Abban az évben folyton esett a hó, éjjel-nappal, heteken át csak havazott.
Nem lehetett tudni, hol ér véget az út, és hol kezdődik a hó alá temetett
folyó meredeken lejtő völgye.
A sziklák és a közéjük ékelődő gleccser közötti határvonalat sem lehetett
kivenni. Minden hatalmas fehérséggé mosódott össze, és beleolvadt a szürkésfehér
égbe.
A hatalmas fehér térség közepében laktunk, a völgy fölötti sziklákra
emelt, részben kőből, részben fából épült házunkban, melynek kicsi erkélyeit
vaskorlátok szegélyezték, a beüvegezett szalonban pedig esténként begyújtottunk
a kandallóban.
Ősszel apám vett egy motoros szánt. Az volt a terve, hogy élelmet szállít
vele a házba, néha pedig turistáknak adja bérbe. De azon a télen annyi
hó esett, hogy az országutat jelző cölöpök hegye sem látszott ki alóla.
Aki véletlenül letért az útról, az egy hópárkánnyal könnyen szakadékba
zuhanhatott. Anya minden évben leveleket küldött a községházára, hogy adjanak
hosszabb cölöpöket, de válasz sosem érkezett.
Két hóvihar között a hóeke lámpáját kémleltük. Reméltük, hogy ha letakarítják
az utat, apa elvisz minket a motoros szánon a városba, vagy csak úgy, kirándulunk
egyet. Ha a hó összetömörödött és kemény volt, a bátyám vezetett, ha leesett
néhány centiméternyi friss, porhó, akkor én.
A motoros szán csak alig látható nyomokat hagyott a hóban, mintha
senki sem ült volna rajta. Annak ellenére, hogy pont olyan magas voltam,
mint a bátyám, és majdnem ugyanannyit nyomtam, valamilyen titokzatos oknál
fogva mégis könnyebb voltam nála.
Nem tudtam, miért van ez így, vagy inkább úgy tettem, mintha nem tudnám.
Akaraterőm összpontosításával váltam könnyebbé. Könnyű akartam lenni,
és sikerült.
Így játszottam, amióta csak az eszemet tudom. Ha akartam, úgy mentem
a havon, hogy mélyen besüppedt a lábam, de máskor szinte a hó tetején jártam,
és alig hagytam nyomokat.
A tél közepén, karácsony után, a bátyámmal sétálni indultunk egy napon.
Nem volt szabad messze mennünk a háztól, hát csak a jól ismert úton gyalogoltunk.
Beszélgettünk, és közben annyira lekötött, besüpped-e alattunk a hó
vagy nem, hogy egyikünk sem figyelte, továbbra is az úton járunk-e, vagy
már rég letértünk róla, néha majdnem derékig belesüppedtünk a hóba.
Remekül szórakoztunk, észre sem vettük az egyre erősödő szelet, és
az sem zavart, hogy egyre nagyobb pelyhekben hullik a hó. Mire rájöttünk,
hogy az idő elromlott, már késő volt.
Visszafordultunk, de pár perc alatt behavazódott minden nyom, a vihar
minden régi hóbuckát elsöpört, hogy teljesen új helyekre újakat emeljen.
Még azt sem tudtuk megállapítani, merről fúj a szél, mert ott kavargott
körülöttünk, a levegő a szemünket összetapasztó nedves hópelyhektől örvénylő
tölcsérré változott.
Egy perccel később már semmit sem tudtunk. Vattaszerű sűrű köd vett
körül, nyirkos hidege áthatolt a ruhánkon. Ráadásul egyre sötétebb lett,
és elfogott a félelem, hogy eltévedünk és soha sem találnak ránk. Tudtuk,
hogy egy helyben forogva teljesen elveszítjük a tájékozódó-képességünket,
de mindketten biztosra véltük, merre kell elindulni, hogy elérjük a menedékházhoz
vezető utat. Csakhogy én pont az ellenkező irányra esküdtem, mint amelyik
mellett a bátyám kardoskodott, és mindkettőnknek alapjaiban rendült meg
saját ösztöneibe vetett hite.
Tudtuk, hogy elég egy óvatlan lépés, és szakadékba zuhanunk, vagy rossz
irányba indulunk, a végtelen hóban bolyongunk majd, és a ködben nem látható
gleccserhasadékok közé keveredünk.
Egy helyben maradni még rosszabb lett volna, hiszen az mindenképpen
lassú fagyhalált jelentett, úgyhogy összeölelkeztünk, attól tartva, hogy
ha valamelyikünk páni félelmében egy lépéssel távolabbra kerül, örökre
elnyeli a köd.
- Megmondtam, hogy ne menjünk messze apa nélkül - siránkozott a bátyám.
- Nem is így volt - tiltakoztam a könnyeimmel küszködve. - Azt mondtad,
menjünk csak.
- Próbáljuk meg fordítva - suttogta bizonytalanul.
Abszurd ötlet volt, de abban a helyzetben minden eleve értelmetlennek
tűnt. Minden egyes szó. Szinte nem is beszéltünk egymáshoz, hiszen mindketten
éreztük. Csak azt nem értettem, hogy csinálhatnánk valamit fordítva, hiszen
eddig nem tettünk semmit, félelmünkben még megfordulni sem mertünk.
- Behunyjuk a szemünket - mondta a bátyám. - Behunyjuk a szemünket,
és elindulunk valamerre.
- Akkor még rosszabb lesz... - itt elharaptam, mert abban a pillanatban
rájöttem, hogy ez az egyetlen helyes megoldás.
- Behunyjuk a szemünket - ismételte meg határozottan a bátyám. - És
imádkozni fogunk - fejeztem be, mivel ezt magától értetődőnek gondoltam.
Szembefordultunk egymással és összeölelkeztünk, hogy ne fázzunk annyira.
Tudtam, nekem kell elmondanom az imát, mert ha a bátyám mondaná, az azt
jelentené, hogy meghalunk. Mindig én imádkoztam és ő énekelt. Így valahogy
természetesebb volt.
Lassan, csukott szemmel forogtunk körbe-körbe, eleinte nehézkesen,
aztán egyre könnyebben, a letaposott havon. Ma sem tudom, miért kezdtük
el.
Egy verset szavaltam, amit anyától tanultunk. Hallottam, ahogy elváltozik
a hangom, mintha rekedt volnék vagy dadognék, de lehet, hogy csak a köd
szűrte meg ilyen furán a hangokat.
Tudom, hogy forrás fakad titkosan,
bár éjszaka van
Ez örök forrás rejtőzik szemünktől,
barlangnak sűrű mélységéből tör föl,
bár éjszaka van.
Nem tudni hol, mert eredete nincsen,
Ám ami van, ered belőle minden,
bár éjszaka van.*
Befejeztem. Egy pillanatra megálltunk, mozdulatlanná dermedtünk ebben
az ölelésben, arcunkat más-más irányba fordítottuk a ködben. Végre kinyitottuk
a szemünket. Semmi sem látszott előttünk, minden lépés szakadékba vezethetett.
Az egyetlen, amit tehettünk, hogy előre indulunk.
Szerencsére ketten voltunk, és a kételyeink így elviselhetőbbé váltak.
Ha elbizonytalanodtam, a bátyám tartotta bennem a lelket, amikor ő akart
másfele menni, én húztam vissza. Lassan vánszorogtunk előre, tele bizonytalansággal,
de nem tértünk el a magunk által kijelölt iránytól. Botladoztunk, és el-elestünk
a nagy hóban, közben úgy éreztük, mintha lefelé tartanánk.
Egy idő után, tényleg nem tudom, meddig tartott az egész, az az érzésem
támadt, hogy a köd ritkulni kezd. A bátyámra néztem, és észrevettem, hogy
az arca egyre határozottabban rajzolódik ki, mintha a fehér nemlétből bukkanna
elő. Előtűnt a sziklák derengő körvonala, a megszokott helyén kanyargott
az ismert út.
Minden egy kicsit valószerűtlen volt. Valaki lassan újra életre
keltette a világot, a régi alakjában, de mégsem volt már ugyanaz. A ködből
lassan kibontakozó világ valahogy szebbnek tűnt, mintha javított mása lett
volna a réginek. Úgy éreztem magam, mintha egy óriási, mindent beborító
vattagomolyagból kecmeregtem volna elő, és teljesen új valóságba csöppentem
volna, amely a megtévesztésig hasonlít a régire.
Tudtam, merre járunk, noha egészen másutt voltunk, mint gondoltuk A
levegő kristálytiszta volt. Alattunk a menedékház látszott, a gleccser,
a városba vezető műút és a befagyott folyó.
Mindketten döbbenten néztük a mozdulatlan tájat. A világ újjászületett
- lőn levegő, hegyek és hó. Megláttam, minden megvilágosodott egy pillanatra,
mintha egyszer csak fellibbent volna a függöny, és én fölülről tekinthettem
volna a mindenségre.
A bátyám hirtelen őrjöngeni kezdett. Ugrált, kiabált, hempergett a
hóban. Feldöntött, együtt csúszkáltunk az útig, egyre nagyobb hógörgeteget
tolva magunk előtt. Elestünk és újra felugrottunk, leráztuk magunkról a
havat, nevettünk és lihegtünk az erőlködéstől, mindketten hihetetlenül
boldogok voltunk. Úgy éreztem, mintha a föld váratlanul dupla sebességgel
forogna. Rohanni kezdtünk, nedves dzsekinken szánkóztunk lefelé.
Amikor leértünk, a bátyám megállt és felnézett. Erre én is felnéztem:
rendkívüli látvány tárult a szemem elé. A hely, ahol eltévedtünk, egy domb
volt. A tetején továbbra is sűrű köd gomolygott. Csak ez az egy domb volt
ködös, mindenütt tiszta, ragyogó idő volt, sehol nem voltak meredek sziklák,
szakadékok vagy gleccserhasadékok.
Ezen a végtelenül biztonságos helyen éltük meg, hogy meghalunk.
KERTÉSZ NOÉMI FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu