A Maghrebből és Törökországból származó, Európában letelepedett népesség létszáma nagyjából nyolc-tízmilliós. Az ehhez a társadalmi csoporthoz köthető népességmozgást jelentős mértékben visszaszorították az utóbbi tíz évben, elsősorban a megszorító vízumpolitikákkal és azzal, hogy az 1990-es években megszigorították a bejutást az egységesülő európai térségbe. Ám ugyanebben az időszakban váltak problematikusabbá az olyan régiók konfliktusairól kialakított társadalmi képzetek, amelyekkel ez a népesség azonosul (Palesztina, Balkán, Afganisztán, Irak). Ez elsősorban azoknak az integrációs politikáknak tudható be, amelyek nem elégítik ki az említett csoportok új elitjének várakozásait. Az iszlámhoz kötődő, mindenki számára látható identifikációs megnyilatkozások (a fátyol- és szakállviselet, a szolidaritás jelei, amelyek a közösségek közti összecsapásokhoz vezetnek) együtt vannak jelen az egyéni társadalmi mobilitásból fakadó individualizációval. Még mindig ez utóbbi tekinthető általánosnak, és ez a tény arra enged következtetni, hogy a folyamat inkább a konszenzus, semmint a szakítás fázisában mozog. Ám a feszültségek annak ellenére növekszenek, hogy csökkent a csoportokhoz tartozó személyek bevándorlása. Az újonnan érkezettek elsősorban menekültek és papír nélküliek, akik viszont széles körben próbálják megmozgatni az emberek szolidaritását, és mindenféle ellenőrzést megkérdőjeleznek annak a globalizációnak a nevében, amely bizonyos személyeket kizár, és amely megtagadja, hogy előjogait kiterjessze a legelesettebbekre.
Az Európán kívüli konfliktusok
Ennek a fejlődési folyamatnak a kezdete a kilencvenes évek elejére
tehető, és az első Öböl-háborúhoz, illetve az algériai polgárháborúhoz
kötődik, de akkoriban még nem vonja kétségbe a választott hatóságok jogát
arra, hogy országukat háborúba vigyék, kivéve egyfajta sajátos öntudatot,
amely elvi szolidaritást hirdet az iraki (vagy a palesztin) néppel. Paradox
módon a maghrebi térség fejlődése, belső konfliktusai vagy az államok közti
rivalizálások egyre kevésbé mozgósító hatásúak. Ám ezek az imaginárius
szolidaritások se nagyon fordulnak cselekvésbe, legfeljebb annyiban, amennyiben
az Európában megtelepedett nagycsaládi hálózatok még mindig figyelnek Maghrebre
és Törökországra, de már kevésbé nyitottak arra az igényre, amely akkoriban
a Közel-Keleten megnyilvánul azon következmények miatt, amelyeket az Öböl-háború
gyakorolt az arab államok közti migrációra.
Amikor Irak lerohanja Kuvaitot, néhány hónap alatt több milliós népesség
lendül mozgásba. Másfélmillióra becsülik azoknak az egyiptomiaknak a számát,
akiknek katasztrofális körülmények közt kell elhagyniuk Kuvaitot és Irakot.
Ebben az időszakban Szaúd-Arábia is közel 800 000 jemenit és több mint
100 000 palesztint utasít ki. Kuvait is elküld 350 000 embert, miután az
amerikaiak vezette koalíció felszabadítja az országot. Az egyiptomiak,
jemeniek, palesztinok kiutasítása azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy
arab invázió indul meg a nyugati országokba. Ebből semmi sem valósult meg:
ez a következmény legalábbis elhanyagolható maradt, és csak azokat érintette,
akik tudtak idegen nyelveket, s olyan szaktudást szereztek, amely kiemelte
őket a tömegből. Paradox módon ez a kényszerű hazatérés erősíti majd meg
az egyiptomi, jemeni és jordán államot, amelynek vissza kell fogadnia saját
állampolgárait. Ezek az arab menekültek ugyanis rendelkeztek valamiféle
szaktudással, mobilitással és az átlagnál magasabb anyagi tartalékokkal.
Vonzódásuk a nyugati modell iránt megerősíti a modernizáció alapjait, amely
a mezőgazdaság vagy a szolgáltatások beruházásaiban testesül meg.
Az arab világbeli népességmozgást is tartósan érintik ezek a hatások,
amennyiben az Öböl-országok és az Arab-félsziget a háború következtében
ázsiai munkaerőt keresnek, mert úgy vélik, ezt kevésbé érintik a belső
vagy regionális konfliktusok. Egy évtized múltán megállapítható, hogy ez
az új iránykeresés olyannyira erőteljes volt, hogy ma az ázsiai munkaerő
alkotja a legnagyobb népességcsoportot, megelőzve a saját állampolgárokat,
elsősorban Abu Dhabiban és az Emirátusokban. Az egész gazdasági fejlődés
- az olajipartól eltekintve - a nagyrészt ázsiai bevándorlókból álló munkaerőre
épül, amelyet ugyanakkor gyanakvással fogadnak a helyi hatalmak, hiszen
tartós letelepedőnek számítanak. Ezek az országok természetesen igényt
tartanak a régebbi arab bevándorlóknak egy töredékére is, ez a tendencia
azonban korlátozott. A Nyugatra induló keleti bevándorlók inkább a már
mobilizált és meggyengített csoportokból (lásd kurdok) vagy később a balkáni
országokból kerülnek ki.
Az algériai polgárháború is kitermeli a maga politikai menekültjeit,
akik legtöbbször nem szeretik így nevezni magukat, és szívesebben mozgósítják
a gyarmati felszabadító mozgalmak idejéből származó baráti kapcsolataikat,
illetve az ideológiai szolidaritás érzését, hogy valamiféle munkát találjanak.
Ez a munka számukra persze leggyakrabban társadalmi lecsúszást jelent,
mind a francia, mind a többi európai társadalomban. Ám ha egy-két foglalkozási
csoport (egészségügy, oktatás stb.) élvezi is a középosztály néhány tízezernyi
tagjának diszkrét támogatását, hasonlóan az 1980-as évek libanoni polgárháborújának
idején kialakult mozgalomhoz, ezt össze sem lehet hasonlítani azzal a tömeges
népmozgással, amely az afganisztáni háborúkat vagy a török hadsereg kurdisztáni
elnyomó fellépését követte. Mint az első Öböl-háború idején (1990-1991),
minden alkalommal emberek milliói vándorolnak el a szomszédos országokba
(Pakisztán vagy Irán) vagy az ország más vidékeire (Törökország). Csak
egy egészen kis töredék jut el messzebbre, s ez a középosztályhoz tartozik,
némi nemzetközi pénz- és kapcsolati tőkével. Ők a menekültek vagy a papír
nélküliek számát szaporítják, s annak a hatásnak, amelyet a társadalmi
és politikai berendezkedésre gyakorolnak, nincs sok köze az érintett bevándorlók
tényleges számához.
A bevándorlás kérdése Európában
Bár az ellenreakciók az egész európai térségben jelen vannak - iszlámellenességgel
és rasszizmussal színezve -, Németországban, amely több mint 400 000 balkáni
menekültet fogadott be, többségükben bosnyák muszlimokat, kisebb az ellenérzés
a bevándorlókkal szemben, mint Franciaországban, ahol alig harmincezer
volt a befogadottak száma. A balkáni válság tehát elég kevés nyomot hagyott,
ám más módon a már letelepedett bevándorlókhoz kapcsolódó maghrebi, törökországi,
fekete-afrikai bevándorlóhullámok is táplálják az ellenreakciókat. Emellett
jelen van, burkolt vagy nyílt módon, a kelet-európai időszaki munkavállalók
bevándorlási igénye is, őket azonban még akkor is szívesebben fogadják,
ha megvan a kockázata annak, hogy letelepednek, azon egyszerű oknál fogva,
hogy nem muszlimok.
Ezen a ponton belépünk a migrációs áramlatok értelmezéséről kialakított
elképzelések birodalmába, amelyek a legutóbbi időszakban elsőbbséget élveznek
a valós áramlatokkal és hatásaikkal szemben. A jelenségről szóló elképzelések
éppúgy érintik az Európában letelepedett bevándorlókat és leszármazottaikat,
mint az európai társadalmakat, illetve a Földközi-tengertől délre és keletre
fekvő területeket. Az elképzelések olyan virtuális és érzelmi dimenzióban
helyezkednek el, amely valahol félúton van a civilizációk háborúja és a
konfliktusos integráció folyamata közt. A második intifáda, a 2001. szeptember
11-ei támadások, az iraki válság és a francia-német ellenállás az amerikai
beavatkozással szemben - egyfajta videojáték elemei ezek, amelyben a valósághoz
való viszony kevesebbet számít, mint a szereplők által elfoglalt álláspontok.
A tényleges helyzet lényege az a szakadék, amely az 1990-es évek eleje,
tehát a schengeni egyezmények óta létezik Észak, Dél és Kelet közt. A kiadott
vízumok száma 1995 körül volt mélyponton, majd ezt követően enyhén emelkedett.
Nem biztosítja az emberi, kulturális, gazdasági csere normális szintjét
az európai területen megtelepedett népesség és ennek szülőföldje vagy felmenői
szülőföldje közt. Csak azok tudnak szabadon közlekedni a Földközi-tenger
két partja közt, akik kettős állampolgársággal rendelkeznek. A többieknél
csak a frusztráció nő, párhuzamosan annak az alapjognak a követelésével,
hogy szabadon közlekedhessenek a közös kulturális térben a maghrebi vagy
közel-keleti származású és a francia középosztály kultúrájához tartozó
csoportok is. Egy stabil, törvényesen rendezett státusú csoport aztán megteremti
azokat a köztes státusú személyeket is, akiknek tartózkodása csak megtűrt,
és tényleges arányuknál jóval nagyobbnak láttatja azokat a csoportokat,
amelyek egész Európában ezzel az ideiglenes státussal élnek, arra várva,
hogy tartózkodási jogukat törvényesen is elismerjék.
Márpedig egyik vagy másik európai ország minden évben életbe léptet
valamilyen státusrendezési programot, amely több tízezernyi embert érint,
és amely arra készteti az új státusra várókat, hogy egyik országból a másikba
vándoroljanak. A rendszer él, mert létezik egy föld alatti, fekete gazdaság,
amely várja mindazokat, akik időlegesen hajlandók a hivatalos bér felénél
kevesebbért dolgozni - noha ez a bér még így is jóval több, mint amennyit
szülőhazájukban kapnának. A rendszerek egyfajta gazdasági porozitása tehát
olyan nemzetek közti társadalmi mobilitási teret tart fenn, amely elősegíti,
hogy a dél-európai gazdaság előnyökre tegyen szert az Unió északi részeihez
képest. Ám a schengeni egyezményekkel kialakított területi mobilitás a
bevándorlók és az illegális határátlépők javát is szolgálja, és lehetővé
teszi, hogy a legkisebb kockázatvállalással kiválasszák azt a rendszert,
amely adott pillanatban a legtöbb lehetőséget nyújtja nekik vagy a gyerekeiknek.
A korlátozások dacára a mítoszok tovább élnek, és a remény is tovább
táplálja a vágyakat, annak ellenére, hogy a valóságban ma csak korlátozott
számú személyt érinthet ez a lehetőség, főként az 1980-as évek bevándorlási
hullámával összevetve. A "határsértőkről", a Gibraltári-szorosban hányódó
hajótöröttekről közölt képek felerősítik az "invázióról" szóló elképzeléseket,
noha legfeljebb néhány ezer lehet azok száma, akik sikeresen próbálkoznak,
és munkát is találnak az almeriai melegházakban, amelyek Észak-Európát
paradicsommal és földieperrel látják el a tél közepén. Ha léteznek még
egyáltalán, a maradék bevándorlóhullámok létoka a dél-európai gazdaság
bizonyos szektoraiban rejlik. Így például a szolgáltató ágazatok felelősek
egy újfajta, Maghrebből kiinduló bevándorlóhullámért, amellyel független
nők érkeznek Dél-Európába. A déli népesség elöregedése és az északi nyugdíjasok
napimádata teremti meg a szükségletet munkájuk iránt, és értékeli fel őket
a bevándorló férfiakkal szemben.
A bevándorlók az európai térségben
Ma nem elsősorban maga a bevándorlás kelt nyugtalanságot, hanem az
a tény, hogy a bevándorlók állampolgárságot követelnek, hogy újrarendezik
a vallási identitásokat, és hogy a maguk képére formálják az egyszerre
helyi és európai tereket, gyengítve ezzel a régi nemzeti modelleket (a
francia módra felfogott laicitást). Ennek nyomán halványan kirajzolódni
látszik egy transznacionális európai állampolgársági modell, amely ezeket
az új migrációs területeket szabályozza, ahol a még létező bevándorlóhullámok
és az uniós térség összehangolt igazgatása éppúgy kikényszeríti a rendőrségek
Európájának létrehozását, mint a bevándorlás uniós kezelését. Abból a tényből,
hogy a külső kapcsolatokat egyre inkább uniós szinten kell intézni, logikusan
következik, hogy az egyes államokra kell hagyni a bevándorlók társadalmi
csoportjainak integrálását, amelyek helytől függően már az adott ország
össznépességének 5-6 százalékát teszik ki. Különféle dialógusformák alakulnak
ki, a nemzeti hagyományoknak megfelelően hol az individualizmusra és a
helyi szintre, hol az államhoz, illetve államokhoz fűződő kiemelt kapcsolatra
építve, minthogy az anyaországok sem közömbösek a tőlük elvándorolt népesség
sorsa iránt. Befolyásolási lehetőséget, pénzügyi forrást látnak bennük,
egyszersmind importált zavarok kockázatát is jelentik számukra.
Ám továbbra is az európai államok és társadalmak a bevándorlók első
számú partnerei, még ha olykor zavarba hozza is őket azoknak az identitásoknak
a kikristályosodása, amelyek külső konfliktusokból táplálkozva öltenek
uniós jelleget, így konfliktusos identitásmodelleket alakítanak ki maguknak.
A képek Közel-Keletről érkező áradata ebből a szempontból nagyobb szerepet
játszik, mint az újonnan érkezett bevándorlók maguk. A képek a világfelfogások
globalizációjába ágyazva formálják a magatartásokat, de meghatározó elemei
annak az integrációs stratégiának is, amely elkülöníthetővé teszi a csoportokat,
amennyiben szolidaritásokat alakít ki köréjük. Ám a 2001. szeptember 11-ei
támadások után a világfelfogások megzavarodhatnak, és a palesztin ügy támogatása
a nemzetközi terrorizmus védelmének tűnhet, amennyiben az öngyilkos merényletek
válnak az izraeli jelenlét megtorlásának uralkodó formájává. Természetesen
minden hivatalos szereplő el fogja ítélni ezt a gyakorlatot, ám olyan hangsúlyokkal,
amelyek az izraeli államnak és hadseregnek a második intifáda után használt
módszereit is kétségbe vonják. A helyzetet csak bonyolítja, hogy a francia
állam képviselői elkötelezett szereplővé válnak az akár Izraellel, akár
az Egyesült Államokkal való szimbolikus és jogi összeütközésben.
Paradox módon az Öböl-háború (1990-1991) Franciaország muszlimjait
nem állította szembe az állammal, annak ellenére, hogy az nyilvánosan elkötelezte
magát az Irak- és Szaddam Husszein-ellenes koalícióban, amelyet az Egyesült
Államok vezetett. A 2003-as konfliktus azonban már más körülmények között
zajlik: előzményeként ott van a francia és az amerikai vezetők szimbolikus
ellentétének hosszú időszaka. Az iraki válság egy olyan elnökválasztás
után következett be, ahol a francia muszlimok tömegesen sorakoztak fel
Chirac mögött, hogy a választás második fordulójában eltorlaszolják az
utat a Nemzeti Front vezetője előtt; a válság így egy integrációs folyamat
második szakaszának tűnt föl, ahol elsődleges partnerként a jobboldal lépett
a baloldal helyébe. Időközben a "közösség" két tagja belépett a kormányba
is, ami szimbolikusan azt erősítette, hogy a hatalom odafigyel rájuk. A
bevándorlók körében kialakult klienskötelékek felbomlani látszanak, ami
talán mélyebb változást is rejt. Olyan változást, amely ötvözi a klasszikus
individualizmus és a "transznacionális nacionalizmus" áramlatainak nemzeti
integrációs formáit. Az izraeli-palesztin konfliktus és az iraki válság
nem feszültségeket gerjesztett, hanem konvergenciát szült. Némely szereplők
persze azt szeretnék, ha a francia vezetők még határozottabban szállnának
szembe az Egyesült Államokkal és a Saron-kormánnyal, de azt mindannyian
elismerik, hogy Jacques Chirac sokkal messzebb ment el az ellenállásban,
mint az összes arab vezető, akik ez esetben a bevándorlók számára érthetetlen
Amerika-barát óvatosságot tanúsítottak. Ezek a reakciók növelik a maghrebi
társadalmakkal szemben tanúsított távolságtartást, s ez mind az Öböl-háború,
mind az algériai polgárháború idején megfigyelhető volt.
Mindebből nem szabad levonnunk azt a következtetést, hogy a francia
vezetők szembenállását az Egyesült Államokkal kizárólag szavazatszerző
cél vezérelte (egy távoli cél: a 2007-es államfői választások); inkább
az a megfontolás, hogy meg kell szerezniük a támogatást azon a területen,
ahol a választói demográfia látszik olyan ígéretesnek, hogy érdemes a szavazatokért
cserébe egyfajta intézményi elismerést felkínálni. A muszlim vallás franciaországi
tanácsának felállítása és a vallási képviselők választásának megtartása
ugyanannak a folyamatnak a része: a kollektív személyiség elismeréséé.
Ezekben a kérdésekben a szocialisták annak idején jóval óvatosabbnak mutatkoztak.
Paradox módon a nemzetek fölötti európai térség létrejötte és a külső válságok
inkább felgyorsították a Maghrebből származó bevándorló-csoportok integrációját
azzal, hogy felértékelték kapcsolatukat az állammal és "személyessé" tették
viszonyukat az államfővel. FranÇois Mitterrand árvái, aki gondosságot és
óvatosságot tanúsított velük szemben, nem vitték át kötődésüket Lionel
Jospin személyére. Jacques Chiracra azonban igen, ami a körülmények összejátszásának,
illetve annak köszönhető, hogy a külső viszonyok győzedelmeskedtek a belsők
felett.
A szimbolikus szerepet játszó személyek jelentőségén túl is tartós
lehet a fejlődés, ám vannak olyan következményei is, amelyeket nehezen
fog tudni kezelni az állam. A francia muszlimok "közösségi" integrációja
a vetélytárs helyzetébe juttatja őket az államhoz fűződő viszonyukban a
francia zsidókkal, akiknek Izrael államhoz való viszonya ugyancsak a fájdalmas
azonosulás és egy "határok nélküli nacionalizmus" irányába fejlődik. A
két közösség sodródása oda vezethet, hogy francia területre importálják
a mediterrán közegben nehezen megoldható konfliktusokat, miközben az állam
által hirdetett egymás mellett élés szabályai a külső szolidaritások visszaszorulását
követelné. Abban a pillanatban, amint valamelyik csoport úgy érzi, csalatkozott
az államhoz fűződő hagyományos kapcsolataiban, mert a francia hatóságok
távolságtartóan viselkednek az izraeli kormánnyal szemben, a köztársasági
szerződés károsodhat, és akkor a képzelet teremtményei nagyobb jelentőséghez
jutnak, mint maguk a társadalmi jelenségek, amelyek szülték őket.
MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA
bibliográfia
CONTE, Edouard
"Rokonság, lojalitás és állampolgárság.
Az európai és iszlám szemlélet különbségei"
Magyar Lettre Internationale, 47
LÉVY, Michel-Louis
"Migrációk és migrációs feszültségek"
Magyar Lettre Internationale, 45
COHEN, Daniel
"A világméretű egyenlőtlenség kilátásai"
Magyar Lettre Internationale, 42
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu