiak irányába.
- Csak meg ne hallja! Vigyük be a sót.
Babám ijedten nézett rám, és úgy, mint aki számít az együttműködésemre,
de én szerettem volna, ha a Pista meghallja.
A "vigyük be a sót" javaslat elhangzásakor ringatni kezdtem a
babakocsit, végül Babám törölte meg a kezét a konyharuhában és fölkapta
a sótartót.
"Én nem fogok egyetlen tohonya barmot sem kiszolgálni", gondoltam.
Babám visszajött a levesestányérokkal.
- Biztos, hogy nem kérsz többet? - kérdezte.
- Biztos, köszönöm - mondtam -, majd ha elaltattam a kicsit - és rázogattam
tovább a babakocsit.
- Aranyosak a gyerekeid - nézett az elmerülő tányérok után Babám.
Unatkoztam. Nem értettem, hogy is kerültünk mi ide. Pista a búcsúba
hívott és ebédre. M. úgy csinált persze, mintha értené, vagyis inkább úgy,
mintha nem volna ebben semmi megérteni való. De én amellett, hogy unatkoztam,
nagyon meg akartam érteni, hogy miért vagyunk itt a Pistánál meg a szeretőjénél,
mert nem féltem semmitől sem jobban, mint az ilyen ismeretlen helyzetektől,
a kőművesektől meg az aggódva mosogató szeretőktől.
- Szketkorgifalván régebben azt hitték, hogy ha valakinek kistestvére
születik, akkor a nagyobbra nem jut idő - hallatszott a konyhából a lányunk
hangja.
Pista felhorkantott, aztán szürcsölte a levest tovább.
- Mi az a Szketkorgifalva? - érdeklődött M. Pista helyett.
- Ahonnan jöttem - ugrott le a székről a lányunk. - Nehéz az élet,
ha az embernek kistesója születik! - mormogta még, aztán kiszaladt a konyhába,
megállt a babakocsinál, és Ben fölé hajolt.
- Ne haragudj, Ben, de pillanatnyilag magadra kellett hagyjalak, mert
ebédelnem kellett a Pistáékkal, de már itt vagyok.
Ben a nővérére függesztette rajongó tekintetét, és járni kezdett keze-lába,
de a lányunk sarkon fordult, és bevágtázott Pistáék hálószobájába.
- Szabad? - néztem Babámra, de szabad volt.
- Ezt az egész nagy házat ő építette.
- A Pista? - kérdeztem vissza, de ki más építette volna, ha nem a Pista.
- Nem akarom mondani neki a verandát - hajolt a mosogatólé gőzéből
Babám kicsit közelebb hozzám. - Amikor van ideje, akkor itthon kitalál
ezt-azt. Néha azt kívánom, hogy inkább ne legyen neki. Itt kiütötte a falat,
akkor lett ez a boltív. Bátyon csúszott a tetőtér, akkor jött neki ez a
verandaüveg. Tápión leálltak az alappal, erre eszébe jutott ide egy lépcsőt
is. Kicsit meredek. Ezt meg itt kerülgetni kell, hogy ne menj a falnak.
A veranda télen még csak-csak, de nyáron! Nem akarom mondani neki, de hatvan
fokig is felmegy a hőmérséklet. És hiába, hogy összenyitom! Nem akarom
mondani neki, de hatvan fok van.
Éreztem, hogy ehhez hozzá kéne szólnom. Talán valami vigasztalót kellene
mondani? Legalább dünnyögni meg hátigenezni? De egyáltalán semmi nem jutott
eszembe, csak néztem Babám vörösre ázott kezét, a selyemcsíkot a világoskék
dzsoggingján.
Pistán is világoskék dzsogging volt, ugyan abból az anyagból. Mintha
szeretkezés közben leptem volna meg őket. Az az egyforma dzsogging olyan
volt, mint egy elszólás, egy nem szándékosan közszemlére tett vallomás.
A két koruknál idősebbnek látszó, hízásnak indult emberpár nyílt szexuális
üzenete.
Amit valójában gondoltam, azt nem mertem mondani Babámnak.
- Látod, milyen idiótaságot vár el a világ egy nőtől? - törtem
ki otthon később M.-nek, aki azonnal befogta a fülét. De én túlkiabáltam
a tenyerén át, bele a fejébe, és ő nyilván úgy érezte, mintha az agyát
tekervényeire szedném, és a szeletkéket egyetlen mozdulattal préselném
át a fokhagymanyomón. - Szegény Pista meg azt hiszi, hogy mekkora király!
Mert soha senki nem szembesíti a férfiakat a gyengeségeikkel! Mindegyik
csinálhatja a hülyeséget, amit a fejébe vesz, és még kezet is kell nekik
csókolni. Édes istenem, mit gondol a Babám is, mi lenne vele egy ilyen
Pista nélkül? De tudod, mit mondok én, úgy kell mindenkinek, dögöljön meg
mindenki ott, ahol van...- mondtam, és elnézve M. fehér pólós hátát már nem
kívántam rendszerezni a gondolataimat, feltárni az ok-okozati viszonyokat,
vagy a mélyebb társadalmi összefüggéseket. Mindent ott láttam én abban
a fullasztó verandában, a hatvan fokban izzadva, levet eresztve megrohadni.
A búcsú igazi búcsú volt, céllövöldével, vásáros bodegákkal, vattacukorral,
körhintával, dodzsemmel, föl-leszáguldó hullámvasutakkal, játéknak álcázott
centrifugákkal, az egyikbe Babám bele is hányt. Aztán komótosan sétáltunk
tovább a kirakodósoron, körben döngtek a hangfalak, a pokoli bömbölésben
Ben aludt.
A lányunk azt mondta, most Rabló Bandi vagyok, és hátba támadta az
árusokat.
Egy öregembertől, aki már csak becsületből pakolt ki az ódivatú portékával,
kisautót kapott, amit Rabló Bandi az öreg feleségénél pisztolyra cserélt.
- Te még nagy ember leszel! - hajolt le a lányunkhoz és emelte kettejük
homloka között mutatóujját ráérősen az ég felé az öreg felesége. Mind a
ketten egyszerre követték szemükkel a mozdulatot.
- Miniszter? - kérdezte a lányunk. Az öregasszony elgondolkodott, vagy
inkább elmerengett. A sátrak fölött az ég peremét figyelte. Pontos választ
akart adni.
- Még annál is nagyobb.
Rabló Bandi bólintott és elszaladt, és el is tűnt, hiába üvöltöttünk
utána kétségbeesetten.
Láttuk, ahogy szlalomozik a ponyvák között, átugrál a feszítő köteleken,
cikázik a keringő gépek alatt és fölött az ezüstös kabátkájában, mint egy
gömbvillám, aztán már sehol sem találtuk a forgatagban. Mikor megálltunk
tanakodni, Rabló Bandi váratlanul ott termett és közénk állt, mintha mi
sem történt volna. Nézett fölfelé és hallgatta, hogy hol, merre fogjuk
keresni. Főleg én jajgattam, mint egy halottsirató, ő meg csak állt, végül
megunta. Akkor észrevettük és hosszasan, feldúlva a lelkére beszéltünk,
én el is sírtam magam.
Babámékhoz menet tovább ömlött belőlem az összes rémtörténet a lányom
eltűnéseiről, felmászásairól, leugrásairól, szokatlanságairól, szerettem
volna, de nem tudtam leállítani..., aztán ittunk egy jó erős kávét.
Odakint elviselhetetlen szél kerekedett. Mintha az egész vásárt fölkapta
volna, lobogtak az ibolya, lángvörös és ciklámen sátortetők, a reklámfüzérek,
selymek, zsinórok, mintha minden szállni akart volna a mozdulatlannak tűnő,
felhőtlen ég felé.
A franciaágyra ültünk. Idegen nővel még sohasem ültem franciaágyra.
Babám italt töltött két apró pohárba.
- Csak egy kis női - mosolygott a pohárkák fölött.
Sárgabarackos vodka volt. Megértettem ugyan, hogy Babám ezzel a kis
nőivel a közös sorsra utal, de én nem akartam közösködni abban a sorsban.
Az asztalnál szilvapálinkát ittunk. Az jobb volt.
Az ablakok kísértetiesen búgtak. Innen csak a tiszta ég látszott, a
nyugodt ég, de a ház mégis rezgett és morgott, mintha a szél a falakban
tombolt volna, nem odakint.
- Most bent van nekik a bíróságon - nyelt egyet Babám, aztán újra a
szájához emelte a pohárkát, hogy kiszürcsölje az utolsó cseppeket is.
- És mit szól a felesége? - kérdeztem, mintha mi sem volna természetesebb,
magamban viszont csodálkoztam, hogy egyből a lényegre tértünk.
- Hát örül - töltött mindkettőnknek újra.
A franciaágy előtt a sorozatbútor két vitrinjében nippkutyák meredtek
a nipporoszlánokra, a nipporoszlánok meg a nipp pásztorlányokra, a nipp
pásztorlányok meg a plüss Micimackóra, a plüss Micimackó a kinder mütyürökre,
a kinder mütyürök az aranycirádás képeslapokon aludtak, álmukat bonboniták
és egy csokimikulás őrizte, a csipkék pedig gondosan lecsüngtek a polcok
szélein túl.
- Pista beperelte az önkormányzatot. Mert a Pista nem ijed meg. Ami
az övé, az az övé. Ki tehet arról, hogy a kápolnát oda építették?
Egy kicsit mintha fejbevágott volna a vodka, a szilva után. Csak nagy
nehezen töltöttem ki a hézagot, ami a félreértés mentén fenyegető szakadékká
mélyült és szélesedett volna, ha nem jövök rá idejében, hogy Babám nem
a válásról beszél meg nem a Pista volt feleségéről, hanem a Pistáék háza
mögötti természetvédelmi terület tulajdonjogáról.
- És akkor a kápolna a Pistáé lesz? - hitetlenkedtem, mint aki kezdettől
fogva, s már előbbről, pontosan tudta, hol van, kivel és miről beszél.
- Fele a Pistáé, fele az asszonyé.
- De hát az természetvédelmi terület! - kiáltottam, nem mintha sajnáltam
volna a Pistától.
- Akkor meg hogy épülhetett a kápolna? - töprengett el Babám, és a
vállára omló ősz tincseit egy kislányos mozdulattal hátrasöpörte.
- Meg ott vannak a passiójátékok - emlékeztettem izgalommal, és az
izgalom valójában igyekezet volt, hogy normálisan viselkedjek, hogy leplezzem,
amit szégyelltem, hogy fásultan lapul bennem valami nagy csend, mert tulajdonképpen
semmi sem érdekelt már, különösen az emberi kapcsolatok nem, csak be szerettem
volna úszni jó mélyen a Balatonba és észrevenni, hogy már nincs erőm kiúszni.
De a Balaton messze volt. Legalább kétszáz kilométerre.
A Pistáék háza mögötti hegyoldalon minden nyáron megjelentek a bozótvágókkal
a szkafanderesek, kiszélesítették a felfelé vezető csapást. Hajnalban jöttek,
némán a szertefröccsenő harmatban, mintha a hegy mögött szállt volna le
az űrrepülőgépük. Jöttek libasorban, fejükön aranysisak, arcuk plexitükrén
a felkelő nap rozsdás gömböcskévé rándult és kétoldalt legördült a műanyagon.
Így könnyeztek menetelve az ufók, sorakoztak az irtásra, könnyeik, mint
a törött lázmérőből kipattanó higanygolyók, mind a lábuk elé szóródtak.
Előre néztek, előre, és mellkasuktól a bokájukig beborítva a vasszürke
védőkötényben maguk előtt tartották a vágókorongos fegyvereket. Egyikük
lentről, másikuk középről, harmadikuk fentről lefelé indulva, mennydörgő
robajjal indította el a kaszákat. A pengék vijjogva aprították az ösvényre
ölelőn hajló lícium anyákat, az alattuk menedéket kereső tárnicsokat, a
kecses törökorgonát, a naivan áttetsző szalmaszín és hófehér illatos füveket.
A csatát követő nyers levélpárában színpadmunkások hordták fel dübörgő
teherautókkal a vastraverzeket. Fent a barlangok szájára ráfagyott az ásítás,
kimeredtek, mintha nem is élnének, a huzat hidegen szaladgált át a járataikon,
a lélek a legmélyebb repedésekbe, a földalatti tavak felé szivárgó vizekbe
húzódott.
Az emberek darabolták, vájták, katéterezték és szondázták a földet,
a sebekbe karókat betonoztak. Ezeket az embereket újabbak követték, műkedvelő
színészek, akik hajnaltól hajnalig próbálták a mjúzikelt. Végül fölállították
a kereszteket, és kihajtották isten bárányait. A birkák békésen lelegelték
a maradékot, és teleszarták a még beépítetlen élőhelyeket, míg eljött a
nap. Akkor a tücskök is leköltöztek a környező telkekre ciripelni, és a
szigorúan természetvédelmi övezetet jelző tábla csak állt ott megcsúfolva
a vonuló fáklyatüzek közt hegyre özönlő sokaságban: kijelölt ösvényről
lelépni tilos, kutyát póráz nélkül sétáltatni tilos, tüzet rakni tilos,
a növényeket leszakítani tilos.
De már akkor szálldogáltak a hegyoldal házai fölött is a tiszteletjegyek,
behintették az ösvényt, a csapást, a rézsűt, az ősgyepet, és éjszaka kicsíráztak
belőlük a cukorkás papírok, kihajtottak a műanyag poharak, másnapra zörgős
zacskókkal és kattogó sörösdobozokkal fújta be a szél derékig Krisztus
és a Latrok keresztjét.
Itt a franciaágyon pedig most hirtelen kiderült, megtudtam a Pista
szeretőjétől ebben a teljesen érthetetlen vendégeskedésdiben, hogy az aktuális
történelmi igazságszolgáltatások során felépített, lebontott, és megint
felépített kápolna, hogy ez akkor a Kovács Pistáé volna cakumpakk.
Az ilyen szokatlan helyzetekben, az ilyen tanácstalan kivetettségben
mintha a fejemben is fölborult volna a rend, például hogy mire lehet és
kell emlékezni, és mire lehetetlen, de nem is kellene.
Például, hogy M. azt írta a leveleiben, amikor évekkel ezelőtt
el akartam hagyni, hogy szeretné, ha tudnám, amit gondol rólam és a lányunkról,
hogy mit gondol magáról és mindenről, ami velünk történik.
Még mindig valahogy kényelmetlenül ültem a Babámék franciaágyán,
a hálószobában olyan volt, mintha egy emeletes bonbonos dobozban várakoznánk
valamire. Babám újabb pohárral töltött.
El tudtam képzelni M.-et nyaka körül a merevítővel, még mindig kórházszagúan,
ahogy megmozgat mindent, ami mozgatható, ami bennem még iránta megmozdítható,
és ahogy meg akar tenni mindent, ami a meg nem történtté tevés érdekében
tehető, amit eddig elmulasztott volna: feltárulkozást, őszinteséget, közeledést,
mintha tudná, hogy hiába vetül rá a taktikázás, a szánalomkeltés, az érzelmi
zsarolás árnyéka.
Azt írta, hogy nagyon szeretné, ha el tudná nekem mondani minazt, és
elírta a szót, mert a paplanon egyensúlyozott a laptopjával és ideges is
volt, az elütéseket később sem vette észre, a kézfejét túlzottan szorította
a kötés, a friss varrás minden öltése sajgott. Az összes varrat egyenként,
meg az újrakötözött inak. Azt írta, hogy nagyon szeretné, ha el tudná nekem
mondani mindazt, ami most a fejében kavarog, mert eddig nem sikerült neki
és talán most sem fog, de mégis megpróbálja.
- Mi is majdnem elváltunk egyszer - mondtam Babámnak.
- Amikor az uram meghalt, én tényleg..., nem fogod elhinni, de esküszöm,
azt hittem, hogy itt a világ vége - mondta Babám, mintha nem hallotta volna
meg, amit mondtam, talán nem is mondtam, nem tudom, Babám elbizonytalanított.
- Negyvenöt vagyok - folytatta Babám. A fiaim kirepültek. Itt a szvíthóm
béténk, és akkor az uram meg, jó, hogy idősebb volt, de akkor is, ennek
még egyáltalán nem lett volna itt az ideje, a doktor úr is megmondta. Ezzel
a lefolyással.
M. azt írta, hogy először rólam ír, a nőről, akit elhanyagolt, az alkotóról,
akit nem értett meg, és az anyáról, akinek nem segített, és hogy keményen
hangzik, de így van, és hogy nem lehet két életet élni, mert ő gondolatban
élt valójában, és ez az élete nem jutott felszínre, míg a másik élete,
amit nap mint nap élt, azzal csak kínozni tudott mindenkit.
- Eszembe nem jutott, de úgy hidd el, hogy én egy házas embert...- folytatta
Babám, és a már ismerős mozdulattal, mint két copfot, hátradobta a vállára
hulló haját. - De még akkor sem. Hát az urammal is jóban voltak, hát a
házat ő építette, ezt az egészet. A Kovács Pista. És meg nem fordult a
fejembe. Hogy én úgy nézzek rá. Vagy, hogy ő úgy nézne. Jó, az urammal
nem jöttünk ki, főleg mikor a gyerekek már nem tartanak igényt az emberre,
unokák még nincsenek, ők meg már ki vannak repülve. Az uramról meg jöttek-mentek
a pletykák, hát nem voltam az idegeimnél, megértheted, veszekedtünk is,
hogy nem jár haza, az egész bété az én nyakamon, beszerzés, és kiszolgálni
is, hogy én. De hát a betegsége, hogy legyek hozzá kicsit türelemmel, hogy
időnek előtte a sírba teszem, úgyhogy én lakatot, és megfogadtam. A hajam
is akkor nőtt meg, csak a Pistának így tetszik, azért nem vágatom. Majd
esetleg befestem. Az én koromban.
- Ne viccelj! - legyintettem, mert szerettem volna mindig az összes
nőt megnyugtatni, hogy szerintem szépek, hogy nekem egyikük sem a vetélytársam,
hogy leszarom a ráncokat, a hájat, hogy Babám mozdulata, a dzsoggingja,
és az egész lénye nekem gyönyörű, mint egy cserépből kiforduló virág, egy
elszabadult kanári, a tárnicsok és a lícium, a szeméttel körbenőtt keresztek,
vagy a Kovács Pista kápolnája.
Rabló Bandi sorra kilőtte a nippkutyákat.
Gyönyörű vagy, minden porcikád, a tested minden apró kis szeglete az,
írta M. rólam, és olyanokat is, hogy lágy íveim, minden mozdulatom, a bőröm
puha bársonyossága, a tekintetem kedvessége, a tükörképem kacérsága, minden,
ami vagyok, bizonyíték a megfoghatatlan és az ő számára mégis megtestesülő
Létezésre, és hogy az életkorom, a ráncaim, a sebeim csak még időtlenebbé
és megfejthetetlenebbé teszik azt a titkomat, ami az én szépségem, és hogy
neki az én közelemben lenni és néha megérintenie engem egyet jelent a teljes
megsemmisülés és örök újjászületés csodájával.
Láttam a szobánkat, a kiságyban nincs ott a lányunk, és én sem fekszem
az ágyban, a laptop M. felhúzott térde és a hasa között ingott a paplan
hullámain. A nyitott erkélyajtó előtt a fehér tüllfüggöny felfújódott és
visszalappadt, hullámzott és lebegett, mintha óriás lélegezne mögötte.
- Ez az, hogy nem tudom, mi történt velem, a magány vagy mi - mondta
Babám, és körkörös mozdulatokkal centrifugálta a cseppnyi vodkát a pohárkája
alján. - A felső szint még nem volt befejezve, de az uram már kifizette,
hát csinálják. Én lent vagyok a csemegébe, a gyászomba, csinálják. A Pista
meg a temetésre. Csokorral, öltönyben, hát én még akkor se. Csak azt veszem
észre magamon, hogy álmodok. De olyanokat, hogy azt el se merem mondani.
Hogy ezzel a Pistivel. A Horváth Pistivel. Ez a segédmunkása neki. És akkor
ez lejön, hogy venne egy kólát és csak úgy, hogy nincs rajta felül semmi,
mert meleg van, izzad, hát megszomjazott, és ugye jön le, és olyan fekete,
le van sülve a tetőn, csorog rajta a víz lefele, a szeme meg szikrázik
neki, olyan kék, hát azon veszem magam észre, vén fejjel, hogy nem tudom
nem nézni. Adom neki a kólát, nézem. Adja a pénzt, mondom, hagyjad csak,
és nézem. És nézem végig, ahogy a magasba tartja a fejét és egy slukkra,
még gondolom is, hogy mint a reklámba, és hogy nem böfög. Visszatartja,
gondolom én, majd kint. Csókolom, mondja, mondom, tegezzél, és nézem. Megy
kifele, nézem. És akkor észbe kapok, hogy remélem, nem túl feltűnően, úristen.
Babám felcsuklott, valami zavart kuncogásféle szakadt ki belőle. Rabló
Bandi a nipp pásztorlánykákra célzott és a süvítő golyók hangját utánozta.
M. azt írta, hogy sokszor elképzelte újra, milyen volt először meglátni
engem a földet söprő, hófehér ruhámban, hullámzó vörös hajjal, és hogy
mint egy látomás, olyan voltam neki, egy angyal, hogy olyan voltam, mint
aki kicsit valahol szomorú, hogy itt van, de mindene tiszta szívvel nyitott,
mint akinek vágya a boldogságra erősebb minden földi gonoszságnál, és hogy
én egy olyan angyal voltam neki, aki nem miatta jöttem, de ő talált rám,
és ezért ő mutathatja meg nekem ezt a helyet.
Éjfél volt, a függönyök mögött szakadatlan zihált az óriás. A harangszót
ellenkező irányba, a pályaudvar felé fújta a szél, és a nulla óra ötös
busz elvitte Hangonyba, ahol a cigánytelepen emberfejű kutya született,
ami hihetetlen ugyan, de semmiféleképpen nem jelent jót.
- Hát én hetekig nem tudtam aludni ettől a gyerektől. A fiam lehetne
- Babám végre felnevetett, még mindig szégyenlősen, de a szeme ragyogott.
- Tiszta egy szenvedély voltam tetőtől talpig. Háromszor öltöztem át egy
nap. Többször felmentem, mindenféle ürüggyel. Kávét vittem, ezt-azt. A
Pistinek elintéztem, mer busszal kellett neki bejárni, hogy lakhasson a
Pista másik emberénél, az Istvánnál, aki tiszta egy alkoholista, egyedül
él. Aztán a Pistinek már teljesen olyan szaga lett. Az a förtelmes bűz,
ami az Istvánnál lett, teljesen átragadt rá. Dupla adagot főztem neki.
Felvettem a kis menyem egyik ruháját, amit itt hagyott, és nem vettem alá
bugyit. Sztreccsruha, apró virágokkal.
Rabló Bandi elkérte Babámtól a csokimikulást. Apró darabokra roppantotta
a sztaniol alatt. Minden egyes reccsenés után megállt, és megvizsgálta
a csomagolóanyag épségét.
M. azt írta, hogy Nő vagyok, és mint Nőnek szükségem van rá, hogy mások
szemében láthassam nőiességem fényét.
Hangonyban a kutyát elvették az anyjától, megfojtották, az árokpartra
lökték. Néhány fénykép készült róla, ahogy ott feküdt összegömbölyödve.
Emberfeje volt és tacskóteste.
Azt írta M., hogy nekem szükségem van rá, hogy mások szemében láthassam
nőiességem fényét, ami meg is vakíthatja azt, akire nézek, de meleg fényével
nem látható színeket is adhatok a világnak, és hogy ő sokszor takarta el
a szemét, mert félt a vakságtól, és nem hitt a látvány igazságának, és
hogy elvette tőlem a tükröt, és ezzel elbizonytalanított engem, és hogy
álmomban nézett, amikor én nem láthattam a szemében magam.
- Az érzéseknek nem lehet parancsolni - bólogatott Babám. Én szinte
szó szerint emlékeztem most arra a levélre, amiről azt hittem, elveszett,
és később, a Babáméknál tett látogatás után elő kellett kotornom, hogy
megbizonyosodjak a hangvételről és a tartalomról. A levelek közül egy fotó
hullott a földre a hangonyi emberfejű kutyakölyökről.
M. azt írta, hogy csodál engem a bátorságomért, a hitemért, a gondolataimért,
hogy ő csodál mindent, amit ért, vagy csak érteni vél belőlem, és hogy
nem vagyunk egyformák, de nem is különbözünk oly nagyon, és hogy néha úgy
érezte, én mondom azt, amit ő gondol, és ettől ő megijedt, mintha csak
abban látná önmagát, ha elveszi tőlem, amiről azt hiszi, az enyém.
A hangonyi fényképen jól látszott az emberorr és emberszáj, a szem
nyitva, szelíden néz, mintha élne, mégsem hitte el senki, hogy a kép valódi.
Ügyes, bólogattak, mit meg nem lehet csinálni a fotosoppal. Fotosop. A
cigánytelepen. Mér, nincs internet a közösségi házban, vagy az iskolában?
Van, csakhogy ezt a kutyát a saját szememmel láttam. Elég baj az neked,
édes fiam!
Azt írta M, hogy jó ember vagyok, akiben szabad bízni, mert őszintén
hiszem és akarom tenni, amit mondok, és hogy ő látja a világot, amiben
élek, és sajnálja, hogy nem mert segíteni abban, hogy ez nekem és neki
is megmaradjon.
A ház falát ostromló szélrohamok egyik pillanatról a másikra abbamaradtak,
és a hálódobozra fülsüketítő csend szakadt. Babám a számat nézte, mintha
várná a szavakat, vagy meg akarna csókolni. Ben aludt, Rabló Bandi felfedezőútra
indult a meredek lépcsőn.
- Azt hiszed, észrevette? - húzta össze az újra átélt csalódás Babám
szemét. - Az egész testem remegett abban a sztreccsruhában, hogy az övé
legyen, de jaj, ezt kimondani, sőt megtenni sem! Nem! Én akkor ezt fel
sem tudtam, nem akartam felfogni! Meggyűlöltem. Már nem tudtam, mit csinálok
- hajtotta le Babám a fejét, majd a babakocsihoz ment, és megigazította
Ben takaróját. - Aranyos gyerekeid vannak.
M. belázasodott. Az ujjait elzsibbasztotta az ízületeiből szétáradó
forróság. Azt írta, hogy megdöbbenti az az én őserőm, az az én tehetségem,
ami süt mindenből, amit alkotok, és hogy sajnál minden percet, amit az
önzése, féltékenysége vagy irigysége vesz el tőlem, és hogy nem hiszi,
hogy érzett volna ő valaha olyan büszkeséget és örömöt, mint mikor látott
engem abban a furcsa más állapotban, ahogy dolgozom.
Kint megszólalt a kocsi riasztója, de M. nem hallotta. A szoba is lélegezni
kezdett az erkélyablakban a tüll mögött álló óriás lélegzetének ritmusára.
M. azt írta, hogy én valami olyat tudok létrehozni, ami már több, mint
egyszerű betűk halmaza, és hogy ami már elszakad a megfoghatótól, olyat,
ami önállóan létezik, és ami örökké megmarad még akkor is, ha közvetlenül
nem jut el mindenkihez, és hogy én anya voltam, és ő talán megbocsátható,
de soha el nem feledhető bűnt követett el ellenem, mivel nem értette a
szentségét és mindenekfölött valóságát annak a szeretetnek, amit egy szülő
érezhet a gyermeke iránt, de hogy az ő tudatlansága nem mentség, és a fájdalom,
amit csak később kezdett érezni, nem oldozza őt fel, és hogy én anya vagyok,
és hogy ő azt hitette el magával, hogy az anyaságom eltöröl minden mást
az életemből, és hogy rájött, hogy ez nem igaz, és hogy minden, ami valaha
voltam, az mindig leszek is, és úgy gondolja, hogy minden, ami szeretnék
lenni, az még lehetek is, és hogy ő nem volt az én igazi társam, mert elfelejtette,
hogy én ki vagyok, nem gondolt rám, csak ránk, kettőnkre, és hogy csak
élt mellettem, de nem figyelt rám, mert azt hitte, hogy van valami megmagyarázhatatlan
kisugárzás köztem és közte, ami minden félresiklást helyrehoz, minden félreértést
megmagyaráz, és minden kétségbeesést, fáradtságot meggyógyít, de rá kellett
jönnie, hogy nincs ilyen, és a dolgok tőle is függnek, és hogy nem elég
elképzelni a világot, de az első pillanattól fogva benne kell élni, és
hogy nem a világnak kell a fejében léteznie, hanem neki kell léteznie a
világban.
Csengettek.
- Akkor a Pista. A Kovács. Elkapott lefelé menet. A csuklómat. Remegett
a keze. Az enyém is. Már nem is tudom, mondott-e valamit. Azonnal sírva
fakadtam. Ő meg átölelt - emlékezett Babám, és lehajtotta a fejét.
M. azt is írta, hogy csodálatos anya vagyok. A csengőre rátenyerelt
valaki, vagy beragadt. M.-nek nehezére esett a járás. Csak az egyik lábán
volt papucs, hiába tapogatózott, nézelődött, a papucsa párját sem találta.
- Kisfiam, ez nem a te kocsid? - kérdezte a szomszéd. Mert nehogy úgy
járjunk már, mint múlt szilveszterkor a Kivronicsékkal, hogy elmennek az
Alpokba, a kocsi meg beriaszt. Aztán csak jövőre a Róna bácsi, nagy nehezen!
Feltöréssel!
M. hátrafordult, és levette a polcról a keze ügyében levő kocsikulcsot,
aztán anélkül, hogy az ablakhoz lépett vagy egy kicsit is elmozdult volna
onnan, ahol éppen állt, kikapcsolta a riasztót.
- Na, azért - biccentett a szomszéd, és levette a tenyerét a csengőről.
M. azt írta, hogy az egyetlen dolog, ami történt vele, és nem kételkedik
abban, hogy jó, hogy én vagyok a gyermeke édesanyja, és hogy soha nem tudta
igazán hinni, hogy megérdemli ezt, de mégis boldoggá teszi, és hogy nem
tudja e nélkül a fantasztikus kis ember nélkül elképzelni az életét, és
hogy nincs olyan perc, amikor nincs vele, és hogy bármit föláldozna érte,
és hogy amit tenni tud, érte akarja tenni, és boldog, mert úgy érzi, van
még mit, és hogy tud sokkal jobb apa lenni.
- Egy hónapja, hogy ideköltözött a Pista - mondta Babám, és megint
elkezdte a cseppecskét körbehajszolni a pohár falán.
Bólogattam. A poharam alját néztem. Nekem is volt még egy tűhegynyi
tócsám a szűkülő kehelyben összegyűlve.
- És a férjed? - kérdezte váratlanul.
- Első látásra szerelem volt - mondtam.
Babám egyenes derékkal ült, és mintha a nippeket számolgatta volna.
- Azt a Pista lőtte - állt fel, elhúzta az üveget, és megigazította
a plüss Micimackót, aztán megérintett egy porcelán focilabdát.
- Istenem! - sóhajtotta - De végül nem váltatok el.
M. azt írta, hogy most már késő, nem lehet meg nem történtté tenni
ezeket az átkozott pillanatokat. Erre megint sírva fakadt, illetve tulajdonképpen
egész nap sírt, csak most úgy tört fel belőle, hogy abba kellett hagynia
az írást, mert kezdte rázni valami, amit nem lehetett lecsillapítani, valami,
ami olyan is volt, mint a ringatás, és ezért nem lehetett neki ellenállni
se. "Szerettelek." Gondolta M., és hangosan motyogta meg bugyogta a könnyekkel
együtt. Jó lett volna az ölembe hajtott fejjel sírni, áztatni az én otthonos
ölemet könnyel, nyállal, takonnyal, hüppögni és újra felbődülni, és összefüggéstelen
szavakat felzokogni, kapaszkodni a combomba, ahogy azt tette is, amikor
végre beengedtem.
- Majdnem megöltél - mondtam neki.
- Véletlen volt, hidd el, véletlen volt, csak nem akartam, hogy elhagyj,
és elvesztettem a fejemet.
- Majdnem megöltél - mondtam újra, de nem akartam, hogy megint kiabáljon
vagy hogy sírjon, de sokkal rosszabb történt. Nyugodt volt és átadta a
levelet, azt mondta, már mindent ért, és hogy ő is majdnem meghalt, nem
csak én, bár az szörnyű lett volna, ha csak én, és hogy a kórházban pedig
mintha kivérzett volna belőle az a tehetetlen düh, ami elborította az agyát,
amikor nekihajtott a szalagkorlátnak, és most már azt is érti, hogy ha
az egyik el akar menni, akkor a másiknak azt hagyni kell. Kérte, hogy azonnal
olvassam el a levelet, közben az egyik kötése lassan átvérzett, de csak
mosolygott. Még a levél hatása alatt leültetett maga elé, és azt mondta,
hogy megértette azt is, miért érzem úgy, hogy egyedül kell élnem, és ő
segít. És olyan volt akkor, mint aki megőrült, ha kívülről láttam volna
magunkat, azonnal egy másik csatornára kapcsolok, reklámokra.
"Szerettelek." Olvastam, mint egy búcsúlevelet másnap is, és a levélből
vérző kéz, a levélből sajgó inak, a levélből kiöntő könnyek, a levélből
kicsapó akarat egészen megbénított. M. azt írta, hogy mindig úgy szerette
volna, ha én lennék az anyja, akivel mindent megtehet, ha én lennék a legjobb
barátja, aki mindig az ő oldalára áll, ha én lennék a szerelme, aki mindig
megérti őt, és mindig megbocsát, és hogy én lennék a szeretője, akitől
a legtöbb gyönyört kapja, hogy szeretett és mindent tőlem várt, vagyis
elvárt, és hogy most is szeret, de már nem így, és hogy nincs benne már
az a mérhetetlen önzés, és hogy adni szeretne, visszaadni valamit abból,
amit elvett tőlem, és hogy szeretné megmutatni, hogy létezik az az apa,
barát, szerető, akit néha talán láthattam is benne, és hogy rettenetesen
hiányozunk neki.
- Egy férfi képes az egész életét a bosszúnak szentelni - hallottam
Babám hangját, de már nem tudtam, miről beszélgetünk.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu