HALÁL AZ ELLENSÉGRE!
...
Valahonnan előkerült egy ócska tűzoltószivattyú, egy kerekeken guruló
hatalmas monstrum, rajta egy irdatlan hosszú gumicsővel. Vörös Johs és
Povl ? senki sem tudja, hogy pontosan melyikük találta ki, nyilván úgy
volt, hogy ösztönző hatással voltak egymásra: az egyik letett az asztalra
egy vad ötletet, a másik felvette, továbbfejlesztette, míg használhatóvá
nem vált, egy kicsit talán olyasféleképpen, ahogy Lennont és McCartneyt
képzeli az ember munka közben ? egyszóval a következőt találták ki: ahelyett,
hogy vízzel töltenék fel a szivattyút, ahogy azt általában a tűzoltó készülékekkel
tenni szokás, ők majd benzinnel töltik fel, elrejtik valahová, aztán
odacsalogatják a lyssieket, és amikor azok mit sem sejtve megjelennek,
valaki odatart egy gyufát... és BUMM!
Addig általában inkább csak szokásos fegyvereket használtunk,
íjat és nyilat természetesen; odalent a gátnál volt egy fűzfasövény, ami
tökéletesen megfelelt mindkettő számára. A mai gyerekeknek nem szabad ilyesmivel
játszaniuk, pedig nagyon jó mulatság volt, habár az tényleg csoda, hogy
nem lőttük ki egymás szemét, de végül is nem lőttük ki; talán a Jóisten
vigyázott a gyerekekre, mielőtt feltalálták a járási szabadidő-rendeletet.
Hógolyózás közben ? akkoriban még havazott telenként ? egyáltalán nem számított
gyávaságnak, ha valaki kavicsot tett a hógolyóba, egyszerűen hozzátartozott
a dologhoz, amennyiben az volt a cél, hogy a hógolyó egy ellenséges
lyssi nyakban kössön ki.
Hiszen nem játék volt ez.
Botokkal és kerítéslécekkel is püföltük egymást; mindent lehetett
használni, ami a kezünk ügyébe akadt.
De egy benzinnel töltött tűzoltószivattyú olyan új találmány
volt, ami messze meghaladta az addigi szokásokat. Mindenki óriási reményeket
fűzött hozzá, az ellenséggel folytatott küzdelemben; a nagy napon Ungersbjerge
csapata száz százalékig teljes létszámban jelent meg a színen, mindenki
ott volt, még olyanok is, mint a polgármester gyerekei, Kocsi Laus és a
kishúga, Anne, akit mindenki csak Pótkocsinak hívott, tőlük szoktunk egyébként
szőlőt lopni, pedig piszok savanyú szőlőjük volt, Ole B?k is ott ácsorgott
valahol hátul, szájában egy szalmaszállal, zsebre dugott kézzel, és
játszotta az eszét. Egyébként ő már kinőtt a háborúzásból; többnyire mini
csavarhúzókkal hajolt egy-egy Tandberg magnó fölé, és kismillió darabra
szedte szét.
Mindenki várakozásteljesen, izgatottan remegve járkált fel s
alá. Kétségtelen, hogy Harcos Povl feladata volt, hogy a nagyszünetben
odamenjen Leif Lyseruphoz és megsértse, de olyan alaposan, hogy az azonnal
össze akarja hívni a csapatát, mindenkit, aki él és mozog, és megjelenjenek
azon a helyen, amiről Harcos Povl azt állította, hogy ott nem mernek mutatkozni.
Várakozáson felül jól sikerült az egész.
A tűzoltószivattyút abból a tartályból töltötték fel benzinnel,
amelyet máskor a traktorok számára tartottak fönn, majd ezután nagy üggyel-bajjal
eltaszigálták az erdő egy kiválasztott zugába. Harcos Povlnak nyilvánvalóan
sikerült olyan mélyen megsértenie Leif Lyserupot, hogy az nemcsak hogy
összehívta a csapatát, de heves vérmérsékletéhez illő, izzón lángoló bosszúvágytól
hajtva tűnt fel élükön, amikor három óra múlva kiáltozva, kurjongatva a
szokásos gyerekes fegyverekkel, házilag készített nyilakkal és ilyesmikkel
felfegyverkezve, teljes számban megjelentek.
Micsoda látvány!
Milyen iszonyatos festmény. Olyan rettenetes volt, hogy mi magunk
is megijedtünk, a tűztől, az ellenség nyilvánvaló félelmétől és a lármától.
De micsoda győzelem!
A másodperc tört része alatt mindenki teljesen megbénult a lyssiek
csapatában. A nyolc méter magas tűzoszlop látványa, melyből üvöltő lángnyelvek
csaptak feléjük, dermedt sóbálvánnyá változtata őket, diadalittas üvöltözésük
abban a pillanatban elnémult, amikor a benzin körülnyalta az égő gyufát
Harcos kezében, de a vad csatakiáltásokat egyhamar felváltó csöndet elnyelték
és azonmód el is emésztették az őrjöngő, mindent elpusztító lángok, melyek
a tűzoltócső nyílásából csaptak ki. Az ember azt hiszi, hogy a tűz
forróság, veszélyes lángolás. Az is, de még annál is nagyobb hang! Valóságos
tajtékzó, őrjöngő hangzavar!
Aztán mi is rákezdtük, egyre hangosabban, egyre vadabb diadalmámorban
üvöltöttünk, megrészegülve a győzelemtől az ellenség totális veresége,
vad és esztelen rettegése láttán.
A sok kővé dermedt arc. A tágra nyílt szemek, tátva maradt szájak,
ernyedten lelógó karok. Csak a húgyszag utolsó maradványainak segítségével
értették meg igazán, hogy vereségük visszavonhatatlan, és hogy az őket
ért szégyen olyan iga, melyet életük végéig kénytelenek lesznek magukon
hurcolni. A lobogó tűz fényében még a legkisebbekből álló utóvédcsapatok
is megértették mindkét seregben, hogy történelmi pillanatot élnek át, mely
pillanat hangulata ? annak függvényében, hogy hol helyezkedtek el a tűzoltócsőhöz
képest ? keserű vagy örömteli, de alapjában véve mindkét esetben irtóztatóan
rémületes, még a távoli jövőben is mindig újra felmerül majd emlékezetük
különböző szintjein, mindahányszor eszükbe jut életük keserves veresége,
vagy épp ellenkezőleg oly édes diadala.
Az ungersbjergei sereg minden résztvevője pumpált, azon a napon
minden egyes kisöcs és húg is számított. Az érdemi munkát, a cső és a tűzoszlop
irányítását Johs és Harcos Povl végezte közösen. Mi tagadás, tiszteletet
parancsoló látvány volt.
Eltartott néhány másodpercig, amíg a lysemosei sereg felocsúdott
bénultságából, és fejvesztve menekülni kezdett; néhányan elkeseredetten
bömböltek, akár a kisbabák, a visszavonulást vezérük, Leif Lyserup vezette,
hátrahagyva a kisöcsök hátvédcsapatát,
amivel végképp kifejezte nyomorúságos állapotát. Ez ugyanakkor lehetőséget
adott arra, hogy Harcos Povl foglyul ejtsen két apróságot; ez volt az a
pont, ahol nagy jelentőségre tett szert a seregnek az a része, amelyik
addig nem igazán számított: hadifogolyként ki-, jobban mondva elcserélhették
őket, s ezáltal potenciális hasznot hajthattak. Pikáns Bocit például egyszer
elcserélték egy dán dolgozatra.
A hadifoglyokat bezárták
a csirkeólba; erre a gondolatra Harcos Povl akkor jutott, amikor a húga
épp a csirkéket készült bezárni éjszakára. Így aztán még egy külön verés
is kijutott nekik, amikor a lefekvési időt jócskán túlhaladva hazaértek
Lysemose-be, ahonnan jöttek. Ezt az erre felhatalmazott atyai kezek konfirmálták,
a két gyerekfejet tiszta erőből egymáshoz verdesve, úgy, hogy a csillagok
táncra perdültek, és a két kis koponya énekelt.
Ez se lehetett valami jó mulatság.
A két ellenséges sereg sok csatát megvívott, de a tűzoltószivattyúval
végrehajtott manőver egyedülállóan nagy tett volt. Ennek ellenére soha
többet nem ismételték meg, noha a fegyver gyakorlatilag legyőzhetetlenné
tette Ungersbjerge csapatát. Talán magukra az ungersbjergeiekre is túl
erős hatást gyakorolt; aligha csak azért remegett a térde legtöbbjüknek
még hosszú órákkal utána is, mert a szivattyúzás annyira nehéz munka
volt.
Ezután a szokásosnál nyugodtabb periódus következett.
Gondolhatnánk, hogy a tűzoltószivattyú a spirális fegyverkezési
verseny kezdete volt, de amennyire vissza tudok emlékezni, nem így történt;
határozottan tudom, hogy a tűzoltószivattyút visszavitték oda, ahol eredetileg
állt, és az egy idő eltelte után bekövetkezett újabb ütközetet a hagyományos,
régi, jól ismert eszközökkel folytatták le.
Hiszen csöppet sem volt mulatságos, ha tudtuk, ki nyer.
Úgyhogy talán mégiscsak volt benne valami játék.
Kertész Judit fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu