Örömmel indítjuk útjára a Praktikák magazin legújabb rovatát, amelyet egy tapasztalt nyomozó vezet majd hétről hétre, így lapunk olvasói mostantól nemcsak a főzés, a kéjes szerelem, a takarítás és az autóápolás, hanem a szakszerű leselkedés fortélyaiba is beleleshetnek.
Üdvözlöm a kedves olvasókat most induló sorozatom első, bemutatkozó
darabjában. Az udvariasság azt diktálná, hogy a bemutatkozással kezdjem,
de az óvatosság és a diszkréció mást diktál - névtelenségem megtartását.
Ezzel el is érkeztünk az első tanácsomhoz - tanácsaimat a könnyebb kereshetőség
szempontjának megfelelve pontokba szedem, mondanom sem kell, nem fontossági
sorrendben (hiszen ki olvasná el akkor majd az utolsó cikkeket?), hanem
ahogy éppen sor kerül rájuk. Az első tanács tehát talán nem a legfontosabb
a rejtélyek megoldásának nem kevésbé rejtélyes és összetett szakmájához,
de feltétlenül belevág mostani cikkem témájába, amely a jó magánnyomozó
személyiségét vizsgálja.
1. A jó magánnyomozó számára az udvariasságnál néha vannak fontosabb
dolgok, például a (személyi) biztonság, a nyomozati ügy és a privát szféra
stb.
(Megjegyzem, miközben a pontok megfogalmazásakor mindig megkülönböztetett
szabatosságra törekszem, legalább ilyen fontos szempont, hogy a tanácsok
áttekinthetőek és tömörek, e lap laikus olvasóközönsége számára is közérthetőek
legyenek. Ennek az első tanácsnak a formába öntésekor különösen kényes
pont volt a záró felsorolás összeállítása, hiszen az udvariasságnál fontosabb
tényezők felsorolását bizonyára még lehetett volna folytatni. Ezt a nehéz
helyzetet igyekeztem a "például" és a "stb" kifejezések beszúrásával megoldani,
remélhetőleg nem sikertelenül. A "néha" kifejezés mondatbeli szerepe szintén
egy hosszabb gondolatmenet kiindulópontjának felvillantása. Könnyen adódhat
ugyanis, hogy az adott szituációban nincsen semmi, ami fontosabb lehetne,
mint az udvariasság általános alapelvének való engedelmeskedés, ilyenkor,
ha sem a biztonság, sem a nyomozati ügy, sem a privát szféra, sem pedig
a stb. nem tiltja, természetesen a jó magánnyomozó is lehet udvarias. Az
önök egyéni, adott esetben elvégzendő mérlegelése tehát mindig szükséges
tanácsaim gyakorlati alkalmazásakor, ezt erre és későbbi tanácsaimra is
javaslom, és különösen az olyan tanácsok esetében, amelyekben a "stb",
"például" vagy a "néha" kifejezések szerepelnek. Ezzel a kis kiegészítéssel
szeretném érzékeltetni, hogy egy-egy tömören megfogalmazott tanácsot célszerű
többször is átolvasni, meggondolni, esetleg nyelvtanilag elemezni annak
teljes megértéséhez, ami benne áll, mivel terjedelmi okoknál fogva - és
az olvasmányosság követelményét szem előtt tartva - lehetetlen, hogy minden
tanácsomhoz értelmező kommentárt mellékeljek. Olvasóimtól tehát mindig
elvárom a jó nyomozó két alaptulajdonságát: a lankadatlan éberséget, amely
a részletek iránti elmélyült figyelemben nyilvánul meg, és az önálló döntés,
az önálló továbbgondolás képességét, amely már nem nyilvánul meg olyan
egyértelműen, hiszen másokról gyakran nehéz teljes biztonsággal megmondani,
hogy cselekedeteiket önálló döntés eredményeképpen cselekszik-e meg, vagy
külső befolyásra, esetleg véletlenszerűen, de persze a cselekvés részleteinek
elmélyült megfigyelése ezt is segíthet a nyomozó számára felderíteni.)
Gyakorlati példa (tanácsaimat mindig ilyenekkel fogom kísérni, mivel
magam is jobban eligazodom a példák, mint az elvont, túl tömör elméleti
tanácsok világában): Nem tartjuk például az ajtót az áruházba mögöttünk
érkezőknek, ha éppen egy tolvajt üldözünk. Azokban a helyzetekben, amikor
udvariatlanságra kényszerülünk, a legfontosabb szempont, hogy ezzel ne
keltsünk feltűnést. Ebből a szempontból a tárgyalt példa könnyen megoldható:
ha én arra kényszerülök, hogy áruházba vagy más forgalmas helyre belépve
sürgősebb dolgom miatt (amit nyomozói szakszóval prioritásnak nevezünk)
ne tartsam az ajtót a mögöttem jövőknek, a feltűnés elkerülése végett úgy
teszek, mintha az a típusú ember lennék - sajnos az ilyesmi nem kirívó
- aki sosem szokta tartani az ajtót, egy önző és nem túl jól nevelt karaktert
formálok meg tehát, a legteljesebb természetességgel. A módszer mindig
beválik, mivel egy közismert típusra játszom rá - az álcázás legfontosabb
alapelve ez, a tipikus karakter nem kelt feltűnést. A jó magánnyomozó elsajátít
minél több ilyen alapvető karaktert, ezekről talán egy későbbi lapszámban
külön is foglalkozom.
Vegyünk most egy nehezebb, kitalált szituációt! Gyakorlati példa (2):
Idegen társaságba nyomozni megyünk, de nem akarjuk, hogy tudják rólunk,
magánnyomozók vagyunk, legjobb volna tehát nem bemutatkozni. Udvariatlanságunk
azonban egy ilyen party-közegben valószínűleg feltűnést kelt, amelyet értelemszerűen
éppen hogy kerülnünk kell. Mivel a jelenlévőkkel kell töltenünk az estét,
sőt tőlük kell információkat gyűjtenünk, nem szerencsés megjátszani az
udvariatlan bunkó vagy az értelmi fogyatékos, antiszociális figura tipikus
szerepét, ezzel magyarázva udvariatlanságunkat. Ezért okosabb bemutatkoznunk,
amivel egy erkölcsileg még nehezebb szituációba kerülünk: hazudunk. Valótlan,
de hihető, nem feltűnő, elfogadható leírást kell magunkról vagy a körülményekről
adnunk. Következik ebből a kettes pont.
2. A magánnyomozó készüljön fel rá, hogy a munkájában nem mindig lehet
rokonszenves, másoknak vagy önmagának, esetleg egyiknek sem.
Hogy másoknak és a helyzetnek megfeleljen, néha le kell mondjon saját
elvárásairól, mert hogy magának és a helyzetnek megfeleljen, le kéne mondania
a mások elvárásairól, vagy a saját vagy az ügy elvárásairól mások elvárásaival
vagy a helyzettel vagy az üggyel kapcsolatban. Márpedig a helyzet (nyomozati
szituáció), az ügy (azaz cél) és a célszemélyek (azaz mások) képezik a
magánnyomozó munkájának a közegét. A célt és a célszemélyeket a magánnyomozó
és a megbízója határozzák meg, ezért ennek kézbentartása csak a nyomozó
rátermettségén múlik. Ugyanakkor nem követhetjük el a hibát, hogy a helyzetet
is a saját szemszögünkből határozzuk meg. Ezen a ponton röviden ki kell
térnünk rá, hogy mit is nevezhetünk szakszerűen helyzetnek. A helyzet ugyanis
nem objektív tárgy, hanem jelenségeknek egy bizonyos, nehezen körülhatárolható
együttese, és ezeknek az értelmezését és értékelését a nézőpont nagymértékben
megszabja. A helyzet nem lehet pusztán a magánnyomozó nézőpontjának terméke,
minél jobb a nyomozó, annál inkább belehelyezkedik a mások (célszemélyek)
nézőpontjába az ügyről, vagy a jelenségekről, és így hozza létre a helyzetet.
Ezt persze csak általánosságban jegyeztem meg, részletes taglalása szintén
egy következő írás témája kell legyen. Hogy fenti példánknál maradjak lezárásul:
a jó magánnyomozó saját nézőpontjából minden helyzetben udvariasan bemutatkozna,
mivel ez a neveltetésének egyik alappillére, de a helyzetet aszerint értékeli,
hogy ez a bemutatkozása milyen hatással lenne a jelenlevőkre, az ügyre
és a célra, amelyeknek együttese kiadja a helyzetet, és ha szükséges, inkább
lemond a bemutatkozásról, mint én most, vagy hazudik, mint a partyn játszódó
példában láttuk, ezzel megfelelve az első tanácsnak és igazolva a másodikat.
A magánnyomozó túlnyomó többségében tisztességes ember, a szándékai
helyesek, az igazságot kutatja, a bűn diszkrét felderítését vállalja hivatásul,
mégis sokszor kerül olyan helyzetbe, hogy vagy egy szerep vagy a nyomozati
cselekmények foganatosítása közben tisztességtelennek, udvariatlannak,
hazugnak, bűnösnek tűnik fel maga, vagy a helyzetet saját szempontjukból
tárgyszerűen vagy máshogyan értékelő mások előtt. Példa: éjszaka alapos
indokkal egy földszinti ablak betörésére kényszerülünk és azon például
egy tárgyi bizonyíték reményében éppen bemászunk, amikor az utcán sétáló
szerelmespár meglát minket. De ide tartozhat az első tanácshoz mellékelt
első, az ajtó nem tartásáról szóló példa is.
Az ilyen belső összeütközés természetesen megviselheti a magánnyomozót.
Nem szégyen erről beszélni, erre felkészülni, pályám kezdetén nekem is
komoly pszichikai krízist okozott, hogy a munkában nem mindig viselkedhettem
saját személyiségemnek, civil elveimnek megfelelően.
3. A jó magánnyomozó tudatosítja magában, hogy a nyomozás során végig
egy szerepnek, egy munkakörnek felel meg, s ezen belül több más szerepet
is eljátszhat: világosan elkülöníti civil elveit, magánéletét a munkájától.
Különösen nehéz tanács ez, hiszen bizonyára mindannyian el tudunk képzelni
olyan dolgokat, amelyeket semmilyen szerep keretében sem lennénk hajlandóak
megtenni. Ezért az előzővel azonos értékű szabály:
4. A magánnyomozó még az ügy érdekében sem teheti meg, amit semmiképpen
sem tenne meg, például ártatlan kívülállók életében kárt tenni stb.
Tanácsaim - amelyek idővel talán összefüggő kézikönyvvé állnak össze
- írásakor a szakszerűség mellett az őszinteség is alapelvem. Nem hallgatom
hát el, bizonyos nehéz helyzetekben egészen alapvető kérdések merülnek
fel bennem a magánnyomozói pálya létjogosultságát illetően. Rossz napokon
az is kérdéses számomra, hogy mivel védhető tevékenységünk, amikor emberek
magánéletébe, privát szférájába avatkozunk a beleegyezésük nélkül, távcsővel
figyelünk és nem tudják, hogy látjuk őket, mohó szeretkezésüket egy olcsó
motel ágyában, vagy mikor a konyhában csámcsogva esznek, a vécén újságolvasás
közben szellentenek, belerúgnak a kutyába. S hogy mit mondana a túlnyomó
többségében tisztességes magánnyomozó, ha őt figyelné valaki ugyanezek
közben.
Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy ezt a lelki dilemmát az átlagember
nem képes elviselni. Éppen ez igazolja munkánk létjogosultságát, hiszen
az embereknek segítünk, mikor a kellemetlen feladatot és a vele járó erkölcsi
terheket átvállaljuk. És a terheket csak a szakszerűség és az igényesség
veheti le a vállunkról, sok év és sok-sok kétely, befektetett munka és
tapasztalat árán. Különös helyzetben vagyok tehát: noha tankönyvet írok
tapasztalataimból a kezdőknek, a laikusoknak, jó szívvel mégis azt javasolom,
ne fogjanak magánnyomozásba, bízzanak meg valaki mást. Ha mégsem így tesznek,
akkor bízzák tanácsaimra magukat, és mindig gondolják végig alaposan, mielőtt
cselekszenek: ne hamarkodják el. És éljék túl!
Őszinte jókívánságaimat fogadják addig is, amíg legközelebb "jelentést
teszek" az ügyek állásáról!
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu