látta meg először a halott zenész
szemét a félhomályban; kék volt, végtelen,
mint a Llangorse Lake, mely az énekét
visszhangozta víz, szikla és víz
között. Ettől fogva a migrén
letapasztotta nyelvét, koponyáját éjszaka
addig hasgatta, míg a fájdalomtól
némán kobalt szavait szélbe szórta.
Iszonyú fehérség
lüktette körbe: biztos volt, örök,
mint üvegtornya, hogy megsokszorozza
az őrületet: fény, ág, éj,
kés, fény, part, éj, tó, fény,
éj, seb, éj, éj.
Hegymászás selyemruhában
- eredetileg
nem ezt akarta.
A kastély hegyes ujja
hívogatta.
Az ég a hibás,
a nyughatatlan tenger.
A szél zászlaja fenn
a tornyokon.
Tépett sirályok
az ég börtönében,
vonaglottak a szélben,
ellenálltak a napnak -
ő mégis térdre roskadt
az íriszek között,
és zihálva szedte
a ritka levegőt.
Szabó T. Anna fordításai
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu