Tizenkilenc
Egy olyan rendkívüli alkotói robbanás magyarázatára, mint amilyen Coleridge
bűvös esztendeje, számos kísérlet létezik, ez magától értetődő; rejtélyekből
még a tudomány is szívesen merít ihletet, még akkor is, ha egyik-másik
szerző szívesebben sütkérezik saját teóriájának fényében, mint hogy figyelembe
vegye a háta mögötti árnyékban megbúvó kérdéseket.
Barátsága Wordsworth-szel! Lappangó homoszexualitása! Titkos szerelme
Dorothyval! Egy tiltott szenvedély szublimációja! Első találkozása az ópiummal!
Heuréka! Ám minél megkerülhetetlenebbnek mutatkozik egy-egy ilyen tézis,
annál láthatóbbá válik a vékony jég, amelyen mozog. A legszebb szövegek
azok, amelyek egyszerűen csak ámulatot fejeznek ki. "Az még érthető volna
- írja például Alvarez -, ha ez a három vers egyszerűen jó lenne. Egy egész
élet munkája során minden költő képes egy tucat jó verset produkálni. Coleridge
remekművei azonban egyedülállóak - az angol irodalomban semmi máshoz nem
hasonlíthatók -, és Coleridge többi verskölteményének közegében szinte
helyüket tévesztették." Ted Hughes esszéje, a The Snake in the Oak is hiába
a legnagyszerűbb a Coleridge három felvonásos tragédiájának szentelt tisztelgések
közül, a látomásos hullámnak ugyan számos mozzanatát megvilágítja, hirtelen
végeszakadását azonban nem.
Különös viszont, hogy szinte senki nem veszi a fáradságot, hogy az
igazi szakértőnél: Samuel Taylor Coleridge-nál faggatózzék. Jegyzetfüzetei
és levelei 1798 szeptemberétől, a cuxhaveni megérkezéstől fogva zavarba
ejtő passzusokkal vannak tele. A németországi utazás páni menekülés benyomását
kelti; a hajón kiüríti egy dán meg egy hannoveri útitárs bortartalékait,
a fedélzeten egyfajta vad táncot - "a sort of wild dance" - lejt velük,
olyan féktelenül és felszabadultan, mint aki egyenesen az ördög karmai
közül menekült.
Az út három hónapra volt tervezve, Sarah nem kívánta hosszabb időn
át egyedül viselni a gyerekek gondjait. A második fiú, Berkeley 1798. május
14-én született, és Sarah hónapokon át hasztalan igyekezett lebeszélni
férjét az utazásról. Végül beletörődött, és útnak engedte. Egy kikötéssel:
legkésőbb karácsonyra haza kellett térnie Stowey-ba.
Noha leveleiben szüntelenül bizonygatja, mennyire hiányzik neki a család,
Coleridge Ratzeburgban, egy lelkipásztorral és annak gyermekeivel tölti
karácsony ünnepét.
(William és Dorothy már Goslarban búcsút vettek - Goslar olcsóbb volt,
és rusztikusabb.) Coleridge 1799 januárjában Poole-lal - nem pedig Sarah-val
közli új terveit. Göttingenbe készül, a híres egyetemre. A tanulmányút
vége: május.
A jegyzetfüzetekben nem lelni utalást, hogy Coleridge akár csak egyetlen
gondolatot is pazarolt volna arra, bejelentése milyen megsemmisítően hathatott
Sarah érzelmeire. Észrevételek Kant filozófiájáról, furcsa szokások leírásai,
jegyzetek tervezett Lessing-életrajzához - a feleségével kötött megállapodás
megszegéséről viszont egyetlen szó sem. Nem szabadulhatunk a benyomástól,
hogy már a cuxhaveni hajó fedélzetén tudta, milyen sokáig fog valójában
távol maradni.
1799. február 11-én, egy teljesen váratlan lázroham után Berkeley Coleridge
meghal anyja karjaiban. Sarah idegösszeomlást kap. Poole, aki barátja elutazása
óta a nő gondját viseli, amennyire tudja, átsegíti a legborzalmasabb pillanatokon.
Alig áll valamelyest lábra, Poole különös javaslattal áll elő: fia haláláról,
ha lehet, egy szót se írjon Samuelnek. Elvégre "túlságos aggodalom" gyötri
gyermekei miatt, s a rossz hír megbéníthatná munkakedvét. Ahelyett, hogy
elküldené a fenébe, Sarah belemegy a javaslatba, és hallgat.
Thomas Poole - tapintatosan, mint mindig - csak március 15-én közli
barátjával a rossz hírt. Coleridge április 4-én, Göttingenben kapja meg
a levelet.
Reakciói meghökkentők. Hosszú túrát tesz Göttingen környékén, köveket
hajigál a folyóba. Nem képes sírni, jegyzi fel, a gyász nem hatol el a
szívéig. Helyette egy olyan érzés mardossa a zsigereit, amelytől élete
végéig nem fog szabadulni: a bűntudaté.
A legelképesztőbb azonban: nem látszik meglepődöttnek.
Úgy reagál, mintha már rég tudta volna.
És mintha valami köze volna hozzá.
Végre levél jön Sarah-tól. "El sem tudom mondani - írja -, mennyire
vágyom rá, hogy hazajöjj, vagy mennyire nagy lesz a csalódásom, ha májusban
nem láthatlak." "Berkeley halála - válaszolja Coleridge - még inkább megkérdőjelezi
számomra Priestley tanítását a gyermekek jövőbeli létezéséről." Micsoda
vigasz! Mindjárt csatol hozzá egy kis ajándékot is: egyfajta epitáfiumot
egy gyermek halálára, amely nagyon megrendítette.
Egy barátja lányának a halálára.
Zsíros falat minden pszichológus tányérján, szó se róla. "Elfojtás!",
sikítja a hús minden késvágásnál, és már be is ettük. És mégsem: valami
ellenáll, meghajlítja az analitikus evőeszközt.
Egy Poole-nak írott levelében Coleridge nyíltan bevallja, hogy magát
okolja fia haláláért. Köretként még ez is illenék a tányérra; a magyarázat
igazán csak a pánik láttán válik bajossá, amely alattomosan, ám feltartóztathatatlanul
befészkeli magát Coleridge agyába: mi van, ha Hartley lesz a következő?
"Remélem - írja Poole-nak -, ő még nem lesz halott, mire hazaérek."
Néhány sorral később pedig, mintha már hallotta volna barátja irritált
válaszát, és ismétléssel kellene világossá tennie, mennyire komolyan
gondolja: "Kedves, jó Poole! Ne engedd meghalni Hartleyt, mielőtt hazaérek."
Coleridge mégis mindent elkövet azért, hogy a lehető legtovább maradhasson
Göttingenben. Még Wordsworth látogatása és sürgető figyelmeztetései sem
képesek hazatérésre bírni. Stowey-ba csak egy verset küld - ráadásul egy
szánalmasat.
Sarah a maga módján áll bosszút, s részletesen és nem minden elégült
felhang nélkül beszámol a Lyrical Ballads siralmas kritikai fogadtatásáról.
Júniusban végérvényesen lejár Coleridge göttingeni ideje. Mecénásával,
Wedgwooddal szemben nem lel több érvet a további meghosszabbítás mellett;
éves költségkeretét réges-rég túllépte: a brandy, a bor és az ópium drága
Németországban. Anyagot pedig eleget gyűjtött, a könyvek és kéziratok három
nagy ládában hajóznak el Yarmouth felé.
Coleridge, ahol csak lehet, megszakítja hazaútját. Barátokat, két angol
diákot látogat meg a Harz-hegységben: Carlyont és Greenough-t; együtt másodszor
is megmásszák a Brockent, Coleridge bedagadt lábuk ellenére úgy hajszolja
fel őket a boszorkányhegyre, mintha gondjaira ott remélne megoldást találni.
Csak haza ne, kapaszkodik fel zihálva a csúcsra, csak-haza-ne.
Soha vissza a bűn helyszínére.
Július vége van, amikor a Lime Street Cottage kapuja előtt áll. Csoda
történt: Hartley nem halt meg. Apjának egészségi állapota azonban néhány
nap alatt leromlik.
Sarah két héttel később Southey-ékhoz menekül Mineheadbe.
Adamik Lajos fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu