Néha nem értem a dolgokat. Van, hogy egész egyszerűen megzavarodom egy
szón, egy nézésen vagy egy apró eseményen, és muszáj eltűnődnöm, miért
épp úgy alakul az életem, ahogy, és miért nem másképp. És mindig az a vége,
hogy olyan kérdéseket teszek fel, amikre nem kaphatok választ.
Ez az elégedetlenség részben legalábbis akkorról ered, amikor még éjszaka
lefeküdtem aludni. Ha nem is minden éjszakám, de a legtöbb éjszakám, nagyon
sok éjszakám számomra teljesen érthetetlenül zajlott.
Gondolom, jól el tudtok képzelni, ahogy a szokásos módon állig betakarva
fekszem csukott szemmel, a testem két ismerős, békés lepedő között lapul
a nyugalom csöndes és józan hangulatában. Gondoljatok a reggelnek arra
az ingerszegény órájára, amikor nincsenek se kutyák, se motorok, se hangok,
csak a végtelenbe érő, nyugodt és sötét és lágy levegő szunnyad az arcon.
És akkor itt vagyok én: bármikor mély álomba hullhatnék, hogy a lehető
legideálisabb helyen söpörjem be a napomat. Csak épp nem alszom.
Helyette furcsa gyakorlatokat végzek. Fáradt vagyok, kisportolatlan
és a csontom velejéig kimerült, de önként vesztegetem a napkelte előtti
felbecsülhetetlen órákat, méghozzá olyan tevékenységgel, amely nem tartozik
sem a pihenéshez, sem az alváshoz.
Nem is csodálkozom, inkább csalódottan veszem tudomásul, hogy már megint
önmagammal szeretkezem.
Partner vagyok, egy nagyobb, beteges valami egyik fele, amely a napvilág
számára elképzelhetetlenül nevetséges módon hadonászik és tekereg és dobálja
egymáshoz a két felét. Csakhogy ez a mód túlontúl ismerős, ha egyszer elkezdtem,
nem tudom nem folytatni. És az ágyam, amelyet reggel öt percig igazgattam
- kórházi zsebeket csináltam, mert valahogy tetszenek, meg olyan rendezettek
-, az ágyam pillanatok alatt szétzilálódik, a gerincem alá hegyeket gyűr,
miközben a párna leesik, és felgyullad a lámpa.
A fejem zúg a levegőtlenségtől, és mindkét szemfenéken kis fehér szikrákat
robbant az émelyítő kimerültség. És még mindig szeretkezem. Mint egy forró
zsákvászonba kötözött, hanyag ír táncos, mint egy tintában tangózó őrült
közlekedési rendőr, mint egy boríték feltépésével kínlódó gyilkos bálna,
rendületlenül szeretkezem.
És az egésznek semmi értelmét nem látom.
Szeretkezni.
Ott fekszem kiterítve a szükséges percek végén mindig, némileg vadul,
másfelől értelmetlenül, és lucskos vagyok és szorongok és nagyon is felébredtem,
holott egyetlen dolgot szándékoztam elérni: hogy aludjak, és még csak meg
sem tudtam, mit jelent.
Szeretkezni. Nem tudom, mit jelent. Jó ideje a közelébe se kerültem,
bár attól tartok, ez a nemértésem jobb, ha jelen időben marad. Csak kábán
tudok arra gondolni, milyen nyomasztó rendszerességgel kényszerítettem
magamra és talán a társamra is ezt az eltompult fáradtságot, noha az okát
eleddig nem sikerült kiderítenem. Ahogy próbáltam magam összeszedni egy-egy
ilyen lerohanás után, vágyakozva gondoltam a fürdésre, az aszpirinra, az
inzulinra, az oxigénre, egy-két kanna rozmaringolajra, egy szendvicsre,
egy csésze teára és egy egész kis szundításra. És akkor jeges rémülettel
tudatosítottam, hogy mindez a vágyódás majdnem pontosan abban a pillanatban
fogott el, amikor fel kellett kelnem, hogy elkezdjek egy új napot, tele
a merőben hasonló éjszaka ígéretével.
Nem mintha kifogásom volna a tevékenység ellen. Számtalan helyzetet
el tudok képzelni, amikor nem történik semmi különös, de ideális lehetőség
nyílik egy gyors szexuális rohamra. Mikor az ember éppen valami kétes egészségügyi
ellátásra vár, valami kétes tömegközlekedési eszközre, vagy a közügyekben
a feddhetetlenség és az igazság biztos bukásának kétes kivizsgálására -
számtalan lehetőség adódik, és mindegyikben ott liheg az erotikusan kihasználatlan
tér és idő. Milyen tevékenyen aknázhatnánk ki üres óráinkat, csak nem ismerjük
föl a lehetőséget. Nem kellene többé se rágógumi, se akvárium a várótermekbe,
se cigaretta, se keresztrejtvény, se közéleti figurák, se pasziánsz, de
még dáma sem. Ha egyszer mindannyiunknak ott a szex.
Ami sok esetben nagy követ gördítene le a tudatomról is. Mennyivel
szívesebben hallanék arról, hogy a helyi képviselő egy vásárlótársa nedves
ölelésében hentergett a szupermarket Kutyaeledel és Finomságok osztályán,
mint hogy elképzeljem, ahogy törékeny tűzszünetekkel zsonglőrködik, a fiatalkori
bűnözést küldi máglyára és könnyed TV-s vitafórumokon vesz részt. És mivel
a másokkal való szeretkezés manapság tagadhatatlan veszélyeket rejt, nagyon
is támogatnám, hogy valamennyien töltsük teljes magányban az éjszakáinkat,
és ne hagyjuk magára önmagunkat.
Az én elmém nyitva áll. Ennyi mindannyiunknak megadatott, hogy ópium
legyünk bármely képzelhető tömeg számára.
Úgyhogy elvileg belátom, a szeretkezésnek számos haszna van. Az én
esetemben sajnos be kell vallanom, hogy csak egy hasznát láttam: ha szeretkezem,
nem várják tőlem, hogy közben beszéljek is. Ez az egyetlen általam folytatott
nagyobb szabású társas érintkezés, ahol a társalgás határozottan az udvariatlanság
jele volna.
Persze egy-két szó néhanap elkerülhetetlen. Emlékszem is.
OTT
MOST
MINDJÁRT
és NEM (OTT, MOST, MINDJÁRT)
IGEN és NEM
VOLT és NEKED
és
JÓ?
MÉG?
De hát ez nem beszéd. Én csak tudnám, mert én igazán nem szerettem
beszélni. Engem zavart, ha éjszakára bezárkóztam, miközben tudtam, hogy
van valaki otthon, aki állítólag fontos nekem. Az én kádamban fürödtek,
az én fotelomba ültek le, azt akarták, hogy mindenfélét kérdezzek tőlük
és engem is faggattak, be akartak látni a szemem mögé és tőlem is ezt várták.
És noha ez elég bevett dolog, meg mások is folyton ilyesmiről beszéltek,
nekem valahogy nem sikerült magamévá tenni azt a gondolatot, hogy egész
hátralévő életemet ez az önkéntelen házi őrizetben töltött harmadfokú büntetés
jellemezze. Úgyhogy a kitérés mestere lettem. Hamar fölfedeztem, mennyivel
egyszerűbb meghitt tevékenykedéssel elütni az időt, mint meghitten együtt
lenni valakivel. Néha hónapokra biztosra vették, hogy éppen olyan vagyok,
mint ők, mivel biztosra vehettem, hogy tudom, mit szeretnének.
A helyzetem természetesen nem volt rózsás. Hónapok, évek égtek el,
miközben nem változtattam semmin, amiről pedig egyre tisztábban kiderült,
hogy leküzdhetetlenül nincs közöm hozzá. Akár a csatornafedél vagy a mérgek
doboza, én is úgy készültem, hogy önmagamra záródjam, és nem érdekelt már,
hogy úgy csináljak, mintha valahol talán megvolna még a kulcs. Egyre kevésbé
kerestem kapcsolatokat, kivettem egy szobát egy kocka alakú, szürke házban,
és három vadidegennel osztoztam a többi helyiségen, akik iránt csak a legcsekélyebb
felelősséggel tartoztam. Nem akartam többé normálisnak látszani, élvezni
kezdtem azt a kicsi, nyugalmas életet, amely nagyon kényelmesen illett
hozzám, csakis hozzám. És nem éreztem magam alkalmatlannak. És amikor lefeküdtem,
el is aludtam.
Régen azt hittem, az én természetem kifejezetten gyakorlatias, és ebből
fakad, hogy nincs bennem romantikus lelkesedés, de most már tudom, hogy
egyszerűen alkalmatlan vagyok az érzelmi játszmákra, képtelen vagyok a
közeli kapcsolat és a szex előnyeit élvezni. Nem mennek nekem az érzelmi
játszmák. Nem vagyok érzelmes.
Ezt tudnotok kell rólam. Tisztában kell lennetek a legfontosabb tulajdonságommal,
amelyet a magam részéről a nyugalmamnak kívánok nevezni. Mások hidegnek,
közönyösnek, túlontúl tudatosnak, halvérűnek neveztek. Én azt mondom, nyugodt
vagyok, nyugodt ember, és ezt többnyire ennyiben is hagyom, de azt hiszem,
nektek többet kell tudnotok.
Történt ugyan pár dolog, ami megváltoztatta a helyzetemet, de nagyjából
így is igaz, hogy nyugodt vagyok. Azt szokták mondani, hogy az ilyesmi
nagy önuralomból fakad, magabiztosságból, vagy valamiféle hitből. Elismerően
nyugtázzák azt a hatalmas erőfeszítést, amellyel kordában tartom a lelkem
egyensúlyát.
De én szívesen elárulom, hogy ami békének látszik, nyugalomnak, az
valójában űr - vagy pontosabban szólva: szünet. Nem nyugodt vagyok, csak
nem vagyok spontán. Ha történik valami, nem tudom, hogyan érezzek.
Persze most már épp eleget éltem ahhoz, hogy szinte minden adódó alkalomhoz
megsaccoljam a hozzá illő érzelmet. A körülöttem élők éveket töltöttek
azzal, hogy dühöngtek, csiviteltek, nosztalgiáztak, émelyegtek, nyavalyogtak
és így tovább. Tudom, mi hogy mutat, és bármikor elő tudom vezetni. De
míg mások azonnal hahotázni kezdenek vagy kapkodják a levegőt, nekem előbb
be kell indítanom egy gondolatsort, erőfeszítést kell tennem, ezért az
én helyzetemben a legkisebb zökkenő is meghosszabbíthatja az érzés reprodukálásához
szükséges időt, és a végén már nem is számít, mit akartam elérni. Kihagytam
egy lehetőséget.
Ez általában nem okozott annyi gondot, mint hinnétek - az emberek többségét
túlzottan lekötik a saját érzéseik, észre sem veszik az én készülékemben
a hibát. Ettől függetlenül gondolkodtam a dolgon.
A legtöbb embernek látszólag egész horda érzelme van, ott tolonganak
bennük, mint a dolgos vakondok. Kicsiny gyermekkorukban a legkisebb indokra
kieresztik ezeket a vakondokat. A mennyezetig megtöltik a szobát a lármás,
alagútfúró emlőseikkel, akár van rá okuk, akár nincs. Megvannak a vakondjaik,
és ha már megvannak, bevetik őket. A gyerekek nagylelkűek, mert megtehetik.
Aztán, mint olvastam, az ártatlan vakondtartók kilépnek a nagyvilágba,
és megtanulják féken tartani a vakondjaikat. Megtanulják, hogy mások lábasjószága
néha kárt tehet az ő kis neveltjeikben. A vakonddal teli szoba koszos és
kellemetlen, néha fájdalmakat tartogat. A világ tele van éles kis szélekkel,
gonosz sarkokkal, és ezen körülmények megkívánják a józan mértéktartást,
amely a vakondot és a gazdáját egyaránt védi.
Ez azt jelenti, hogy a felnőttek egész nyugodtan és biztonságosan viselkedhetnek,
ha a bennük élő állatkák mindössze jelzésszerűen mutatkoznak a mindennapokban.
Másfelől elég egy tökéletes hóborította tájra ébredni, hirtelen megmerülni
a szerelem vagy a válás élményében, valamely kifejezetten didaktikus filmben,
és máris előbújnak a vakondok, és ott hancúroznak a szőnyegen. Így aztán
ha nem is látjuk, biztosra vesszük, hogy mindenkinek megvannak a maga vakondjai.
Márpedig én nyugodt ember vagyok, ne felejtsétek el. A végtelenségig
veszélytelen. Ez akár azt is jelenthetné, hogy az én vakondjaim igen álmosak,
és nagyon mélyen vannak. Vagy esetleg ők is hancúroztak valaha, de aztán
a búvóhelyükre kergette őket valami lélektani Vakondirtó.
De nem.
Az egyik legelső dolog, amit igen-igen ifjú koromban észrevettem -
eltekintve attól, hogy mire jó a kezem és mi jóízű meg ilyen apróságok
-, szinte az első dolog az volt, hogy belőlem valami vakondos dolog hiányzik.
Hamarosan beszámolok a szüleimről, és hogy milyen eredeti dolgaik voltak
néha, de addigra tudnotok kell, hogy semmi részük nem volt abban, amilyen
lettem. Nem mondom, hogy nem vált hasznomra, hogy nem érzek irántuk semmi
kézzelfoghatót. Nem tagadom, hogy olyan agyafúrt lettem, amilyen csak lehettem,
de azt is tudnotok kell, hogy a velük töltött évek nagy része alatt ezt
is csak megjátszottam. Minden lehető érzelmet elővezettem, amiről ők azt
hihették, hogy megpróbálom elfojtani. Magyarán elhitettem velük, hogy van
mit rejtenem.
Ahogy ezt írom, világosan érzem, hogy olyan nagyon nagy szörnyűség
egyáltalán nem történt az életemben. Egy árva törést nem tudok felidézni,
ami azzá tett volna, aki ma vagyok. Akármeddig leáshatok magamban, ott
sincs semmi, egy nyikkanás sem. Nincs rá okom, semmi okom a világon, de
üres vagyok. Nincsenek vakondjaim.
MESTERHÁZI MÓNIKA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu